2017. október 18., szerda

Komplikált

Jen!... 


"Varázsló vagy Harry." Dörmögte Rubeus Hagrid a monitoromon, mire dühből lecsaptam a laptopot. Milyen egyszerűen működnek ezek a dolgok a filmekben! A szerencsétlenhez beugrik egy szőrös óriás, közli vele, hogy varázsereje van és elviszi jó messzire a nyomorúságától. Ezzel szemben voltam én, aki magára gyújtotta az egész iskolát, felrobbantotta a szomszéd papagáját és állandóan indikátorral járkált a zsebemben, nehogy véletlenül megmérgezze a saját ételét. A valóságot nem J.K.Rowling firkálta egy sajtpapírra. Igazából a boszorkányok nem baglyokkal küldözgetnek leveleket, hanem egyszerűen bújkálnak és igyekeznek túlélni. Az évek - rengeteg megadatott belőle - felőrlik a lelkünket. Érzéketlenné és depresszív, elviselhetetlen személysiggé csiszolnak. Egy idő után pedig képtelen leszünk kapcsolatot teremteni a külvilággal. Soha nem beszélünk arról mi zajlik belül. 

Én is így jártam. Darabokra hullva, vérző sebeim nyalogatva bújdostam a világ elől, mígnem egy nap rámtalált. Tudtam, hogy el fog jönni a napja, mégsem számítottam rá, hogy teljes lelki meztelenségben történik meg. Azt a pucér kurvát pedig, szerelemnek hívják. 

Sam Winchester meggyógyította a lelkem egy részét. Az egészre vágyott, én képtelen lettem volna neki adni. Túl sok, túl törött. 

Fáradt voltam és mérges. Gyűlöltem Hagridot, amiért Harry életét ilyen egyszerűvé tette. Persze, persze... Voldemort! Ki a tököm az a párszaszájú vénember?! 

Nekem miért nem érkezett levelem? Miért kellett minden mocskot és kínt megélnem? Miért nem maradt semmim a belső démonjaimon kívül? 

Ahogy őrlődve szidtam a képzeletbeli tüneményes óriást, észre sem vettem, de ujjaim az asztalon lévő tőr pengéjén táncoltak. Olyan éles, fényes és izgató. Csodálatosnak és elbűvölőnek találtam a kiszámíthatatlanságot, miszerint bármelyik pillanatban kicsordulhat a vérem, ha az úgy határozik.

Kábulatba esve, már-már magamon kívül húztam végig a bőrömön. Ez a másik oldala. 

Fordítottam rajta, így volt az igazi. Az adrenalin a testemben, a tét növekedett. Valahonnan előkerültek. Ott voltak mindenhol. A hangok a fejemben megállás nélkül azt suttogták: Tedd meg. 

Küzdhettem volna, de feleslegesen. Érezni akartam valamit. Bármit. Akármit! Ez volt az a pillanat, mikor már tudtam, hogy elveszítettem. Nem. Nem a harcot, hanem önmagam. Már nem féltem. 

Élesen hasított a csuklómba. Csillogó szemekkel, önelégülten figyeltem a munkám gyümölcsét, ami vörös rózsaként virágzott egyre jobban, ahogy fehér bőrömet festette színesre. Véreztem. Élveztem. 

A fülem csengeni kezdett. Elzavarta a hangokat. Lebegtem. Sam messziről jövő kiálltása még utat tört az elmémbe, ahogy azt kiabálja: "Valaki segítsen! Castiel! Akárki!" 

Nem tudtam mi lesz a történet vége. Abban az egyben viszont biztos voltam, ha túlélem és megkérdezik: Miért? A válaszom  az lesz: Túl komplikált. 

Ha eljön Joe Black

Jen! Legyen mire visszavágni... 


- Szeretlek. - Suttogta, majd öklével lecsapott. Az arcom égett, éreztem, ahogy minden perccel egyre inkább elönti a fájdalom. A puha szőnyegre estem, mégis első gondolatom az volt, hogy soha életemben nem zuhantam ennyire mélyre. Kiömlött a bor. Próbáltam feltápászkodni és keményen a szemébe nézni. Nem törhet meg!
Horzsolásokkal, foltokkal tarkított bőröm büszkén virított, míg ő csak állt ott, önelégült mosollyal az arcán és bütykeit dörzsölte. Szemeiből sütött az agresszió és a düh. Mégis félelmetesen nyugodtnak tűnt. Borral keveredett a vérem. Szinte lassítottfelvételnek megfelelő mozdulatsorral térdelt mellém. Izmos karjával az egyik oldalamon, forró, izzadt tenyerével az arcomon végigsimítva szólalt meg ismét.
- Szeretlek. - Ujjai kibírhatatlan erővel fogták közre állkapcsom. Egy durva csókot nyomott ajkaimra, majd lejjebb csúsztatva azt, torkomnál fogva állított talpra. Nem élvezhettem sokáig testem súlyát, hiszen seperc alatt a szoba másik végében találtam magam. Elhajított, akár egy dohányos a nyállal és kátránnyal átitatott csikket. Egy pillanatra eszméletem vesztettem. Az üvegszekrény darabjai körülöttem. Nem tudtam, hogy a vérveszteségtől, esetleg a némán csorgó könnyeimtől, de homályos foltok cikáztak szemem előtt. Vérem volt a bor. Állj fel! Üvöltött. Minden erőm összeszedve tornáztam magam a kért állapotba.
- Szeretlek. - Mosolygott. Az a mosoly már nem ő volt. Kámforrá vált, akár vágyam az életben maradásra. Pár lépés után kíméletlenül a hajamba markolt és húzni kezdett. Egy hangot nem ejtettem. Nem adhattam meg neki amit kívánt. Körmeim kézfejébe vájva igyekeztem lefejteni magamról. Nem sok sikerrel. A kanapén landoltam. Brutális nyers mozzanattal nyomott az egykor kényelmet jelentő párnák közé. 
- Szeretlek. - Nevetett, majd egyik kezét szabaddá téve tőrt mártott belém a gyomrom környékén. A fém hideg, reszelős tapintása a bensőmben, sikoltásra késztetett. Kegyetlen hidegvérrel ismételte újra és újra a mozudlatsort. 
- Sam. Sammy... - Leheltem. Ez nem ő volt. Könyörgve kerestem a meghatározhatatlan íriszekben egykori szerelmemet. Hiába. Utolsó próbálkozásként felidéztem egyik kedvenc filmjének mondatait. 
"- Elveszed, amit akarsz, mert örömet okoz. Ez nem szerelem... valami céltalan lelkesedés, amit ki akarsz elégíteni. Távol attól, ami számít. - Kezdtem, mire folytatta.
- Mi számít? - Állt meg egy másodpercre.
- A bizalom, a felelősség, vállalni a döntéseid terheit egy életen át. Méltó lenni hozzájuk, és főképpen nem bántani szerelmed tárgyát."
- Szeretlek. - Mintha egy leheletnyi pillanatra visszaköltözött volna belé az élet, ő maga is meglepődött. A szeme újból mosolygott, nekem pedig ennyi elég volt. Drasztikus döntést hozva, kihasználva a figyelmetlenségét, tőrt markoló keze után kapva nyomtam mellkasomba a véremtől csillogó eszközt. Míg a szívem közepéig hatolt, több dolog is járt a fejemben. Egyetlen utolsó őszinte szeretlek, egy eltűnt lélek, kiömlött a bor és hogy mi lesz akkor, ha eljön Joe Black. 

2017. október 16., hétfő

Mintha élnél!

Ezzel a jelenettel álmodtam. Bocs.


Elaludtam. Eszméltem fel, majd nyárfalevélként remegve kászálódtam ki a jéggé hűlt vízből. A levegőtől libabőrök lepték el az egész testemet. Hagytam magától száradni. Mezítláb lépdelve mentem vissza a szobába. Sam ott ült az asztalnál és nagyon bele volt merülve valamibe, így nem zavartam. Inkább magamra terítettem egy köntöst és a konyha felé vettem az irányt. Nem figyelt.

Kerestem valami kaját, nem találtam semmi kedvemre valót. Unottan indultam volna vissza egy bögre teával, de a bunker másik párja éppen egymásba gabalyodva romantikázott a kanapén. Letettem a bögrémet, elnéztem őket egy darabig. Gondtalanok voltak és boldogok. A fejem oldalrabiccentve hajoltam le, hogy felvegyem a lábamhoz dörgölődző szőrmókot, mielőtt Dean észre veszi, hogy megint kiszökött a szobámból. Nem láttak meg.

Agrona csak nagy szemekkel, furcsán simította fejét a tenyerembe. Puha szőre bizsergette az ujjaimat, teste melege jól esett. Szemei szomorúan keresték a tekintetem. Lassan - mint akinek semmi dolga a világban - jártam a folyosókat, minden helyiségbe be-benézve, végül szokás szerint a könyvtár felé vettem az irányt. Valami mégis más volt. A kezemben fekvő apró boldogság nem dorombolt.

Lehuppantam a szokásos fotelba, asztalon előttem rengeteg megkezdett könyv. Mindig körbejártam, új és érdekes olvasmányok után kutatva, amiket később felhalmoztam. Sam állandóan morgott érte, de sosem gondolta komolyan. Mosolyogva kaptam ölembe a felső kötetet és hagytam, hogy magával ragadjon a tudásvágy. Minél tovább olvastam, annál inkább rá kellett jönnöm: semmit sem tudok.

Már egy ideje a betűket lestem, mikor egy fájdalmas üvöltés rázta meg a bunkert. A másodperc töredéke alatt talpon voltam és nem törődve semmivel, futni kezdtem a hang irányába. A levegőt kapkodtam, az idő lelassult. A folyosó végtelennek tűnt, míg odaértem, hiszen tudtam, hogy a kiálltás tulajdonosa nem más, mint Sam. Nem fogyott a távolság.

Az örökkévalóságnak tűnő út alatt odaértem és berontva a szobába keresni kezdtem a tekintettemmel.
- SAM! - Csaptam be az ajtót.
- JEN! - Üvöltötte, így azonnal megtaláltam, hogy hol bújkál. A fürdőszoba közepén térdelt, hajából és egész ruhájából dőlt a víz, mintha elárasztották volna a helyiséget.
- Sam? - Lépdeltem felé óvatosan. Nem tudtam mire számítsak.

Át akartam ölelni, de képtelen voltam rá a döbbenettől. Térdén hintázva könnyek potyogtak a szeméből, kezében egy törülközőt szorongatott.
- Nem... - Suttogtam teljesen lezsibbadva. A látványra álmaimban sem számítottam. Én voltam az. A kádban, csukott szemekkel. Meztelen testem körül már foltokban eltűnt a hab, a víz pedig áttetszőn ölelt körbe. Néhány hajtincsem a torkomra tekeredve. Sam ismét erőt vett magán és kihúzott, törülközőbe bugyolált, majd az ölébe fektetett.
- Ez az kicsim. - Simított végig lilára fagyott számon két ujjával. - Itt vagyok. Minden rendben lesz. - Hangja remegett. Tudta, hogy hazudik, mégis nyugtatni próbált. - Megmentelek. Biztonságban vagy. - Döntötte homlokát az enyémre. - Ne hagyj itt. Könyörgöm, ne hagyj itt! - Testét rázta a zokogás, míg végül teljesen átadta magát neki.

Próbáltam visszaemlékezni mégis mi történt velem. Bevettem pár nyugtatót. Megittam azt a pár pohár bort. Szólt a zene és rettentő dühös voltam. Féltem. Dúdoltam egy dalt. Eszembe jutott egy átok, ami nevetségesen hangzott. Nevettem. Tehetetlen voltam. Sírtam, majd elaludtam.
Sam teste még mindig egy hullát ölelgetett. Szólnom kellett neki, hogy ott állok mögötte. Vegyen észre! Ne szomorkodjon! Minden rendben lesz. Nem tettem.

Helyette csak álltam ott és néztem, ahogy az egész életemet módszeresen, mégis egyszerűen, seperc alatt elnyelte a mocskos lefolyó. 

2017. október 13., péntek

Rossz ember vagyok

Jen! Ez egy köszönöm szeretne lenni sok mindenért. Remélem tetszeni fog, bár nem a megszokott szösz...


Eső áztatta arcomon mosoly játszott. Fekete ruháim szorosan tapadtak a testemre, kalapom karimájáról cseppekben hullott a víz. Az őszi szellő orromba juttatta a gyász orrfacsaró szagát. A tömeg minden tagjánál esernyők - akár valami hadsereg, kik éppen alagzatukat keresik - míg én csak álltam ott és hagytam, hagy mossa el minden bűnöm. 

A gyönyörű rozsdaszínű táj képét szürke, fekete és fehér kövek törték meg pár méterenként. Körülöttünk sírok meredtek az ég felé. Rajtuk nevek és dátumok. Mindegyik gúnyosan felém mutatott, miközben vádolva azt kérdezték: miért nem sírok? 

A pap hangja mélyen szántotta a csendet, akár az eke tavasszal az első, több napos esőzés után. Megnyugvást adott, hiszen a kirepedezett, terméketlen földbe végre mag került és új élet szökkenthetett szárba. Míg beszélt, nekem járt az agyam. Végig gondoltam a ki nem mondott kérdéseimet. Első sorban, mit keresek én itt?

A válasz egyszerű volt. Bocsánatot. Bocsánatot olyan tettekért, mit sosem hajtottam végre. Kaphat e az ember feloldozást a gondolatai alól? Bűnnek számít e néhány kósza elmélkedés?
Köszönömöt is mondhattam volna, hiszen ezt akartam. Minden vágyam teljesült, hisz elment. Könyörögtem a halálért. Most, hogy egy szögekkel lebiztosított dobozban a föld alatt volt, már nem tehetett keresztbe. Rossz ember vagyok? Nem hiszem, maximum önző. 

Az egész ott kezdődött, mikor megláttam az iskolában. Egy pillanat nem sok, annyi sem kellett, hogy elvarázsoljon a mosolya és örökké rabbá tegye gyenge, foltokkal tarkított szívem. 
Telt az idő és egyre többet találkoztunk, szóba elegyedtünk, nekem pedig felcsillant a remény. A remény, te kurva! 

Barátok lettünk, nekem megfelelt, hisz erőm nem volt lépni. Olyan voltam, mint egy gyerek, ki nintendon próbálja végig vinni a játékot, mégis mindig elbukik az első akadály után. Dühösen vágtam volna falhoz a képzelet beli konzolt és páros lábbal akartam kitaposni a képernyőt, mígnem jött egy másik. Felvette, majd magabiztosan játszani kezdett vele, napról napra több szintet lépve. Megmutatta, hogy jobb, kitartóbb. Neki könnyen megy, én pedig béna vagyok. 

Legalábbis így éreztem. Kéz a kézben sétáltak pár héten belül. Boldogok voltak. Hánynom kellett minden percben. Undorodtam magamtól és a fejemben lejátszódó képektől. Álmomban kísértett, ahogy különböző módszerekkel kínzom halálra a törékeny testét. Sosem sikoltottam ébredésnél... Kielégítettek ezek a beteges képzelgések. Ha máshogy nem is, de Sam Winchester, addig is az enyém lehetett. Néhány eltévedt, rosszul rendezett film részlet, amit én alkottam.

Az iránta érzett birtoklási vágy nem szűnt meg az évak alatt. Erősödött, mint a csonka lelkem csócsáló féltékenységnek nevezett szörnyeteg, kit én hízlaltam nap, mint nap. 

Mire észbekaptam, mindenki elment. Ott álltam teljesen egyedül. Mosollyal az arcomon. Az eső csak mégjobban rákezdett. "Nyertem Jessica. Kiestél." Suttogtam a kődarabnak és eszeveszett nevetésben törtem ki. A főnyeremény elveszett, de legalább senki más nem kaparinthatta meg helyettem. Kérdem én, rossz ember lennék?

2017. október 12., csütörtök

Aki a legközelebb...

Aki a legközelebb áll a fiúkhoz... Most nem a szerelemre mentem rá, hanem a világ legfontosabb dolgára, a családra.

 Csele szeretett átmenni a mamájához, és ha tehette, akkor hetente látogatta meg. Ott evett életében először finom töltött káposztát, ami azóta is a kedvence. Csabi persze szerette az anyja főztjét is, de a mama féle ebédnél nem létezett jobb. Nem, még Csónakos sem ért fel hozzá. Hiszen, míg Marika mama mellett évek tapasztalata állt, addig Bandinak a tanulás volt az adu ásza. Csakhogy, ő nem mert kísérletezni, így néha túlságosan egyhangúak voltak az ételek, amiket készített. Ezzel szemben a mamájánál örökké új ízek várták. Még a gondolatra is nagyot kordult a gyomra, pedig még csak befordult az utcába. Sietősebbre vette a lépteit és mikor végre odaért, mosolyogva nyomta meg a csengőt.
 - Ki az? - Hallotta meg azt a bizonyos hangot, amit sose tudott volna összetéveszteni senkivel.
 - Csabi! - Szólt vissza, de már hallotta, ahogy a kis lakattal babrál.
 Aztán nyílt a nagy fa ajtó és ott állt Csabi kedvenc rokona. A nő, aki hamarabb tudott róla, hogy meleg, mint saját maga.
 - Szia, mama! - Köszönt, és ha lehet, még szélesebb lett a mosolya.
 - Hát, te is erre tévedsz néha? - Nyitotta ki teljesen az ajtót.
 Csele besétált mellette és a hosszú gangon végigmenve, az első ajtón befordult. Megvárta, míg utánajön a mamája és levette a cipőjét.
 - Úgy gondoltad meglátogatsz? Ideje volt. - Zsörtölődött egészen addig, míg unokája le nem vette a pulóverét és meg nem látta vékony alakját. Sápítozva terelte a konyhába a fiút. - A barátod nem etet téged? Hogy nézel ki? Mint, aki hetek óta koplal. Valld be szépen Csabikám, hogy csak a hasad miatt jöttél és amúgy eszedbe se jutottam volna!
 Csele csak elmosolyodott és hallgatta a kiselőadást, hogy mennyire fontos a napi kilencszeres étkezés, mert ezt olvasta a Blikkben, és ami ott le van írva, az természetesen szent és sérthetetlen. Legalábbis számára. Nem is merte félbeszakítani, mert a végén még elfelejti hol tartott és elkezdi elölről mesélni.
 - Mama, tudod, hogy jövök, amint tudok. - Ült le a konyha asztalhoz.
 Alig pislogott kettőt, már ott volt előtte egy tányér forró leves.
 - Na, és mi van veletek? - Foglalt helyet a mamája is vele szemben és élvezettel nézte, hogy unokája pusztításba kezd.
 - Megvagyunk. - Válaszolt Csele két kanál között.
 - Nem elég, ha csak megvagytok. - Csóválta a fejét, de mikor látta, hogy elfogyott a leves, már szedte is ki a második fogást. - Van almám is, kérsz?
 Meg se várva a választ, felkelt, és hozott egyet, amit alapos mosás után az unokája elé rakott. Úgy nézett Csabára, mintha ő lenne a világon a legtökéletesebb ember. Imádta elkényeztetni és minden alkalmat megragadott, hogy meg is tegye.
 Csele csak nézte, ahogy tesz-vesz. Amikor átjött, mindig figyelte őt és próbált minden egyes mozdulatára emlékezni. Nem akart arra gondolni, hogy egyszer el fogja őt veszíteni. Számára a mamája halhatatlan volt. A maga csoszogó lépteivel, remegő kezével és kontyba fogott, ősz hajával. Hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
 - Történt valami? - Állt meg mama, neki háttal.
 Neki ez volt a szuper képessége. Megérezte, ha Csabi szomorú.
 - Csak nagyon szeretlek. - Nyögte ki végül és nem érezte, hogy nyálas lett volna.
 Mamánál sosem kellett szégyellnie azt, amit érzett. Ha mama nincs, akkor ő se lenne együtt Andrissal.
 - Van csokim is. - Derült fel mama arca, ahogy felé fordult.
 Kisietett a nappaliba és kis motoszkálás után Csele elé rakott egy tábla milkát, majd végig simított az arcán.
 - Én itt leszek mindig. - Ígérte és már meg  is pördült, hogy felrakja a kávét főni.
 Csele tudta, hogy igaza van. Ő mindig ott lesz neki.

~~0~~

 Kolnay Pál csörömpölésre riadt fel. Kómásan nézett szét a szobájában és hirtelen azt se tudta hol van. Aztán rápillantott a faliórájára és próbálta felfogni, hogy mit is mutatnak azok a mozgó műanyag-darabok. Reggel nyolc múlt nem sokkal. Nem csoda, hogy a konyhából zajok jönnek. A szülei biztosan elaludtak megint és kapkodnak. Még szerencse, hogy neki éppen szünet volt az egyetemen. Utána viszont jönnek a durvábbnál durvább vizsgák. Nem könnyű az élet, ha az ember a szülei nyomdokaiba lépve, orvos akar lenni. Az anyja szemész volt, míg az apja szívsebész. Mindketten kiválóak a saját szakmájukban, és szinte elvárta a világ, hogy egy szem fiúk is erre a pályára lépjen. Nem mintha Kolnay nem szeretett volna sebésznek tanulni, de néha nagyon megerőltető volt a rengeteg tanulás. El se tudta képzelni, hogy mást csináljon.
 A zörgés nem maradt abba, így kénytelen volt felkelni, hogy megnézze mi is történik a lakásban. Csak a szokásos látvány fogadta. Az anyja próbál valami ehetőt összedobni neki, hogy ne legyen egész nap meleg étel nélkül, de ilyenkor még a tésztát is képes odaégetni. Kolnay megsajnálja és a tűzhelyhez lépve, megkavarta a lábasban lévő tésztát, hogy ne ragadjon le. Legalább van értelme annak, hogy Csónakossal barátkozik.
 - Jó reggelt. - Köszön egy sietőset az anyjának, majd az apjának is, aki az asztalnál ülve lapátolja be a reggelit.
 Mindketten biccentenek egyet, aztán az órára néznek, és a pillantásuk találkozik. Már el is késtek. Nem mintha nem lenne megszokott, hogy a házaspár mindig késve érkezik, de azért a látszatot fent kellett tartani. Kolnayné felkapta a táskáját, és beletúrva fia hajába, elsietett. Mögötte szorosan követte a ház ura. Pali pedig ott maradt a káosz közepén. Megrázta a fejét, elzárta a gázt, leszűrte a tésztát, elmosogatott és elpakolt mindent. Ez egy reggeli  rutin a Kolnay családban.

~~0~~

 Áts Feri egy utolsó pillantást vetett a helyre, majd behúzta a rácsot és ráfordította a lakatot. Beütötte a kódot a riasztón, és megfordította a táblát, miszerint a Vörös Sárkány, jelenleg zárva van. Eldöntötte, hogy ma hamarabb megy haza. Már nyitva voltak a boltok, így volt ideje bevásárolni is. Szatyrokkal megpakolva lépett be a kis kertes ház ajtaján. Besétált a nagyszobába, ahol felkapcsolta a villanyt és a fotelben alvó apjára nézett. Halkan lepakolta a dolgokat, amiket vett és fáradtan betakarta az idős férfit. A konyhába ment és elrakta a romlandó dolgokat a hűtőbe, aztán gyorsan lezuhanyozott, hogy minél hamarabb az ágyban tudhassa magát. Nem kívánt mást, csak hogy végre párnát érjen a feje és kialudhassa magát. A Nap idő közben elkezdett erőlködni, hogy legalább egy kis kevés fényt szórjon a hajnali városra. Feri befeküdt az ágyába és nyakig betakarózott. A fáradtság egy nagyon alattomos dolog. Mikor végre lehetősége lenne pihenni, akkor az elszáll. Legalább egy órát forgolódott, mikor pedig feladta a küzdelmet, kiment a konyhába, amit már frissen főtt kávé illat árasztott el.
 - Jó reggelt, Feri! - Mosolygott rá az apja, majd kinyújtózkodott.
 Most kelhetett fel ő is nemrégen. Csontjai ropogtak, amit ő élvezettel hallgatott. Mindig azt mondta, hogy nem zavarja őt, ha ropog, majd eleget lesznek csendben a csontjai a sírban. Most is minden egyes porcikáját végig mozgatta, külön odafigyelve a vállára. Aztán arcára furcsa fintor ült ki és a bal kezéhez kapott.
 - Baj van, apa? - Nézett rá furcsán Feri és megállt a kávé kiöntése közben.
 - Nincs semmi. - Intette le azonnal a fiát az öreg.
 Feri megvonta a vállát. Ismerte már annyira az apját, hogy ilyenkor rá kell hagyni a dolgokat. Majd elmondja, ha tényleg baj lesz. Inkább elővette a nemrég elpakolt kaját és készített maguknak pár szendvicset. Megitták csendben a kávét, miközben a TV szolgáltatta nekik a háttérzajt.
 - Most már felmegyek aludni. - Motyogta a fiatalabbik Áts és vádlón nézett a kávéra, amiért nem akart azonnal hatni rá.
 - Nem pihensz eleget. A végén még bajod lesz. - Dorgálta meg az apja és felkelt, hogy csatornát váltson.
 Feri elindult felfelé a lépcsőn, de mikor meghallotta a csattanást, még a hideg is kirázta. Hihetetlen gyorsasággal pördült meg és rohant a nappaliba, ahol apja elterülve, mozdulatlanul feküdt.
 - APA! - Ugrott oda mellé és már vette is elő a telefonját, hogy tárcsázza a mentőket.

~~0~~

 Nemecseket meglepte a hívás, ami az anyjától jött, de nem ellenkezett. Csak annyit kért, hogy menjen be hozzá a munkába és hozzon neki egy kis reggelit, mert reggel késésben volt és nem állt meg a pékségben. Ernő azonnal készített neki háromfajta szendvicset és rakott be termoszban teát is. Szólt Bokának, hogy el kell mennie egy kicsit, de párja még félálomban, valószínűleg fel sem fogta mit mondott neki, így hagyott egy kis üzenetet is a biztonság kedvéért. Elsétált a metróig és míg várta a következőt, szétnézett a reggeli arcokon. Néhányan fáradtak voltak, de volt, aki hatalmas mosollyal az arcán indult neki a napnak. Irigyelte ez utóbbiakat. Ő még nem érezte magát egészen késznek arra, hogy emberek közé lépjen, de muszáj volt, hiszen az anyja számított rá. Huzat jelezte, hogy a szerelvény mindjárt itt van és lassan meg is állt. Csak egy megállót kellett mennie és valójában le is sétálhatta volna azt a távot, de szeretett volna minél hamarabb visszakerülni az ágyba, hétköznap lévén. Leszállt a Klinikáknál és felment a mozgólépcsőn. Nem messze volt a Semmelweis klinika, ahol édesanyja ápolóként dolgozott. Már ismerősként köszöntötté őt és mosolyogva engedték be olyan helyekre is, ahova egyébként tilos lett volna a bejárás.
 - Szia! - Lépett anyja mellé, mikor beért a szobába, ahol éppen papírokat töltött ki.
 - Szia, Kicsim! - Köszönt neki vissza és megmozgatta elgémberedett végtagjait. - Nagyon sajnálom, hogy ilyenkor zargatlak, de ma Joci hiányzik, és átvettem a műszakját.
 - Anya, megint este kilencig leszel bent? - Csóválta Nemecsek a fejét rosszallóan.
 Hiába mondta neki ezerszer, hogy ne vállalja túl magát, egyszerűen nem lehetett rá hatni. Valószínűleg innen örökölte makacs természetét. Már éppen valami frappánsat szólt volna vissza az anyja, mikor megszólalt a telefon. Azonnal komollyá vált az arca és felvette.
 - Igen. Értem. Azonnal. - Három szó, majd felpattant. - Mennem kell. Tedd le a szatyrot a székembe. Imádlak, kisfiam.
 Amint ezt elhadarta, már sietett is ki az ajtón. Nemecsek, pedig szája szegletében egy kis mosollyal tette le a szendvicseket oda, ahova anyja mondta. Aztán elindult kifelé, át a hosszú folyosókon. Gondolatban már ismét Boka mellett feküdt, mikor meglátott egy ismerős alakot. Megtorpant és hirtelen nem tudta mit tegyen. Menjen oda? Egyáltalán mit keres itt? A testtartásából ítélve, nem túl jól indulhatott a reggele.
 Áts Feri ült az egyik műtő előtti széken és halántékát dörzsölgetve, a padlót bámulta. Ha eléggé ismerte volna, akkor  azt mondja, hogy összetört. Először elgondolkodott rajta, hogy egyszerűen elsétál mellette, mintha észre se vette volna, de végül csak rávette magát, hogy megmozduljon. Lábai vitték őt előre, majd megállt a srác mellett. Feri nem nézett fel, valami nagyon érdekes lehetett a kő fehérségében. Nemecsek pedig szó nélkül elfoglalta a mellette lévő helyet. Pár percig csak ültek, csendben, majd Ernő észrevette, ahogy lassan, egyesével csöppenek le a kőre a mellette ülő könnyei. Feri rázkódott a visszafolytott zokogástól és nem nézett fel akkor sem, mikor Ernő a vállára tette kezét. Csak még jobban összegörnyedt és próbált eltűnni a világ elől. Közben imádkozott, hogy mikor újra kinyílik a műtő ajtaja, legyen minden olyan, mint azelőtt volt, hogy el akart volna menni aludni.

2017. október 11., szerda

Másodképek

 Másodképek, vagyis inkább Életpercek 2, avagy Lexy fice egy kicsit más szemszögből.

 Sóhajtva ült le a kis facölöpökre és akasztotta le a pórázt Árpi hámjáról. A tengerimalac vinnyogva kezdett el körülötte rohangálni. Hiába húzta össze a kabátját még így is fázott. Kicsit összekuporodott és Bandi sálját az orráig húzta. Vett egy mély levegőt. Annak a sálnak mindig ilyen illata volt. A konyha szagai keveredtek a dohányfüst és Andris jellegzetes illatával. Valahogy nem tudta volna leírni, hogy az pontosan milyen is volt. Csónakosnak otthon illata van. Ezt máshogy nem tudta volna elmondani. 
 A szemei egyre inkább próbáltak leragadni, Csele próbált a hidegre koncentrálni, hátha az egy kicsit ébren tartja, de valahogy András mindig beúszott a gondolatai közé. Pontosan tudta, hogy semmilyen kapcsolat sem lehet tökéletes, így az övéké sem volt az. Pedig mennyire gyakran tűnt úgy. Amikor még évek múltán is úgy flörtölnek mint anno, tizenévesen középiskolában. Amikor elmennek randizni, és Csele minden egyes alkalommal úgy érzi magát, mint az elsőn. Amikor csak nézi, ahogy Andris rutinosan mozog a konyhában, ahogy főz, ahogy látja rajta, hogy hiába ez a munkája, mégis élvezettel csinálja. Ezekben a pillanatokban újra és újra belé szeretett. Ezekért a pillanatokért élt, és semmi másra nem cserélte volna el őket. 
 Árpi egy pillanatra megállt Csele mellett és érdeklődve nézett fel gazdájára. A nagy fekete gombszemeivel úgy tudott nézni, mintha mindent megértene. Néha még Csónakos is elhitte, hogy a malac értelmes. 
 - Még nem megyünk haza, Árpi. Menj szaladgáljál - motyogta a tengerimalacnak. Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy eljött otthonról, és hogy Csónakos megjelent mellette. Csele nem szokott dohányozni, most valahogy mégis jól esett neki ezen a hideg tavaszi estén. 
 Tudta, hogy bocsánatot fog kérni, tudta, hogy Andris milyen volt, tudta, hogy nem tudna rá úgy igazából haragudni. Szinte némán beszéltek meg mindent, talán túl fáradtak voltak egy mélyebb beszélgetéshez. Kézen fogva sétáltak vissza a lakásukhoz.
 Csabi igazán akkor érezte meg, hogy mennyire is hideg volt kint, amikor felértek és kinyitották az ajtót. Vacogva rakta vissza Árpit a helyére, aki azonnal befúrta magát a faforgács és a széna alá. Csónakos hátulról karolta őt át, és húzta a hálószoba felé. Semmi többet nem várt már a mai naptól, csak Bandi ölelésében elaludni. 

2017. október 10., kedd

Életpercek

Naaaagyon csúnyán beszélő Csónakos és én tényleg megpróbáltam valami kis angstot írni, de ez jött ki... Jó olvasást ^^

 Csónakos gyakran tette meg, hogy Boka elé ment a munka helyére. Nem volt távol a Duna part attól az iskolától, ahol barátja részmunkaidőben tanított. Megvárta a csengőt, amitől ismét gyereknek érezte magát és miközben rágyújtott egy újabb cigarettára, lehunyta a szemét. Szerette felidézni a régi emlékeket, most mégis az egyik kedvence lebegett a szeme elé. Akkor történt, mikor Boka felvállalta nyíltan, hogy a saját neméhez vonzódik. Sajnos nem mindenki volt a barátja. Addig a pillanatig teljesen átlagosan bántak vele. El lehetett kérni a háziját, hiszen neki mindig kész volt, és természetesen ő szívesen oda is adta bárkinek, csak előtte a lelkére kötötte, hogy legközelebb megcsinálja. A legfurcsább nem a naivitása volt, hanem, hogy valóban megtették, amit kért tőlük. Viszont, ahogy kiderült a kis "mássága", azonnal megváltozott körülötte a világ. A lányok hirtelen próbáltak a barátai lenni, mert "jajj, mennyire menci, ha egy meleg a BFF-em". Csónakost még a hideg is kirázta az ilyenektől. Aztán ott voltak a Pál utcai fiú, akik megfogadták, hogy mindig ott lesznek neki és ezt be is tartották többnyire. Egyetlen egy alkalommal nem volt Bokának senki, és ezt hiába nem vallja be, de valamilyen szinten megváltoztatta az élethez való hozzáállását. Lehet mondani, hogy jó irányba, de nem így kellett volna történnie.

 "Andris úgy emlékszik, hogy tizedikben történt. Ő beteg volt és így nem tudott elmenni az osztály kirándulásra, amit a Velencei tavon tartottak. Csak egy napos volt az egész, de így is hatalmas szó volt, az előző pár évihez képest. Ő egész nap szidta magát, meg az orvosokat, mert azt mondták, hogy szigorú ágy nyugalom kell neki, különben baj lesz. Nem értette, hogy minek éppen kiránduláskor kellett kivenni a manduláját? Legalább halasztották volna el egy héttel későbbre, de sajnos az időpont kötött volt és a szülei ragaszkodtak hozzá. Így kénytelen volt kihagyni azt a pillanatot, mikor beül a csónakba és elkiáltja magát, hogy ő most már igazi csónakos. Egész évben erre a poénra gyúrt, erre teljesen keresztül húzták a számításait. Az egész világra mérges volt, de lehet, hogy jobb is az, hogy végül nem ment. Bár, lehet, hogy ha ott van, akkor nem történik meg. Ugyanis ő csak másfél héttel később tudta meg, mikor végre megint mehetett iskolába, hogy mi is történt. Ezt is egyetlen elszólásból, mikor az egyik osztálytársuk elment mellettük és megkérdezte Bokától, hogy milyen volt a fürdés? Csónakos nem értette és kérdőre vonta legjobb barátját, mire az feszengve, de elárulta, hogy a kiránduláson belelökték őt a tóba, mikor a közepe felé eveztek.
 - Miért? - Kérdezte Bandi visszafojtott dühvel.
 - Azt mondták, hogy inkább maradjak lent a víz alatt addig, míg nem leszek újra hetero. - Mondta, miközben a cipőjét bámulta meredten.
 Becsengettek, de ők még mindig a folyosón álltak egymással szemben. Csónakos meg akarta verni az egész osztályt. Tehetetlennek érezte magát és dühös volt. Ha ott lett volna, biztosan nem merik ezt tenni. Saját magát hibáztatta. Nem szabadott volna megtörténnie.
 - Melyik volt az? - Lenyelte a felkívánkozó sértéseket.
 - Nem tökmindegy? - Vont vállat nem törődöm módon János és el akart indulni a terem felé.
 - Hát, kurvára nem mindegy! - Kelt ki magából András. - Rohadtul nem oké, hogy ennyire faszszopó az osztály. Elmehetnek a kurva anyjukba, de komolyan, hogy lehetnek ennyire... Ennyire....
 - Homofóbok? - Nézett rá János és vörösek voltak a szemei.
 - Rohadékokat akartam mondani. - Szorította ökölbe a kezét.
 Boka megígértette vele, hogy nem fog szólni senkinek és nem tesz semmit. Szóval Csónakos nem is tett semmi egyebet azon kívül, hogy kiderítette, melyik volt az a bizonyos "rohadék", majd kölcsönösen betörték egymás orrát. Mert senki nem baszakodhat a legjobb barátjával!"

 - Na, min gondolkodsz már megint? - Lépett ki János az épület ajtaján, ezzel visszarángatva Bandit a jelenbe.
 - Semmi érdekesen. - Mosolygott ártatlanul, majd elindulhattak végre a metróhoz.
 Boka sose tudta meg, hogy mi történt. Csónakos nem mondta el neki.

~~0~~

 Csele levette a szemüveget, amit csak akkor visel, ha a géphez ül. Lerakta az asztalra és az órára nézett. Este tíz volt, és Bandi még mindig nem volt otthon. Megdörzsölte a szemét és elnyomott egy ásítást. Fáradtan dőlt hátra a gurulós székben és kicsit távolabbról szemügyre vette a munkáját, amin legalább két napja dolgozott. A színek nem tetszettek neki még mindig, pedig már annyi fajtáját kipróbálta, hogy bele se akart gondolni. Lehet aludnia kellene, de meg akarta várni párját, hogy együtt menjenek. Viszont ez most felért egy kínzással neki. Teljesen eldőlt a székben és próbált nem elaludni. Szerencsére egy perc múlva már hallotta, ahogy nyílik halkan a bejárati ajtó.
 - Fent vagyok! - Szólt ki, hogy a másiknak ne kelljen lábujjhegyen végig szlalomoznia a házon.
 - Szia. - Lépett be Csónakos és mellé lépve, egy csókot adott párjának.
 A konyhába sétált és egy pohár vízzel tért vissza, amit átnyújtott Csabinak.
 - Köszi. - Mosolygott fel rá és azonnal ki is itt a tartalmát.
 Mindeketten fáradtak voltak.
 - Bandi - kezdte Csele elhúzva a név végét -, ha nagyon szépen megkérlek, elviszed sétálni Árpit?
 - Most komolyan? - Vonta fel Csónakos a szemöldökét. - Alig érek haza, de te azt akarod, hogy vigyem le sétálni azt a dögöt?
 Csele fáradt volt egy veszekedéshez.
 - Árpi nem egy dög, hanem egy háziállat és gondoltam megkérlek, mert te még fel vagy öltözve. - Válaszolt nyugodtan. - Nem akartam már átvenni a pizsamámat.
 - Pedig én most elmegyek zuhanyozni és magasról teszek a hörcsögödre. - Dobta le a sálját, és idegesen a füdrőszobába ment.
 Csele még utána akart szólni, hogy Árpi még mindig tengerimalac, de inkább csak lassan felkelt, elmentette a munkáját és felvett egy kabátot a pizsamájára. Tavasz volt, de az esték eléggé hűvösek voltak. Fogta a kicsi pórázt, Árpit és Bandi sálját, majd mikor meghallotta a víz csobogását, elindult az éjszakába. Aznap már nem tervezett hazamenni.

~~0~~

 Csónakos nem is értette, hogy miért akadt ki ennyire ezen a kis dolgon. Hiszen csak le kellett volna vinni Árpit sétálni, de még erre sem volt képes. Először értetlenül nézett szét a kis lakásban, majd ijedten vette észre, hogy Csele lelépett, amíg ő zuhanyozott.
 - Bassza meg! - Káromkodott és megcsögette Csabi telefonját.
 Az viszont a szobájukban szólalt meg, így biztos volt benne, hogy nem akarja, hogy kövesse. Már pedig őt nem olyan fából faragták, aki ilyen egyszerűen feladja. Szidta magát fejben, hogy mennyire érzéketlen fasz is volt. Hiszen nem csak neki lehetett rossz napja. Mikor hazaért, már akkor látta, hogy Csabi nagyon fáradt, mégis egy utolsó bunkóként viselkedett vele. Felvette a kabátját és úgy ahogy volt, pizsamában, elindult megkeresni őket. Mivel tudta, hogy párja számára Árpi volt az első, így reménykedett benne, hogy a szokásos helyre vitte le sétálni. Kettesével vette a lépcsőfokokat és mikor kiért a hideg levegőre, megborzongott. Átkarolta magát és elindult a parkba, ami a Tűzoltó utcban van, nem messze tőlük. Közben végig abban reménykedett, hogy tényleg annyira ismeri Cselét, mint hiszi.
 Ott volt. Az alacsony fa cölöpökre ült le, és összekuporodva próbálta melegen tartani magát. Árpi ott szaladgált körülötte. Bandi megállt és nézte. Hogy is nem vette észre eddig, hogy mennyire fáradt? Napok óta mást sem csinál, csak arra a bizonyos "nagy projektre" dolgozik, amire felkérték. Persze, hogy ő is elfáradt. Nem kellett volna ekkora parasztnak lennie. Most mi a francot tegyen? Csak állt és nézte. Eszébe jutott az este, mikor először csókolták meg egymást. Kellemesen futott végig a hideg a hátán, az emlék hatására. Tudta már mit kell tennie.
 Lassan Csele mögé sétált, majd leguggolt mellé és felé nyújtotta a kabátjából előhalászott cigis dobozt.
 - Kérsz? - Kérdezte.
 A másik szó nélkül kivett egyet és várta, hogy a másik meggyújtsa neki. Némán szívták el szálakat.
 - Bocs. - Nyögte ki végül, mikor már tényleg kínosssá vált a csend.
 Csele felkapta a fejét és bágyadtan nézett a másikra. Halványan elmosolyodott és megrázta a fejét, mintha annyit mondana "nincs semmi gond". Nem is volt, hiszen ott voltak egymás mellett. Csak ez számított nekik.
 - Gyere. - Kelt fel Csónakos egy nyögés kíséretében, és kinyújtotta a kezét Csabi felé, aki készséggel el is fogadta.
 Mintha Árpi is érezte volna a változást, szorosan mellettük haladt és kivételesen nem vinnyogott minden tizedik másodpercben azért, mert hideg van. Csónakos megfogta Csele jéghideg kezét és így indultak vissza. Nem kellettek szavak, hogy megértsék egymást. Ebben a némaságban benne volt mindenfajta bocsánatkérés, amit valaha kimondhattak a világon. Ennyi éppen elég volt nekik.
 - Szeretlek. - Csókolt bele András, szerelme hajába.
 - Ezt múltkor is mondtad a Grundban. - Mosolyodott el Csabi.
 - Igaz, de most józan vagyok és tudd, hogy nem csak részegen szeretlek. - Fejtette ki a másik.
 Csele mosolygott és csak magában fogalmazta meg a választ. "Én is téged."