Egy angyal könnyei

Ez meg jött és így szépen itt hagyom nektek... 

Túl sokáig voltak titkok és kétségek a fejemben. Túl sokáig voltak dolgok, amiket ki kellett volna mondanom. Helyette itt ragadtam a sötétben. Botladoztam vakon egy ajtó felé, hogy ráleljek az okra, hogy ráleljek az időre, a helyre, az órára, mikor minden megváltozott. 

A téli napra várakozva. Olyan hideg! És a nappal hűvös világosságára, míg figyeltem ahogy alszol. A gyermekkori félelmeid ködös kísértetét, ahogy a feszültség növekedett. Benned és bennem. Éreztem. Nem maradhatok távol tőled. 

Ha kell a tengerbe vetem magam. Engedjétek szabadon a hullámot, hadd mosson rajtam végig, hogy szembenézhessek a félelmeiddel. Ott leszek veled. Sírok helyetted. Talán egy angyal könnyei segítenek. Neked és nekem.

Ahol voltam, szárnyaim voltak, amelyekkel nem szállhattam. Ahol voltam, könnyeim voltak, amelyeket nem sírhattam el. Nem volt miért. Ahol voltam, katonaként, robotként kezeltek. Nem érző lényként. Talán nem is voltam az. 

Az érzéseim egy jeges tóba fagyva vártak. Rám és rád. Nem érezhettem őket, amíg a jég nem kezdett töredezni. Kellesz hozzá!

Nincs hatalmam már semmi felett. Tudod, hogy félek. A falak, amelyeket építettem, lemorzsoltad. Csak akkor szállhatok ismét, ha a fagyos víz megmozdul.

Ha kell a tengerbe vetem magam. Engedjétek szabadon a hullámot, hadd mosson rajtam végig, hogy szembenézhessek a félelmeiddel. Ott leszek veled. Sírok helyetted. Talán egy angyal könnyei segítenek. Neked és nekem...

Nélküle

18 perccel éjfél után, de sikerült Misha születésnapjára kreálnom, egy nagyon Destielt. (nézzétek el, fáradt vagyok) Szóval: magányos!Dean, makacs!Castiel, fluff, hurt/comfort, happy end, magábanbeszélő!Dean, gyors!Castiel, AU, OOC. Jó olvasást hozzá ^^ Remélem, nem hagytam ki semmit a felsorolásból.

 Lassan, még álommal a szememben keltem fel. Szokásos reggel volt, mégis mostanában azzal az érzéssel ébredek, hogy talán tennem kellett volna valamit. Nem csak állni az ajtóban és szó nélkül nézni, ahogy összepakol, majd elmegy. Fenébe az egésszel, annyira vissza akartam őt kapni, hogy már fizikai fájdalom volt nélküle még az ébredés is. Felsóhajtottam.

 - Egy idióta vagy, Dean Winchester. - Vertem a fejem a párnába, majd oldalra néztem.

 Az ágy túloldala azóta is üresen hirdeti a tényt, hogy mekkora egy hülye voltam. A boldogság ott volt tőlem egy karnyújtásnyira, én pedig hagytam, hogy egyszerűen elfusson előlem. Hiába próbáltam kifogásokat találni, tudtam, hogy nem a te hibád volt.

 Reggeli. Minden nap ő készítette el. Először elment futni, majd hazafelé bement a pékségbe friss frinomságokat venni, hogy meglepjen velük. Aztán egy közös kávézás után munkába indulhattunk. Most azonban csak állok a konyhaajtóban és a bent uralkodó káoszt bámulom. Elmosogatni? Minek? Pár tiszta tányér miatt nem fog visszajönni hozzám. Kivettem inkább a hűtőből a tegnap esti maradékot és pár perc mikrózás után elfogyasztottam. Nélküle semmi sem olyan. Azt akartam, hogy itt legyen velem, és míg mosogat, addig átölelhessem hátulról, vagy fordítva. Istenem, még az odaégett tepsit is elmosnám, ha azon múlna.

 - Elég az álmodozásból. - Szóltam ismét magamhoz, majd kilépve a házból, és beülve az Impalába, elindultam a munkába.

 Igen, folytatnom kell nélküle az életem. Valószínűleg ő is ezt teszi. Lehetséges, hogy már talált is magának valakit, aki megad neki még annál is többet, amit én adhattam. Bár azt kétlem, hogy bárki a világon jobban tudná szeretni nálam. Csak abban reménykedem, hogy boldog. Hiszen ő nem tehetett semmiről. Ez mind az én hibám volt.

 Megszokásból akartam bekiabálni a házba, hogy "Megjöttem!", de még időben észbe kaptam. Nem válaszolna senki. Inkább lerúgtam a bakancsomat és levettem a bőrdzsekimet. Fel akartam akasztani a fogasra, de egy pillanatra megakadt a szemem a ballonkabáton, ami itt maradt nálam. Azóta nem nyúltam hozzá. Reméltem, hogy majd ő fog érte visszajönni, és akkor legalább láthattam volna talán megint, de ő nem jelentkezett. Persze, hogy nem! Pontosan megmondta, hogy majd akkor fog ő is lépni, ha majd képes vagyok szembenézni vele és persze a problémáimmal.

 - Szeretlek, Dean, de amíg nem vagy képes megbízni bennem, addig ne keress, kérlek.

 Ezt persze olyan méltósággal mondta, miközben a bőröndje csak telt, hogy nem bírtam megszólalni. Ezernyi gondolat futott le akkoris, meg most is a fejemben. Miért? Miért nem tudtam aznap csak elmondani, hogy mi bánt? Miért folytom magamba az érzéseimet?  Miért nem bírtam hinni abban, hogy végre én is lehetek boldog? Miért nem hittem Ő benne? Mi bennünk...

 Egy kései vacsora és egy nagyon gyors zuhany után, az ágy felé vettem az irányt. Betakaróztam és a telefonomért nyúltam. "Nincs beérkező üzenete" Hírdette az alkalmazás, de én ezt úgy értelmeztem, "Ma se merted felhívni és megkérni, hogy jöjjön vissza." Igen, ma is egy gyáva alak voltam, és lehet, hogy holnap is az leszek. Mit tegyek? Már lassan két hete, hogy nincs velem és lassan a saját gondolataim fognak a sírba vinni. Egyszerűen most jött el a pillanat, mikor képtelen vagyok úgy lefeküdni aludni, hogy nem hallom előtte a hangját. Hogy nem látom előtte az arcát. Hogy nem érintem előtte a bőrét és nem csókolom előtte az ajkait. Igen, most volt itt az ideje, hogy végre csináljak is valamit, ne csak sajnáljam magam. Ez nem az ő hibája volt, hanem csakis az enyém. Nekem is kell rendbe hoznom. Mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan kikerestem a nevét a hívólistámból. "Angyalom", villogott a képernyőn és én lélegzet visszafojtva vártam. Olyan hirtelen cselekedtem, hogy nem tudtam mit fogok neki mondani, de nem is gondolkodhattam rajta sokat. Hiszen első csengésre felvette.

 - Dean? - Kérdezte azon a mély, bársonyos hangon, ami a világot jelentette nekem.

 - Hiányzol. - Vágtam rá azonnal.

 A vonal túlsó végéről halk nevetés hallatszott, amitől még a hideg is kirázott.

 - Te is nekem. - Jött a válasz.

 Megkönnyebbülten bámultam a plafont és hallgattam a szuszogását a másik oldalról.

 - Szeretlek. - Suttogtam, de tudtam, hogy így is meghallotta.

 Hiszen ő végig tudta, amire én csak most jöttem rá. Hogy nélküle nem tudok élni és nem is akarok.

Következtetések

Egy kis Samiferrel szeretnék kedveskedni barátnőmnek, Sacinak, aki szemtelenül fiatal hozzám képest, de azért boldog szülinapot! ^_^

 Sam Winchester kényelmesen elterült az ágyon, miközben a laptopot az ölében pihentette. Nem tudta mit is szeretne csinálni, csak leült elé, hogy megnézze a híreket. Persze ez magával hozta, hogy közben a youtube-on zenét kapcsoljon be.

 - Fenébe! - Sóhajtott fel lemondóan, mikor meglátta a rengeteg disney-zene előzményt és megfogadta, hogy mától inkább kilép minden alkalommal, mielőtt unokahúgának odaadja játszani a gépét.

 Mondjuk így legalább szemmel tarthatta, hogy éppen mi az aktuális kedvence a kis Izabellának. Ahogy jobban szemügyre vette, jelenleg Szépség és a szörnyeteg lázban égett Dean kislánya. Ez is biztosan Castiel műve. - Mosolyodott el a gondolatra. Ő ragaszkodott, hogy ne csak Verdákon nevelkedjen fel a gyereke, mert egy kislánynak kívülről kell tudnia a mesék dalait. Persze arról szó sem volt, hogy mindezt Sam laptopja fogja bánni.

 - Baj van? - Lépett be Lucifer a szobába és elfeküdt párja mellett.

 Bár, mikor ránézett a képernyőre, nem is kellett többet kérdeznie.

 - Most már értem miért tette fel tegnap azt a furcsa kérdést. - Nevetett fel a férfi.

 - Kérdést? - Nézett rá a másik.

 Lucifer csak somolygott magában. Ez maradhatott volna a közös titkuk is a kislánnyal.

 - Na, ne kéresd magad! - Bökte oldalba a szőke hajút, de ő csak megrázta a fejét és szentül hitte, hogy így lesz a legjobb.

 Sam persze azonnal vissza akart vágni, így letéve a gépet, felpattant az ágyról és egy "Akkor megkérdezem Izát!" felkiáltással el akart indulni megkeresni rokonát. Természetesen gondolhatta volna, hogy nem lenne szabad ujjat húznia magával az Ördöggel, de abban a pillanatban ez sem érdekelte. Csak arra kapta fel a fejét, hogy az ajtóban nekiütközik valakibe.

 - Lucifer, engedj ki! - Húzta össze fenyegetőn szemöldökét a magasabbik.

 - Mert mi lesz, ha nem? - Vigyorgott rá a másik felsőbbrendűen.

 Sam nem gondolkodott túl sokat. Magához rántotta egy csókra a férfit, majd szép lassan átvette felette az irányítást. Mire Lucifer észrevette volna, párja már sehol nem volt. Megvonta a vállát és visszafeküdt az ágyba. Várt, hogy milyen hírekkel tér vissza.

 - Lucife, bácsi! - Sietett felé a kislány. - Sam bácsinak azért van olyan hosszú haja, mert ő akar lenni Belle? - Nézett rá hatalmas kék szemeivel.

 Nem sűrűn fordult elő az Ördöggel, hogy elnémul, de abban a pillanatban nem tudta azt sem, hogy melyik bolygón van. Inkább leguggolt Izabellához, hogy szemmagasságba kerüljenek, majd feltette a kérdést.

 - Hogy ki akar lenni? - Pislogott nagyokat.

 - Hát, Szépség, a meséből. - Próbálta lassabban magyarázni, hogy a másik is megértse. - Apa megmutatta nekem a mesét és mondta, hogy te vagy a Szörnyeteg, akit Sam bácsinak sikerült megszelidítenie. Így arra jutottam, hogy Sam bácsi a szépség. Akkor olyan akar lenni, mint Belle, és ezért növeszti évek óta a haját.

 Ezt olyan meggyőződéssel mondta, minthogy a Nap reggel süt, az ég meg kék. Lehet ellent mondani egy négy éves gyereknek?

 - Igen, kicsim. - Simított végig a szőkésbarna tincseken. - Pontosan ezért.

 Letörölhetetlen mosoly ült ki a kislány arcára, majd elszökdécselt.

 Nagyjából öt perc múlva, egy zavarodott Winchester lépett be a hálószobájuk ajtaján.

 - Megtudtál mindent, amire kíváncsi voltál? - Kérdezte az ágyon fekvő, de válasz nem érkezett.

 Sam egyszerűen elfeküdt a másik lábán, maga elé vette laptopját és egy pillanattal később megszólalt a jól ismert dallam.

 - Úgy néz ki, művelődnöm kell. - Nézett hirtelen a másik felé, mintha bizonygatna valamit.

 Lucifer elnevette magát, ahogy meglátta a képernyőn kiírva nagy betűkkel a címet: "Szépség és a szörnyeteg". Mindig is szerette a boldog végeket, így hagyta, hogy párja az ölében feküdve, végig nézze a mesét, míg ő a barna tincsekkel játszadozott.

 Castielnek igaza volt. Sam Winchester volt az egyetlen, akinek sikerült megszelidíteni egy szörnyeteget és ő ezt egy cseppet sem bánta.

We found love in a hopeless place...

Aprócska, egyperces szösz. SPOILER! 12. évadzáró. Castiel elvesztése, Dean érzelmei. Alapból más lett volna a koncepció, de ez... kellett! Jó olvasását Csibék. xoxo payne. 

Ordítottam, de senki nem hallhatta. Egyedül voltam és szégyentől fulladoztam. Túl fontos lett nekem. Néztem a dühösen villogó zöld szempárt, majd ököllel zúztam szilánkjaira a tükröt. Gyűlöltem magam. Képtelen voltam elviselni, hogy nélküle egy senki vagyok. Fájt... Istenem, rettentően fájt! Reménytelennek tűnt minden és senki nem menthetett meg az önmagam által kreált pokolból. 

Szorongattam a fakó, itt-ott saras és szakadt ruhadarabot. Vége van. Elmúlt. Már soha nem mondhatom el neki. Megannyi szenvedés, átvirrasztott éjszakák. Mégis azt kívánom: jöjjenek vissza és  hagy szenvedjek tovább. Visszagondolva a bizonytalanság is jobb volt, mint a halál. 

Nem volt véletlen, hogy keresztezték egymást az útjaink. Te voltál az egyetlen. Az igazi, aki képes volt megmenteni a kárhozatra ítélt lelkem. Most viszont veled együtt engedem el. Már senki nem fogja nekem elhinni, hogy szerelmet találtam egy reménytelen életben. 

Megosztottam volna veled mindenem, ha lett volna elég bátorságom. Esküszöm a jó... mindegy is! Az egyetlen amit tudok, percről percre jobban kellettél. Ne mondd, hogy nem érezted! Hallod ahogy dobban a szívem? 

El kell engednem... egy álomkép az egész. Izzadságban úszva ülök le a motel koszos kádjának szélére és két tenyerembe temetem az arcom. Ekkor veszem észre, hogy hullanak a könnyeim... Nézd! Még ők is elhagynak! Pont úgy, mint te tetted az éjjel. 

Bring Him Back

Volt egy álmom. Egy álom, amit kiszíneztem és megtaláltam a legjobb módját az önkifejezésnek. Hagyom. Fájjon! Szösz.

Ott álltam és hirtelen nem igazán értettem mi történik körülöttem. Beszéltem, de nem hallották. Üvöltöttem, de meg sem rezzentek. A koszos úton lépkedve próbáltam közelebb férkőzni, a szárazság ellenére, talpam nyoma nem verte fel a port. Ráncba szökött szemöldökkel kémleltem az alig pár méterre álló alakot. Szemeiből sűrűn hullottak a könnyek és vadul ásott valamit. El sem tudtam képzelni mi lehet az. A bokrok árnyékában megbújva figyeltem a történteket. Nem telt el sok idő, mikor egy másik ismerős is felbukkant. Crowley.
- Hello szárnyas. - Üdvözölte a ballonkabátos angyalt.
- Crowley. - Köszörülte a torkát. Zavarban volt. Éreztem rajta.
- Miben segíthetek, hogy egy kereszteződésben kell megidézz?
Erre én is kíváncsi lettem volna.
- Hozd vissza nekem! - Váltott könyörgővé a hangja. Kit és miért? Fogalmazódott meg bennem a kérdések sora. Egyetlen dolgot tudtam, ha így hív elő egy démont, az csak azt jelentheti, hogy eladja a lelkét és pár éven belül pokolkutyák martalékává válik.
- Ugyan már Castiel... - Váltott komolyra a Pokol királya.
- Bármi az ára. - Kötötte Cas az ebet a karóhoz. - Képtelen vagyok nélküle létezni... - Esett térdre. Ki nélkül? Fájt így látnom. Kattogott tovább az agyam.
- Visszaadom Neked, de a lelked ehhez kevés Cas. - Lágyult a démon hangja. - Ez egy különleges eset. Az ára pedig... a szárnyaid.
- Deanért akármit. - Bólintott, nekem pedig abban a pillanatban összeállt a kép. Szaladtam, ahogy a lábam és a tüdőm bírta. Nem értem oda időben. A csók elcsattant, a szívem pedig összetört. Cas megkötötte az alkut. Az én életemért cserébe. Forróság öntötte el a mellkasom, a szemeim égtek és felszínre tört a zokogás. Ott álltam mellettünk holtan, de nem hallhatták. Drága Cas... az életem nem ért ennyit. Soha.

Üres a világ

Egy új Destiel ^^ Jó olvasást!

 - Hurt comfort

 - Happy end

 - Angst

 Castiel egy üres buszmegállóban ült és várt. Na nem a buszra, hanem... Talán ő maga sem tudta igazából mire. Csak figyelte az elsuhanó autókat, és a néha arra tévedő járókelőket. Fiatalok voltak, szinte az egész élet előttük állt, ők mégis éppen egy szórakozó helyre tartottak. Vajon volt rá valami belső késztetésük, hogy tönkre tegyék az életüket? Az angyal sose értette. Mégis irigységet érzett. Ő is így szeretne egyszer kikapcsolódni. Ha ember lenne, lehet, hogy értené, mit szeretnek ennyire a fiatalok az ilyen helyeken. De, nem, ő nem ember. Ő az Úr egyik angyala, aki egy buszmegállóban ül, és vár. A szemei égnek a visszatartott könnyektől, így a lámpa fényébe nézve, próbálja elnyomni a késztetést, hogy elsírja magát.

 Végül, egy arra sétáló lány szakítja meg önmarcangolását. Utána fordul. Pont, mint Ő teszi minden egyes alkalommal, ha valahova elmennek együtt. Mintha Castiel ott se lenne. Ez mindig zavarta, de elfogadta, hogy ilyen. Hiszen minden éjjel az ölelésébe vonta őt, ezzel megnyugtatva, hogy neki csak az angyal létezik. Most is összehúzta magán a kabátot, mintha az Ő karjai lennének. Sose akarta, hogy gyengének lássák. Azt csak egy ember tudhatja, hogy milyen, mikor teljesen összetört, és úgy érzi, mindennek véget kell érnie. Most mégis dühös rá, és egyben fél is. Mi lesz, ha kivételesen nem bocsát meg neki?

 A Nap kezdett feljönni a határban, de a busz még mindig nem jött. A zene már egy ideje nem szól, és a gyerekek is hazamentek. Nélküle üres volt belül. Hiányzott valami. Most úgy látszódott, hogy az egész világ alszik és minden elhalkult, hogy fel ne ébresszék álmából. Pontosan így nézte Őt is minden este, mint most a várost. Castiel nem tudott álmodni angyal léte miatt, de mindig érdekelte, hogy milyen lehet. Arra pedig még inkább kíváncsi volt, hogy a másik mit álmodik olyankor. Egy szebb világról? Kettőjükről? A jövőről? Talán sose fogja megtudni.

 Főleg a mai veszekedésük után. Lehet, hogy soha többet nem akarja őt látni. Erre a gondolatra összeszorult a torka. Igen, összekaptak, de attól függetlenül érte tette. Mindig érte teszi, még akkor is, ha ezzel életveszélybe sodorja saját magát. Szinte már megszokta, de ma azt a fájdalmat látni az arcán, felért egy öngyilkossággal. Nem akarta megbántani. Tudhatta volna, hogy így fog rá reagálni, mégis megtette. Persze, hogy meg. Érte bármit feladna.

 Összerezzent, mikor a zsebében megszólalt a mobiltelefon. Remegve nyúlt érte. Nem tudta, hogy mire számítson. Élesen szívta be a levegőt, mielőtt megnézte volna az üzenetet. Lassan nyitotta ki a szemét. Aztán megnyugodva fújta ki a bent tartott oxigént és úgy érezte, végre fellélegezhet. Elmosolyodott és felkelt a padról. Egy másodperc múlva, a város utcái teljesen üresek voltak.

 Az üzenet Dean-től érkezett. Rövid volt, mégis Castiel úgy érezte, mintha egy hatalmas súlytól szabadult volna meg. Összesen két szó, mégis ez volt számár a megváltás.

"Gyere haza."

Szépség és a Szörny

Valahol, egy messzi messzi galaxisban biztos normálisnak gondolnák a Disney mániámat XD Remélem tetszeni fog ^_^ Újabb Destiel-Disney átirat, amit nagyon régóta tervezek.

Valahol, egy olyan helyen, amit még elképzelni is lehetetlen, élt egy Castiel nevű angyal. Fajtájához híven, a mennyekben lakott, ahol azonban tilos volt élő emberekkel foglalkozniuk a szárnyasoknak. Azonban Castiel életének értelme, az emberiség tanulmányozása volt, amit titokban tudott tartani nagyon sokáig. Viszont egyszer, mikor nem vigyázott eléggé, Raphael testvére megleste és kotnyeles természete lévén, azonnal szólt apjuknak. Isten nagyon dühös lett az angyalra, és úgy gondolta, hogy ha annyira szereti a teremtményeit, akkor éljen köztük ő is. Így egy rózsába zárta a kegyét, és letaszította otthonából Castielt. Ő először áldásként tekintett erre az állapotra, de hamar rájött, hogy embernek lenni fájdalmas dolog. Beköltözött egy hatalmas kastélyba, és csak néhány testvére volt elég bátor, hogy lelátogasson hozzá. Évekig élt egyedül, csendes magányban, így nem csoda, hogy egy idő után gyűlölni kezdte az embereket, hogy erre a sorsra juttatták őt. Egyre inkább eltávolodott mindentől és mindenkitől. Egészen addig a bizonyos napig.

Bemutatom: A "Beaudean and the Beastiel" című történetet

Írta és rendezte: Lexy

 Egy erdő közepén, állt egy bunker, amiben két vadász lakott. Testvérek voltak és bármit megtettek volna a másikért. Ez volt egyszerre a vesztük, és a szerencséjük.

 Dean Winchester fáradtan kelt fel, miután egész este a könyveket bújta. Kómásan sétált ki a konyhába.

(Zene)

"Nagy bögre kávét hoz az öcsém, mint mindig

És csupa régi illat száll,

Lehet másnak így a jó,

Csakhogy nékem nem való,

Igen bús, unalmas hely."

 - Jó reggelt, Dean! - Köszönt álmos hangon Sam és lerakott elé egy bögrét.

 Dean csak hümmögött valamit, ami felért egy "köszönöm"-mel, majd leemelt egy újabb könyvet a polcról. Muszáj többet tudni az Egyetemesekről, főleg mióta Mick és Ketch is betette a lábát az életükbe. Annyira gyűlölte a két britet, amennyire csak az akcentusuk engedte. Most is ott ültek egy asztallal arrébb és valamiről beszélgettek. Valahogy Deant nem izgatta annyira. Pedig lehet, hogy kellett volna.

~~0~~

 - Biztos vagy te benne? - Kérdezte Mick Davies a másikra nézve.

 - Teljesen, hiszen:

"Már első pillantásra eldöntöttem,

Hogy végül őt szervezem be.

Ez a srác egy gyilkos lény,

Legalább oly’ jó, mint én,

Nem is jöhet szóba már most más, csak Dean."

 - Akkor már csak azt találd ki, hogy hogyan szervezzük be. - Húzta ki magát még jobban az alacsonyabbik és a két fivérre sandított.

 Dean ebben a pillanatban kelt fel, hogy kinyújtózkodjon, majd az üres bögrékkel a konyha felé vette az irányt. Ketch követte és megállt az ajtóban.

 - Átgondoltad már az ajánlatunkat? - Kérdezte a félfának dőlve.

 - Már akkor megmondtam, hogy a saját módszereink alapján dolgozunk és nincs szükségünk a ti eszközeitekre. - Lötykölte el az ivó eszközöket.

 Inkább végzett el ilyen apró feladatokat, minthogy a férfi felé kelljen fordulnia.

 - Mi attól függetlenül türelmesen várunk. - Jött a diplomatikus válasz a háta mögül és mielőtt válaszolhatott volna, Sam hangja térítette vissza a valóságba.

~~0~~

 - Egy régi egyetemes ismerősöm megtalált engem és a segítségemet kéri. - Magyarázta az asztalnak dőlve. - Egyszerű szellem a padláson.

 - Biztos megoldod egyedül? - Járkált fel-alá Dean, aki nem akarta egyedül hagyni testvérét. - Lehet, hogy valami extra vérszomjas szellem, akihez két Winchester kell.

 Az öccse felnevetett és elindult a garázs felé. Dean az odáig vezető úton végig győzködte, hogy bizony ő is kell abba a házba, de Sam egyedül szerette volna elintézni a munkát.

 - Legalább pitét ne felejts el hozni. - Duzzogott magában az idősebb Winchester.

 - Ígérem. - Azzal beült az egyik autóba, ami a legközelebb volt és még üzem képesnek mondható, majd egy intés után kihajtott az útra.

 Nem kellett nagyon messzire mennie, így nem is aggódott. Azonban este, mikor már egy órája ott kellett volna lennie, kezdett gyanússá válni a dolog.

 - Biztos rossz irányba vitt a GPS. - Motyogta magának és ránézett a telefonjára.

 Meglepődve vette észre, hogy egyáltalán nincs térerő.

 - Mi jöhet még? - Kérdezte, miközben egyre csak haladt egyenesen az úton.

 Szinte még ki se ejtette a mondatot a száján, öt ember állt meg előtte az úton. A szemük éjfekete volt és egy-egy pengét tartottak a kezükben. Sam azonnal a gázra lépett és várta, hogy a test a sárvédőnek csapódjon. Ehelyett a démonok arrébb ugrottak és egy csettintés után a motor köhögni kezdett.

 - Oh, ne csináld ezt velem! - Csapott a kormányra, mikor az autó végleg leállt.

 Gyorsan kipattant az autóból és az erdő felé futott. Túl sokan voltak és nem lett volna esélye, így menekülni kezdett. Lehet, hogy idő közben eszébe jut valami használható ötlet. Csak szaladt, ahogy a lába bírta, de megbotlott egy kiálló gyökérben és egy gödör aljára bukfencezett. Sajgó térddel állt fel és miután kisöpörte a haját a szeméből, észrevette, hogy egy kastély előtt áll. A démonok a nyomába voltak és hirtelen nem volt más ötlete, így berohant az ócska kapun. Azon viszont ő maga is meglepődött, hogy az ajtó túloldalán démon csapdák és különféle csapdák voltak felfestve. Biztos egy vadász lakik itt. - Gondolta és most már nyugodtabban vette szemügyre a mögötte tornyosuló épületet. Lassan a bejárathoz sétált és bekopogott. Ha már így betört a birtokra, nem akart még több illetlenséget elkövetni. Az ajtó viszont olyan könnyen nyílt ki, mintha mindig is ezt gyakorolta volna.

 - Van itt valaki? - Kiáltotta el magát és figyelte, hogy visszhangzik a hangja.

 Valahonnan sustorogást hallott, de ezt rá lehetett fogni a szélre is.

 - Nem akarok zavarni! - Folytatta a mondandóját. - Csak lerobbant az autóm.

 Újabb sutyorogás, majd valahonnan egy hang szólt hozzá.

 - Kerülj beljebb. - Mondta az ismeretlen.

 - Hol van? - Kérdezte először jobbra, majd balra fordulva a vadász.

 - Egy pillanat. - Válaszolt ismét a hang, majd pár másodperc múlva egy férfi jelent meg mellette.

 - Persze, szállj meg valakit gyorsan és gyere vissza! - Jelent meg az első mellett egy másik férfi. - Castiel nagyon mérges lesz, ha megtudja, hogy...

 - Kik maguk? - Kérdezte Sam, közbe vágva.

 Mindketten felé fordultak. Mintha most tűnt volna fel nekik, hogy ő is itt van.

 - Angyalok vagyunk. - Mosolygott rá az alacsonyabb. - Gabriel vagyok. Ő pedig itt mellettem Uriel.

 Sam csak pislogott, hiszen sose látott ezelőtt angyalokat. Szinte fel sem fogta, hogy min vitatkoznak.

 - Egy csésze teát? - Bukkant fel mellette a semmiből egy kosztümöt viselő nő és még egy férfi.

 Kezdett túl sok lenni ez neki. Azonban nem volt hová mennie, így elfogadta a teát és a felé nyújtott ételt is.

 - Én Hannah vagyok, ő pedig Gadreel. - Mosolygott rá a nő, miközben hellyel kínálta.

 Elé toltak egy kis étkező kocsit, ami roskadásig volt tömve ételekkel. Sam tekintete viszont egyetlen dolgon akadt meg. Egy pitén. Eszébe jutott mit ígért bátyjának, így míg a többiek vitatkoztak, ő becsomagolt egy szeletet és a zsebébe csúsztatta. Abban a pillanatban betoppant még valaki a szobába, és hirtelen síri csend lett. Az idegen közelebb lépett, majd megállt a Winchester előtt.

 - Elfogadtam, hogy a testvéreim teát és helyet adtak neked. Beengedtelek a birtokomra, és te mit csinálsz? - Kérdezte higgadtan, mikor már teljesen a másik arcában volt.

 - Elnézést, de.. - Kezdte volna a kifogást keresni Sam, de ekkor a férfi az arcába üvöltve tudatta vele a véleményét.

 - MEGLOPTÁL! - Rántotta ki a zsebéből a pitét. - Ezért, most megfizetsz, ember.

 Mondta ki a szót úgy, mint egy káromkodást, majd felrántva Sam-et, kivonszolta a szobából.

~~0~~

 Ketch egész nap a bunkerben volt és Dean Winchestert figyelte. Ma reggel volt a második napja, hogy a fiatalabbik testvér elhagyta a helyet, hogy vadászni menjen, ő pedig azóta is be akarta cserkészni őt. Apró dolgokat tett érte. Mondjuk lefőzte a reggeli kávéját, de szinte a másik észre sem vette. Végig azon volt, hogy elérje telefonon az öccsét, de ő nem jelentkezett.

 - Valami baj lehet vele. - Csapta le a telefont az asztalra idegesen.

 - Ha elfogadnád a segítségünket, akkor már rég megtaláltuk volna. - Szólalt meg nyugodtan Ketch.

 - Szó sem lehet róla. - Kötötte az ebet a karóhoz, majd felkelt és összepakolt pár fegyvert. - Nem kell a segítségetek. Bemérem a telefonját és odamegyek. Egyedül is el tudom intézni.

 Miközben makacsan elindult az Impala felé, figyelemre sem méltatta a brit egyetemest.

 - Majd jelentkezem. - Biccentett és elindult.

Ideges volt. Nem elég, hogy Sammy nem jelentkezett már mióta, még ez is itt van.

 - Mit szólsz, Baby? - Ütögette meg a kasznit óvatosan. - Ez az ember kikészít engem.

(zene)

"Dean Winchester

Örömmel hallom!

Dean Winchester

Csak tegye meg!

Nem én

Sosem

Ezt garantálom!

Nem bírom ezt a zűrös életet!"

 Miután sikerült bemérnie az öccse telefonját, elindult az útvonalon. Ahhoz képest, amire számított, hamar a közelébe ért. Először a lerobbant autó látványa volt az, amitől sokkot kapott, aztán inkább követte tovább a mobil jelzését. Egy árok szerűség alján talált rá, egy kastéllyal szemben. Az első gondolata az volt, hogy biztosan itt kell lennie az öccsének, mert valahogy megsérült. Aztán belépett az épületbe és rájött, hogy aki ott lakik, az vagy őrült, vagy nagyon öreg.

 - Sam! - Kiáltotta el magát, ahogy beljebb lépett.

 Lassan haladt, a fegyverét végig maga előtt tartva. Minden kis beugróba belesett, majd  az egyik torony felé vette az irányt.

 - Dean? - Hallattszódott nagyon halkan a lépcső tetejéről az öccse hangja.

 Az idősebbik Winchester azonnal futni kezdett és egy hideg cellában, rá is talált öccsére.

 - Mi a fene történt itt? - Kérdezte, miközben próbálta a zárat széttörni.

 - Angyalok. - Nyögte a bent lévő, majd folytatta. - Dean, a főnökük kegyetlen. Inkább gyere vissza Mickékkel, de nehogy elkapjon!

 Ahogy kimondta, döngő léptek zaja hallatszódott fel a lépcsőről. Valaki közeledett.

 - Nem foglak itt hagyni. - Morogta az idősebbik és még mindig a zárral bajlódott.

 - Hát te mit csinálsz itt? - Kapta el valaki hátulról a bőr dzsekijét és félre rántotta.

 Meglepődött, pedig számíthatott volna a "támadásra".

 - Engedd el az öcsémet! - Mondta mérgesen és a félhomályban nem tudta normálisan kivenni az idegen arcát.
 Egyedül a kék szemei világítottak szinte kísértetiesen.

 - Vendégül láttam, ő pedig meglopott engem. - Vágta Dean fejéhez a sérelmeit.

 - Sammy, mit mondtam neked nyolc évesen a lopásról? - Fordult félig testvére felé.

 - Hogy nem szabad. - Sóhajtott a rab. - Dean, a te pitéd miatt vagyok most itt.

 - Pite? - Nézett most már tényleg az öccsére. - Akkor minden meg van bocsájtva.

 Dean próbálta viccesnek mutatni magát, de ebben a helyzetben még neki sem ment zökkenő mentesen. Inkább a fogvatartó felé irányította figyelmét.

 - Mit kell tennem, hogy kiengedd? - Kérdezte és kihúzta magát.

 - Nem fogom elengedni. - Vágta rá azonnal.

 - Akkor sem, ha helyet cserélek vele? - Vett mély lélegzetet Dean és várta az ítéletet.

 Sam persze tiltakozni akart, de bátyja leintette. Majd, ha kint van a cellából, gondolkozhatnak.

 - Rendben. - Bólintott a kastély ura és kinyitotta a cellát. - Gadreel!

 Ahogy elkiáltotta magát, egy ember ott termett mellettük, és Sam már el is tűnt.

 - Hova vitted? - Lépett Dean mérgesen közelebb.

 - Haza. Ahogy akartad. - Vont vállat a másik. - Amúgy a nevem Castiel.

 - Teszek a nevedre magasról! - Csattant fel a vadász.

 A Castiel nevű fel sem véve a sértegetést, elindult egy irányba, aztán mikor látta, hogy Dean nem követi, intett neki, hogy siessen. Hosszú folyosókon keresztül vezette, majd egy hatalmas ajtónál megállt és kitárta.

 - Ez lesz a szobád. - Mondta.

 Dean lassan besétált, majd megvárta míg minden elcsendesül körülötte. Leült az ágyra és csak bámult ki a fejéből. Na ebből, hogy mászik ki?

~~0~~

 Eközben a bunkerben, Mick, próbálta vigasztalni a másik britet. Több-kevesebb sikerrel.

(zene)

"Jó ég, mily’ búskomor lettél, Arthur*

Orrod a térdedig lóg

Akárki helyedbe lépne, Arthur

Ha rosszul is áll a dolog.

A bázison mindenki téged imád

És hódolva bámul a brit.

Gyilkosunk vagy, ezért felnézünk rád

Nekünk csak te vagy a példakép."

 - Tudom, de ettől függetlenül, Dean Winchesterre, nem tudok hatni. - Ivott bele a teájába, amit tejjel öntött fel.

 - Lehet, hogy nem is rá kellene először. - Morfondírozott a másik. - Ahova Sam megy, oda követi őt a testvére.

 - Egy próbát megér. - Tette le a csészéjét.

 Mintegy végszóra, hirtelen a semmiből megjelent a fiatalabbik Winchester testvér, aki első meglepődöttségére, azt sem tudta hol van.

 - Ketch! Mick! - Nézett rájuk úgy, mintha szellemet látna. - Dean elrabolta.

 A két brit összenézett. Mindkettőjük arcáról az értetlenség tükröződött.

 - Sam, meséld el mi történt. - Lépett mellé Mick.

 Azonban a féfi alig bírt egy helyben maradni. Valami angyalokról, kastélyról és rabságról beszélt. Na meg, hogy ki kell szabadítani a bátyját. Ezért hát elindult összeszedni minden fegyvert, amire szüksége lehetett.

 - Ez nagyon különös. - Nézett utána hosszan Mick.

"Most eszembe jutott egy ötlet.

Az veszélyes lehet - Hmm, oké.

Sam Winchester mégis Dean öccse

Aki jelenleg éppen hogy él."

 Mick és Ketch összenéztek és ők is elindultak készülődni.

~~0~~

Dean kopogásra kapta fel a fejét, majd nyílt az ajtó.

 - Bejöhetek? - Lépett be egy nő. - Hannah vagyok, Castiel egy barátja.

 - Ennek a szörnynek vannak barátai? - Kérdezte tényleg meglepve a férfi.

 Hannah csak egy apró mosollyal megrázta a fejét.

 - Inkább gyere enni. - Bicentett. - Castiel már lefeküdt aludni, így kijöhetsz nyugodtan.

 Ellenkezni akart, de a gyomra hatalmasat kordult, ezzel elárulva őt. Így hát muszáj volt vele mennie. Még több folyosón mentek végig, majd egy előtérhez értek.

 - Arra mi van? - Mutatott egy kivilágított szoba felé.

 - Semmi érdekes. - Sietett tovább a nő, majd benyitott egy hatalmas étkezőbe, ahol vár vártak rájuk.

(zene)

"Jöjj el hát,

Gyere hát!

Vár a finom vacsorád

Szalvétád, azt kösd csak fel, cherie

És bízd a többit ránk"

 - Van még pite? - Kérdezte mosolyogva, ahogy elégedetten hátra dőlt a széken.

~~0~~

 Visszafelé egyedül jött, miután elköszönt az angyaloktól, akik olyan vacsorát késztettek neki, amilyet már régen nem evett. Ahogy a szobájába indult, hogy kialudja magát, megint megállt a kivilágított szoba előtt. Nem bírta megállni, hogy ne nyisson be. Először a rendetlenség tűnt fel neki, majd az a valami, amiből a fény áradt. Egy rózsa volt, amit kék fény vont körül. Megbabonázva lépett közelebb és ekkor vette észre, hogy nem is valódi virágról van szó. Egy gyönyörűen kidolgozott, rózsa alakú üveg volt, amiben valami kék folyadék áramlott. Meg akarta érinti. Minden porcikája azért ordított, hogy nyúljon oda.

 - Mit keresel itt? - Jelent meg hirtelen Castiel és ellökte a másikat, hogy testével védje a különös tárgyat.

 - Öhm, elnézést. - Szabadkozott Dean, még ő sem tudta miért.

 - Kifelé! - Mondta a férfi nyugodt hangon. - KIFELÉ!

 Elüvöltötte magát, amitől Dean ereiben megfagyott a vér. Hátrált, majd az ajtóhoz érve futni kezdett. Ki a kapun, egészen az erdőig. Csak az Imapláig érjen el. - Kérte magában, de úgy látszik nem szeretik az égiek. Ugyanis hirtelen egy démon termett előtte.

 - Dean Winchester. - Mosolyodott el a szurok szemű, majd azonnal támadásba lendült.

 A vadász könnyedén hárította, de hirtelen egyre többen lettek az alvilágiak. Nem bírt már el velük. Éppen azon gondolkodott, hogy Sam ezt hogyan fogja megtudni, mikoris valaki lerángatta róla az egyiket. A fekete hajú férfi egy pengét szúrt a démon gyomrába, aki azonnal meg is halt. Viszont, ahogy Castiel őt próbálta menteni, nem figyelt eléggé. Egyikük a háta mögé lépett és az oldalába szúrt egy kést. Castiel felüvöltött, majd az utolsóval is végzett. Lassan odafordult a vadász felé, majd összeesett. Dean megtehette volna, hogy tovább halad a kocsijához, és itt hagyja ezt az egészet, de volt benne még annyi emberség, hogy a megmentőjét nem hagyja cserben.

~~0~~

 Alig bírta visszatámogatni a sebesült férfit, de szerencsére sikerült neki. Gabriel nyitott ajtót, aki meglátva a párost, levegő után kapva sietett a segítségükre. Castielt egy ágyba fektették és hoztak kötszert.

 - Angyalok vagytok nem? - Nézett rájuk Dean, ahogy levágta a másikról a pólót. - Miért nem gyógyítjátok meg?

 - Nem tehetjük. - Hajtotta le a Gadreel nevű a fejét.

 - Apánk azonnal rájönne, és minket is száműzne. - Folytatta Hannah.

 Dean eközben fertőtlenítette a sebet. Szerencsére úgy tűnt nem ért szervet. Azonban azt az információt, hogy száműzetésben van Castiel, elraktározta.

 - Aucs. - Szisszent fel az említett.

 - Ne mozogj, össze kell varrnom. - Morogta a vadász.

 - Nem kellett volna kimenned! - Fordította el a fejét és tűrte, hogy a másik lekezelje a sebet.

 - Te ordítottál rám, hogy "Kifelé!". - Vágta a fejéhez.

 A szobára néma csend borult. Még a cérna suhogása is hallatszódott. Dean összepréselte az ajkait és gnodolkodott. Csak megmentette az életét. Valamit mondania kellene.

 - Amúgy, kössz. - Nyögte ki nagy nehezen a két szót.

 Castiel végre felnézett rá és egy erőtlen mosollyal biccentett egyet. Nem várta el, hogy istenítse, és ez így volt jól.

~~0~~

 - Szóval komolyan azt kéred, hogy vigyem le az egyik külön zárkámba Sam Winchestert, és várjam, amíg ti léptek? - Nézett rá Ketchre a démon.

 - Igen, pontosan ezt szeretném. - Bólintott.

 - Legyen, ezért cserébe nem ölitek a démonaimat egy ideig. - Rázott kezet a brit a Pokol Királyával.

~~0~~

 Castiel nem számolta a napokat, hogy mióta van ott Dean, de azt tudta, hogy kezd valami nagyon furcsa dolog kialakulni. A gyomrában kezdődött.

 - Ez mi? - Kérdezte, mikor egyszer a vadász rá mosolygott.

 - Szerintem ez az, amire vártunk! - Lelkesült fel Gabriel.

 - Tennünk kell valamit, hogy Dean észrevegye a kedvesebbik énedet. - Bólogatott csak úgy Uriel. - A virág túl lányos, de egy friss csokornak még ő is biztos örülne.

 - Vagy pite. - Ötletelt Hannah is. - Emlékszem mennyire ízlett neki a cseresznyés.

 - Szerintem a fegyver raktár. - Szólalt meg Gadreel. - Mivel vadász, biztosan tetszene neki a gyűjteményed.

 Így történt, hogy Dean és Castiel elindult kettesben a kastélyban.

 - Hova megyünk? - Kérdezte Dean kíváncsian.

 - Meglepetés. - Vont vállat Castiel.

 A vadász nem szólalt meg többet az úton. Csak akkor szólalt meg újra, mikor Castiel benyitott egy hatalmas szobába. Először nem látott semmit, de a függönyöket elhúzva rájött, hogy hova hozta őt a másik. Tátott szájjal járt körbe és érintett meg minden egyes fegyvert. Hiszen Dean szívéhez az út pitékkel és régi fegyverekkel van kikövezve.

 Egész nap ott volt és csodálta a régiségeket. Hálás volt a másiknak, amiért megbízott benne annyira, hogy elhozta őt ide. Mondjuk az is igaz, hogy ha megölte volna, akkor az angyalok bosszúja ezerszer fájdalmasabbnak ígérkezett, de nem is akarta bántani már Castielt.

 Reggelente együtt ettek és néha még a kastély udvarába is kimentek egyet sétálni.

(zene)

"Oly kedves így, már majdnem szép.

Azt hittem rút és irigy, oh, ez szörnyűség.

Pedig hát jó és oly szerény,

nem tudom hogy nem vettem eddig észre én."

 Castiel kezdte magát újra a régi angyalnak érezni, akit minden apróság érdekel, ami az emberekkel kapcsolatos. Próbált minden egyes nappal többet és többet megtanulni ezekről a különös lényekről. Dean pedig szívesen segített benne. Már megtanította pontosan célozni fegyverrel és a telefon használatába is lassan belejött.

"Ahogy rám tekint, most másképp néz,

már nem is fél, ha hozzám ér, megáll az ész.

Ez szédítő, el sem hiszem,

hogy minden megváltozott ilyen hírtelen."

 Dean úgy volt vele, hogy még egy lecke hátra van, de ahhoz elő kellett készülniük.

~~0~~

 - Nem gondoltam volna, hogy már ma este tánc órát kell neki tartanom. - Járkált fel-alá a szobájában Dean és próbált valamit kezdeni magával az este kezdetéig.

 Nem gondolkodott azon, hogy mit fog felvenni. Tökéletesen jó volt a kopott dzsekijében és a farmer nadrágjában.

 - Nyugi van, minden jól fog menni. - Lépett be Gabriel egy nyalókát szopogatva. - Castiel vár lent a táncteremben, szóval, ha gondolod, lekísérlek.

 Lassan haladtak egymás mellett. Dean fejében ezernyi kérdés zakatolt, de nem tudta melyiket tegye fel. Amikor pedig beléptek a táncterembe, elakadt a lélegzete. Ilyen termeket csak a filmekben látni. Tipikusan "nem látszik a másik vége" hosszúságú volt. Egyik oldalt oszlopok, a másikon erkély ablakok és ajtók.

 Castiel pedig ott állt a terem közepén, mint egy eltévedt gyerek, akit a bevásárló központban hagytak a szülei. Egy hosszú ballonkabátot vett fel, ami még kisebbé formálta az alakját. Zavartan állt és várt. Dean pedig egyre csak próbálta lecsillapítani zakatoló szívét.

(zene)

"Hol volt, hol nem volt

Régi nóta száll

Volt két idegen

Aki hirtelen

Egymásra talált."

 A tánc végén kisétáltak az egyik erkély ajtón, hogy a szabad ég alá kerülhessenek.

 - Köszönöm. - Mosolygott Deanre a fekete hajú.

 - Csak tánc volt. - Vont vállat a bőrdzsekis. - Sammyt is megtanítottam régen.

 Csend telepedett közéjük. A fiatalabb testvér nem került még szóba az óta a bizonyos nap óta.

 - Nagyon hiányzik? - Kérdezte óvatosan Castiel.

 - Igen. - Bólintott őszintén Dean. - Bárcsak láthatnám.

 - Lehet, hogy meg tudjuk oldani. - Morfondírozott az ex-angyal, majd barátjáért kiáltott. - Hannah!

 A nő a semmiből jelent meg mellettük és furcsán nézett végig a páron, akinek egyik tagja most vázolta a tervet.

 - Hannah, elviszed Deant a bunkerba és megnyugtatjátok az öccsét, hogy minden rendben. - Mondta, majd odahajolt hozzá és csak úgy, hogy a nő hallja, a fülébe súgta még. - Ha úgy látod, hogy boldogabb nélkülem, akkor gyere vissza egyedül.

 Az angyal bólintott, hogy megértette, majd a vadásszal karöltve eltűnt.

~~0~~

 Ketch nem akart tovább várni, így elindult megkeresni a Winchestert. A Vének már türelmetlenkedtek és nem akarta tovább húzni az idegeiket. Elindult a kastélyba visszaszerezni Deant. Hiszen valami biztosan ott tartja, ami miatt nem akar megszökni.

~~0~~

 Otthon, édes bunker. Nem is sejtette, hogy ennyire hiányzott neki az a poros, mindig állott szag. örül nézett, de Hannah már nem volt mellette.

 - Sam! - Kiáltott, hogy felhívja magára a figyelmet.

 - Lám, csak nem Dean került meg? - Hallatszódott a háta mögül egy ismerős hang.

 - Crowley? - Kerekedtek ki a szemei.

 Mit keres a bunkerben? Egyáltalán, hogyan tudott bejutni?

 - A britek engedtek be. - Adta meg a választ rögtön a ki nem mondott kérdésére. - Azt mondták, hogy raboljam el az öcsédet és cserébe nem ölik meg az összes alattvalóm.

 - Te pedig örömmel elfogadtad. - Szinte felfordult Dean gyomra a kétszínűségtől.

 - Persze, hogy el. - Vont vállat a démon. - Viszont érdekel, hogy mit csinálnak, így maradtam.

 - Add vissza Sam-et! - Vette maghoz az első keze ügyébe akadó fegyvert. Egy szamuráj kardot.

 - Rendben. - Csettintett egyet a Pokol Királya, mire a fiatalabbik Winchester mellette termett.

 Sam rögtön a testvére oldalára sietett és már ketten nézték gyanakodva a démont.

 - Hol itt a trükk? - Szűkítette össze a szemeit Dean.

 - Sehol. - Kapott el a levegőben szállva egy legyet Crowley. - Nem írtam alá semmilyen szerződést.

 A fivérek egymásra néztek. Nem akarták elhinni. Persze már többször is melléjük állt a vörös szemű, de még mindig nm bírtak benne bízni.

 - Én sietnék a helyetekben. - Mondta, majd egy újabb csettintés után eltűnt.

~~0~~

 A kastély teljesen üresnek hatott, mikor a brit belépett a kapun. Ő csak egy valakit keresett. Szinte már az összes szobát körbe járta, mire végre benyitott egy olyanba, amiből fény szűrődött ki. Ott állt ő. Teljesen átlagos ember külseje volt, de tudta, hogy ezt a kastélyt angyalok lakják. Lehet, hogy ő volt a vezérük. Nem is ez volt az érdekes. Inkább halkan közelebb merészkedett, majd felhúzta a fegyvert.

 - Ketch! - Rontott be hirtelen Dean, mielőtt lőhetett volna. - Ne tedd!

 Az érkező felé fordult, de a fegyvert még mindig Castielen tartotta.

 - Dean, ez egy szörnyeteg. - Mondta nyugodtan. - A szörnyeket pedig le kell vadászni, hogy megmenthessük az embereket. Nem ez a családi mottótok?

 Mielőtt a vadász bármit mondhatott volna, az egyetemes meghúzta a ravaszt.

 - Ne! - Kiáltotta és a földön fekvő testhez futott.

 - Úgy lőttem meg, hogy ne haljon meg azonnal. Így még el tudtok búcsúzkodni. - Mondta, majd lassan kisétált.

~~0~~

 Dean Castiel teste fölé hajolva szólongatta az ex-angyalt.

 - Cas, ne tedd ezt velem. - Mondta elcsukló hangon. - Ne halj meg! Hallod? Téged nem lőhetnek le csak úgy.

 - Dean? - Nézett fel végre gyönyörű, kék szemeivel a vadászra. - Azt mondta Hannah, hogy nem fogsz visszajönni.

 - Pedig itt vagyok és most már nem megyek sehova. - Szorította meg a kezét.

 Castiel próbált megmozdulni, de még a levegő vétel is fájt neki.

 - Meg fogok halni. - Mosolygott a zöld szemekbe.

 - Nem, ha rajtam múlik. - Csattant fel Dean és körülnézett.

 Biztos van valami, amit tehet. Nem lehet így vége.

 - Ez így jó. - Próbálta nyugtatni Cas, kevés sikerrel.

 - Hogy a fenébe lenne ez jó? - Folyt végig az arcán egy kósza könnycsepp. - Hiszen, ha itt hagysz, akkor kivel fogok táncolni? Ki lesz az, aki megnevettet? Kibe fogok helyetted beleszeretni?

 A vallomás még ő magát is meglepte. Castiel jobbja az arcára csúszott és mosolyogva próbált ébren maradni.

 - Én is, Dean. - Mondta. - Én is.

A keze maga mellé hullott, ahogy az élet szép lassan távozott a testből.

 - Nem! Nem és nem! - Szorította magához a testet. - Könyörgöm, csak lehet valamit tenni.

 Még be se fejezte a mondatot, mikor a kék pulzálás még erősebb lett a szobában. Felnézve már csak azt látta, ahogy az üveg megreped és a fény elárasztja a szobát. Úgy érezte ez itt a vég. Castiel nélkül nem is igazán számított már, hogy hogyan és mikor jön el. Ez így tökéletesnek tűnt. Ugyanakkor, mikor kinyitotta a szemeit, ismét ugyan ott volt, ahol eddig. Karjaiban Castiel testével. Ordítani támadt kedve.

 - Dean?

 A hang, ami a nevén szólította halk volt. Mégis, ahogy lenézett, a szíve nagyot dobbant.

 - Cas! - Ejtette ki lágyan a nevét. - Te újra...

 Nem bírta befejezni a mondatot. Ugyanis az angyal az ajkaira tapasztotta sajátját, ezzel hallgattatva el a vadászt.

~~0~~

 A száműzetés megszűnt. Castiel visszatérhetett volna a mennyekbe, de ő inkább a kastélyban szeretett volna maradni szerelmével.

 - Azt mondtad nem lesz nagy felhajtás. - Súgta oda Dean az angyalnak, ahogy a táncparkett közepére sétáltak.

 - Túl sok testvérem van. Apámat okold. - Kacsintott egy mosollyal az arcán, majd táncba kezdtek.

 A násznép csak őket nézte, ahogy felcsendült az ismerős dallam. Boldogok voltak együtt. A vadász és az angyal.

"Új nap mindig jő

Felszárad a könny

Hol volt hol nem volt

Rímmel így dalolt

Szépség és a szörny"

.

.

*Arthur - Arthur Ketch a teljes neve, de az Arthurral jobban kijött a rím

Üresjárat

Upsz... Öhm, szóval... Niki a hibás! *mutogat vádlón*

 Castiel reggel felkelés után, szinte azonnal felöltözött, és egy apró mosoly kíséretében összekészítette az az napra való szendvicseit. Egy üveg víz is került a táskába, majd a szobát maga mögött hagyva, nekiindult az útnak. Tegnap látta utoljára a vadászt, de már a búcsúnál hiány érzete támadt. Alig várta az új napot, hogy újra együtt lehessen azzal, akit szeret. Még szélesebb mosoly ült ki az arcára, ahogy a magnólia fa alá telepedett. A virágok gyönyörű rózsaszínben pompáztak, ő pedig kiterítette a gyökerek közé a plédet, előkészítette az ételt és a távolba meredt. Aztán a láthatáron egyszercsak megjelent Ő. Szokásos bőrdzsekijében és farmernadrágjában az angyal mellé telepedett. Egy gyors csók után enni kezdtek és mindenféléről beszélgettek. Hogy van Sam és Jessica, és hogy milyen állapotban van az Impala? Az egész délutánt ott töltötték a napsütésben, majd mikor eljött a búcsú ideje, Dean végig simított az arcán és egy apró csókot váltottak. Castiel szívében üresség támadt, ahogy látta a távolodó vadászt, de tudta, hogy holnap ismét itt lesz. Pont, mint eddig mindig. Ő sosem hagyta volna cserben. Ezzel a tudattal pakolta össze a piknikhez való dolgokat és visszaindult a házba, ahol lakott. Épp visszaöltözött a pizsamájába és befeküdt az ágyba, mikor belépett szobatársa, Meg.

 - Megint Dean-nel ebédeltél? - Nézett végig a boldog angyalon.

 Castiel csak bólintott és ahogy párnát ért a feje, el is aludt.

 Megan végig simított a fekete tincseken, majd kinézett az elmegyógyintézet ablakán. A hó megállíthatatlanul szakadt egy hete. Pont mióta Dean Winchester meghalt.

Az aranyérmes tiszteletbeli alkoholista

 Plátói Sammick, egy kis Destiel mellékszállal, valamint 12x17 közben játszódik, mert én ezt a részt még mindig nem vagyok hajlandó feldolgozni.

 Mick Daviesről senki nem gondolta volna, hogy ennyit tud inni, de főleg nem Sam vagy Dean Winchester. A férfi kéretlenül állított be a bunkerba pár órával ezelőtt, és habár először talán beszélgetni szeretett volna, féktelen italozás lett a vége. Sam mindig tartotta magát a saját szabályaihoz, így sosem ivott annyit, hogy részeg legyen. Ha mégis, akkor annak nyomós oka volt. Vele ellentétben Dean szeretett kirúgni a hámból. Habár meg volt győződve arról, hogy Dean tulajdonképpen már immúnis az alkoholra, a bátyja igen is részeg volt. Mick pedig még mindig ivott, és ivott, és ivott, és Sam nem tudta, hogy mégis hogyan férhet el ennyi alkohol a férfiben, anélkül, hogy egy kicsit is meginogna.
 – Én, én azt hiszem, megpróbálom felhívni Cast – pattant fel Dean az asztaltól, és elindult megkeresni a telefonját. Az angyalt már napok óta nem lehetett elérni, és ez kezdett kicsit aggasztó lenni.
 Ketten maradtak a könyvtárban, és egy ideig kínos csend honolt közöttük, amíg Mick fel nem hozott valami tudományos témát, ami elől Dean valószínűleg futva menekült volna, de Sam ámulattal hallgatta. Micknek hatalmas volt a lexikális tudása, és habár Sam is nagyon okos volt, lenyűgözte őt a másik. Minden egyes alkalommal itta a szavait, amikor beszélni kezdett. Aztán Mick egyszer csak megakadt a mondandójában, Sam pedig úgy érezte, mintha transzból ébredt volna. Érdeklődve pillantott a másikra. A brit férfi üresen bámult maga elé, aztán végül Samre nézett.
 – Elnézést kérek, megyek elteszem magam holnapra – mondta, és kijjebb tolta a széket, hogy kiférjen az asztal mellől.
 – Jó éjt – biccentett felé Sam, aztán ő is felkelt, és a szobája felé vette az irányt. Elsétált a konyha mellett, majd egy kicsit visszanézett, amikor rájött, hogy Dean bent van, és még mindig Cast próbálja elérni. Valószínűleg megint csak a hangposta kapcsolt be. A bátyja volt elég részeg ahhoz, hogy észre se vegye Samet.
 – … nem tudom, hogy hol vagy, de ha megtalállak, esküszöm, hogy kibelezlek. Várjunk nem, de, talán, lehet, én sem tudom, Cas! Aggódok érted a francba is, és kurvára hiányzol. – Sam eléggé intim pillanatnak titulálta ahhoz, hogy szó nélkül tovább sétáljon, és lefeküdjön ő is aludni. Mielőtt befordult volna a szobájába még összetalálkozott a folyosón Mickkel, aki Sam láttára széles mosolyt húzott az arcára.
 – Jó éjszakát, Sam! – köszönt, aztán elnyelte őt az egyik üres szoba sötétsége. Valahogy annyira különlegesen tudta kiejteni a nevét, mintha nem csak egyszerűen Sam lenne, hanem annál sokkal több. Még akkor is Mick hangja visszahangzott a fejében, amikor reggel felébredt. 

Vége

SPOILER a 12x17. részre az Odaátból! Annyira sokkolt engem a rész, hogy ezt muszáj voltam megrírni. Hiába fáj.

 Megbeszélések. Ebből állt Castiel minden órája mióta feljöttek a mennyekbe. Néha kaptak pár szabad percet, így az angyal körbe tudott menni a folyosókon. Minden egyes szobánál megállt egy pillanatra és elgondolkodott az illető életén. Lassan haladt, de legalább már mindenkit névről ismert. Aztán egy nap, egy új ajtóra talált. Teljesen friss volt és a tábla szerint egy "Michael Davies" nevű ember lakott mostmár bent. Castiel összevont szemöldökkel ízlelgette a nevet. Davis, Davis... Honnan olyan ismerős? Aztán, mintha villám csapott volna be mellé, egy kép ugrott be a fejébe. Hosszú, barna kabát és borosta. Igen, az a jellegzetes brit akcentus.

 - Mick? - Suttogta maga elé, alig hallgatóan a nevet.

 Nagyon óvatosan a kilincsre helyezte kezét, majd lenyomta és résnyire nyitotta az ajtót. Beszélgetés foszlányok szűrődtnek ki, de nem értett belőle sokat, így még kintebb tárja azt. A férfi neki háttal ült egy székben, míg vele szemben egy ismerős ember foglalt helyet.

 - El akartam mondani, de Ketch... - Kezdte a brit, de elakadt a hangja.

 - Semmi gond. Már vége. Mindennek vége. - Mondta a másik nyugodt hangon, majd ahogy felkelt a helyéről, Castiel felismerte benne a fiatalabbik Winchestert.

 Mick-hez sétál és mellé ülve, átkarolja a vállát. A férfi óvatosan nekidőlt, és felsóhajtott.

 - Igen, vége. - Motyogta és valószínűleg elaludt.

 Castiel nem akarta tovább zavarni ezt a pillanatot. Így is túl sokat látott. Szóval Mick szerette Sam-et, annyira, hogy még a külön mennyországa is ő volt. Lassan becsukta az ajtót és még egyszer a táblára nézett. Elolvasta a nevet, majd homlokát nekidöntötte a névtáblának. Michael Davies. Vajon Sam tudja, hogy meghaltál? Vagy még mindig vár rád, hogy megjelenj és rá mosolyogj? Egy viszont biztos. A férfi most igazán boldog. Nem ezt akarja az összes ember az életében?

 Cas megfordult és visszament a tárgyalóba. Csak az a gondolat járt a fejében, hogy egyszer ne Dean ajtaján kelljen így benyitnia.

 - Apám, add, hogy azt a percet ne kelljen átélnem. - Fohászkodott magában.

Utolsó

Angstot érzek a levegőben *-* Viszont inkább ti mondjátok meg, hogy elég szomorú-e :) Ha már ez van, akkor ERRE írtam (milyen meglepő) Destiel? Angst? Komolyan nem tudok már mit csinálni... Bocsánat?

 A lépéseket számolta. Ahogy haladtak, egyre nehezebbnek érezte a lábait. Na meg a szívét is. Nem hiába ez az utolsó útjuk együtt. Ő megpróbálta lebeszélni róla, de az öccse azt mondta, hogy nem szabad. Hiszen még vissza jöhet. Ő hitt benne.

 Castiel azonban már nem érzett semmit. Ha ember lenne, akkor talán azt mondaná, hogy ez a magány. A fájdalmas magány, ami belülről öli meg az embert. Körül nézett, de nem látta az árnyékát sehol. Inkább lehunyta a szemeit, de azok szinte azonnal ki is pattantak. Az ő arca villant be, ahogy utoljára elmosolyodik és kiejti a nevét.

 - "Cas!" - Nevetett.

 Ez az utolsó emléke róla. Az utolsó csók és ölelés. Nem akarja, hogy így legyen vége. Soha nem is akarta, hogy valaha vége legyen. Mégis most itt van. Az utolsó út, amikor az oldalán harcolhat. Most is a megszokott ballonkabátjában van, de inkább egy gyászlepelnek érzi. Viszont tudta jól, hogy meg kell tennie. Az a maradék öt lépés csak rájuk várt. Valaki beszélt, de nem értett belőle semmit. Kényszerítette magát, hogy ránézzen az arcára. Háromig számolt magában, majd lassan felemelte a fejét. A látványtól könnyek gyűltek a szemébe. Még most is mosolyog. Szinte el sem hiszi. Aztán oldalról érez egy kis bökést, mire előre lép és egy fehér virágot tesz a lakkozott felületre. A szirmok hirtelen bepirosodtak, ahogy Castiel könnyei ráfolytak. Észre sem vette mikor kezdett el sírni. Letörölte a vérkönnyeket, hogy tisztán láthassa az utolsó perceket.

 - Hiányzol már most. - Suttogta.

 Sam hangosan felsírt, ahogy a koporsó eltűnt a gödörben, ezzel örökre elrejtve Dean halott arcát.

Csönded vagyok

Mert komolyan? Mi menőbb annál, ha egy ZENE címet adunk a novellának? Szerintem minden, de ez most így a szép. :) Nem árulom el mi várható, csak azt, hogy Lory történeteinek itt a következménye. :D Jó olvasást ^^

 Castiel a konyhában ült még hajnali egykor is. Várta, hogy lánya, Claire, hazaérjen a házibuliból, ahova hetekig kellett könyörögnie, hogy Dean elengedje. Apai tanácsokkal felvértezve indult el még világosban és azt mondta, ne várják haza túl korán. A falon lévő óra megállíthatatlanul kattogott. Castielt ez megnyugtatta. Egyfajta háttér zajként szolgált a könyvhöz, amit épp olvasott. Nem akart ő lenni a szigorú apa, de szerette volna biztonságban tudni a lányát. Míg Dean fent aludt, addig ő várt. Talán három óra körül lehetett, mikor a bejárati ajtót nyílni hallotta. Felfigyelt rá, hogy mennyire óvatosan közelednek a léptek, de aki a szobákhoz akar elérni, annak előbb a konyhán is át kell vágnia. A fekete hajú férfi becsukta a könyvet és felnézett az érkezőre.

 - Jól vagy? - Vonta össze a szemöldökét, ahogy meglátta a sálba bugyolált lányt.

 Claire csak dünnyögött valamit és "minden mindegy" alapon, már hangosabban közlekedett.

 - Akkor jó éjt! - Mosolygott a háta mögött Castiel.

 A lány megtorpant a lépcső aljánál. Aprót biccentett, és csak azután folytatta felfelé az útját. Cas abban a pillanatban, ahogy hallotta csukódni lányának az ajtaját, felpattant és beviharzott a hálószobájukba. Rávetődött az ágyra és kicsit sem kellemesen, elkezdte rángatni Dean-t.

 - Édesem, baj van. Kelj fel! - Suttogta hangosan.

 A másik félkómásan felült és zavartan nézett szerelmére.

 - Igen, Cas. - Szólalt meg fáradt hangon. - Még nem süt a nap és te felkeltettél. Miért?

 - Szerintem valami történt Claire-el a buliban. - Nyögte megrökönyödve.

 Dean szeméből abban a pillanatban kiszállt az álom, ahogy meghallotta lánya nevét. Meghallgatta Cas meséjét, hogy pontosan miből gondolja ezt, majd a papucsot mellőzve, kikelt az ágyból.

 - Szerintem feküdj le aludni. - Nézett még vissza az ajtóból. - Mert ma vagy megölök valakit, vagy... Nincs másik opció.

 Castiel kissé félve hagyta, hogy a másik távozzon a szobából, de aztán úgy döntött bízik benne. Hiszen nem hiába mondott neki igent.

~~0~~

 Dean próbált halkan végig sétálni a folyosón, de annyira mérges volt, hogy egy idő után semmi nem érdekelte. Ha valaki bántani merte Claire-t, akkor biztos nem fog az illető sokáig élni. Ahogy az ajtó elé ért, elolvasta a kifüggesztett papírra vésett mondatot.

"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel."

 Nagy levegőt vett, hogy biztos ne a lányon töltse ki a dühét, majd lassan belökte az ajtót. A sötétítő függöny nem volt elhúzva, így a hold tökéletesen kirajzolta az ágyig vezető utat.

 - Claire? - Kérdezte halkan, mikor elért hozzá.

 Fejére húzott paplannal feküdt összegömbölyödve, és csak akkor nézett ki alóla, mikor Dean leült mellé.

 - Menj el. - Szipogott a lány.

 - Csak azután, hogy elmondtad mi történt. - Kötötte ki Dean.

 Claire mocorogni kezdett, és végül beburkolózva nekitámaszkodott a háttámlának. Egy darabig csak ült egy helyben, majd az ágy melletti szekrényen lévő pzs-kért nyúlt. Hangosan kifújta az orrát, amíg Dean felmászott mellé. Kicsit félve, de karját átvetette a lánya vállán, aki szorosan hozzábújt. Dean-t melegség járta át. Sose voltak még ennyire nyugodtan egymás közelében. Szinte idilli lett volna az egész helyzet, ha éppen nem gyilkolni készült volna az apa.

 - Matt... - Kezdett bele a szőkeség, de elakadt a hangja és ismét sírni kezdett.

 Oh, igen. Most már biztos megfosztja a legnemesebb testrészétől azt a rohadékot. Eddig se volt szimpatikus neki, de ezek után végképp elvágta magát nála.

 - Mit tett? - Próbált mélyeket lélegezni. - Ugye nem...?

 - Nem tett semmi olyat. - Rázta a fejét. - Fogta magát és lelépett Rose-val a buli közepén.

 Dean felvont szemöldökkel hallgatta.

 - Rose? - Kérdezte. - A "legjobb barátnőm" Rose?

 - Már csak az "áruló" Rose. - Vont vállat és ismét kifújta az orrát. - Nem érdekes. Jól leszek.

 Dean felsóhajtott. Egy halált még eltusolt volna, de kettőt. Nehezebb lesz, mint gondolta.

 - Figyelj, ha ez neked fáj, akkor nekem és apádnak is fog. - Kezdett bele. - Ne mond azt, hogy "Nem érdekes.". Ami a te gondod, az a mi gondunk is. Hidd el, hogy bármilyen problémával fordulhatsz hozzánk. Ezért vagyunk neked.

 Mondandója végén megszorította kicsit a lány vállát és egy puszit nyomott a szőke tincsek közé. Claire nem válaszolt, csak még közelebb bújt az apjához. Hiába nem akarta bevallani még saját magának se, kedvelte Dean-t. Most pedig, hogy nem szól semmit, többet ért neki egy hegyi-beszédnél. Egy darabig még ültek, egymásnak dőlve. Dean egészen addig maradt a lány mellett, amíg már egyáltalán nem rázkódott a sírástól.

 - Elhiszem, hogy jól leszel. - Suttogta, mikor Claire elaludt.

 Eljátszott a gondolattal, hogy ma éjjel itt marad és vigyáz rá, de reggel biztosan kapott volna a fejére, hogy ő már "túl idős" ahhoz, hogy az apjával aludjon. Ezért inkább óvatosan kibújt mellőle és betakargatta. Amilyen halkan csak tudott, kiment a szobából. Megnyugodva feküdt be a már alvó Castiel mellé. Szép is a házas élet.

~~0~~

 Reggel Castiel hamar felébredt. Ahhoz képest, hogy nagyon későn ment aludni, eléggé kipihentnek érezte magát. Rápillantott a mellette alvóra és elgondolkodott, hogy vajon mi történhetett tegnap. Halkan felkelt mellőle és benézett Claire szobájába is. Ő is aludt még. Úgy döntött meglepi őket egy reggelivel, ezért lement a konyhába. A gofrik már majdnem teljesen kész voltak, mikor egy nagyon fáradt Dean jelent meg az ajtóban.

 - A gyomrom fel akart kelni. - Motyogta és egy gyors reggeli csók után, maga alá húzta a székét.

 Megvárta, míg szerelme elkészül, hogy együtt ehessenek. Csodával határos módon egy másik szőke fej is felbukkant a konyhában.

 - Jó reggelt. - Motyogta és mindkettő apja arcára nyomott egy puszit.

 A két férfi összenézett. Castiel nem értette mi történt az éjjel, de abban biztos volt, hogy valami megváltozott. Dean azonban nagyon boldog volt, hogy a lány végre tett egy kedves gesztust feléjük. Még akkor is, ha ez csak a mai napra korlátozódott ki. Így ültek le hárman reggelizni. A sokadik falat közben Claire feltette az őt izgató kérdést.

 - Ugye nem tettél semmi butaságot? - Bökött villájával Dean felé vádlón.

 - Kinézed belőlem? - Mosolygott ártatlanul a zöld szemű.

 A két Novak sokatmondón nézett egymásra és egyszerre kezdtek bólogatni.

 - Igen. - Mondta Claire.

 - Sajnálom Dean, de mellette állok. - Vont vállat Castiel is.

 - Árulók. - Duzzogott a férfi, mégis azt kívánta, hogy minden reggelük ilyen legyen.

Már láttalak

Andy-nak, mert a dal, amire írtam (ez itt), az ő tegnapi fice óta a fejemben szólt. Aztán még Nikinek, aki már egy pár órája várja a frisset ^^

 Dean Winchester becsukta az előtte heverő könyvet és kinyújtózkodott.

 - Nekem mára elég volt. - Közölte öccsével, aki szemben ült vele. - Már összefolynak a szavak.

 - Én még maradok egy kicsit. - Motyogott belemerülve az olvasmányába a másik.

 Dean elköszönt és kényelmesebb, alvós ruhába vedlett át. Már várt rá az ágy, és az álmok. Mosolyogva hajtotta párnára a fejét. Tudta, hogy ma is találkozni fog vele és eldöntötte, hogy ma megteszi.

~~0~~

 Egy várban találta magát. Egy nagyon öreg, dohos szagú várban.

 - Castiel! - Kiáltotta el magát.

 Hangja végig visszhangzott az összes folyosón. Itt kell lennie valahol. Érezte. A kastély szerű épületben hideg volt és a hatalmas ablakokon besütött a telihold. Dean azonban egyáltalán nem érzett késztetést a menekülésre. Csak az érdekelte, hogy minél hamarabb rátaláljon az angyalára. Az angyalra, akivel csak álmaiban találkozott. Mikor már a hatodik szobába nyitott be hasztalanul, akkor megállt egy pillanatra és fülelt. Az ellenkező irányból zeneszó tört utat a csendbe. A vadász nem habozott sokáig. Azonnal elindult és nem sokkal odébb belesett egy hatalmas terembe. A tégla falaknak poros hangszerek voltak állítva, és mintha csak egy film jelenete lenne, ott volt a szoba közepén Ő. A félhomályban is tökéletesen látszódott az alakja. Szürke öltönyben volt és éppen egy szomorú dalt játszott. A fuvola lágyan simult az ajkához, míg csípője lassan járt ide-oda.

 Deannek eszébe jutott az első találkozásuk. Azt hitte, hogy valami álom manó, ami így akarja megölni, végül az angyal megtanította hinni. Minden egyes alkalommal egy áldásnak számított az álom világ, mióta ő itt van. Emlékezett az első csókra, az első érintésekre és az első "szeretlek"re. Nem fogja elfelejteni soha.

 A teremben lévő hangszerek, Castiel egy kecses intésére életre keltek, hogy ott csatlakozzanak be a dallamba, ahol ő abbahagyta. Az angyal Dean felé fordult és elengedte a hangszert, ami mellette lebegve tovább játszotta azt a gyönyörű dalt. Lassan indult meg felé és akárhányszor elhaladt egy zenei eszköz mellett, végig simított rajta. Mintha élnének. Óvatosan emelt fel egy elhangolódott hegedűt, majd álla alá kapta, hogy abban a másodpercben meggyógyítsa érintésével. Dean sóvárogva állt az ajtóban még mindig. Azt akarta, hogy ő rá is ilyen figyelmet fordítson, mégis képtelen volt megmozdulni. Csak várta, hogy beteljesüljön a ki nem mondott kívánsága. Akarta őt, aki minden egyes lépését megfontolva indult el felé. Mikor pedig egymás előtt álltak Dean nem bírta tovább. Lágyan elmosolyodott és végig simított Castiel arcán.

 - Hiányoztál. - Remegett meg a hangja.

 - Te is nekem. - Lopta el az angyal közülük a távolságot, hogy ajkait végre a másikén tudja.

 A két test szinte eggyé olvadt, ahogy belekapaszkodtak abba a személybe, aki éltette őket. Dean nem akart elválni a puha, rózsaszín ajkaktól, de még ha álom is volt az egész, levegőre volt szüksége. Ahogy a másik lehunyt szemeire nézett, szívébe éles fájdalom mart. El kellett mondania neki. Nem halaszthatja tovább. Megvárta míg a kékség egybeforr az ő zöldjével és abból merített erőt.

 - Gyere velem haza. - Nyögte ki azonnal, mielőtt meggondolhatta volna magát.

 Castiel szeméből hirtelen eltűnt a csillogás és egy szomorú mosoly terült el az arcán.

 - Tudtam, hogy eljön ez a nap. - Hajtotta le fejét.

 Dean értetlenül nézte végig, ahogy az első könnycseppek lecsorognak az arcán, és mielőtt a padlóra érnének, fénnyé válnak. Apró kis csillagokká, amik lassan körbefonják a két alakot. Dean nem értett semmit, csak azt érezte, hogy rosszat tett.

 - Kérlek Castiel. - Csendült könyörgőn a vadász hangja. - Gyere velem. Hidd el, hogy boldog leszel ott... Vagy tudod mit? Mondd el, hogy maradhatnék itt. Olyan lennék mint te. Követnélek és soha többé nem lennénk magányosak. Csak mondd, hogy szeretsz és feladom az életemet is! Hiszen nélküled nem ér semmit ez az életnek hazudott valami.

 Az angyal vállai már rázkódtak a zokogástól. Nem akarta, hogy vége legyen. Mégis tudta, hogy ha Dean felteszi a kérdést, azzal minden össze fog omlani. Egyszerű, de fájdalmas szabály volt.

 Az idősebb Winchester az angyal álla alá nyúlva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

 - Mondj valamit. - Csuklott el a hangja.

 - Szeretlek. - Nyögte ki Castiel az első dolgot ami eszébe jutott.

 Ennél igazabbat nem mondhatott volna. Mégis a levegőben ott lógott a ki nem mondott "de".

 - Dean - kezdett bele és érezte, ahogy a szíve szilánkosra törik. - Ez csak álom. Egy gyönyörű álom világ, amit ketten építettünk fel. Közös erővel és most össze fog dőlni.

 Az utolsó szavak már szinte alig hallatszódtak. A vadász még mindig értetlenül állt a történtek előtt.

 - Mi fog történni, ha felkelek? - Kérdezte félve, pedig nagyon jól sejtette a választ.

 - Ez az én világom. - Kapaszkodott bele Castiel Dean kabátjába, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Talán így is volt. - Más a te világod. Mikor felébredsz, nem fogsz rám emlékezni. Én pedig soha többé nem látom majd újra az arcod.

 Dean minden izma pattanásig feszült. Nem ez lehetetlen.

 - Cas! - Szólt az angyalnak, majd szorosan magához ölelte. - Emlékezni fogok rád. Ígérem.

 Egy utolsó csóknak tűnő kép villant fel a fehérségben, ami időközben elnyelte a hangszereket és a várat is. Aztán szép lassan az álmodó és az álom kép is a semmibe veszett.

~~0~~

 - Dean! - Hallotta kissé távolról testvére hangját.

 Hirtelen ült fel az ágyban és körülnézett. Hol a fenében van?

 - Sammy? Mit keresel itt? - Ásított nagyot.

 - Kiabáltál álmodban. - Vakarta meg zavartan a tarkóját a fiatalabbik. - Álmodtál valamit?

 Dean kinyitotta a száját, hogy elmeséljen bátyjánál mindent, de szinte azonnal be is csukta.

 - Nem emlékszem. - Motyogta miközben maga elé meredt.

 Csak bámulta a szemben lévő ajtót és úgy érezte, hogy valami igazán fontosan felejtett el. És még csak nem is sejtette mennyire.

~~0~~

 A pajtában lévő fények kialudtak, ahogy a ballon kabátos alak közeledett. Dean pedig minden ismert dolgot bevetett ellene, hogy legyőzze. Viszont, miután egyetlen érintésétől Bobby a földre rogyott, kissé megijedt.

 - Ki vagy te? - Nézett rá a kék szeműre.

 - Castiel. - Ejtette ki lágyan a nevét.

 Dean szívét valami érthetetlen oknál fogva melegség öntötte el. Castiel...

 - Nem a neved érdekel. - Csattant fel, mivel zavarta az érzés, amit a másik közelsége keltett. - Mi vagy te?

 Castiel arcán egy szomorú mosoly jelent meg. Nem emlékszik rá. Hogy is emlékezne, ha egyszer ki lettek törölve az emlékei?

 - Az úr egyik angyala. - Mondta és reménnyel töltötte el, hogy felismerést látott megcsillanni a zöld íriszekben.

 Ott állt egymással szemben az álmodó és az álom kép. Most teljes valójukban, tiszta lappal kezdve. Reményekkel telve.