2017. október 13., péntek

Rossz ember vagyok

Jen! Ez egy köszönöm szeretne lenni sok mindenért. Remélem tetszeni fog, bár nem a megszokott szösz...


Eső áztatta arcomon mosoly játszott. Fekete ruháim szorosan tapadtak a testemre, kalapom karimájáról cseppekben hullott a víz. Az őszi szellő orromba juttatta a gyász orrfacsaró szagát. A tömeg minden tagjánál esernyők - akár valami hadsereg, kik éppen alagzatukat keresik - míg én csak álltam ott és hagytam, hagy mossa el minden bűnöm. 

A gyönyörű rozsdaszínű táj képét szürke, fekete és fehér kövek törték meg pár méterenként. Körülöttünk sírok meredtek az ég felé. Rajtuk nevek és dátumok. Mindegyik gúnyosan felém mutatott, miközben vádolva azt kérdezték: miért nem sírok? 

A pap hangja mélyen szántotta a csendet, akár az eke tavasszal az első, több napos esőzés után. Megnyugvást adott, hiszen a kirepedezett, terméketlen földbe végre mag került és új élet szökkenthetett szárba. Míg beszélt, nekem járt az agyam. Végig gondoltam a ki nem mondott kérdéseimet. Első sorban, mit keresek én itt?

A válasz egyszerű volt. Bocsánatot. Bocsánatot olyan tettekért, mit sosem hajtottam végre. Kaphat e az ember feloldozást a gondolatai alól? Bűnnek számít e néhány kósza elmélkedés?
Köszönömöt is mondhattam volna, hiszen ezt akartam. Minden vágyam teljesült, hisz elment. Könyörögtem a halálért. Most, hogy egy szögekkel lebiztosított dobozban a föld alatt volt, már nem tehetett keresztbe. Rossz ember vagyok? Nem hiszem, maximum önző. 

Az egész ott kezdődött, mikor megláttam az iskolában. Egy pillanat nem sok, annyi sem kellett, hogy elvarázsoljon a mosolya és örökké rabbá tegye gyenge, foltokkal tarkított szívem. 
Telt az idő és egyre többet találkoztunk, szóba elegyedtünk, nekem pedig felcsillant a remény. A remény, te kurva! 

Barátok lettünk, nekem megfelelt, hisz erőm nem volt lépni. Olyan voltam, mint egy gyerek, ki nintendon próbálja végig vinni a játékot, mégis mindig elbukik az első akadály után. Dühösen vágtam volna falhoz a képzelet beli konzolt és páros lábbal akartam kitaposni a képernyőt, mígnem jött egy másik. Felvette, majd magabiztosan játszani kezdett vele, napról napra több szintet lépve. Megmutatta, hogy jobb, kitartóbb. Neki könnyen megy, én pedig béna vagyok. 

Legalábbis így éreztem. Kéz a kézben sétáltak pár héten belül. Boldogok voltak. Hánynom kellett minden percben. Undorodtam magamtól és a fejemben lejátszódó képektől. Álmomban kísértett, ahogy különböző módszerekkel kínzom halálra a törékeny testét. Sosem sikoltottam ébredésnél... Kielégítettek ezek a beteges képzelgések. Ha máshogy nem is, de Sam Winchester, addig is az enyém lehetett. Néhány eltévedt, rosszul rendezett film részlet, amit én alkottam.

Az iránta érzett birtoklási vágy nem szűnt meg az évak alatt. Erősödött, mint a csonka lelkem csócsáló féltékenységnek nevezett szörnyeteg, kit én hízlaltam nap, mint nap. 

Mire észbekaptam, mindenki elment. Ott álltam teljesen egyedül. Mosollyal az arcomon. Az eső csak mégjobban rákezdett. "Nyertem Jessica. Kiestél." Suttogtam a kődarabnak és eszeveszett nevetésben törtem ki. A főnyeremény elveszett, de legalább senki más nem kaparinthatta meg helyettem. Kérdem én, rossz ember lennék?

1 megjegyzés:

  1. Na jó jelenleg most jutottam el odáig, hogy az egész leülepedjen és a sokk, miszerint tényleg minden nélül elsőre fogtad meg a lényemet önön valójában kezd bennem apadni, de ez nem azt jlenti, nem olvasom el még ezt a bámulatos szöszt legalább harmincszor. Mindent egybevetve erre sincsenek szavak, imádlak és köszönöm. <3

    VálaszTörlés