The room where it happens

Jamilton... Hamilton... Jefferson... Azt hiszem a címmel cseszekedtem a legtöbbet XD Jó olvasást :D

 Hogy lehet egyszerre utálni és szeretni valakit? Mármint, az köztudott, hogy a két érzelem nagyon közel áll egymáshoz és hamar át lehet esni az egyik oldalról a másikra. Igen, Alexander is jól tudta, viszont ő még tökéletesen egyensúlyozott azon a vékony határon, amit közéjük húztak. A hangsúly a "még" szavacskán található. Ugyanis ha egy órával ezelőtt nézzük meg Alexet, akkor éppen hatalmas vitába száll Thomas Jeffersonnal, az iskola második legnépszerűbb srácával. Mondjuk nem is igazán jó szó rá a népszerű. Hiszen az bárki lehet, azonban Jefferson nem lehet bárki. Az ő stílusára külön szót kellene kitalálni. Hamilton természetesen meg is tette, de nem éppen nyomdafestéket tűrő módon és sajnos Laffayette és Mulligan hiába mondták, hogy plakátolja ki vele az iskolát, Aaron Burr lebeszélte róla. Ezek viszont mind eltörpülnek, ha a másik irányba ugrunk egy órát és az utálatból hirtelen áttérünk Jefferson szobájába, ahol Alexander éppen azokat a szavakat használja a magasra, amiket Burr nem engedett. A szituáció azonban teljesen más. Az ilyen emberek nem szoktak egymás ágyában kikötni és valószínűleg, ha bárki rájuk nyit, akkor ezt még Hamilton se tudná kimagyarázni. Mondjuk a kapcsolatuk hétpecsétes titok volt a suliban, azaz mindenki tudott róluk, de ha ezt bárki megemlítette volna előttük, akkor vagy Alex beszél lyukat a tömeg hasába, hogy ez több sebből vérző "teória"; rosszabb esetben azonban Jefferson elmondja az igazat, hiszen ki ne lenne büszke arra, hogy a rektor fogadott fiával kavar? Végülis, lehet, hogy Thomas nem volt az. Egyszerűen élvezte az ágyig fajuló veszekedéseket.
 - Nemsokára nyári szünet. - Ült fel Alex a keskeny ágyon, ezzel kockáztatva, hogy a földön köt ki.
 - Egy hét. - Bólintott a magas és úgy helyezkedett, hogy a másik nagyot koppanva ismerje meg a padlót.
 - Rohadj meg! - Motyogta a földön fekvő és mivel büszkeség is van a világon, lerángatta az egyetlen takarót az ágyról.
 Nem tudták meddig mehet ez így tovább. Az egész iskola sejtette, hogy van közöttük valami, azóta, hogy Burr látta Alexet egyik hajnalban kisétálni Jeff szobájából, de mivel nem volt kézzel fogható bizonyíték, így nem tudta senki rájuk bizonyítani. Ez így volt jól. Nem kellett nekik a felhajtás. Ők csak a másikat akarták minden hibájukkal együtt. Nem akarták, hogy ők legyenek a téma, ezért mindig vigyáztak.

~~0~~

 A Washington Egyetem arról volt leginkább nevezetes, hogy nagyon sok olyan embert nevelt ki, akiknek a neve még sokáig fent maradt az amerikai történelemben. Aki maradandót akart alkotni, az biztosan ide iratkozott be. Természetes volt tehát, hogy Alexander Hamilton is erre az egyetemre fog járni még akkor is, ha ezért hajóra kellett szállnia. Köztudott ugyanis, hogy tengeribeteg lesz, ha sokáig nem lát szárazföldet. Azonban mindent elfelejtett most, hogy itt állhat az előtt az egyetem előtt, amiért annyit küzdött. Beköltözött a kollégiumba és örült annak, hogy olyan szobatársat kapott, mint Lafayette, akivel első nap egy hullámhosszra kerültek. Aztán természetesen lementek a nagy étkezőbe, ahol az évnyitó kezdődött. George Washington magyarázott valamit felelősségről és a jövőről is, Alex fejében viszont még mindig csak az a gondolat ordított, hogy sikerült elérnie végül, amit szeretett volna. Persze sokat kell még tanulnia, de sínen volt az élete.
 - Az év további részében pedig remélem nem lesz senkire panasz! Jó étvágyat! - Zárta le mondandóját a rektor.
 Az iskola egy emberként állt fel, hogy a kis menzás ablakhoz sétálva leghamarabb kaphassanak vacsorát. Alex és Lafayette azonban ülve maradtak, mert látták, hogy a végtelen sorban állás nem hoz azonnal sikert. Az asztalukhoz szegődött még két alak, akik Mulligan és Laurens néven mutatkoztak be. Hamilton úgy érezte végre beszélhet anélkül, hogy leállítanák, mert túl sok. Itt végre önmaga lehetett.
 - Mindjárt vége a sornak. - Kelt fel Laurens és ahhoz a pár emberhez sétált, akik kitartóan vártak már egy órája, hogy ehessenek.
 - Nem is értem miért kapkodtak annyira. - Nézett szét a francia akcentusú srác a kajáldában, ami már félig ki is ürült.
 Hiszen, aki végzett az ment, hogy készüljön a három nap múlva kezdődő első egyetemi napra. Alexander nem bírt megmaradni egyhelyben. Toporgott és hangosan motyogott, miközben az életét tervezgette. Utoljára került sorra.
 - Mit adhatok? - Kérdezte egy kedves, de fáradt lány a menza ablaknál.
 - A telefonszámod. - Könyökölt le a pultra, hogy még jobban láthassa a másikat.
 - Mármint az étlapról. - Pirult el.
 Alex rá se nézett a kifüggesztett papírra.
 - Egy kávét biztosan, a többit rád bízom. - Kacsintott és figyelte, ahogy a bent dolgozó három lány összeállít neki valamit.
 - Aztán nehogy visszagyere, mert elégedetlen vagy. - Vont vállat az ismeretlen és lehúzta a redőnyt.
 Mulligan el volt ájulva Hamilton csajozási technikájától és kérte a receptet, miközben elindultak vissza az asztalukhoz. Már majdnem ott is voltak, mikor a semmiből hirtelen egy láb termett Alexander előtt. A jobb kezében lévő tálcát még éppen át tudta tőle venni Laurens, de a másik kezében lévő kávé a láb tulajdonosán kötött ki.
 - Oh, hogy nem tudsz vigyázni! - Kelt fel a férfi, aki csodás hazuhataggal volt megáldva.
 - Mi a fenét képzelsz, hogy csak úgy kirakod elém a lábad? - Pattogott a sértett.
 - Miért nem tudtad kikerülni? - Tornyosult a colos Alexander fölé. - Nem tehetek róla, hogy mindenhol ott vagyok.
 Hamilton körbe nézett. Nem akart balhét, hiszen ha minden jól megy, akkor ez is bekerülhet az évkönyvbe.
 - Máskor jobban teszed, ha nem pakolod elém őket. - Hajolt közelebb a másikhoz.
 - Máskor, majd nem eléd, hanem köréd rakom őket. - Mosolygott nyájasan a magas és olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy csak Alexander hallja.
 Ő persze csak megforgatta a szemét és megköszönve John-tól a vacsora-mentést, faképnél hagyta a köcsögöt, meg a mellette ülő nőt.
 A nap teljesen átlagosan telt volna az esti közjátéktól eltekintve, ha Mulligan fel nem dobja az ötletet, hogy egy őszi, "kellegyindokhogyberúgjunk" bulit kellene csinálni, és mivel ő lakott a legközelebb, így hozzájuk mentek át. Viszont az a mai napig rejtély mindenki számára, hogy a négy fős társaságból végül hogyan lett egy egész iskola? Ugyanis, valami olyasmi történhetett, hogy túl sokat ittak és miután egy felelsz, vagy merszben valamelyikőjük mert, mindenkit meg kellett hívnia az iskolából. Arra viszont nem számítottak, hogy tényleg el is jönnek. Hiszen ők teljesen újoncok, így azt hitték senki nem foglalkozik velük olyan szinten. Hát, hatalmasat tévedtek. A legjobb viszont az egészben, hogy év végéig azt a bulit emlegette mindenki és szinte azonnal nevet szereztek maguknak.
 - Szerintem ennél őrültebb dolgot se nagyon csináltam még! - Kiabálta túl a zenét Hamilton, ahogy Johnnak próbált magyarázni, aki szépen szólva se volt már szomjas.
 Körbe nézett a tömegen. Az egyik sarokban Burr éppen a menzás csajt próbálta felszedni, egy másikban Lafayette épp egy nővel smárolt, a kanapén pedig "Mr. Természetellenesen magas vagyok, így nekem mindent szabad" ült. Mielőtt meggondolhatta volna magát, odasétált francia barátjához és megszakítva a romantikázást, feltette akadozó nyelvvel a kérdést.
 - Az meg ki a faszom? - Mutatott a kanapén terpeszkedőre.
 - A neve Thomas Jefferson. - Vont vállat a srác és már vissza is bújt a másik szájába.
 Alex úgy döntött megkapta, amit akart. Inkább visszasétált az előző helyére. Egész este ott állt és döntötte magába a töményebbnél töményebb piákat.
 - Rosszul vagyok. - Jutott el John hangja a tudatáig, így jó barát lévén felkísérte őt az egyetlen emeleti szobába.
 Legalább Mulligan volt annyira józan a buli kezdetén, hogy az emeletet lezárta, ami csak az ő szobáját rejtette. Feltámogatta újdonsült barátját a szobáig és lefektette aludni. Mellé rakott egy vödröt is, meg egy pohár vizet. Mikor végzett, épp azon vitatkozott magában, hogy most már vissza kéne mennie a kollégiumba, de ahogy kilépett az emeleti ajtón, összerezzent. Nem volt egyedül.
 - Ide tilos feljönni. - Motyogta és próbált nem arra gondolni, hogy Thomas áll előtte.
 - Te is itt vagy. - Hajolt le hozzá és olyan közel volt, hogy érezte a vodka szagát.
 - A házigazda jó barátom. - Vont vállat és átbújt a másik karja alatt.
 - Alexander Hamilton, ugye? - Állította meg a kérdéssel.
 Az említett magában hízelgőnek tartotta, hogy tudta a nevét.
 - Thomas Jefferson, ugye? - Tette fel inkább ugyan olyan hangsúllyal a kérdést és neki dőlt a korlátnak.
 - Úgy látom emberemre akadtam. - Lépett közelebb Thomas és ismét Alex képébe hajolt.
 Mielőtt azonban Hamilton bármit tehetett volna, Jeff egy lehelletnyi csókot adott a szájára és mielőtt feleszmélt volna a másik, lesétált a lépcsőn. Ezt Alexander természetesen később az alkohol mennyiségére fogta, de az igazság az volt, hogy ő is azt érezte, amit Jefferson. Emberére akadt a sok unalmas politikus palánta között.

~~0~~

 A decemberről mindenkinek a karácsony jut eszébe. Kivétel, ha egyetemista vagy. Akkor a vizsgák és a velük járó álmatlan éjszakák. Washington viszont, Hamilton kezdeményezésén felbuzdulva megszervezte az első téli bált.
 - Ez milyen hülyeség. - Morogta Mulligan, aki a nyakkendőjét próbálta épp megkötni a tükör előtt.
 - Nyugi, jó lesz és kell egy kis feszültség levezetés vizsgák előtt. - Lógott fejjel lefelé Hamilton az ágyról.
 - Egyáltalán, hogyan sikerült rávenned az öreget, hogy bál címszó alatt italt is hozhassunk be? - Fordult felé Herc, feladva a harcot a nyakkendővel.
 - Igazán meggyőző tudok lenni. - Vigyorgott, majd felkelt az ágyról, nem érdekelve, hogy kissé szédül. - Indulhatunk végre?
 Bekopogtak a fürdőbe, ahol Lafayette készülődött, majd még negyed órát vártak, hogy tökéletesítse a frizuráját.
 - Fontos a megjelenés. - Húzta ki magát és dezodortól illatozott.
 - Hogy is hívják a nőt, akinek ennyire kinyalod magad? - Gondolkodott hangosan Herc. - Pepi?
 - Peggy. - Javította ki barátját a francia és vigyora még szélesebb lett.
 Az iskola  kezdő buli óta együtt voltak. Azóta sok minden változott, amik közül a legfontosabb talán, hogy Hamilton bekerült a HÖK-be és hamarosan ő lesz az elnök. Mondjuk előbb le kell győznie azt a nagyképű óriást, aki első nap óta pokollá teszi az életét. Egyszerűen gyűlölte azt az embert. Nem is értette, hogyan lehet ennyire utálni valakit. Azonban ma próbálta félretenni a legtöbb ellenérzését és csak jól érezni magát. Ez egészen addig sikerült, míg be nem lépett a bál terembe, ami az iskola tornaterme volt, és meg nem látta Jeffersont.
 - Iszok inkább. - Indult el egyedül a pulthoz és onnan figyelte, ahogy Mulligan, homlokán a nyakkendővel próbálkozik be minden lánynál.
 - Nem táncolsz? - Állt meg mellette élete megrontója.
 - Veled? Kösz, nem.
 - Nem is magamra gondoltam. Annyi szép lány van itt. - Nevetett fel Thomas és arra a nőre mutatott, akivel mindig együtt lehetett látni. - Sally a neve.
 - Ki kérdezte? - Ivott bele a puncsba Alex, de majdnem ki is köpte. - Ebbe meg mit raktak?
 Jefferson megfogta a kezét és úgy emelte a poharát a szájához, hogy ő is belekóstolhasson.
 - Valaki nagyon be akar rúgni. - Vont vállat Thomas és kézfejével megtörölte a száját. - Ma hazamegy, nagyjából egy órát lesz még itt. Utána a negyedik emeleti szobában leszek, magányosan.
 Mondta, majd elsétált, mint aki jól végezte dolgát. Hamilton az órára nézett. Még csak kilenc volt, de ő már unta is magát. Fél órán belül úgy döntött, hogy elköszön mindenkitől és megy aludni, mielőtt valami őrültséget csinálna. Már a lépcsőn vánszorgott felfelé, mikor Lafayette futott utána.
 - Hamilton! - Állt meg mellette kimelegedve. - Nagyon nagy kérés lenne, ha ma nem otthon aludnál? Tudod, Peggy a nővéreivel osztozik egy szobán és nehezebb kirakni kettő testvért, mint egy legjobb barátot.
 Alexander nagyot sóhajtott és egy mosollyal nyugtatta meg a másikat.
 - Megoldom. - Mondta magabiztosan.
 - Te vagy a legjobb. - Bokszolta vállba barátját, majd visszament a táncparkettre.
 Hamilton pedig elgondolkodott hol is aludhatna az éjjel. "Utána a negyedik emeleti szobámban leszek, magányosan." Felnevetett saját magán, de azért elindult felfelé még egy szintet. Ha nem ölik meg egymást reggelre, akkor még egy jó estének is lehet majd mondani. Nem hagyott időt magának gondolkodni, azonnal kopogott az ajtón, amit még év elején derített ki, hogy ki lakik mögötte.
 - Csodálkozom, hogy eljöttél. - Tárta ki szélesre a fa tákolmányt Tom és betessékelte a másikat.
 - A szobatársam kipakolt mára, nem volt jobb ötletem. - Ült le az ágyra, amiről feltételezte, hogy a másiké.
 Jefferson úgy bólintott, mint aki egyáltalán nem hisz neki, és milyen jól tette. Még saját magának is sikerült hazudnia ezzel. Ez már egy teljesítmény.
 - Szóval, hol tudok aludni? - Nézett szét a szobában tüzetesebben.
 Jeff felnevetett és pár lépéssel átszelte a köztük lévő távot. A csókja követelődző és kissé erőszakos volt, de ez kellett most Alexnek. Egy tapasztalt valaki, aki néha hagyja nyerni. Még szex közben is arra gondolt, hogy milyen lesz a holnapi ébredés. Lehetetlen volt kikapcsolni az agyát.
 - Most ne gondolkodj, különben ez az este lesz, amit felhasználok ellened a HÖK elnökség megnyerésével szemben. - Nyögte két lökés között Jeff és ezzel még jobban feltüzelte a másikat.
 - Gyűlöllek. - Kapott Alex a másik ajkai után.
 A levegő felizzott, tudták, hogy egy darabig meg fog maradni a ma este nyoma.
 - Tudom. - Nevetett Jeff és hagyta, hogy a másik a hajába túrjon.
 Az első és utolsó téli bál volt, mivel olyan alkohol is került be, amibe a rektor nem egyezett bele. Hamiltonnak mégse ez miatt vált emlékezetessé.

~~0~~

 Senki nem gondolta volna, hogy George Washington tud annyira felelőtlen lenni, hogy bezárja egy szobába Hamiltont és Jeffersont. Viszont soha, senki nem tudta meg, hogy pontosan mi történt abban a szobában.
 - Meg kell tanulnotok tisztelni a másikat. - Közölte és büntető szobát kaptak.
 - Büntető szoba? Komolyan? - Hitetlenkedett Mulligan. - Azt hittem azt a 13. században betiltották már. Senki nem akarta elmagyarázni neki, hogy ez a mai napig létező dolog.
 Szóval Hamiltonnak el kellett viselnie Jeffersont két és fél órán keresztül egy tanteremben, anélkül, hogy egymásnak estek volna. Ezt értse úgy mindenki, ahogy akarja. Vagy megölik egymást, vagy szó szerint egymásnak esnek. Nálunk sosem lehetett tudni. Az iskola még mindig semmit nem tudott rájuk bizonyítani, így nem is hozták fel előttük.
 - Senki nem mondta a rektor úrnak, hogy ez kurvára nem jó ötlet? - Tette fel a logikus kérdést John Laurens.
 Természetesen mindenki mondta neki, aki jelen volt, de Washington hajthatatlan volt. Szerinte a legjobb módszer a békülésre, ha több időt töltenek el együtt az ellenségek.
 - Ennél is többet? - Vonogatta a szemöldökét Lafayette, aki viszont azon kevés emberek közé tartozott, aki mindig falazott Alexandernek, ha éppen nem a saját szobájában aludt.
 A két és fél óra egy üres teremben kettesben végül pontosan olyan lett, aminek a legtöbben elképzelik. Az elején unalmas, de az izgalom, hogy bármikor rájuk nyithatnak, még forróbbá tette. George Washington pedig egy életre megtanulta, hogy soha többé nem zárja össze az ellenségeket, mert a végén még összetörnek egy padot dühükben.

~~0~~

 A nyáriszünet rohamosan közeledett és mire észbekapott bármelyikük, már ott álltak bőröndökkel az iskola kapujában. Az egész épület kiürült, Alexandernek pedig Washington felajánlotta, hogy töltse náluk a nyarat, amit ő örömmel el is fogadott.
 - Szóval most hazamész virginiába? - Lépett a fekete kocsi mellé Alex, aminek a csomagtartójába éppen Thomas pakolta be a bőröndjeit.
 - Jah, muszáj. - Húzta el a száját.
 Kínosan sokáig álltak egymással szemben szótlanul.
 - Akkor majd szeptemberben. - Nyújtott kezet Hamilton, hogy mindenki láthassa, ahogy békével válnak el.
 - Még találkozunk. - Fogadta el a felé nyújtott kezet Jefferson és a másik kezébe csúsztatott egy fecnit. - A virginiai címem, ha arra jársz.
 Mindeketten elvigyorodtak, aztán Jefferson olyat tett, amire még ő maga sem számított. Egy nagyon gyors csókot adott Alexander szájára.
 - Nah, ezt magyarázd ki. - Fülig érő vigyorral beszállt a kocsiba és otthagyta a lefagyott Hamiltont, aki már csak annyit érzékelt az egészből, hogy néhányan körbe állják és kérdésekkel bombázzák.
 Oh, hogy rohadnál meg! - Küldte el a fenébe Tomot gondolatban, és nem törődve a többiekkel, a távolodó kocsi után integetett. A dudálás pedig még sokáig a fülében csengett. Csak pár hónap és újra találkoznak. Csak pár hónap és újra gyűlölheti.

/2. Wait for it, wait for it

Máris második fejezet? Holy shit. Egyébként ez is röpke ezer szó körül van, szóval nem egy nagy durranás, meg nem is történik semmi, és egyelőre ötletem sincs, hogy mit akarok ebből az egész sztoriból kihozni, de remélem olvasható lett. Tehát akkor: Jóolvasástnektek!

 Elfelejtette a szobaszámát. Egyelőre még az újonnan szerzett mindössze három barátja szobájában ücsörgött. A kezében a telefonja, valami könyvet olvasott pédéefben. Lafayette (akiről egyébként közben eszébe jutott, hogy a keresztneve, legalábbis arra gondol, hogy ez a keresztneve, Gilbert) csöndben (vagyis átüvöltve a fél szobát) megjegyezte neki, hogy még nem kezdődött el a félév, addig lazítson már. Szóval olvasás közben kapott egy fél-szívrohamot, mert rájött, hogy nagyon nem tudja, melyik szobába kéne majd visszamennie. Mármint persze az emelet megvan, azt is betudja határolni, hogy nagyjából a folyosó közepén, de hogy ezen felül melyik lehet, az már más kérdés. Arról nem is beszélve, hogy mekkora gáz lenne már benyitni a fél koliba, hogy "ja, bocsi, ez úgy néz ki, nem az én szobám." Ezért háromnegyed óra múlva, amikor idejét látta annak, hogy visszahúzódjon a saját szobájába, (kis izgatottság, mert lehet megérkeztek a szobatársai, és kitudja kik azok) pontosan így tett. Előtte azért Laurens még megígértette vele, hogy mindenképp összefutnak másnap, de az már mellékes volt. Amúgy is az összes létező közösségi médián, ahol fent voltak már bekövették egymást. Lehetetlen lenne nem beszélgetni. Meg tulajdonképpen háromemeletnyire laktak egymástól. Felérve  a negyedik emeleti folyosó közepére egyenként kezdte nyitogatni az ajtókat. Az egyik szobába benézve három lánnyal találta magát szemben, bocsánatkérések és kacér vigyorok közepette csukta vissza az ajtót. A következő szoba még üres volt, az utánalévőben egy unszimpatikus, magas srác, akiből áradt a felsőbbrendűség és egy másik, aki úgy nézett a magasra, mintha ő lenne a király. Egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg és a lehető leggyorsabban csukta be az ajtót. Végül a négyszáztizenkettesben ismert rá a saját cuccaira, és hálát adott az égnek, hogy az emeletet legalább megjegyezte. Fáradtan, teljesen elfelejtve, hogy végigaludta a fél napot dobta le magát az ágyára, és csak akkor vette észre a két bent ülőt, amikor végignyúlt az ágyán. Izgatottan pattant fel a fekvőhelyéről, és a szobatársai felé igyekezett. Még mielőtt odaért volna bemutatkozni, volt egy hangyafasznyi ideje végigmérni őket. Látszólag jó barátok voltak, vagy valami olyasmi, de stílusra ennél jobban nem is különbözhettek volna. A magassabbik, afro hajú kábé úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy modellmagazin címlapjáról. A meleg színek hihetetlenül jól passzoltak a bőrszínéhez, és úgy látszott ezzel tisztában is van, ezért bordó, narancs és barna ruhák voltak rajta. Alex hazudna, hogyha azt mondaná, hogy nem bámulta volna meg a kelleténél egy kicsit jobban. Ellenben a mellette ülő fekete srác nem pont olyan típusnak tűnt, aki sokat adna az öltözködésre. Testalkatban Mulliganre emlékeztette őt. 

 - Alexander Hamilton - nyújtott kezet büszkén.

 - Thomas Jefferson. - Jeffersonnak erős kézfogása volt. Pont olyan, mint amilyet egy elnök kézfogásához társítana. 

 - James Madison. - Madison már más tészta volt. Ő inkább olyan "az elnök kiskutyája" fajtának tűnt. Szóval két szobatárs pipa, már csak a harmadikat várja. A szobára csönd telepedik, egészen húsz percre, amíg Lafayette be nem fut. Halkan szuszog, látszólag a negyedikig szaladt. Alex valószínűleg már a másodikon meghalt volna, ha futni akarna a lépcsőn. Már éppen kérdezné, hogy miért jött, amikor a francia Jeffersonra emelte a tekintetét, és elvigyorodott.

 - Tommy! - Az említett felpattant az íróasztala elől és olyan "ezer éve, hogy találkoztunk, de jó látni" ölelésben részesítette a másikat. Még mielőtt meglepődhetett volna, hogy ismerik egymást azonnal franciára váltottak. Némán hallgatta őket, valamennyit ő is értett franciául, de Jefferson kiejtését hallva, halvány irigység lángja lobbant benne. Elkönyvelte, hogy gyakorolnia kell a nyelvet. A beszélgetésből annyit tudott leszűrni, hogy együtt jártak Párizsban középiskolába. Thomas két napja jött haza, és aztán megdorgálták egymást, amiért nem beszéltek, de végül is nem baj, mert a sors egy helyre sodorta őket. Most hallotta először, hogy Lafayette egyébként emberi jogok szakra jelentkezett. Még egy darabig örültek egymásnak (vagyis még két órán keresztül franciául történt a szobában elhangzó összes beszélgetés, és Alexnek lassan kezdett tőle zsongani a feje) aztán visszavonulót fújtak, és megegyeztek, hogy majd holnap megbeszélik. Hamilton franciákkal álmodott aznap éjjel.

***

 Reggel jött rá arra, hogy nem a Johnék szobájában lévő ágy volt a hibás azért, mert leesett róla. Sokkal inkább a keskeny kollégiumi ágyak, és hogy tipikusan az az ember volt, aki álmában fél percenként helyezkedett. Éppen a földön ült, amikor a szoba ajtaja nyílt, és megérkezett a negyedik ember is. Az arcára egy levakarhatatlan vigyor ült ki, amikor meglátta Aaron Burrt. Burr reakciója már nem volt ennyire vidám. Még azon is elgondolkozott, hogy megfordul, becsukja az ajtót, és inkább keres egy másik szobát. Aztán úgy döntött, hogy nem lehet annyira vészes Alexander mellett, és ha mázlija van átköltözik majd a hármasfogathoz, és akkor nem kell non-stop Hamiltont hallgatnia. 

 - Azt hittem, doktorandusz vagy. Mármint neked nem kell bejárni, meg ilyenek - nézett fel Burr-re a földről. 

 - Attól még a kolira jogosult vagyok - vont vállat. - Bár nem értem miért elsőévesekhez kerültem. - Erre a kijelentésre Jefferson fordul egyet és rájuk emeli a tekintetét.

 - Én Lyonban elvégeztem az első két félévem. - A hangja még álomtól nyomott volt, a haja össze-vissza állt. - Jéé, Burr. - Gúnyos mosoly ült ki az arcára. 

 - Neked is szia, Thomas - motyogta zavartan. Alex nem értette, hogy mire föl ez a nagy feszültség kettejük között, de kivételesen nem is szólt bele. Amúgy is jobban érdekelte, hogy látszólag mindenki ismer mindenkit, csak ő maradt ki ebből az egészből. Bárcsak már középsuli idejére elszabadult volna Nevisból, akkor talán több mindenkit ismerne. Mielőtt ezen tovább gondolkozhatott volna inkább kiborította a bőröndje tartalmát, hogy megtalálja a törölközőjét és elmehessen zuhanyozni. A cuccait úgy hagyta ott az ágyon, ahogy azok kipotyogtak a bőröndből, majd később rendet rak. Sajnos nem arról volt híres, hogy szeret rendet tartani maga körül. Miközben a folyosó vége felé lévő fürdőszobába tartott, nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Burr idegesen nézi az ágyán lévő ruhakupacot. A gondolatra elnevette magát. Máris nagyobb lendülettel indult neki a reggelnek. 

/1. Wait for it, wait for it

Fandomdebüt siralmasan kevés szóval, de éppen art-block közepén csücsülök, és valahogy próbálom túltenni magam rajta. Naszóval Hamilton, meg stuff és a fél világ párosításai, mert mi lennék, ha nem multishipper, szóvalja. Remélem nem haragszotok meg, ha nem sorolom fel az összeset. Amúgymegjóolvasást. (Zárójelben megjegyzem, hogy modern és college au, mert korhűen szerintem nem tudnék írni, és tényleg nézzétek el nekem, hogy mindössze kilencszázszó környékén van. Folytatást meg majd hozok valamikor, próbálom kiszenvedni magamból, tényleg.) 

 A háta a bár mosdójának koszos, bordó csempéjéhez feszült, a karjai szorosan a másik nyaka körül. Csak, hogy még közelebb tudja őt húzni magához. Igazából megmondani nem tudta volna, hogy hol van, azon kívül, hogy John Laurens szájában. De ott nagyon. Levegővételenként próbálta elmondani, amit akart. Még részegen is kattogott az agya. Legalábbis pont annyira, hogy tisztában legyen a céljaival. John pihegve dőlt rá a vállára. Alex nem tudta tartani magukat, a lábai kicsúsztak alóla, és nem csak azért mert kurvára szédült. Az érzékszervei Laurens-szel voltak teli. Percekkel később valahogy a másik ölében fekve kötött ki. Abban az állapotban volt, amikor csukott szemmel még jobban forgott a világ, mint amúgy. Próbált a plafonon található foltokra koncentrálni, hátha akkor rövid időn belül elmúlik a hányingere.
 - Tudod John, még rengeteg mindent nem tettem meg, amit szeretnék. - Lassan, vontatottan beszélt. Általában hadarni szokott, biztos a részegség. - Leakarok diplomázni, jogon. Aztán egyszer amúgy jó lenne a pénzügyminisztériumnál dolgozni. Figyeld meg, történelmet fogok írni. - Némán hallgatta őt, végül Hamiltonnak nem kellett sok, elaludt. Nehezen rángatta ki a mosdóból, és tanácstalanul nézett a Lafayette és Mulligan felett őrt álló Burre. Amikor megpillantotta Johnt, az arca furcsa grimaszba vágódott. Nem tett rá megjegyzést. Ujjával Alex felé bökött.
 - Tudod, hol lakik?
 - Fogalmam sincs.

 Másnap reggel a szomjúságán kívül a fejfájás keltette. Aztán, ahogy kiakart mászni az ágyból lesett róla, akkor jött rá, hogy nem a saját szobájában van. A szobában három másik fekvőhely is volt, nehezen felismerte bennük azt a három srácot, akivel tegnap találkozott. Ahelyett, hogy felkeltette volna bármelyikőjüket, inkább ivott a kis szekrényen lévő üveg vízből, és visszafeküdt aludni.

 Valamikor délután, amikor a nap már inkább volt lemenőfélben, Hercules öblös nevetésére ébredt. A fejfájása a reggelhez képest enyhült. Eléggé kiütötte magát, de azért még arra emlékezett, hogy valamikor hajnali három környékén John Laurensszel smároltak egy New York-i bár retkes vécéjében. Meg a másik kettő neve, és hogy az egész abból indult ki, hogy összefutott Aaron Burrel. Mert Aaron Burrnek akkora neve volt, hogy még a világ kibaszott végére, és annál kettővel tovább is eljutott. Saint Kitts és Nevis egy két szigetből álló államszövetség volt a Karibi-térségben, mindössze ötvenötezres népességgel. Szóval, ha valakinek a neve odáig eljutott, akkor tényleg számított valamit. Alex éppen aznap költözött fel New Yorkba, bepakolt a kollégiumi szobájába, kinézett a Hudsonhöz, benézett a Central Parkba, megpróbált kiigazodni a metróvonalakon, és végül bevágta magát Manhattan sűrűjébe, amikor egy ismerős arc ütötte fel a fejét a látóterében. 

- Bocsi, hogy csak így full ismeretlenül leszólítalak, de szerintem Aaron Burr vagy. Aaron Burr vagy?
- Attól függ, ki kérdezi. - Nem volt sokkal magasabb nála, de nem is volt rá szüksége ahhoz, hogy lenézően pillanthasson a másikra. Alex egyébként észre sem vette.
- Oh, Alexander Hamilton vagyok, hívhatsz nyugodtan Alexnek. - Burr csak egy aprót bólint.  - A csapból is a te neved folyik. Tegezhetlek ugye? Persze, hogy tegezhetlek, csak pár évvel vagy nálam idősebb. Meg eddig is tegeztelek. Én is elszeretném érni, hogy kitűnő jegyekkel végighúzzam az egyetemet. Meg Washington professzor doktoranduszaként rengeteg esélyed lesz a világban. Szóval, hogy csináltad? Hogy diplomáztál le ilyen hamar? - Izgatottságtól csillogó szemekkel nézett végig rajta. Burrt egy egészen ici-picit taszította, hogy ennyit beszélt.
- A szüleim utolsó kívánsága volt.
- Te is árva vagy? Én is! Úristen. Kívánom, hogy egyszer bebizonyíthassuk, hogy többet érünk, mint arra az emberek valaha is fogadtak.
- Meghívhatlak valamire?
- Jól hangzik, köszönöm!
- Ha már itt vagyunk, ellátlak néhány ingyen tippel, mert hidd el. Később jól fog jönni. - Felült a bárszékre. A fiatal pultos lány egy pillanat múlva már eléjük is tolta a két pohár whiskyt. Burr rávigyorgott, cserébe csak egy szemforgatást kapott, és el is viharzott.  - Na, szóval. Beszélj kevesebbet.
- Hogy mi?
- És mosolyogj többet. Az emberek arcára általában rá van írva a véleményük. Ha sikeres akarsz lenni, akkor próbáld meg elrejteni a véleményed.
- Most komolyan?
- Igen, ja és akik feleslegesen jártatják a szájukat, végül a föld alatt kötnek ki. - Nemtörődöm módon vont vállat. Aztán hatalmas robajjal kicsapódott a bár ajtaja, és Burrnek nem sok kellett, hogy kis híján belefulladjon a whiskyjébe.
- Ezek kik? -  nézett az ajtó felé. Három fiatal srác lépett be rajta. Hamilton szinte odáig érezte a belőlük áradó kicsattanó energiát, és hirtelen csak nagyon megakarta őket ismerni.
- Nagyjából egy hete járnak ebbe a bárba. Ők is  Columbiások lesznek, ha jól tudom.
- Úúú, odamegyek hozzájuk - csúszott le a székről.
- Szerintem nem ké... - És Alex már ott sem volt. - ...ne - hitetlenül rázta meg a fejét és maga sem tudja miért, de követte az alacsony, copfos hajú srácot. Magában azért megjegyezte, hogy ezt még megfogja bánni.

 Nagyjából öt perc múlva már úgy beszélgettek, mintha világéletükben legjobb barátok lettek volna. Lafayette teljes nevét nem sikerült megjegyeznie, de már bemutatkozáskor rájött a férfi kellemesen csengő akcentusából, hogy egyébként francia. Hercules Mulligant egy jó fél óráig kevésbé értette, mint Lafayettet, lévén, hogy ő Írországból származott. Az íreket nehezen értette meg. A csapat harmadik tagja John Laurens volt, és egy egészen hosszú perc erejéig fel sem fogta, hogy miről beszél. Mármint így is őt figyelte, csak a szeplőkkel tarkított arca akkor éppen jobban lekötötte, mint a mondandója. Kedve támadt csillagképeket rajzolni az apró barnás pöttyökből. Inkább lehúzta az elé tolt feles pohár tartalmát. Aztán a következő hatot is, és végül így kötött ki a százhuszonhármas számú kolesz szobában másnap reggelre.