Everything I wanted

Desdemona:

 Nem akartam elhinni, hogy addig, míg nem tudtam a terhességemről, addig nem volt semmi bajom. Se reggeli rosszullét, se szédelgés, se csoki utáni vágyakozás. Most mégis a wc kagyló fölé görnyedve adtam ki magamból a tegnapi vacsorámat.

 - Kicsim, kérlek. - Vezettem kezemet a hasamra. - Csak egy smoothiet ittam meg. Nem utálhatod ennyire.

 A válasz hamar megérkezett, és a wcben landolt. Mikor úgy éreztem, hogy nincs már bennem semmi, ami kijöhetne, feltápászkodtam a hideg kőről és megmostam a fogam. Vörös hajam úgy trónolt a fejemen, hogy még az oroszlánok is a receptért könyörögtek. Csak néztem átlagos, szeplőkkel borított arcomat és unalmas barna szemeimet. Sírva fakadtam, mikor lépteket hallottam kintről, majd kopogtattak.

 - Mona? - Hallottam meg Sam hangját, mire még jobban zokogni kezdtem. - Baj van?

 Nem válaszoltam, csak kinyitottam az ajtót és megöleltem.

 - Utálom a bátyád. - Szipogtam és nem érdekelt, hogy összekönnyezem a pólóját.

 - Dehogy utálod. - Simított végig hajamon.

 Átgondoltam a dolgot és megint rázkódni kezdtem a sírástól.

 - Igazad van. - Léptem hátrébb és megtöröltem a szemem.

 - Mi történt? - Kérdezte ismét óvatosan.

 - Hormonok, Sam! Az történt! - Csattantam fel.

 Próbált komoly arcot magára erőltetni, de kudarcba fulladt hamar. Szívem szerint hozzávágtam volna valamit, amiért rajtam nevet, aztán rájöttem, hogy tényleg nevetségesen viselkedem.

 - Elviszel engem boltba? - Fújtam ki az orrom idő közben egy wc papírba.

 - Többiek?

 Hát, igen. Reggel hat óra volt, elvárható lett volna, hogy minimum valaki fent legyen.

 - Mindenki alszik.

 Sam megvonta a vállát és jelezte, hogy szedjem össze magam. Megmostam az arcom és egy csattal összefogtam a hajam. A szobához érve, halkan kinyitottam az ajtót, de Dean nem feküdt a helyén. Elgondolkodtam, hogy vajon mikor reggel felkeltem a rosszullét miatt, akkor se volt már mellettem? Lehetséges. Gyorsan felkaptam valamit és indultam is a garázsba.

 - Melyikkel megyünk? - Néztem a két autóra.

 - Deanével. - Forgatta a kulcsot az ujján. - Lorié valószínűleg a párnája alatt van, úgy őrzi a kocsikulcsokat, mint egy sárkány.

 Felnevetett, ahogy ezt mondta, nekem pedig valami szöget ütött a fejemben. Lehet, hogy mégsincs minden veszve? Lehet, hogy Sam, csak a macsó "nem vagyok szerelmes a húgodba" arcot akarja nekem mutatni? Miért hazudna? Csak mert a testvérem, nem fogok máshogy viszonyulni hozzá, ha összejönnek. Sőt, én lennék az első, aki elkezdené tervezni az esküvőt.

 - Min gondolkodsz? - Térített észhez Sam, miközben úton voltunk a bolt felé, ahol valószínűleg kifosztom a csokoládé részt.

 - Igazából azon, hogy miért nincsen senkid. - Próbáltam kerülő úton eljutni a célig.

 - Ne kezdd te is. - Sóhajtott.

 Megvontam a vállam. Igazat mondtam, hiszen mióta ismerem, maximum futó kalandjai voltak. Sosem volt olyan nő, akit bemutatott volna nekünk.

 - Tudod, hogy nem könnyű a mi helyzetünkben. - Szabadkozott. - Ti kész csoda, hogy Deannel egymásra találtatok.

 Csodának valóban csoda. Mikor John és Dean először jártak nálunk, én éppen egy két hetes önvédelmi táborban voltam. Apa íratott be rá, de Lorit még fiatalnak tartotta hozzá. Így történt, hogy mikor a legidősebb Winchester beállított legközelebb a nagyobbik fiával, én háttérbe szorultam. Mint kiderült, John és apa elmentek vadászni és Dean, meg Lori egyedül maradtak otthon, míg én táboroztam. Közel kerültek egymáshoz. Sose gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, akit majd az oltár elé fog vezetni.

 - Nem is tudom miért engem választott. - Mosolyodtam el.

 Sam nem válaszolt, csak elmosolyodott. Bárcsak ő is tudná, hogy milyen, mikor valakit ennyire szeretsz.

Lorelai:

 Nem bírtam megszólalni. Szó szerint véres volt a torkom. Csak figyeltem, ahogy Dean elővesz egy papírtörlőt és felszedi a rózsaszirmokat, majd alaposan felmossa a vért. Közben magában motyogott. Nem figyeltem rá, csak próbálgattam a hangomat. Mikor végzett, felsegített és a mosdóhoz vitt, hogy lemossa a kezemről is a vért.

 - Mit érzel? - Törte meg a csendet. - Tényleg szerelmes vagy belé?

 Megköszörültem a torkomat. Úgy tűnik javult az állapota.

 - Nem hiszem. - Suttogtam. - Ez csak... Ilyen még nem volt. Lehet, hogy ő az? Ilyen hamar szerelembe lehet esni? Akkor miért nem beléd szerettem?

 Dean csak elmosolyodott, na igen, tudtam mit fog mondani.

 - Azért, mert tudtad, hogy mióta először megláttam a nővéred, beleszerettem. - Mondta olyan hangon, hogy egy pillanat alatt elöntött az irigység.

 - Hát igen, de mi megpróbáltuk. - Nevettem fel gyengén az emlékre.

 - Ne beszéljünk arról a csókról. Még szerencse, hogy apád nem akkor nyitott be. - Vált egy kicsit fehérre az arca. - Olyan volt, mintha a húgomat csókoltam volna meg.

 Látványosan kirázta a hideg. Összeszorult a torkom. Miért is voltam vele ellenséges? Mert az öccsét választotta ahelyett, hogy velem keresgéljen egy olyan embert, aki lehet, hogy már nem is él. Hiába tudtam, hogy én is Monát választottam volna, mérges voltam. Nem, nem ez volt a megfelelő szó. Inkább csalódott. Úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem fordult. Akkor döntöttem el, hogy nem fogok várni a csodára, hanem nekivágok az útnak és egyedül keresem meg anyámat. Vagy azt a boszorkányt, aki tudhatná hol van.

 - Sajnálom. - Szólalt meg Dean mellettem, amikor a szobám elé értünk.

 - Nem kell. - Válaszoltam és komolyan gondoltam. - Már csak makacsságból szívattalak. Tudom, hogy ha apátok nem akkor tűnt volna el, és ha...

 - Ha sok minden máshogy alakul - vágott közbe -, akkor a te ügyedet választottam volna.

 Éveken keresztül, egyedül küzdve az átok súlyával, ezt az egy mondatot szerettem volna hallani. A legjobb barátom szájából. Megöleltem és évek óta először, tudtam, hogy tényleg van esélyem arra, hogy sikerüljön megtörni az átkot.

 - Gyere be. - Invitáltam be a kupis szobámba és pár könyvet, meg ruhát arrébb dobva, hellyel kínáltam.

 - Hát, te aztán nem változtál. - Nézett körül.

 Megvontam a vállam. Rosszabb voltam, mint tíz ember együtt véve.

 - Mennyire jutottál? - Kezdett rögtön a közepén.

 Apa nem tudta, hogy Deannek elmondtam az átkot. Azt mondta senki nem tudhat róla, csak mi ketten. Aztán pedig kalitkába zárt és azt mondta miattam teszi. Nem tudtam, hogy szeressem apámat, vagy gyűlöljem.

 - Bárkit kérdeztem, nem igazán hallottak még csak hasonló átokról sem. - Tértem a lényegre. - Átolvastam az összes létező könyvet, amiben szerelmi átkokról van szó, de csak pár feljegyzést találtam. Az elátkozottak szerelmesek lettek, de mivel viszonzatlan volt, a tüdejükben virágok nőttek, amik egyre csak elburjánzottak, míg a végén megölték az áldozatot. Kérdeztem démonokat, angyalokat, boszorkányokat, hogy hallottak-e hasonlóról, de vagy nem válaszoltak, vagy nem tudtak róla. Egy embert keresek most, aki a legnagyobb valószínűséggel tudna rajtam segíteni. Azt mondják nagyon hatalmas boszorkány és lehet még anyámat is ismerte.

 A kiselőadásomat Dean csendben hallgatta. Próbálta feldolgozni, amit én is, hogy az átok nálam is aktiválódott. A könyvek azonban nem írtak túlélőkről.

 - Ki lenne az? Ismered? - Kérdezte kíváncsian.

 - Csak a nevét tudom. Már több, mint fél éve üldözöm. - Hangzott nyűgösen a válasz. - A neve Rowena.

Sam:

 Az este még elmentem egyet sétálni az erdőbe, de nem túl messzire. Aztán inkább lementem aludni az Impalába. Kellett a bőr ismerős illata, hogy lenyugodjak. Ezt persze nem mondhattam el Demonának, ezért csak azt válaszoltam, amit hallani akart.
 - Elmentem sétálni, majd hazajöttem és lefeküdtem aludni. - Foglaltam össze és elhallgattam néhány részletet. - Inkább te válaszolj arra, hogy mi van Dean és Lori között?
 Miután feltettem a kérdést jöttem rá, hogy lehet furcsán hangzik az egész.
 - Miért érdekel? - Próbált semleges arcot vágni, de a mosolyát nem rejtette el.
 - Ugyanis Deant reggel Lorelai szobája előtt ülve találtam. - Vallottam be. - Nagyon mélyen aludt.
 Mona, mintha meglepődött volna, de gyorsan összeszedte magát.
 - Régen azt hittem, hogy ők egy pár. - Válaszolt egész halkan. - Aztán kiderült, hogy csak nagyon sok a közös bennük. Talán annyira, hogy sokáig el sem bírják viselni egymást, ami vicces, mert ez arra utal, hogy magukkal sem jönnének ki.
 Igazat adtam neki. Lori egész hasonlított Deanre. Szerette a gyors kajákat és az autója volt a mindene. Szerette a klasszikus rockot, de ő inkább Elvis és az ő korában élők zenéire aludt el. Nem mintha esténként az ajtaja előtt álltam volna, hogy kiderítsem mi a kedvenc zenekara.
 - Különleges az ő kapcsolatuk. - Folytatta Mona. - Mindig ott voltak egymásnak. Inkább testvéri a viszonyuk, mint bármi más.
 - Ez úgy hangzott, mintha magadat is győzködnéd. - Bukott ki belőlem.
 - Lehetséges. - Mosolyodott el keserűen. - Nem tudom, lehetséges, hogy ő jobban összeillenek és én csak egy...
 - Ezt most verd ki a fejedből. - Szóltam rá dühösen. - Egyáltalán hogyan jut ekkora marhaság eszedbe? Tudod te mit kellett átélnem abban a pár hónapban, míg nem találkoztatok újra?
 Tudtam, hogy megígértem Deannek, hogy hallgatok erről, de Monának szüksége van a megerősítésre.
 - Desdemona így, Desdemona úgy. - Mélyítettem el a hangom és próbáltam nagyon macsónak tűnni. - Egyszer ő lesz a feleségem, ha beledöglök is.
 Mona csak nevetett a játékomon, de letörölt pár könnycseppet is.
 - Köszönöm. Ez most kellett. - Vett elő a kesztyűtartóból egy pzst.

 Hazaérve mindketten elvonultunk a saját lakrészünkbe. Demona azt mondta, hogy elfáradt és inkább lefekszik aludni. Én pedig nem futottam össze senkivel, így elővettem a laptopomat és ügyek után kutattam. Muszáj volt valami, ami leköti a figyelmemet. Ez olyan jól sikerült, hogy észre sem vettem hogy szaladt az idő. Csak akkor riadtam fel, mikor magam mögül meghallottam sógornőm hangját.
 - Ez érdekes lehet.
 Összerezzentem és automatikusan a fegyverért nyúltam, ami szerencsére nem volt a belső zsebemben.
 - Lelőttél volna? - Nevetett a vörös ördög.
 - Ne csinálj többé ilyet. - Vettem még mindig szaporán a levegőt.
 Eközben ő már rá is kattintott az említett cikkre.
 - A férfi egyik napról a másikra otthagyta családját. - Olvasta fel hangosan. - A hozzátartozók szerint semmi nem utalt arra, hogy bármi változás állt volna be az életében. Tizenöt éve szerette a feleségét és két gyerekét. Mindenki azt mondta ők maguk az álompár, majd hirtelen egyik napról a másikra, a férfi beadta a válópert.
 - Ez nem biztos, hogy a mi ügyünk. - Ráztam a fejem. - Lehet csak talált magának valakit, akit jobban szeretett.
 - Nem hiszem. - Rázta a fejét. - Nézd, itt azt írják, hogy a felesége biztos abban, hogy az egyetlen változás a férfi parfümjében volt. Lehetséges, hogy boszorkányok állnak az egész mögött.
 Tudtam, hogy nem fog engedni és általában beváltak a megérzései. Nekem pedig kellett egy kis kikapcsolódás, így szinte egyszerre indultunk el a konyha felé, ahol a testvéreinket sejtettük. Nem fog ártani, ha egy kicsit távol leszek az egész helytől. A bunkertől és a benne élő Lorelaitól. Mindketten ott voltak és fáradt arccal, csendben kávéztak.
 - Találtunk egy ügyet. - Kezdett bele Demona azonnal. - Úgy gondoltam megnézhetnénk.
 - Szó sem lehet róla. - Csattant fel Lorelai.
 A két testvér összenézett.
 - Miért nem? - Kérdezte durcásan Mona.
 - Mert terhes vagy. - Válaszolt Lori helyett Dean.
 - Majd én utána nézek egyedül. - Léptem be a beszélgetésbe én is.
 Dean csak felemelte a mutatóujját és a kávéra mutatott. Lehúzott még egy kortyot belőle, majd felállt.
 - Nem. - Közölte. - Lorelai és én megyünk, ti meg itt maradtok.
 Demona és az én tekintetem is a barna hajú Graham lányra szegeződött.
 - Szerintem is így lesz a jó. Megyek bepakolok. - Kelt fel Lori a helyéről és elhagyta a helyiséget.
 - Én is. - Bólintott Dean és még egy bögrével töltve magának, elindult a szobája felé.
 Mona kikerekedett szemekkel rám nézett.
 - Ők, most? - Pislogott nagyokat. - Egyetértettek?
 - Igen. - Ráztam meg a fejem. - Te is érezted a rezgést a téridőben?


Dean:

 Szinte el sem akartam hinni, mikor meghallottam a vörös boszorkány nevét.
 - Ha ezt hamarabb tudtam volna. - Kaptam elő a telefont a zsebemből és tárcsáztam Rowena számát.
 Természetesen nem vette fel.
 - Nem hiszem el. - Nevetett fel Lori. - Végig itt volt a válasz az orrom előtt. Egyáltalán honnan ismeritek?
 Látva az arcomat, valószínűleg meggondolta magát.
 - Jó, úgy érzem hosszú lenne elmagyaráznod. - Emelte magasba a kezeit.
 Nekidőlt a falnak és félig betakarózott. Mosolyogva hunyta le a szemét és nem is kellett neki sok idő, hogy elaludjon. Egy darabig még a szobában próbálgattam hívogatni a boszorkányt, fikarcnyi sikerrel. Aztán elindultam kifelé. Az ajtóból még visszanéztem Lorira és még mindig a bűntudat volt az első érzelem, ami eszembe jutott róla. Leültem hát az ajtója elé és addig próbálkoztam Rowena hívogatásával, míg el nem aludtam.

Lori keltett fel és kómás fejéből ítélve, ő is most ébredhetett.
 - Dél van. - Válaszolt a fel sem tett kérdésemre és elindult a konyha felé.
 Felkászálódtam a földről és kinyújtóztam. Nem nekem való ez a kemény földön alvás. Mire beértem a konyhába, Lori már lefőzött egy nagy adag kávét. Leültem vele szemben és próbáltam ébren tartani magam. Nem is kellett nagyon erőlködnöm, mivel Demona és Sam szinte berontottak a helyiségbe.
 - Találtunk egy ügyet. - Lépett közelebb a feleségem és végig simított borostás arcomon. - Úgy gondoltam megnézhetnénk.
 - Szó sem lehet róla. - Szólalt meg Lorelai éles hangon, amitől még a fejem is fájni kezdett.
 - Miért nem?
 Tudtam, hogy ha Demona akar valamit, azt megszerzi.
 - Mert terhes vagy. - Válaszoltam a vitát megelőzve.
 - Majd én utána nézek egyedül. - Szólalt meg Sam és én úgy néztem rá, mint aki először látja.
 Ehhez kevés volt egy bögre kávé. Végig pörgettem a fejemben a lehetőségeket. Ha Lori és Sam maradnak itt, az egyiküknek sem jó. Ha én megyek el Sammel, akkor bármi történik, a lányoknak kell megoldaniuk.
 - Nem. - Minden lehetőséget számba véve hoztam meg a döntést. - Lorelai és én megyünk, ti meg itt maradtok.
 Szinte érezni lehetett, hogy egy pillanatra megáll a levegő.
 - Szerintem is így lesz a jó. Megyek bepakolok. - Egyezett bele a lány és egy kortyban ledöntötte a maradék kávéját.
 - Én is. - Bólintottam és elindultam, hogy elkészüljek.
 Átvedlettem egy másik ruhába és egy nagyobb táskát elővéve, elkezdtem bepakolni a fegyvereket. Mire Mona bejött a szobába, már elkészültem.
 - Biztos jó ötlet? - Kérdezte, miközben aggódva figyelte minden rezdülésemet.
 - Így lesz a legjobb. - Mosolyogtam rá és a derekánál fogva magamhoz húztam.
 Másik kezem vándorútnak indult. Először a száján, majd a felsője alatt talált menedéket. Tenyerem megállapodott azon az apró dudoron, ami éreztem, hogy meg fogja változtatni az életünket.
 - Minden, amit akarok, azok ti vagytok. - Súgtam neki, hogy senki más ne hallja meg. - Te és apa pici lánya.
 - Lánya? - Vigyorgott Mona. - Nem inkább fia?
 - Hidd el, érzem, hogy lányom lesz. - Csókoltam meg a nyakát. - Csak azért lesz kislány, mert állítólag az ilyen nőcsábászoknak, mint én, először lányuk születik.
 Felnevetett, pedig igaz. Valahogy éreztem, hogy ha én egyszer apa leszek, akkor egy gyönyörű kislánnyal fog verni a sors, akire csak úgy tapadnak majd a pasik, nekem pedig nem lesz elég időm annyi gödröt ásni.
 - Akkor kezdj el neveken gondolkodni. - Simított végig hüvelyujjával a tarkómon. - Egyezünk meg. Ha kisfiú, akkor én adok neki nevet. Ha pedig kislány, akkor te nevezheted el.
 - Rendben. - Egyeztem bele azonnal.
 Még egy utolsó csókot loptam, majd elindultam lefelé az Impalához, ahol Lori már várt.
 - Kész vagy? - Kérdeztem tőle.
 - Remélem. - Válaszolta és megölelve a nővérét, beszállt az anyósülésre.
 Sam lelkére kötöttem, hogy ha bármi baj van, hívni fog, ő pedig megígérte. Bíztam benne, jobban, mint saját magamban. Egy állammal kellett csak arrébb mennünk, nem hittem volna, hogy bármi baj történhet ilyen rövid idő alatt, de azért fő az óvatosság.
 - Irány Missouri, Springfield. - Mondtam ki az úti célt.
 Hat óra autókázás, hogy kiderítsük mi állhat a férj hirtelen pártfordulásának hátterében. Mi is sülhetne el rosszul?

Éjfél

Ez a fic nem jöhetett volna létre, ha nem nézem meg reggel az "Amélie csodálatos élete" című filmet. Mint látszik, eléggé elkapott az egész hangulata és bár néhány elemet átemeltem belőle, mégis az SPN világába helyeztem át és teljesen az én agyszüleményem. A főszereplő nem azért felszolgáló, mert Amélie is az, hanem azért, mert ÉN is az vagyok. XD

Jó olvasást!

2019. Március 17.

 Pontban 11 óra 13 perc 59 másodperckor Castiel rájön, hogy mi a különbség a Star Wars és a Star Trek között. Ugyan ebben a pillanatban Crowley feleszmél, hogy jobban szereti a gumicukrot, mint a csokoládét. Mindeközben Dean Winchester a Bunker asztalánál ül és ahelyett, hogy az éppen aktuális ügyön dolgozna, a polcokon sorakozó könyveket számolgatja.

 Dean nem szereti, ha valaki más vezeti az autóját, és ha bárki a zenei ízlését kritizálja. Azt sem szereti, ha nincs a legközelebbi boltban pite, vagy ha egyedül kell lennie. Viszont ennek ellenére szereti egyedül lemosni az ő Baby-ét. Szereti még, ha az anyukájáról és róla készült kép mindig az ágya mellett van lefekvés előtt és legfőképp a testvérét szereti.

 Az öccse, Sam Winchester ekkor a szobájában fekszik és a plafont bámulja. Ő nem szereti a rendetlenséget és azt, ha a bátyja magára próbálja venni az egész világ gondját. Ezzel szemben szereti a kockás ingeit és mikor senki nem látja, összefogni egy kis copfba a haját. Szereti még a jogot, mert átlátható, de mégis vannak apró egérutak benne. Egyszer szeretne családot és egy nyugodt életet, amiben a testvére is boldog. Egy olyan világot, ahol nem kell minden pillanatban azon gondolkodni, hogy éppen melyik természet feletti lény akarja meghódítani a mindenséget. Most azonban csak fekszik és a plafont bámulja. Számolgat, hogy pontosan mennyit aludt a héten, de sajnos nem jut tovább négy óránál. Miközben számol, fel sem merül benne, hogy negyvennyolc órán belül megváltozik az élete.

 Ugyan ezen a napon, ugyan abban a másodpercben, ugyan abban a városban a francia származású Cécile Bourgeois rákattint egy cikkre, miszerint "Bele lehet halni a bánatba", de nem olvassa végig, ugyanis fel kell kelnie megetetni az ajtóban nyüszögő kutyáját. Cécile nem szereti, ha valaki olvasás közben zavarja, egyedül a kutyájának engedni meg. Ezen kívül még irtózik átmenni bármilyen járművel nagyobb folyók felett és a szokatlanul lyukas dolgoktól. Ellenben imád sokáig az ágyban maradni és mosolyogni. Szereti megfigyelni az embereket, mikor azt hiszik, hogy senki nem látja őket és aztán úgy nézni rájuk, mint egy régi ismerősre. Szereti a kis házát, amit bérel a munka helyétől pár utcányira, és szeret néha "Carpe Diem" módjára élni. Miközben a háziállata eszik, ő kitölti egy tálba a müzlit és ráönti a tejet. El se tudja képzeli, hogy bárki fordítva tenné meg ezt. Amikor lenyeli az első falatot, még nem tudja, hogy negyvennyolc órán belül meg fog változni az élete.

 Miután Cécile felöltözik és ellenőrzi háromszor is, hogy be van-e zárva a bejárati ajtó, elindul a munka helyére. Egy közeli étteremben dolgozik, felszolgálóként és nagyon szereti. Sok ember, sok különböző élettel és mind arra vár, hogy ő felfedezze. Szokása szerint kettő perccel munka kezdés előtt belép az ajtón és mindenkinek egyesével köszönve, hátra sétál az öltözőhöz. Átöltözik a váltó ruhájába és a pultba lépve azonnal átalakul. Mindenkivel elbeszélget, pedig nem szeret beszélgetni. Mindenkire mosolyog, pedig csak azokra szeret, akik megérdemlik. Gyorsan végzi a dolgát, pedig nem szereti, ha siettetik. Mégis Cécile imád itt dolgozni és ez az érzés ismét hatalmába keríti, mikor belép a kedvenc vendége. Na, nem olyan kedvenc, mint például a furcsa pasas a sarokban, aki mindig tejjel kéri a kávét, de nem is olyan kedvenc, mint a mindig központi asztalnál ülő vörös hajú lány, akinek szeplői mindig másról mesélnek. Nem, az ő kedvenc vendége a titokzatos magas férfi, aki pontosan minden vasárnap délután négy óra kettő perckor toppan be. Szereti rajta azt, ahogy lehajol, nehogy beverje a fejét az ajtóra akasztott szélcsengőbe, mint legelső alkalommal, és azt, hogy mindig más ing van rajta, de a haja időjárástól függetlenül, mindig ugyan úgy áll. Egyszer még azt a pillanatot is sikerült elkapnia, mikor egy apró haj gumit éppen kihúz a hajából, majd a laptopját összecsukva távozik. Cécile sosem volt átlagos és ezt néha áldásnak, néha átoknak fogta fel. Most, ahogy éppen az érkező felé siet, hogy a legjobb helyet kiválasztva leültethesse, arra gondol, vajon tényleg elég jól bezárta-e az ajtót otthon.
 - Szia! - Köszön neki Sam, akinek csak egy véletlen folytán tudta meg a nevét.
 Cécile inkább csak rámosolyog, egy olyan igazi, szívből jövő mosolyt kap, amit csak kevesen. Aztán szétnéz és az egyik ablak melletti egyes asztalhoz vezeti a férfit.
 - Szokásos? - Szólal meg először és közben a papírját bámulja, amire már felírta a kávét, két cukorral, egy tejszínnel és az elviteles pitét.
 - Igen, köszönöm. - Bólint Sam és előveszi a laptopját, de csak maga mellé rakja, nem kapcsolja be.
 Cécile szereti a szemét, ami néha zöld, néha kék, néha pedig barna árnyalatban játszik. Mikor először döbbent rá, hogy egész nap el tudná nézni az ismeretlen arcát, két napig a müzlire öntötte a tejet, hogy legalább reggel ne ő legyen az első gondolata. A lány még sosem volt szerelmes ez előtt. Voltak barátai, de nem hozták azt a szintet, amit ő várt. Azt szerette volna, ha úgy szeretik őt, ahogy neki is jó, ne csak a másiknak. Ennek dacára Cécile igyekezett nem kimutatni az ismeretlen ismerősnek, hogy a kis lábujja hegyétől a füle tövéig szerelmes belé. Inkább lefőzi a kávét és a tetején lévő habba egy apró kakaó-szívet rajzol, pont annyira csúnyán, hogy csak az ismerje fel, aki tudja mit keressen. Ezután a tálcára rakja a becsomagolt pitét és egyszerre viszi ki őket az asztalhoz. Mosolyogva teszi le az italt és két lélegzet között bátorságot próbál gyűjteni ahhoz, hogy megszólaljon, mikor Sam telefonja megcsörren. Bocsánat kérőn néz főszereplőnkre, majd felpattan és kisiet az étteremből. Cécile egy darabig még áll és vár egy helyben, majd mikor hallja a gumik csikorgását, végre kifújja a bent tartott levegőt. Tekintete az asztalra siklik, majd a székre, amin egy fekete táska pihen, benne Sam laptopjával. A barna hajú lány arcára régen látott izgalom ül ki. Utoljára akkor örült ennyire a véletlennek, mikor véletlen letörte anyja legszebb virágjának fejét és pont akkor járt arra a kutya is, ezért az egészet ráfogta, mire az anyja az állatot verte el. Cécilenek mai napig lelki ismeret furdalása van miatta, hogy örült a szerencséjének.
 Este 9 óra 27 perc 2 másodperckor befejezi a felmosást és utolsóként hagyja el az éttermet. Haza indul, kezében Sam tulajdonával. Otthon megeteti a kutyáját, majd ágyára rakja a fekete táskát. Elmegy zuhanyozni, de nyitva hagyja az ajtót, mert így pont rálát a szobájára. Nem alszik egy szemhunyásnyit sem, inkább törökülésben az ágyon ül. Hozzá se nyúlt az idegen dologhoz.
 Több lehetőség is átfut az agyán. Az egyik az, hogy ha kinyitja és bekapcsolja, akkor egy szokványos gépet és egy szokványos életet fog találni a titokzatos idegen mögött, aki a továbbiakban már csak "kevésbe titokzatos idegen" lesz számára.
 A másik lehetőség az, hogy egy titkos ügynökkel van dolga, aki éppen a földönkívüliek invázióját próbálja megakadályozni, és ezért sietett el olyan gyorsan, mert a közelben leszállt egy UFO és ő volt a legközelebb, de az idegenek elrabolták őt és kitörölték az emlékeit, ezért nem jött vissza egész nap a táskáért, és most kirakták őt egy másik bolygón, ahol új életet kezdhet farmerként, és nem fog neki többre telleni egy kockás ingnél és Cécile nem érti hogyan szerethet egy olyan embert, akinek tehenei vannak.
 Cécile a laptopot bekapcsolva feltöri a belépési kódot. Nem volt egy zseni és különleges képességei sem voltak, de sokkal több szabadidővel volt megáldva, mint egy átlagos ember. Rengeteg olyan dolgot megtanult, amiket soha nem fog tudni hasznosítani. Például hatástalanítani egy bombát, repülőgépet vezetni és feltörni kódokat. Több ablak is meg volt nyitva, de ő azonnal kiszúrja azt, amivel a legtöbbre mehet. Belép a térképhez és megnézi az előzményeket. A legtöbb útiterv, ami a városban található, egyetlen helyet jelölt kiindulási pontnak, az erdő közepén. Cécile leírja a koordinátákat, aztán megeteti a kutyáját, felvesz egy meleg, citromsárga színű kabátot és hozzá a kedvenc piros-fekete sálját, majd a laptopot magához véve kilép a házából. Leellenőrzi háromszor, hogy rendesen bezárta-e az ajtót, aztán elindul a kora reggeli félhomályban, hogy visszajuttassa jogos tulajdonosának a gépet.

2019. Március 18.

 Este 8 óra 1 perc 32 másodperckor Sam és Dean Winchester véresen állítanak haza a Bunkerba. Egy vámpírt megölni sosem könnyű feladat, de három vámpír már kihívás.
 - Enyém a zuhany. - Ásít Sam és elindul az említett helyiség irányába.
 Mikor felfrissülve, tisztán kilép a víz alól, lövéseket hall. Azonnal a főhelyiség felé veszi az irányt, ahol még mindig véres bátyja, egy rikító citromsárga kabátos lányra fogja a fegyvert.
 - Hogy jutottál be? - Kérdezi idegesen.
 - Nyitva volt az ajtó. - Suttogja a lány, majd tekintete Samre téved. - Ezt neked hoztam.
 A fiatal Winchester döbbenten nézi Cécilt, aztán a bátyja felé int és csak azután szólal meg.
 - Dean, ő itt Cécile, a lány, akitől a pitéket hozom. - Magyaráz Sam még mindig csak egy törölközővel a derekán. - Cécile, ő itt Dean, a bátyám, aki most megy és lezuhanyozik.
 Az idősebb testvér bízik az öccsében, ezért leengedve a fegyvert, elmegy tusolni. Sam és Cécile magára marad a Bunker közepén, szótlanul állnak egymással szemben.
 - Köszönöm, hogy visszahoztad. - Töri meg a csendet a házigazda. - Mióta vagy itt?
 - Nagyon szívesen. - Mosolyog a lány megint úgy, mintha a férfin kívül nem létezne senki. - Nagyjából hajnali reggel 7 körül értem ide. Azóta várok.
 Sam nem tudja levenni róla a szemét, ahogy arca kipirul, ahogy tekintete kerüli az övét, ahogy próbálja rendszerezni a levegő vételeit. Közelebb lép, hogy elvegye a laptopot, de láthatóan Cécile nem zavartatja magát. Sőt, ahogy Sam elérhető távolságba kerül, a lány felemeli kezét és a másik vizes hajából kihúzza a gumit, amit benne felejtett. Aztán megint úgy mosolyog rá, mintha miden titkát tudná.
 - Hogy csinálod? - Kérdez rá a Winchester.
 - Mit? - Néz el mellette a lány, mintha nem tudná miről van szó.
 Sam nem vár választ. Helyette lehajol, hogy megcsókolhassa őt. Mióta is vár erre? Nagyjából azóta, hogy megtalálta azt a boltot, amiben a finom pite és a keserű kávé mellé Cécile arca is társul minden vasárnap. Egymásba feledkezve haladnak folyosóról folyosóra, egészen Sam szobájáig. Cécile egyszer sem ellenőrzi, hogy bezárták-e az ajtót és Samet se érdekli, hogy levernek pár dolgot, ezzel rendetlenséget hagyva maguk után.
 Éjfélt üt az óra. Sam és Cécile egymás mellett alszanak az ágyon.
Sam egy boldog családról álmodik, amiben a lánynak is fontos helye van már.
Cécile pedig arról, hogy szegény kutyája tegnap kapott utoljára enni.
 Eközben Dean a számolás végére ér és megállapítja, hogy az Egyetemesek rengeteget olvastak.

Az ördög Pradat visel

"Valld be Andy, eladtad a lelked, amikor felvetted a Jimmy Choo szandált. Láttam!" 

- Én inkább nem megyek. - Jelentettem ki és a fejemre húzva a takarót próbáltam elbújni a világ elől. 

- Bazdmeg. Ma van a rohadt nagy napod. Szedd össze magad, mert agyonverlek. - Rángatott ki nővérem az ágyból, egészen végig a szőnyegen. 

- Ez fáj! - Kapálództam, de nem hatotta meg.

- Nem azért szervezkedek hónapok óta, hogy keresztbe tegyél a lustaságoddal. Tudod mennyi időbe és energiába telt, mire mindent sikerült elintézni? Chuck-ot meggyőzni? Baszki, konkrétan összevesztem miattad Istennel! 

- Ne kiabálj. - Tapasztottam be a füleim két tenyérrel. - Megyek. - Tápászkodtam fel és elhúztam zuhanyozni. Még meg se száradtam, azonnal ketten fogtak közre. Pepi és Gina nem hagytak levegőt venni. A hajam csinálták, az ülés rendet sorolták. A sminkem készült, aztán belebújtattak a fekete menyasszonyi ruhámba. 

- Chuck ebbe is belement? - Nézegettem a tükör előtt. A ruha csodálatos volt. Már-már nem evilági. Hosszú ujjai teljes csipkéből, míg a szoknya része finoman csillogó tüllből állt. A hajam laza oldal fonatban, apró ezüst virágokkal díszítve. Sminkem kissé erős, de a szettemhez tökéletes hatást keltett. Úgy éreztem magam, mint a végzet asszonya, ami nagyjából illet is ahhoz, amit az elkövetkezendő óra leforgása rejtett. 

- Felkészültél? - Szorongatta Gina a két kezem. Bólogattam, de hang nem jött ki a torkomon. Réka még elszaladt a kezében lévő mappával, hogy idézem "lecsekkolja" a vőlegényt is.  

Az esküvőt a Földön tartottuk, hiszen én nem mehettem le a Pokolba, míg Lucifer nem mehetett fel a Mennyekbe. Ez az egy kikötése volt a frigy ellen az apjának, így belementünk. A bukott angyalom nem örült, de más helyszínt nem találtak a csajok és kis iróniával fűszerezték, ugyanis a helyszínt Las Vegasba szervezték egy "Heaven and Hell" nevezetű casinoba. Az egyetlen ember, aki napokig ezen röhögött, az Dean volt. Az idősebb Winchestert nem hagyta cserben a humora.

A terem bejárata előtt Gina átadott apának, aki az alkalomhoz illően apró konyba fogta ősz haját, szakállát ezüst gyűrűvel díszítve, hosszú fonatba rendezte és talpig fekete, öltözékben feszített. Meghatódva belekaroltam és kezdtem felfogni, hogy mi is fog történni, mikor megszólalt:

 - Tudtam, hogy ez lesz a vége. Eladod a lelked az ördögnek. Miért nem lepődök meg? - Sóhajtotta tetettett felháborodással, mire kitört belőlem a nevetés. Mire abbahagytam, már a sorok között sétáltunk és rengeteg ismerős arcot sikerült felfedeznem. A legmeghatározóbb mégsem barátaim, hanem a kisebbik öcsém volt, aki két hüvelykujját feltartva, ördögi mosollyal jelezte, hogy menőnek tartja: maga a Sátán lesz a sógora. 

Inkább elkaptam róla a tekintetem és a belépés óta először magam elé néztem, ahol megláttam Őt. Fekete, márkás öltönye, mintha rá lett volna öntve. Lezser mosolya mindent elfeledtetett velem. Megérkezve, apa átadott, én akkor szúrtam ki a "papot", aki össze ad minket. Nem más volt, mint maga Chuck. Elég vicces látványt nyújtott, hogy az apósom mondja ki a szavakat, de még mókásabb része akkor érkezett el, mikor belegondoltam: "Isten színe előtt..." Annyira elmerültem a zavart gondolataimban, hogy végül hangosan felnevettem. 

Lucifer sanda mosollyal felém fordult és próbálta kitalálni mi lehet ennyire vicces, de csak megráztam a fejem. Ha ő azt tudná, mi is zajlik elborult elmém bugyraiban... már kereket oldott volna és ácsorogna mellettem, akár valami szobor. 

A szertartás kissé rendhagyó volt, de a legfontosabb mondatok így is elhangzottak:

- Akarom. 

- Akarom. 

Ennek a két szónak és a megpecsételő csóknak köszönhetően, erőteljes fényárba borultunk. Számomra annyi tűnt fel, hogy erő és melegség járja át minden porcikámat, létrejött az elválaszthatatlan kötelék, míg a körülöttünk lévő emberek láthatták kívülről, ahogy Lucifer szárnyai oltalmazóan magukhoz ölelnek. Örökre. 

Esélyek

Dean:

 Már akkor tudtam, hogy rossz ötlet szólni a boszorkánynak, mikor eszükbe jutott a lányoknak. Sőt, már az előtt, hogy eszükbe juthatott volna. A tényen viszont nem változtat, hogy Rowena rábólintott az ötletre és két pillanat múlva már a házban állt teljes valójában.

 - A Winchesterek összeálltak a Martensekkel? Csak nem megint itt a világ vége? - Nevetett fel hangosan a saját viccén, majd elkomolyodott és Alexa mellé lépett. - Jajj, drágám. Neked már nincs sok hátra.

 Gina arca egy pillanatra megvonaglott, és miután rendezte a vonásait, csak akkor szólalt meg.

 - Ezért hívtunk ide. - Köszörülte meg a torkát. - Segítened kell. Te vagy a legerősebb boszorkány, akit ismerek. Biztosan van valami varázsigéd arra, hogyan lehet megmenteni a húgom lelkét.

 Rowena még mindig a fiatalabbik lányt nézte szánakozva, majd hirtelen felkelt és a vörösre nézett.

 - Én sem vagyok mindenható, bár a hízelgésed tetszett. - Sétált arrébb tőlünk és egy csettintésére, a kezébe termett az a könyv, amit még Sammyvel mi vettünk el tőle.

 - Már meg se kérdezem hogyan került hozzád. - Forgattam meg a szemeimet és karba fontam a kezeim.

 A boszi rám villantotta szemét és lassan elmosolyodott.

 - Sajnálom, ami az öcséddel történt. - Tette kezét a szívére, mintha ezzel is bizonyítani akarná, hogy mennyire szán engem.

 Egy mély levegőt vettem és mielőtt bármit tehettem volna, kisétáltam a helyiségből, egyenesen az utcára, hogy aztán Baby ülésének érintése kissé lenyugtasson. Percekig ültem benne, mikor pedig úgy éreztem, hogy már nem akarok boszorkányt ölni aznap, inkább visszamentem.

 - Már csak alig pár óránk maradt, hogy csináljunk valami érdemlegeset. - Gondolkodott Rowena hangosan. - Gina, ahhoz, hogy megmentsem a húgodat, mindenképp kellene nekem egy démon utolsó lehellete.

 A lány úgy nézett rá, mintha őrültet látna.

 - Mégis hogyan szerezzek neked olyat? - Hangjából sütött a kétségbeesés, ami viszont az én szívemet szorította el.

 Pontosan tudtam milyen érzés a testvéremért harcolni.

 - Megoldjuk. - Szólaltam meg és talpra állítottam Ginát is. - Mibe hozzuk el?

 A boszorkány csak elmosolyodott, majd egy intésére két fiola került elő.

 - Ezek valamelyikébe zárjátok bele. - Adta át nagylelkűen őket. - Most pedig menjetek, mert tényleg fogytán az időnk.

 Ginával az oldalamon ismét elhagytam a házat.

Castiel:

 Miután Gina és Dean elhajtottak, Rowena rám nézett, majd az ágyon ülő lányra.

 - Akkor most mondjátok el, hogy miért hazudtatok nekik. - Kérdezte izgatottan.

 Mintha végig csak erre várt volna.

 - Nem is létezik olyan, hogy "egy démon utolsó lehellete", ugye? - Nevetett fel Alexa kínjában, de emellett hálásan nézett a vele szemben álló boszorkányra.

 - Kedvesem, én sosem hazudok. - Simított végig a Martens lány arcán. - Csak nem mondom el a teljes igazságot. Igenis létezik ilyen összetevő, de nem ahhoz a varázsigéhez, ami nekem most kelleni fog. Csak éppen kifogyóban voltam belőle és jól jött, hogy a nővérkéd és a lovagja ennyire meg akar menteni téged.

 Alexa bólintott, majd rám nézve várta, hogy vázoljam Rowenának az igazi tervet. Nem szívesen tettem, mégis tudtam, hogy csak így tudom megmenteni a lány lelkét. Akármilyen árat kell is érte fizetni. Alexa pedig úgy tűnik, már régen elfogadta a sorsát.

 - Dean nem fog neki örülni. - Motyogta Rowena, majd magához intve a könyvet, ismét keresgélni kezdett benne.

 Én közben próbáltam mindenben Alexa kedvére tenni. Akármit kívánt, ételt, italt, azt elhoztam neki, ha megtehettem. Mégis csak az utolsó napja, amit ki kellett használnia.

 - Megtaláltam! - Pattant fel percekkel később mellőlünk a boszi. - Egyetlen hozzávaló hiányzik csak, de azt szinte lehetetlen megszereznie élő embernek.

 - Megoldom. - Mondtam és bíztam benne, hogy ez így is lesz.

 Bármilyen lehetetlen dolgot megtennék, csak ne lássam azt, hogy mennyire szenved Alexa.

 - Biztos vagyok benne, hogy neked sikerülni fog. - Hízelgett azonnal a nő, majd felém fordítva a könyvet, rámutatott egy feliratra.

 - Egy lélek könnye? - Olvastam fel hangosan és értetlenül álltam a dolog előtt., ezért jobb ötlet híján. megismételtem önmagam - Egy lélek könnye?

 - Pontosan. - Bólintott a másik. - Fel kell menned a mennyországba és szerezned kell az egyik fent lakótól egy könnycseppet. Minél szomorúbb, annál jobb.

 Fejemben ezernyi gondolat futott át hirtelen, de mikor Alexára néztem, azonnal tudtam mit kell tennem.

 - Megoldom. - Mondtam teljes meggyőződéssel.

 Egy pillanat múlva pedig egy ismerős teraszon találtam magam.

 - Szóval itt az idő, Castiel. - Hallottam meg a női hangot magam mögül.

 - Sajnos. - Bólintottam, ahogy a Martens lányok anyukája felé fordultam. - Segítened kell.

Gina:

 Az út nagy része kínos hallgatásban telt el. Úgy gondoltuk Deannel, hogy a legegyszerűbben úgy lehet "démont fogni", ha egy kereszteződésben megidézünk egyet és azt öljük meg.

 - Ennyi erővel már el is adhatnám a lelkemet, Alexa lelkéért cserébe. - Morogtam az orrom alatt, mire Dean hirtelen a fékre lépett.

 - Eszedbe se jusson. - Hunyta le a szemét és mintha mérges lett volna. - Én megtettem és nem jártam vele jól.

 Kezét a vállára tette, ahol Castiel tenyér-lenyomata volt. Igen, ismertem a történetét. Eladta a lelkét az öccse életéért, majd a pokolban sínylődött évekig.

 - Tudom, nem a legokosabb ötlet, de komolyan nézzem végig, hogy megölik őt belülről, ha nem sikerül a varázslat? - Temettem arcomat a kezembe, majd mély levegőt véve, végig simítottam a hajamon. - Menjünk tovább. Ígérem nem csinálok semmi butaságot.

 Dean csak bólintott, de nem indultunk meg. Már épp szólni akartam neki, hogy le fog járni az időnk, mikor hirtelen hozzám hajolt és megcsókolt. Én pedig nem bírtam tovább és feltörtek az eddig elnyomott könnyeim.

 - Ennyire nem csókolhatok rosszul. - Húzódott hátrébb egy félmosollyal az arcán.

 Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.

 - Szörnyű vagy, Winchester. - Ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

 Csak megvonta a vállát és indította a kocsit. Kicsit feloldotta a hangulatomat az, hogy kisírtam magam. Néha csak erre lenne szükségem igazán. Egy kis sírásra és természetesen arra, hogy Alexa mellettem legyen. Lehet jobb lenne a világ, ha... Nem sikerült befejeznem a gondolatomat, mert megérkeztünk az eldugott kis kereszteződéshez.

 - Én megrajzolom a csapdát, te készítsd elő a hozzávalókat. - Adta ki Dean az utasítást, amit azonnal meg is tettem.

 Nagyjából tíz percen belül készen álltunk arra, hogy elkapjuk és megöljük a keresztúti démont, bármi áron. Dean elkezdte mormolni a latin szöveget, én pedig minden idegszálammal arra figyeltem, nehogy valami balul süljön el.

 - Ez úgy látszik nem az én napom. - Hallottam meg a csapda másik végéről egy hangot.

 - Jól látod. - Komolyodott el Dean, és felfogni se volt időm, belépett a körbe és terv nélkül harcolni kezdett a szurokszeművel.

 Felfogni sem volt időm, hogy mi történik. Azt sem tudtam, hogyan kell megszerezni azt a bizonyos lehelletet. Terv nélkül rontani egy démonnak ilyen helyzetben, talán az egyik leghülyébb megoldás volt. Mégis ötlet híján, én is beléptem segíteni. Nincs mit vesztenünk.

Alexa:

 Fájt a fejem. Mintha ezernyi darázs költözött volna bele és most ki akarnának törni onnan. Minden egyes porcikám sikoltozott a fájdalomtól és magamban azért imádkoztam, hogy legyen vége az egésznek. Figyeltem, ahogy Rowena előkészíti a meglévő hozzávalókat, majd tanulmányozza az igézetet. Talán elaludhattam, de az is megeshet, hogy elájultam, azonban mikor felkeltem, a boszi ott ült mellettem az ágyon és arcáról kivételesen nem a kárörvendés, vagy a hatalmasság volt leolvasható. Szinte már-már emberien tette fel a kérdést.

 - Biztosan ezt szeretnéd?

 Én habozás nélkül bólintottam, ami ismét fájdalmat hozott magával.

 - Ugye tudod, hogy ha megteszed, mi lesz a vége? - Kérdezte.

 - Igen - bólintottam újra. -, meghalok.

 Rowena csak nézte az arcomat és valószínűleg a kétség legkisebb jelét próbálta felfedezni a vonásaimban, de sikertelenül.

 - Te már várod a halált. - Motyogta, miközben eldöntötte a fejét kissé. - Mégse olyan vagy, mint a Winchesterek.

 Ezt úgy mondta, mintha dicséret lenne. Felállt mellőlem és abban a pillanatban megjelent Castiel is.

 - Megszereztem. - Mutatta fel a fiolát, benne a kis fénylő cseppel, aztán rám nézett. - Anyukád már nagyon vár.

 A torkom összeszorult a gondolatra. Újra találkozni fogok velük. Mondanám, hogy meghalnék értük, de éppen arra készülök, szóval ez felesleges.

 - Sikerülni fog? Honnan tudod, hogy Sam is kiszabadul? Biztosan a mennyekbe kerülünk? - Tettem fel a kérdéseket, mielőtt megakadályozott volna benne valaki.

 Most, hogy olyan közel álltunk a megoldáshoz, ezek a kérdések foglalkoztattak leginkább.

 - Ha sikerül - kezdett bele Rowena -, akkor Sam is és te is a mennyországba kerültök. a másik kérdésedre pedig a válasz igen. A Winchester ki fog szabadulni, ugyanis a tőr csak és kizárólag egyetlen lelket képes bent tartani. Ha időben lépünk, akkor pont akkor fog beléd hatolni a tőr, mikor már csak Ráchel "lelke" lesz a testedben. Ezáltal ő beszorul örökké a tőrbe, Sammy fiú pedig kiszabadul. Szinte el sem hiszem, hogy ezt a tervet ti ketten találtátok ki.

 Időm se volt meglepődni, hogy Rowena ma már másodszorra mondd kedves dolgot nekem, mivel meghallottuk az Impala hangját.

 - Megszereztük! - Sietett be Gina és a boszi kezébe adta a fiolákat. - Most pedig mentsd meg a húgomat.

 - Én mindent megteszek, amire kértek. - Mosolygott rám Rowena, majd a két fiolát a zsebébe rejtette.

 Gina leült és átkarolt engem, Dean pedig csak mellém lépett. Nekem pedig hirtelen lelkiismeret furdalásom lett, hogy nem mondtam el nekik az igazat. Viszont biztosan nem hagynák, hogy megtegyem. Nem hagynák, hogy megöljem magam. Ezt a csatát egyedül kellett megvívnom.

Kopp kopp kopp...

Sacinak nagyoooon sok szeretettel <3 Majd te eldöntöd a folytatást :D A többieknek pedig elöljáróban annyit, hogy Sabriel/Samifer... Még nincs eldöntve. Jó olvasást!

 Sam Winchester nagyon ritkán járt el a házibulikba, de most megígérte egyik osztálytársának, Gabrielnek, hogy eljön. Pedig tudta, hogy másnap reggel munkába kell mennie, hiszen a főnöke, Gadreel nem szereti, ha késik, vagy ha csak egy kicsivel is rosszabb teljesítményt nyújt, mint megszokhatta tőle. Előre látta, hogy mennyire fog szenvedni a mai éjszakázás miatt, de úgy volt vele, hogy nem szeretne ezen görcsölni, ezért inkább fogta a hideg sört, amit valaki az ajtóban a kezébe nyomott, és meghúzta. Keserű volt és utálta az ízét, de most nem is ez számított. A hangfalakból Imagine Dragons-tól szólt a Believer és ő leült a kanapéra, remélve, hogy osztálytársa hamar felbukkan. Gabriellel a barátságuk nem volt mindennapi. Nem is értette, hogy miért barátkozik vele az alacsony srác, de nem is firtatta. Csak örült a társaságnak. Sam volt a legjobb tanuló az iskolában, és valószínűleg az iskola történelmében is. Egész nap a könyveit bújta, nem úgy, mint szoknya és nadrágpecér bátyja. Nem járt szórakozni és igazából a mostani nyári munkahelyét is csak az anyja miatt vállalta el, mert szerinte nem volt a fiának élete.

 - "Menj és keress barátokat! Nyár van! Élvezd ki a szabadidőt!" - Mondta neki.

 Nem állt le vele vitatkozni, hogy Gabriel igenis a barátja, és hogy vannak még mások is, akikkel jóban van. Inkább csendben rábólintott a munkalehetőségre, ahova Dean juttatta be. Egy helyi étteremben kellett felszolgálnia és nagyjából az emberek jókedvét növelnie. Nem hangzik nehezen, de egy idő után már nagyon monotonnak tűnt neki a sok rohangálás. Reménykedni, hogy ha elég szépen mosolyog, akkor hagynak neki borravalót és nem próbálják meg harmadszorra is felszedni. Szemforgatva itta meg az utolsó kortyot is az üvegből, majd az órára nézett. Éjfél múlt. Eldöntötte, hogy hazamegy aludni inkább és majd holnap utána jár, hogy Gabriel miért is nem jelent meg.

~~0~~

 Gabriel el se akarta hinni, hogy Sam igent mondott az esti bulira. Azt meg végképp nem, hogy éppen ma nem fog tudni időben odaérni. Általában olyan tíz körül már ott szokott lenni mindig, de most testvérének kellett segítenie, aki randevíra készült. És hiába Sam Winchester a magas félisten várta őt egy unalmas buliban, ha közben Castiel boldogtalan. Neki a család volt az első és ezt most nagyon bánta. Mégis megtette a kerülőt és elvitte kocsival öccsét a város másik végére, ami a házuktól fél órányira volt. Aztán még vissza is kellett vezetnie és érkezés a célhoz. Úgy kapkodta a levegőt, mintha futva kellett volna megtennie a távot. Kipattant a kocsiból és az órára nézve, besietett a házba, ahonnan dübörgött a zene. Pontosan öt perccel múlt éjfél. Reménykedett, hogy Sam tényleg eljön és nem húzza ki magát megint alóla. Bár Gabriel tudta, hogy csörgött volna a telefonon, ha meggondolja magát. A készülék azonban csendben pihent a zsebében. Intett mindenkinek és magára varázsolta legszebb party-mosolyát. A fejében azonban csak egyetlen arc villogott folyamatosan. Merre lehet?
 - Szia! - Köszönt oda egyik évfolyamtársának. - Nem láttad véletlenül Samet?
 - Ciao! - Kiabálta túl a másik a zenét. - A Winchestered nemrég ment el.
 Hatalmas, mindenttudó vigyor terült szét az arcán. Az egész iskola fogadott arra, Sam vajon mikor veszi észre, hogy Gabriel mit érez iránta. Az egyik fele arra szavazott, miszerint sose fog rájönni, a másik viszont bizakodott és reménykedett benne, hogy Gabe majd mer lépni a magas srác felé. Ő azonban csak várta a megfelelő pillanatot. Mondjuk, mikor mindketten ittasak már és lehetőleg egyikük sem emlékszik majd rá. Mégis megkönnyebbülhetne a lelke, hogy kimondta. Ilyenkor egy hatalmas parasztnak érezte magát. Arra vár, hogy Sam lerészegedjen? Milyen barát ez? Szégyellte magát és inkább elvetette az ötletet.
 - Köszi azért. - Mosolygott a srácra és nagyot sóhajtva távozott.
 Visszaült a kocsiba és haza hajtott. Itt már nincs kiért maradnia.

~~0~~

 Lucifer utálta a munkahelyét. Legalábbis nyár elejéig biztosan. Pont azon gondolkodott, hogy felmond, mikor meglátta az újoncot. Ismerte őt. Sam Winchester volt az teljes haj-hosszával. Ott magasodott a pultban a zöld kis kötényben, ami kötelező volt és látszott rajta, hogy annyira szeretne itt lenni, mint ő maga. Mégis ott volt és nem tágított.
 - Hello! - Köszönt oda neki és kezet nyújtott. - Sam Winchester.
 Oh, persze, honnan tudhatná, hogy kicsoda ő?
 - Lucifer. - Vigyorgott rá és felvonta a szemöldökét.
 - Lucifer? - Kérdezte érdeklődve.
 - Csak így. - Vont vállat, majd a miniatűr raktárba lépve kivette a kötényét és nekilátott a főzésnek.
 Lehet, hogy mégis marad még pár hétig.

~~0~~

 Gabe első útja másnap a vendéglőbe vezetett, ahol kivételesen nem volt túl nagy a forgalom.
 - Szia! - Köszönt oda az éppen italt kitöltő srácnak.
 - Helló! Merre voltál tegnap? - Tért Sam azonnal a lényegre és egy kis megvetés is volt a hangjában.
 Gabriel végig nézett rajta és megállapította, hogy elég fáradtnak néz ki. Vállai megrogyva, szemei alatt karikák és arca bal oldalán egy kis csík látszódott, mintha nemrég kelt volna ki az ágyból. Valószínűleg így is történt. Haja egy gubancos copfba fogva lógott a tarkójánál.
 - Sajnálom, de Cas egész nap azért könyörgött, hogy vigyem el őt egy randira. - Szabadkozott, miután kibámulta magát.
 A Winchester csak összehúzott szemekkel rakott le elé egy szokásos fanta-kóla keveréket, ami a kedvence volt, aztán kivitte a többi italt az asztalokhoz álmosollyal. Még ez az erőltetett mimika is irigységet szült a lelkében. Nem akarta, hogy másnak adja a mosolyát. Ő akarta. Bárcsak merne lépni végre felé.
 - Dean is teljesen ki volt készülve. - Jött vissza a pulthoz. - Még az érettségin se izgult annyira, mint tegnap.
 Gabriel megnyugodott. Neki is volt testvére, és ő is maga elé helyezi Deant, hiába a világ sorsa a tét. Lehet ennél jobban szeretni valakit?

~~0~~

 Sam fáradtan köszönt el az utolsó vendégtől este kilenckor és egy laza mozdulattal megfordította a táblát az ajtón.

"Zárva"

 Visszament és felsöprögetett, majd fel is mosott. Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Sorban kipipálta a mindennapos teendőit, majd összeszedte a dolgait. Ma ő zárt. Benézett a konyhába, hogy biztosan minden el van-e zárva, be van-e csukva, meg a szokásos dolgok. Aztán fogta a felmosós vödröt és bevitte a raktárba.
 - Azt hittem hamarabb hazamész. - Szólalt meg mögötte egy hang, mire összerezzent és majdnem eldobta a vödröt.
 - A fenébe, Lucifer! - Csattant fel a Winchester és mérgesen megfordult. - Én meg azt hittem már mindenki lelépett.
 A srác csak egy sejtelmes vigyorral válaszolt és megvonta a vállát. Sam lerakta a vödröt végre, majd el akart sétálni a másik mellett, de az meg sem moccant.
 - Kiengednél? - Kérdezte higgadtságot erőltetve magára.
 - Hmm. - Dobolt Lucifer az ajkain. - Még meglátom.
 Megpróbálta arrébb lökni, de hiába volt magasabb a másiknál, nem sikerült csak annyit elérnie, hogy égetően közel kerültek egymáshoz. Aztán az ajtótorlasz megfordult és Sam már azt hitte, hogy feladta a játszadozást, de ő csak becsukta rájuk az ajtót.
 - Ez mire volt jó? - Fújt ki egy tincset a szeméből, ami a nap folyamán kicsúszott a copfjából.
 - Ki tudja? - Nevetett fel Luci és nekidőlt az ajtónak.
 Onnan nézte, ahogy a Winchester először meglepődik, majd feladva a harcot, leül a falra szerelt ülésre.
 - Nincs ehhez kedvem. - Mondta és karba fonta a karjait, majd lehunyt szemekkel a falnak döntötte a fejét.
 Egy pár percig így maradtak. Lucifer már-már azt hitte, hogy a srác elaludt, majd egy ördögi vigyor terült szét az arcán és halkan odalépett a másikhoz. Nézte a vonásait aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt hozzá és megcsókolta. Sam úgy ugrott meg, mintha egy darázs csípte volna meg. Viszont nem volt ideje tiltakozni. Összefont karjai kettejük közé szorult és az erős szorítás a tarkójánnem engedte elmozdítani a fejét. Lucifer erősen tartotta és végig nyalt a másik ajkain. Ki tudja meddig jutott volna el, ha nem zavarja meg őket egy hang.

"Kopp kopp kopp!"

 Valaki arra várt, hogy bejöhessen. Lucifer mit sem törődve a másik ledöbbent képével, kilépett az ajtón.
 - Jajj, főnök! - Vigyorgott rá úgy, mint aki éppen most nyalta ki a mézes bödönt. - Hiányoztál, mint mókusnak az erdőtűz.
 - Lucifer. - Forgatta meg Gadreel a szemét. - Az a szerencséd, hogy te vagy a legjobb szakácsom.
 - Tudom. - Nevetett és kisétált a vendéglőből.
 Nem tudta, hogy miért csinálta ezt az előbb, de jól esett. Reggel is az a Gabriel, ahogy a szemét meresztette rá. Hányni akart tőle. Szerelem? Kinek kell az? Inkább csak össze akarta kuszálni a szálakat. Hiszen nem ez az ördög dolga?

Elmebaj

Kis rövid.

Napról napra gyengébbnek éreztem magam. Minden egyes átkozott perc egy csapdának tűnt. Már képtelen voltam külön választani képzeletet és valóságot. Levegőt venni is fájt. "Tönkretettél mindent!" "Egy báb vagy, akit sikerült használnom." Szánalmas." "Gyűlöllek." "Miattad van az egész!" "A te hibád!" A mondatok és rágalmazások csak sorra ott csengtek elmém mélyén, melyek egytől egyig Sam érdes, mégis csalódott hangján szólaltak meg. 

Hónapok óta ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallucináltam, aztán mikor kitisztult a fejem, mindig a mosolygós, szerelemtől csillogó szemű vadásszal találtam szemben magam. Eleinte ügyet sem vetettem rá. Később egyre sűrűbben és hosszabb ideig jelentkeztek a kiesések. 

A párnába arccal, összeszorított szemekkel kapkodtam levegő után. Újabb pánikroham. Már tudtam, hogy csak ki kell várjam, magától el fog múlni. 

- Jen. - Karcos hang szólalt meg mögöttem. Félve pislogtam párat, hogy aztán mosolygós, megnyugtató alakjával találjam magam szemben. 

- Jól vagyok. 

- A legkevésbé sem érdekel. - Nevetett, majd leült mellém és végigsimított a fejemen. Nem tudtam értelmezni a válaszát, így inkább tenyerébe bújva kerestem megnyugvást. - Szeretnék szólni szerelmem, hogy nincs már rád szükségem. - A szavak lágyan hagyták el száját, szemeim kipattantak, próbáltam távolabb húzódni tőle. Egy újabb rohadt álom! Igaz? 

- Nem álmodsz. Ez most a valóság Jen. Elegem van. - Suttogta, de folyamatosan a pillantásomat kereste. Menekültem előle. Nem teheti ezt velem!

- Ne... - Nyöszörögtem. A fájdalom, amit okozott, fizikálisan szorongatta a szívem. 

- Már nem kellesz. Nézz magadra! Egy teljes emberi roncs lettél. Kinek kellenél? 

- Nem... - Zokogásom törte meg a képet. Sam nyugodt, mégis véremre szomjazó alakja semmivé foszlott, én pedig lecsúszva az ágyról sírtam, akár egy gyerek. 

El fogom veszíteni önmagam. A háborút, amit játszottam szépen lassan felőrölt. Meg akartam halni. Belekapaszkodni a kaszásomba és eltűnni a semmiben. Mindegy volt hová visz, csak el innen ebből a földi pokolból. 

- Jól vagy? - Csapódott ki az ajtó, majd aggódva guggolt elém Sam, hogy felkaparjon a földről. Nem hagytam neki. Elég volt! Nem bírtam tovább. Nem akartam hallani, ahogy tovább bánt. 

- Takarodj! Tűnj el a fejemből! - Mellkasát verve üvöltöttem. 

- Shh... - Ölelt magához. - Minden rendben lesz. Kitalálunk valamit. Ígérem. - Suttogta a fülembe. 

- Már nem érzek semmit Sam! - Kapaszkodtam a nyakába. - Be akarom fejezni. Nem vagyok ehhez elég erős. - Minden porcikám remegett. 

- Nem teheted. Kellesz nekem. - Puszilt a hajamba. - Kellesz nekünk. - A többes szám egy pillanatra észhez térített.

- Nekünk? - Húzódtam távolabb. 

- Persze. - Mosolygott és a fülem mögé tűrt egy hajtincset. 

- Miért nem hagyod békén? - Lépett be az ajtón még egy Sam. Ketten voltak előttem. Az egyik kedves és rettentő figyelmes, amilyen az enyém mindig is volt. A másik viszont az elmém megrontója. 

- Te is látod? - Hápogtam pólóját szorongatva. Válasz nem érkezett.

- Szüksége van rám! - Állt fel Kedves Sam, így védelmezve a másiktól. 

- Nincs rád szüksége. Rám viszont van! - Lépdelt közelebb. - Tudnia kell és együtt kell élnie vele, hogy mit tett. 

-Mit tettem? - Tápászkodtam fel az ágy szélére. Rettenetesen szédültem. 

- Nem emlékszel Jen? - Ült le mellém Sam aranyos verziója és megfogta a kezem. Puha bőre simogatta a lelkem. Csak a fejem csóváltam. - Megöltél engem. 

Probléma

Szuperképességem bemutatása. Tessék. 

Törülközőturbánban és a fekete köntösömben baktattam ki a konyhába. Mindenképp szükségem volt egy pohár vízre, mielőtt kiszáradok és csak az összeaszott testem találják meg barátaim. Már épp számhoz emeltem volna az üvegpoharat, mikor hangos sírás törte meg az esti csendet.

- Már megint... - Sóhajtottam fel. Mióta Dean és Gina szülők lettek, a bunker már nem a régi csendes és menedékként szolgáló hely volt. Inkább hasonlított valami nagybetűs otthonra. 

- Szia. - Battyogott ki Sam is utánam, elég kómásan. Arcán még a párnahuzat gyűrődéseinek nyoma, szemei alatt karikák, haja kuszán állt. Pár órája tért vissza egy vadászatról, alig aludt valamit. 

- Hogy érzed magad? - Léptem elé, hogy puszit adhassak az álla vonalára. 

- A karom eléggé fáj, de rendben leszek. - Mosolygott fáradtan. - Henry és Charlie nem nagyon akarják abbahagyni. - Biccentett a nappaliba, ahol az ikrek tartózkodtak. 

- Megyek és megnézem őket, te pedig hívd Cast! Oké? - Simítottam végig óvatosan gézzel körbetekert felkarján. 

- Castiel, szükség lenne rád. - Kezdett bele a plafonhoz való könyörgésbe, míg én a másik helyiségbe indultam. A kanapé előtt felállított mászókából mind a két csöppség nagy erőkkel próbált megszökni. Mosolygásra késztetett a kitartásuk. A szerkezet mellé léptem és egy mozdulattal vettem karjaimba a két aprócska vadász palántát. Néztem a zöldszemű szépségeket. Egy picit el is kalandoztam. Ha Sam és én is úgy határoznánk, akkor vajon hogy nézne ki a közös babánk? Lenne varázsereje? Ha felnő, hosszúra akarná hagyni a haját, mint az apja? Ügyvédnek tanulna, esetleg vadásznak? Olyan makacs lenne, mint én, vagy szelíd, akár Sam? Képes lennék felnevelni egy gyereket?
- Jen. - Már megszokásból fel se néztem. Tudtam, hogy a szárnysuhogás egyet jelent Castiel érkezésével.
- Szia, Sammy a konyhában van. - Igazítottam útba. Alig tűnt el a boltív takarásában, egy másik hang ütötte meg a fülem. Ősellenség-barátnőm kiabálása.
- Mondtam már, hogy nem hagyom itt őket!
- Nem egy vadidegenről van szó! - Dörrent Dean.
- Szia Jen! - Mint aki meg se hallotta, úgy hagyta ott és rohant hozzánk. Fiát átvéve ült le mellém. - Köszönöm, hogy lenyugtattad őket.
- Semmiség. Lassan viszont felöltöznék... - Kezdtem bele, de Dean morcosan elém állva nyúlt a kislányért. Puszit nyomott a homlokára, majd folytatta.
- Az anyámról van szó! Az Isten szerelmére. Miért nem lehet kibírni két átkozott napot, amikor tudjuk, hogy jó kezekben lesznek?
- Elhiszem, hogy Mary tud vigyázni rájuk, de két nap rengeteg. Erre nem állok még készen. - Csóválta Gina a fejét.
- Ugyanmár! - Tudtam, hogy nem kellene, de beleütöttem az orrom. - Miért nem mentek és pihentek kicsit?
- Neked pihenés egy rohadt kopogószellem után kajtatni?
- Nehogy leharapd a fejem! - Emeltem fel a két kezem védekezően.
- Nem megyek sehova. Főleg nem vadászni, mikor ez a két tündér itt van. - Gagyogta a gyerekeknek.
Dean csak szemforgatva vette tudomásul, hogy ebben a csatában nem győzhet. Már nem egyedül osztozik barátnője szívén. Mielőtt tovább folytatták volna a vitát, távoztam és valami egyszerű ruha után kutattam. Egy egybe, fekete, csipkékkel borított ruhára esett a választásom.

Épp a csípőmnél járt az alja, mikor Sam boldogan rontott be a szobába. Meghökkenni sem volt időm, a ruha már a padlón hevert gombócba gyűrve, Sam pedig felettem tornyosult a párnák közt. Mindenki úgy hitte, hogy egy szerény és érzelmes kisfiú. Ránézésre így is volt, de mikor ellepte agyát a köd, mocskosabb és durvább tudott lenni minden démonnál a világon.
- Látom rendbejött a kezed. - Simítottam végig forró bőrén. Válasza egy mély, állatias morgás volt, amivel az utolsó falakat is ledöntötte bennem. Legkevésbé sem finomkodva szedte le magáról a ruhadarabokat, majd enyhén borostás állával a nyakam karcolgatta. Nem tudtam honnan tört rá a vágy, de hirtelen nem is érdekelt. Elég volt, hogy velem van és ölel. Néhol érzelmekkel telten, máshol viszont durván.

Kedvesen, szerelmes csillogással a szemében mosolygott könyökére támaszkodva. Takaróba bugyolálva is teljesen meztelennek éreztem magam, még jobban, mint előtte. Pár másodperc után elkaptam a tekintetem és a párna csücskét kezdtem pásztázni. Zavaromban paradicsom pirossá váltott az arcom. Éreztem, ahogy elönti a vér. Nem szólalt meg, tovább mosolygott rendületlenül.
- Miért bámulsz? - Kérdeztem rá.
- Néztelek. Ahogy Charlieval és Henryvel viselkedsz... Én is akarok. - Jelentette ki, nekem pedig a lábujjam is zsibbadni kezdett.
- Ugye nem csináltál semmi őrültséget? - Utaltam az elmúlt órák történésire.
- Beszéltem Cassel. Azt mondta most vagy termékeny.

Teltek a hónapok, sógorom és barátnője végre kimozdultak, így a Winchester anyuka sűrű vendégnek számított nálunk. Egyik ilyen alkalommal leültem a játszadozó ikreket figyelő Mary mellé.
- Áhh, a kedvenc boszi menyem, akit soha nem akartam. - Csak egy szemforgatással válaszoltam a "kedves" üdvözlésre. Az egész bunker tudta, hogy inkább egy egyszerű, egyetemista lánykát látott volna a fia mellett, vagy egy vad vadászt, mint engem.
- Nem akarlak zavarni. - Nyeltem vissza a sértéseimet. - Van valami, amiben szeretném a segítségedet kérni. - A feltörő szavak égették a torkomat.
- Mégis miben? Öljek meg neked pár macskát, hogy varázsolhass? - Vonta fel a szemöldökét és ismét el kellett engedjem a fülem mellett.
- Nem. Semmi ilyesmi. Szeretem a cicákat. - Fűztem hozzá mellékesen. - Sam és én... tudod, szeretnénk kisbabát. - Adtam Henry kezébe az egyik sípolós kisautót.
- Nem tudjátok hogy kell csinálni?
- Nem erről van szó. Régóta próbálkozunk és nem sikerül. Cas viszont azt mondta termékeny vagyok.
- Arra célzol a fiammal van valami baj? - Dörrent rám.
- Még véletlenül sem. - Magyarázkodtam. - Boszrokánynak és embernek lehet egyáltalán gyereke? Hallottál már ilyenről esetleg?
- Nem tudom... Erről szerintem anyádat kérdezd meg. Ő sokkal többet élt és látott. - Mondta komoly arccal. Most nem szívtam a vérem. Egyszerűen segített.
- Igazad lehet. Köszönöm. - Álltam fel és elindultam felkeresni a telefonom.

A vörös boszorkány elég hamar megérkezett. Nem örült a hívásomnak, mégis megjelent, ami egy cseppnyi reménnyel töltött fel.
- Jen. Mondd gyorsan, éppen egy fontos pókerparty kellős közepéről rángattál el!
- Ne haragudj Rowena. - nyomtam meg a szót, hogy éreztessem vele, semmit nem jelent számomra. - Pár kérdésem lenne, ha már idefáradtál. Először is, boszorkány és ember szaporodhat e?
- Miért ne? Hisz a boszik is emberek, annyi különbséggel, hogy átjárja őket a mágia. Szerinted, hogy fogant meg az a semmirekellő bátyád? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nagymama leszek? - Kapott drámaian a szájához.
- Nem. - Zártam rövidre. - Még nem... Esetleg van módja, hogy megvizsgálj? Valamiért nem akar összejönni.
- Nem működnek a Nagy Sam Winchester úszói? - Kacagott kárörvendően.
- Előbb engem nézz meg, kérlek. - Összeszűkült szemekkel lépett közelebb, majd mormolni kezdett egy szöveget. Életemben nem hallottam még hasonlót sem. Pár perc múlva riadt képpel fordított nekem hátat. - Mi az? Mit láttál?
- Nem lesz gyermeked Jen. Nem leszek nagymama és Sam Winchester nem lesz apuka, ha veled marad.
- De Castiel azt mondta... - Nyeltem nagyot.
- Mindegy mit mondott. Ő nem érezte a mágiát. Nem biológiai oka van. Valaki megátkozott. Nem tudom kivel és mikor akadt össze a bajszod, de ez a varázslat túl erős. Nem fogom tudni leszedni.
- Csak van rá mód! - Temettem tenyerembe az arcom. Szemeim előtt Sam csalódott arca villant fel, mikor közlöm vele a hírt.
- Egyetlen módja van, hogy kiiktassuk. - Rágcsálta a száját idegesen.
- Bármi az, megteszem! - Dobbantottam egyet a lábammal.
- Fel kell add a mágiát, örökre. Ki kell dobd magadból, így egyszerű és haladó emberré válsz. Azt  pedig nem fogom hagyni, míg élek. 

Komplikált

Jen!... 

"Varázsló vagy Harry." Dörmögte Rubeus Hagrid a monitoromon, mire dühből lecsaptam a laptopot. Milyen egyszerűen működnek ezek a dolgok a filmekben! A szerencsétlenhez beugrik egy szőrös óriás, közli vele, hogy varázsereje van és elviszi jó messzire a nyomorúságától. Ezzel szemben voltam én, aki magára gyújtotta az egész iskolát, felrobbantotta a szomszéd papagáját és állandóan indikátorral járkált a zsebemben, nehogy véletlenül megmérgezze a saját ételét. A valóságot nem J.K.Rowling firkálta egy sajtpapírra. Igazából a boszorkányok nem baglyokkal küldözgetnek leveleket, hanem egyszerűen bújkálnak és igyekeznek túlélni. Az évek - rengeteg megadatott belőle - felőrlik a lelkünket. Érzéketlenné és depresszív, elviselhetetlen személysiggé csiszolnak. Egy idő után pedig képtelen leszünk kapcsolatot teremteni a külvilággal. Soha nem beszélünk arról mi zajlik belül. 

Én is így jártam. Darabokra hullva, vérző sebeim nyalogatva bújdostam a világ elől, mígnem egy nap rámtalált. Tudtam, hogy el fog jönni a napja, mégsem számítottam rá, hogy teljes lelki meztelenségben történik meg. Azt a pucér kurvát pedig, szerelemnek hívják. 

Sam Winchester meggyógyította a lelkem egy részét. Az egészre vágyott, én képtelen lettem volna neki adni. Túl sok, túl törött. 

Fáradt voltam és mérges. Gyűlöltem Hagridot, amiért Harry életét ilyen egyszerűvé tette. Persze, persze... Voldemort! Ki a tököm az a párszaszájú vénember?! 

Nekem miért nem érkezett levelem? Miért kellett minden mocskot és kínt megélnem? Miért nem maradt semmim a belső démonjaimon kívül? 

Ahogy őrlődve szidtam a képzeletbeli tüneményes óriást, észre sem vettem, de ujjaim az asztalon lévő tőr pengéjén táncoltak. Olyan éles, fényes és izgató. Csodálatosnak és elbűvölőnek találtam a kiszámíthatatlanságot, miszerint bármelyik pillanatban kicsordulhat a vérem, ha az úgy határozik.

Kábulatba esve, már-már magamon kívül húztam végig a bőrömön. Ez a másik oldala. 

Fordítottam rajta, így volt az igazi. Az adrenalin a testemben, a tét növekedett. Valahonnan előkerültek. Ott voltak mindenhol. A hangok a fejemben megállás nélkül azt suttogták: Tedd meg. 

Küzdhettem volna, de feleslegesen. Érezni akartam valamit. Bármit. Akármit! Ez volt az a pillanat, mikor már tudtam, hogy elveszítettem. Nem. Nem a harcot, hanem önmagam. Már nem féltem. 

Élesen hasított a csuklómba. Csillogó szemekkel, önelégülten figyeltem a munkám gyümölcsét, ami vörös rózsaként virágzott egyre jobban, ahogy fehér bőrömet festette színesre. Véreztem. Élveztem. 

A fülem csengeni kezdett. Elzavarta a hangokat. Lebegtem. Sam messziről jövő kiálltása még utat tört az elmémbe, ahogy azt kiabálja: "Valaki segítsen! Castiel! Akárki!" 

Nem tudtam mi lesz a történet vége. Abban az egyben viszont biztos voltam, ha túlélem és megkérdezik: Miért? A válaszom  az lesz: Túl komplikált. 

Ha eljön Joe Black

Jen! Legyen mire visszavágni... 

- Szeretlek. - Suttogta, majd öklével lecsapott. Az arcom égett, éreztem, ahogy minden perccel egyre inkább elönti a fájdalom. A puha szőnyegre estem, mégis első gondolatom az volt, hogy soha életemben nem zuhantam ennyire mélyre. Kiömlött a bor. Próbáltam feltápászkodni és keményen a szemébe nézni. Nem törhet meg!

Horzsolásokkal, foltokkal tarkított bőröm büszkén virított, míg ő csak állt ott, önelégült mosollyal az arcán és bütykeit dörzsölte. Szemeiből sütött az agresszió és a düh. Mégis félelmetesen nyugodtnak tűnt. Borral keveredett a vérem. Szinte lassítottfelvételnek megfelelő mozdulatsorral térdelt mellém. Izmos karjával az egyik oldalamon, forró, izzadt tenyerével az arcomon végigsimítva szólalt meg ismét.

- Szeretlek. - Ujjai kibírhatatlan erővel fogták közre állkapcsom. Egy durva csókot nyomott ajkaimra, majd lejjebb csúsztatva azt, torkomnál fogva állított talpra. Nem élvezhettem sokáig testem súlyát, hiszen seperc alatt a szoba másik végében találtam magam. Elhajított, akár egy dohányos a nyállal és kátránnyal átitatott csikket. Egy pillanatra eszméletem vesztettem. Az üvegszekrény darabjai körülöttem. Nem tudtam, hogy a vérveszteségtől, esetleg a némán csorgó könnyeimtől, de homályos foltok cikáztak szemem előtt. Vérem volt a bor. Állj fel! Üvöltött. Minden erőm összeszedve tornáztam magam a kért állapotba.

- Szeretlek. - Mosolygott. Az a mosoly már nem ő volt. Kámforrá vált, akár vágyam az életben maradásra. Pár lépés után kíméletlenül a hajamba markolt és húzni kezdett. Egy hangot nem ejtettem. Nem adhattam meg neki amit kívánt. Körmeim kézfejébe vájva igyekeztem lefejteni magamról. Nem sok sikerrel. A kanapén landoltam. Brutális nyers mozzanattal nyomott az egykor kényelmet jelentő párnák közé. 

- Szeretlek. - Nevetett, majd egyik kezét szabaddá téve tőrt mártott belém a gyomrom környékén. A fém hideg, reszelős tapintása a bensőmben, sikoltásra késztetett. Kegyetlen hidegvérrel ismételte újra és újra a mozudlatsort. 

- Sam. Sammy... - Leheltem. Ez nem ő volt. Könyörgve kerestem a meghatározhatatlan íriszekben egykori szerelmemet. Hiába. Utolsó próbálkozásként felidéztem egyik kedvenc filmjének mondatait. 

"- Elveszed, amit akarsz, mert örömet okoz. Ez nem szerelem... valami céltalan lelkesedés, amit ki akarsz elégíteni. Távol attól, ami számít. - Kezdtem, mire folytatta.

- Mi számít? - Állt meg egy másodpercre.

- A bizalom, a felelősség, vállalni a döntéseid terheit egy életen át. Méltó lenni hozzájuk, és főképpen nem bántani szerelmed tárgyát."

- Szeretlek. - Mintha egy leheletnyi pillanatra visszaköltözött volna belé az élet, ő maga is meglepődött. A szeme újból mosolygott, nekem pedig ennyi elég volt. Drasztikus döntést hozva, kihasználva a figyelmetlenségét, tőrt markoló keze után kapva nyomtam mellkasomba a véremtől csillogó eszközt. Míg a szívem közepéig hatolt, több dolog is járt a fejemben. Egyetlen utolsó őszinte szeretlek, egy eltűnt lélek, kiömlött a bor és hogy mi lesz akkor, ha eljön Joe Black. 

Mintha élnél!

Ezzel a jelenettel álmodtam. Bocs.

Elaludtam. Eszméltem fel, majd nyárfalevélként remegve kászálódtam ki a jéggé hűlt vízből. A levegőtől libabőrök lepték el az egész testemet. Hagytam magától száradni. Mezítláb lépdelve mentem vissza a szobába. Sam ott ült az asztalnál és nagyon bele volt merülve valamibe, így nem zavartam. Inkább magamra terítettem egy köntöst és a konyha felé vettem az irányt. Nem figyelt.

Kerestem valami kaját, nem találtam semmi kedvemre valót. Unottan indultam volna vissza egy bögre teával, de a bunker másik párja éppen egymásba gabalyodva romantikázott a kanapén. Letettem a bögrémet, elnéztem őket egy darabig. Gondtalanok voltak és boldogok. A fejem oldalrabiccentve hajoltam le, hogy felvegyem a lábamhoz dörgölődző szőrmókot, mielőtt Dean észre veszi, hogy megint kiszökött a szobámból. Nem láttak meg.

Agrona csak nagy szemekkel, furcsán simította fejét a tenyerembe. Puha szőre bizsergette az ujjaimat, teste melege jól esett. Szemei szomorúan keresték a tekintetem. Lassan - mint akinek semmi dolga a világban - jártam a folyosókat, minden helyiségbe be-benézve, végül szokás szerint a könyvtár felé vettem az irányt. Valami mégis más volt. A kezemben fekvő apró boldogság nem dorombolt.

Lehuppantam a szokásos fotelba, asztalon előttem rengeteg megkezdett könyv. Mindig körbejártam, új és érdekes olvasmányok után kutatva, amiket később felhalmoztam. Sam állandóan morgott érte, de sosem gondolta komolyan. Mosolyogva kaptam ölembe a felső kötetet és hagytam, hogy magával ragadjon a tudásvágy. Minél tovább olvastam, annál inkább rá kellett jönnöm: semmit sem tudok.

Már egy ideje a betűket lestem, mikor egy fájdalmas üvöltés rázta meg a bunkert. A másodperc töredéke alatt talpon voltam és nem törődve semmivel, futni kezdtem a hang irányába. A levegőt kapkodtam, az idő lelassult. A folyosó végtelennek tűnt, míg odaértem, hiszen tudtam, hogy a kiálltás tulajdonosa nem más, mint Sam. Nem fogyott a távolság.

Az örökkévalóságnak tűnő út alatt odaértem és berontva a szobába keresni kezdtem a tekintettemmel.
- SAM! - Csaptam be az ajtót.
- JEN! - Üvöltötte, így azonnal megtaláltam, hogy hol bújkál. A fürdőszoba közepén térdelt, hajából és egész ruhájából dőlt a víz, mintha elárasztották volna a helyiséget.
- Sam? - Lépdeltem felé óvatosan. Nem tudtam mire számítsak.

Át akartam ölelni, de képtelen voltam rá a döbbenettől. Térdén hintázva könnyek potyogtak a szeméből, kezében egy törülközőt szorongatott.
- Nem... - Suttogtam teljesen lezsibbadva. A látványra álmaimban sem számítottam. Én voltam az. A kádban, csukott szemekkel. Meztelen testem körül már foltokban eltűnt a hab, a víz pedig áttetszőn ölelt körbe. Néhány hajtincsem a torkomra tekeredve. Sam ismét erőt vett magán és kihúzott, törülközőbe bugyolált, majd az ölébe fektetett.
- Ez az kicsim. - Simított végig lilára fagyott számon két ujjával. - Itt vagyok. Minden rendben lesz. - Hangja remegett. Tudta, hogy hazudik, mégis nyugtatni próbált. - Megmentelek. Biztonságban vagy. - Döntötte homlokát az enyémre. - Ne hagyj itt. Könyörgöm, ne hagyj itt! - Testét rázta a zokogás, míg végül teljesen átadta magát neki.

Próbáltam visszaemlékezni mégis mi történt velem. Bevettem pár nyugtatót. Megittam azt a pár pohár bort. Szólt a zene és rettentő dühös voltam. Féltem. Dúdoltam egy dalt. Eszembe jutott egy átok, ami nevetségesen hangzott. Nevettem. Tehetetlen voltam. Sírtam, majd elaludtam.
Sam teste még mindig egy hullát ölelgetett. Szólnom kellett neki, hogy ott állok mögötte. Vegyen észre! Ne szomorkodjon! Minden rendben lesz. Nem tettem.

Helyette csak álltam ott és néztem, ahogy az egész életemet módszeresen, mégis egyszerűen, seperc alatt elnyelte a mocskos lefolyó. 

Rossz ember vagyok

Jen! Ez egy köszönöm szeretne lenni sok mindenért. Remélem tetszeni fog, bár nem a megszokott szösz...

Eső áztatta arcomon mosoly játszott. Fekete ruháim szorosan tapadtak a testemre, kalapom karimájáról cseppekben hullott a víz. Az őszi szellő orromba juttatta a gyász orrfacsaró szagát. A tömeg minden tagjánál esernyők - akár valami hadsereg, kik éppen alagzatukat keresik - míg én csak álltam ott és hagytam, hagy mossa el minden bűnöm. 

A gyönyörű rozsdaszínű táj képét szürke, fekete és fehér kövek törték meg pár méterenként. Körülöttünk sírok meredtek az ég felé. Rajtuk nevek és dátumok. Mindegyik gúnyosan felém mutatott, miközben vádolva azt kérdezték: miért nem sírok? 

A pap hangja mélyen szántotta a csendet, akár az eke tavasszal az első, több napos esőzés után. Megnyugvást adott, hiszen a kirepedezett, terméketlen földbe végre mag került és új élet szökkenthetett szárba. Míg beszélt, nekem járt az agyam. Végig gondoltam a ki nem mondott kérdéseimet. Első sorban, mit keresek én itt?

A válasz egyszerű volt. Bocsánatot. Bocsánatot olyan tettekért, mit sosem hajtottam végre. Kaphat e az ember feloldozást a gondolatai alól? Bűnnek számít e néhány kósza elmélkedés?

Köszönömöt is mondhattam volna, hiszen ezt akartam. Minden vágyam teljesült, hisz elment. Könyörögtem a halálért. Most, hogy egy szögekkel lebiztosított dobozban a föld alatt volt, már nem tehetett keresztbe. Rossz ember vagyok? Nem hiszem, maximum önző. 

Az egész ott kezdődött, mikor megláttam az iskolában. Egy pillanat nem sok, annyi sem kellett, hogy elvarázsoljon a mosolya és örökké rabbá tegye gyenge, foltokkal tarkított szívem. 

Telt az idő és egyre többet találkoztunk, szóba elegyedtünk, nekem pedig felcsillant a remény. A remény, te kurva! 

Barátok lettünk, nekem megfelelt, hisz erőm nem volt lépni. Olyan voltam, mint egy gyerek, ki nintendon próbálja végig vinni a játékot, mégis mindig elbukik az első akadály után. Dühösen vágtam volna falhoz a képzelet beli konzolt és páros lábbal akartam kitaposni a képernyőt, mígnem jött egy másik. Felvette, majd magabiztosan játszani kezdett vele, napról napra több szintet lépve. Megmutatta, hogy jobb, kitartóbb. Neki könnyen megy, én pedig béna vagyok. 

Legalábbis így éreztem. Kéz a kézben sétáltak pár héten belül. Boldogok voltak. Hánynom kellett minden percben. Undorodtam magamtól és a fejemben lejátszódó képektől. Álmomban kísértett, ahogy különböző módszerekkel kínzom halálra a törékeny testét. Sosem sikoltottam ébredésnél... Kielégítettek ezek a beteges képzelgések. Ha máshogy nem is, de Sam Winchester, addig is az enyém lehetett. Néhány eltévedt, rosszul rendezett film részlet, amit én alkottam.

Az iránta érzett birtoklási vágy nem szűnt meg az évak alatt. Erősödött, mint a csonka lelkem csócsáló féltékenységnek nevezett szörnyeteg, kit én hízlaltam nap, mint nap. 

Mire észbekaptam, mindenki elment. Ott álltam teljesen egyedül. Mosollyal az arcomon. Az eső csak mégjobban rákezdett. "Nyertem Jessica. Kiestél." Suttogtam a kődarabnak és eszeveszett nevetésben törtem ki. A főnyeremény elveszett, de legalább senki más nem kaparinthatta meg helyettem. Kérdem én, rossz ember lennék?

Hiányzó alkatrész - 7. fejezet

Becenév

Egy kihalt út szélén ácsorogtam, akár egy rossz kurva. Leülni nem tudtam, sajnáltam volna a nadrágomat, a cipőmre így is rátapadt pár királydinnye. Egyenként szedegettem le róla, aztán stoppolás mellett döntöttem. Egy kocsi nem sok, annyi sem járt arra. Lassan, de biztosan kezdtem pánikba esni, ugyanis a nap lemenőben járt. Vissza csak nem mehettem, hiszen a temető tele volt őrültekkel, a legközelebbi város pedig több kilóméterre helyezkedett el. Már-már a sírógörcs kerülgetett, mikor egy sötét színű járgány, nagy csikorgások közepette megállt előttem. Tudtam ki a tulajdonosa, így igyekeztem semmibe venni a volán mögött vigyorgó, napszemüveges alakját. 

- Ne legyél makacs. Szállj be Mira. - Dörrent a hangja. Félve néztem körül, mire rá kellett jönnöm, hogy senki más nem volt a kocsiban rajta kívül. 

- Hol hagytad a többi flúgost? - Vontam fel a szemöldököm kérdőn. 

- Apád örjöngött, mikor rájött, hogy leléceltél. Sammy hazavitte, én meg itt koslatok utánad egy órája, akár valami elcseszett pincsikutya. Légy jó kislány és ülj be szépen, hagy menjünk haza. - Gagyogta, amivel egyre jobban felment bennem a pumpa. Karbafont kézzel álltam, mint aki gyökeret eresztett. Rájött, hogy nem fog rávenni a beszállásra, így kipattant, elkapva a derekam felemelt és minden ellenkezésem ellenére a hátsóülésre dobott.

- Megöllek. Isten engem úgy segéljen, egyszer meg foglak ölni. - Küldtem felé halálos pillantásokat. 

- Nyugi Mini Bobby. Nem viszlek haza. - Mosolygott a visszapillantón keresztül. Először nem tudtam min háborodjak fel jobban, a becenéven, vagy hogy hazudik.

- Szemét hazug vagy. - Morogtam. Innentől megszünt köztünk a kommunikáció. Feltekerte a hangerőt, Bob Seger - Roll me away üvöltött a hangszórókból. Egy idő után azon kaptam magam, hogy a tájat figyelve, ritmusra jár a lábam. 

Egy hotel előtt parkoltunk le. Nem vert át, tényleg más volt az uticél, mint amire számítottam. Kék ledek jelezték a parkolóban, hogy megérkeztünk a "C'est la vie" nevezetű helyre. 

- Itt leszünk ma. Holnap viszont haza kell menned. Apád kitekeri a nyakam. - Állította le a motort, majd megindult a porta felé. Kivettünk egy két ágyas szobát.

- Nem hoztam magammal semmit. - Néztem körül.

- Nálam mindig van minden. Majd abból szemezgetsz. - Dobta a lepedőre a bőröndöt. Túrt egy darabig, aztán a kezembe nyomott egy törülközőt. - Menj és zuhanyozz le, utána keresek valami ruhát.

- Nem értem miért kell itt maradj. - Kérdeztem rá. 

- Mordrake apád régi halálos cimborája. Valószínű, hogy te leszel az első számú célpontja. Nem maradhatsz egyedül, míg el nem hárítjuk a veszélyt. Menj zuhanyozni és hagyj melegvizet. - Terelt a fürdő felé. Az ajtó csapódott előttem. ott álltam, egy vadidegennel, halálos ellenséggel egy poros, gusztustalan szobában, teljesen egyedül. 

- Gyerünk Mira, menni fog. - Engedtem meg a vizet, ledobálva magamról minden göncöt. Lábujjhegyen állva engedtem magamra a vizet. Hajam felkontyolva a fejem búbján. Mikor végeztem, Dean férfias tusfürdőjétől illatozva, egyszer régen még fehér, ma már szürke színben pompázó türölközőbe csavarva mentem vissza a szobába.

- Adj valami ruhát, mert megfagyok. - Kulcsoltam össze két karom a mellkasom előtt. Laptopjából felnézve nagyokat pislogott. - Na mi lesz? - Dobbantottam egyet, amitől felócsúdott és az ágyam felé biccentett.

- Odapakoltam. - Megköszönve vettem magamhoz a kupacot és elvonultam felöltözni. Egy, közel a térdemet verdeső Led Zeppelin pólóban és egy sötétkék, kockás hosszúszárú boxerben battyogtam vissza hozzá.

- Csini vagy. - Vigyorgott füligérő szájjal. 

- Kapd be Winchester. - Huppantam le az ágyamra. Egy kacsintás közepette ment el ő is tisztába tenni magát. A víz csobogását hallgatva rágcsáltam a számat és próbáltam nem a halálos fenyegetésre gondolni. Az a két arcú krapek éppen engem kellett kiszúrjon! Ilyen a világon nincs. Elhessegetve az ijedséget, unatkozni kezdtem. Annyira nem haladt az idő, hogy leültem inkább Dean laptopja elé és böngészni kezdtem. Írtam egy e-mailt nagynénémnek, miszerint remélem minél hamarabb hazaér, mert lassan kezdek begolyózni. Épp egy videót nyitottam volna meg a youtube-on, mikor gőzfelhővel körbevéve Dean kilépett a fürdőből. Egy alsónadrágban, felül teljesen csupaszon sétált oda hozzám.
- Mit kutakodsz? Nem tanították meg, hogy más cuccát nem piszkáljuk engedély nélkül?
- Bocsánat. - Kerestem meg a hangom. - Csak be szerettem volna tenni egy kis zenét.
- Ha nem valami szar, akkor tőled szólhat. - Dobta törülközőjét a radiátorra. Elindítottam Ozzy egyik leghírsebb számát, amit nyugodt arcvonásokkal konstatált.

Zenét hallgatva, jót beszélgetve pörögtek a percek, míg végül az óra éjfélt ütött. A szoba ajtaja alól sűrű füst szivárgott be. Színtelen, szagtalan gáz. Először mind a ketten lesápadtunk, végül rájöttünk, hogy csak valamiféle köd. A hőmérséklet nagyot zuhant, így magamra húztam a mellettem élére hajtva heverő pokrócot. Éles hang hasított a dobhártyámba, rettentően szúrt a frekvencia.
- Drága Metallica, EZ FÁJ! - Kiabáltam fülemre szorított tenyérrel. Összroskadva a padlón igyekeztem túlélni.

Dean a táska után nyúlva, egy fegyverrel indult a bejárat felé. Kitárult az ajtó és ott állt a pizzafutárnak hitt szörnyeteg a küszöbön.
- Zelmira. Gyere velem. - Mosolygott vérfagyasztóan. Minden tagom lezsibbadt, ahogy kiejtette száján a nevemet.
- Csak szeretnéd. - Eresztette bele Dean egy teljes tár töltényt. A lény pedig eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Mi a fene volt ez?! - Tört rám a pánikroham. Hallójárataim nyugalomért sikítottak, a fejembe tompa zúgás költözött.
- Nem tudom. - Suttogta Dean idegesen. Mellém telepedett és felsegített az ágy szélére. - Ki fogjuk deríteni. Ígérem. - Ölelt magához.
- Nem megyek vissza. - Ráztam a fejem. - Haza akarok menni. - Suttogtam a mellkasába.
- Egyenlőre velem maradsz. - Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Túlságosan megviselt az előző jelenet, hogy ellenkezni kezdjek.
- Ugye nem hagyod, hogy elvigyen? - Néztem fel rá, könnyes szemekkel. Rettegtem és ő volt az egyetlen kapaszkodóm abban a pillanatban.
- Ne félj, maíg engem látsz, Mini Bobby. - Mosolygott pimaszul és egy puszit nyomott a homlokomra.