2019. május 6., hétfő

November Rain

Egy kis Avengers, így az Endgame után... Nincs spoiler benne, nyugalom. :D Jó olvasást!


 Mikor először megláttalak, tudtam, hogy te leszel az, akiről a mesék szólnak. Hosszú vörös hajad a hátadra tapadt és már meg sem próbáltad megmenteni a zuhogó eső elől. Tekinteted végig táncolt rajtam és elmosolyodtál. Ez a mosoly volt az én szivárványom a novemberi esőben. Nem tudtam viszonozni, mert felszálltál a buszra és nem néztél utánam.

 Minden nap kijártam ahhoz a járathoz, egy hónapon keresztül, de sehol nem találtalak.
 - Megőrültél Stark. - Motyogtam magamban a sport autóm ülésén, mégis kimentem újra és újra.
 Nem tudtam, hogy találkozunk-e, vagy lehetséges volt, hogy soha többet nem látlak már, de ahányszor aludni próbáltam, szemhéjamra festve ott volt arcod, aminek körvonalai még mindig élesen bennem égtek. Egyszerűen nem tudtam semmire sem koncentrálni, csak rád.
 Éles kopogás szakította félbe gondolataimat, én pedig az ablakot lehúzva megláttam a szivárványt.

 Elnyomtad magadban a szerelmet, úgy gondoltad nem érdemled meg. Hiába bizonygattam, hogy te vagy számomra a tökéletesség, nem hittél nekem. Én pedig bolond voltam, hogy nem hallgattam rád. Újra páncélt öltöttem, hogy aztán olyan embereket mentsek, akik nem érdemlik meg a halált. Te pedig már nem voltál otthon, mikor fáradtan, zúzódásokkal és sebekkel a testemen és szívemen hazaértem hozzád. Nem gondoltál arra, hogy én is ugyanúgy elfojtom magamban a szerelmet? Egyre biztosabb voltam benne, hogy túl jó vagy hozzám. Tudtam, hogy semmi sem tart örökké, de belőled sosem volt elég. Nem gondoltál abba bele, hogy nem tudok élni nélküled?

 Persze, mindenkinek szüksége van egy kis magányra. Olyan nehéz volt veled, mégse cserélném el semmire azt a kevés időt, amit együtt töltöttünk. Mindig meg tudtuk beszélni, hol ordítozva egymással, hol csendben, egymás lélegzetét kifújva. Megoldottuk, mikor egy kicsit kevesebb magányt kerestünk. Megszüntettük a fájdalmat és éltünk. Senkinek nem mondtam rajtad kívül, hogy szeretem. Utáltad ugyanis, ha hazudok.

 Mikor megláttalak azzal a másik férfival legszívesebben puszta kézzel téptem volna ki a szívét, hogy aztán lássalak összetörve. Fájdalmat akartam neked okozni, de gyenge voltam hozzá. Tudtam, hogy ha neked fájni fog, akkor az én lelkem is darabokra törik. Nem tettem hát semmit. Bíztam benne, hogy vissza fogsz térni hozzám. Ha tisztázhatnám a dolgokat biztos lennék benne, hogy újra együtt lennénk. Tudtad, hogy az életem az, hogy Vasember bőrébe bújok és az örökké nagyképű Stark legyek, de azt is, hogy csak neked mutattam meg igazán a való énemet. Aki igenis könnyekkel az arcán esik haza egy sikertelen küldetés után, vagy napokon keresztül képtelen aludni, mert az emberek sikolyai visszhangoznak a fejében. Mégis szeretted őt.

 Ha lenne még egy kevés időnk együtt, akkor talán megbeszélhetnénk ezt a dolgot is. Vagy csak megkérnélek arra, hogy várj még. Várj, csak addig, míg elmondom, hogy szeretlek és azt is szerettem, hogy az enyém voltál. Te hittél abban, hogy én képes vagyok a szerelemre és be is bizonyítottad azzal, mikor visszatértél hozzám újra és újra, magaddal hozva a szivárványt.

 - És mégis, semmi sem tart örökké. - Sóhajtottam fel és lehunytam a szemeim.
 Az eső csak szakadt, pont mint azon a napon, mikor beszálltál a kocsiba egy veszekedésünk után. Azt mondtad szeretsz.
 - Ha akkor utánad megyek, talán nem történik mind ez. - Folytak le a könnyek az arcomon, de elmosta őket a novemberi eső, pont, mint a baleseted napján.
 - "Mindenkinek szüksége van valakire, Tony. Szeretlek, de most hagyj magamra". Emlékszel? - Mosolyodtam el és azt az egy szál vörös rózsát, végre hajlandó voltam letenni a halál-hideg sírkőre.
 Majd ha legközelebb találkozunk... Aznap újra ki fogom tudni mondani a szót. Addig pedig csak arra kérlek, hogy várj rám. Hiszen én is várok, addig amíg újra esni nem kezd, mert tudom, hogy utána mindig van szivárvány. Mert neked hála, hiszek még a mesékben.

2019. április 28., vasárnap

Nyomasztó álmok


-Kelj fel! Dee! Itt vagyok! – rázott egy kéz erősen, mire felültem és pár másodperc múlva ismét a szobámban találtam magam. A könnyeim patakokban folytak, a testem reszketett.
-Minden rendben van… - suttogta Lia hangja megtörten. Tudtam, hogy rettentő fáradt már az utóbbi hetektől, hisz minden éjszaka sikítva keltem, ő pedig jó testvér módjára mindig felébresztett és addig simogatta a hajam, míg vissza nem szenderültem egy álomtalan álomba.
-Ott volt. Mindenki ott volt és újból… újból… - szipogtam. A mellkasom szorított, kezdődő pánikroham száguldott végig a testemen.
-Tudom szívem… én is álmodok velük. – csitított. – Nagy levegő… - úgy tettem, ahogy mondta.
-Siettem, ahogy tudtam. – Esküdöztem neki, de már féloldalasan bámulva a semmibe.
-Látta. És mikor újra itt lesz, emlékezni fog rá.
-A kezeim között… - markoltam a párnát. – Ha odaérek időben, talán nem…
-Akkor is elporladt volna. Ezt nem tudta befolyásolni senki.
-Miért pont Bucky? – töröltem meg az arcom izzadt tenyeremmel.
-Vissza fogjuk hozni őket, bármi áron. Ígérem. – sóhajtott, majd az ajtó felől beszűrődő fény felé kaptuk a fejünket. Tony ott állt, vállával az ajtófélfát támasztva.
-Bármi áron. – Mondta és arcán minden izom megkeményedett. Szemeiből sütött az elszántság, így hittem neki. Mint mindig.


Ambrózia

 Bianca nem néz az órára, hiszen nem érdekli az idő. Korsóval a kezében tántorog végig a folyosókon, nem tudva merről jött és merre tart. Csak megy, amerre a lába viszi. A tágas erkélyablakról lenézve még látja a barátait, akik nem akartak vele tartani a felfedező útra. Bianca azonban úgy gondolta, hogy nem minden nap jön az ember Asgardba ünnepelni, ezért fel kell fedezni a helyet. Hiszen győztek! Ma végre leverték Odin segítségével a Gudikat, akik már évek óta rabságban tartották az ő nemzetét. A lány bárgyú mosollyal az ajkán leteszi az italát a földre, de csak annyi időre, hogy összefogja hosszú vörös haját. Győztek, és ez annak köszönhető, hogy az apja hajlandó volt végre hallgatni rá és segítséget kért az Istentől. Éveken át tartó kínzások és szenvedések vártak volna rájuk, ha nem sikerül a tervük, de inkább már bele se gondol ebbe. Csak lehajol a sörért, hogy ismét lefolyathassa torkán a dicsőséget. Azonban a korsónak már csak hült helyét találja. Összehúzott szemekkel néz körbe, aztán vissza a lába elé. Túl sokat ivott volna?
 - Igazán nem illik egy ilyen szép hölgyhöz, hogy ennyit igyon. - Hallotta meg hirtelen maga mögül a mély hangot.
 Biancának kell egy kis idő mire kiveszi a sötétben az alakot, aki meglopta. Az első, ami feltűnik neki, az a hosszú vörös köpeny, aztán pedig a félhosszú szőke haj. Nem szól semmit, csak mérgesen elé lép és visszaveszi a tulajdonát.
 - Nem illik elvenni azt, ami nem a tied! - Mondja, majd lehúzza a maradékot és visszaadja a tolvajnak. - Ezt megtarthatod.
 Ezzel a végszóval sarkon fordul és még hallja maga mögött az öblös nevetést. Elindul vissza a barátaihoz, hogy elmesélje milyen paraszt népeket is beengednek a palotába.
 Később Bianka megtudja, hogy a "parasztot" Thornak hívják és ambrózia ízűek az ajkai.

2019. április 26., péntek

Halloween

Régen írtam velük és kellett egy kis valami... Tessék, a VALAMI! :D
Bolnay/Cselnakos/Boréb
Jó olvasást!

 Kolnay szerette az őszt, viszont sosem ünnepelte a Halloweent. Most azonban már csak a Barabás ellen tervezett bosszúból is, de eldöntötte, hogy el fog menni arra a bulira, amire hetekkel ezelőtt facebookon meghívták. Az egész halloweent megcsavarták a szervezők azzal, hogy nem valami ijesztő, vagy klisés dolognak kellett beöltözniük az embereknek, hanem az előző exednek. Ezek alapján bárkinek volt még kérdése, hogy Kolnay miért nem akarta kihagyni ezt az eseményt? Természetesen kipakolta a szekrényét és azokat a ruhákat, amiket Barabás nála hagyott, megpróbálta először felvenni, a nagyja annyira lógott rajta, hogy inkább viszahajtogatta a polcra őket. Végül egy egész passzos csőfarmer és egy egyszerű fekete színű Pull&Bear pólónál maradt. Belenézve a tükörbe még összekócolta a haját és feltolt a fejére egy napszemüveget. Teljesen elégedett volt a látvánnyal. Fogta az iratait, a pénztárcáját és a telefonját, majd elindult az adott címre. Út közben, fülében az aktuális AK26 számmal azon gondolkodott, hogy vajon a másik eljön-e? Hiszen eredetileg azt beszélték meg, hogy együtt jönnek, de aztán a tegnap előtti veszekedésük után, mikor kimondták a szakítást (már ki tudja hanyadszorra), abban sem volt biztos, hogy menni akar. Mondjuk Csónakos megígérte, hogy elmennek ők is Cselével. Aztán végül úgy döntött, hogy ez lesz a lehető legjobb bosszú. Az ő ruháiban eljönni, miközben jól szórakozni. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy a ruhán még mindig érződött az illata, amit nem tudott kiverni a fejéből, bármennyire is próbálkozott. Vagyis hazudta magának, hogy próbálkozott.
 A célhoz érve egy egyszerű kis szórakozóhelyet fedezett fel. Az ajtóban két pasas állta útját, akik miután jó alaposan végig néztek rajta, elkérték a személyiét is.
 - Elmúltam már tizennyolc. - Vigyorgott az őrökre, majd ahogy levették előtte az ajtóról a láncot, felsőbbrendű mosollyal besétált mellettük.
 A hely zsúfolásig volt tömve emberekkel, akik közül leginkább a női ruhában táncoló férfiak tűntek ki legjobban. Kolnay úgy döntött, hogy egy ital oldaná a hangulatát, előbb a bárpulthoz megy, hátha még társasága is akad.
 - Egy vodkát kérnék! - Kiabálta túl a hangzavart és a nőre mosolygott.
A tárcájáért nyúlt, de egy kéz a háta mögül pénzt dobott az asztalra.
 - Én állom. - Hangzott fel a legszebb mondat a világon.
 Kolnay lehúzta a töményet és csak azután fordult meg, hogy megnézze ki is volt olyan kedves, hogy rá szánta a pénzét. Azonban aki előtte állt, pont az a személy volt, akit a legszívesebben elkerült volna még egy darabig. Végig nézett exén, aki az Ő ruháiban volt, ami azért valljuk be viccesen hatott, lévén, hogy legalább egy fejjel magasabb a másik nála. A rövidnadrág, ami éppen küzdött, hogy a helyén maradjon, talán az egyetlen dolog volt, ami ráment, de mikor feljebb vándorolt a tekintete, meglátta kedvenc alvós pólóját, amin a "Nem dughatok meg minden nőt a világon, de erősen próbálkozom" mondat virított.
 - Látom nagyon odatetted magad. - Vigyorodott el.
 - Ha tudom, hogy te vagy, még azt is hagyom, hogy az enyémet is kifizesd. - Emelte Barabás magasabbra a pohár sört, amibe épphogy beleivott.
 - Nem tehetek róla, hogy még akkor is szimpatikus vagyok neked, mikor épp utálsz. - Vont vállat Kolnay.
 - Szopj le! - Forgatta meg a másik a szemét és hátat fordítva neki, elsétált a mosdók felé.
 Hiába próbálta később azzal magyarázni, hogy a férfiúi büszkesége nem engedte, hogy Kende mondja ki az utolsó szót, tudta, hogy ezzel csak saját magának hazudott.
 Benyitott a WCbe, ahol azonnal elhalkult a zene.
 - Nagyon szívesen megtenném, de tudod valaki szakított velem. - Támaszkodott az ajtónak, miközben nézte, ahogy a másik kezet mos.
 - Nem én akartam, hogy vége legyen! - Fordult felé mérgesen és nem érdekelte, hogy a mosdókagylón hagyta a sört, egyre közelebb merészkedett a tűzhöz.
  - Bazd meg magad! - Lökte el magát Kolnay az ajtótól.
 Átszelve köztük a maradék távolságot, exének alkohol ízű csókjába fojtotta a további gondolataikat.
 - Jól állnak a cuccaim. - Szakadt el egy pillanatra Kende, amire a másik csak felnevetett.
 - Pedig csak két napja mentünk szét...
 - Idióta!
 Nem tudják meddig folytatták volna, ha rájuk nem nyit egy részeg pasas. Szerencsére annyira be volt állva, hogy nem fogta fel mi történik körülötte, így a srácok nyugodtan leléphettek, hogy aztán otthon idegeljék ki egymást.

~~0~~

 - Már megint mi leszünk ott utoljára. - Állt Bandi az ajtó előtt, teljesen normális felszerelésben, miközben már fél órája próbálta kiimádkozni Csabit a fürdőszobából.
 Neki nem kellett túlságosan kiöltöznie, hiszen egy egyszerű ruha kellett csak, meg eg yevezőlapát, ha már csónakosnak öltözött.
 - Tudom, hogy megígértem - hangzott bentről tompán a válasz -, de én szem szeretnék így kilépni se az utcára.
 Csónakos ismét az órájára nézett. Most már biztosan elkéstek és kivételesen nem miatta, de ezt senki nem fogja elhinni.
 - Figyelj, ha ennyire rossz, akkor átveszed. - Mondta ki az utolsó lehetőséget, ami eszébe jutott. - Mi lehet egyáltalán olyan szörnyű egy szoknyában? Én is vettem már fel egyszer... Vagy kétszer. Ki számolja?
 Mielőtt folytathatta volna, hirtelen nyílt az ajtó, ahonnan Csabi lépett ki, teljes harci díszben. Haja hátrazselézve, szeme enyhén kihúzva, ami egy kicsit rocker stílust adott az egész megjelenésének. Az ajkai vérvörösre festve, míg fülében a szokásos apró arany fülbevalója volt. Egy szimpla fekete topp volt rajta, ami kihangsúlyozta vékonyságát, alul pedig egy testhez álló, térdig érő farmer szoknya volt. Az egészre csak dobott egy lapáttal a neccharisnya, amiből csak egy kis csík látszódott a hosszú csizma miatt.
 - Tudtam! - Szólalt meg Csele elszörnyedt hangon. - Utálod.
 - Csabikám, én csak egy dolgot utálok. - Találta meg végre Bandi is a hangját. - Hogy ezt a jelmezt túl szűkre varrták, na meg hogy nem megyünk sehova.
 Mielőtt bármi válasz érkezhetett volna, Csónakos elmosolyodott és megcsókolta Cselét. Kezei a szoknya aljához csúsztak és egyre feljebb tolta az anyagot.
 - Ugye tudod, hogy a rúzs nem fog lejönni egykönnyen? - Nevetett Csabi, mikor megérezte a másik kezét a combja belső felén.
 - Hidd el, hogy el fog az még ma este kopni. - Súgta a fülébe.
 Szóval így történt, hogy végülis ismét Csónakos miatt késtek el egy buliból.

~~0~~

 Mikor megérkezett az SMS Boka telefonjára, hogy Bandi és Csabi inkább otthon maradnak, Jani csak megnézte, majd visszadobta az éjjeliszekrényre a készüléket. Pontosan tudta, hogy ez lesz, így igazából el se kezdett készülni. Majdnem éjfélt ütött az óra, mire letette a könyvet, amit olvasott és mintha csak megérezte volna, Geréb akkor esett be az ajtón.
 - Haza értem! - Kiabált át a szobákon.
 Boka csak megforgatta a szemét és kimászott az ágyból. Ahogy hallotta, barátja már nem volt szomjas, szóval úgy döntött segít neki, legalább egy zuhanyt megejteni és eltalálni az ágyig.
 - Szia. - Mondta és az alkohol szag ellenére megcsókolta a másikat.
 Dezső szó nélkül követte őt a fürdőbe és hagyta, hogy levetkőztesse őt. Aztán nagyjából addig hagyta magára, amíg kerített neki egy boxert és egy alvós pólót.
 - Hányni fogok. - Morogta, miközben hagyta, hogy Boka megtörölje a haját.
 A fürdőszoba csendjét csak a csapból egyenletesen csöpögő víz zavarta meg.
 - Nem fogsz. - Somolygott a másik. - Utálsz hányni.
 - Jah, utálok...
 Ennyiben hagyták a dolgot. A zuhany-párás levegőről kilépve, Geréb reszketni kezdett, amit természetesen az elfogyasztott alkohol számlájára is felírhattak volna. Jani mindig is előrelátó volt, így reggelre előkészítve egy pohár vizet és egy aszpirint a konyha asztalra rakott. Útközben lekapcsolva a villanyokat, betámogatta párját a szobájukba, ahol az ittas fél szinte azonnal bedőlt az ágyba, hogy nyakig betakarózva várja, míg a másik hátulról át nem öleli.
 - Szeretlek. - Motyogta, mielőtt elnyomta volna a mámoros álom.
 Boka pedig csak hálát adott mindennek, hogy pont Geréb Dezső az, akibe beleszeretett évekkel ezelőtt.

2019. április 7., vasárnap

Örök néma

Hát megtörtént. Sikerült lezárnom egy hosszú sorozat végét és úgy érzem magam, mint akit kifacsartak lelkileg XD Köszönöm, hogy velem tartottatok. <3 Jó olvasást!

Castiel:

 Mikor úgy döntöttem, hogy segítek a Martenseknek, sosem gondoltam volna, hogy legalább annyira reménytelen a helyzetük, mint a Winchestereknek. Viszont, míg a srácoknál csak egy hajszálon múlt minden, mégis győztesként kerültek ki, addig a lányok pont az ellentéteik voltak. Több, mint egy év alatt olyan borzalmakon mentek keresztül, amik az angyalok szerint előre meg voltak írva, de a földről csak egyszerű véletlennek tűntek. A baleset, a szeretet közöttük, az, hogy pont azon a napon sétált be Gina a templomba, mind mind előre meg lehetett írva, de ők nem gondolkodtak ilyeneken. Nekik csak a másik épsége volt fontos és most itt állnak a saját kis világvégéjükön, mikor Alexa eldöntötte, hogy feláldozza magát, Gina pedig azt, hogy nem fogja hagyni, hogy a húga meghaljon. Ellentétek voltak, mégis összekötötte őket a testvéri szeretet, aminél még sosem láttam erősebbet. Ez egy elszakíthatatlan kötelék volt, amit csak azok a felek érthetnek, akiknek van egy, vagy több testvérük is. Az anyjuk, Bianka is megmondta, hogy már születésüktől fogva különböztek, mégis mindig számíthattak a másikra. Mikor felmentem hozzá legutóbb, hogy a segítségét kérjem, mesélt róluk. Hogy milyen kalandokat éltek át együtt és mik azok a jellemvonások, amiket lemásoltak egymásról. Mesélt a veszekedéseikről és a béküléseikről, hiszen a lélek könnyének szomorúnak kellett lennie, Bianka pedig sosem érezte magát annál rosszabbul, mint mikor látta mivé lettek a lányai nélkülük. A szíve szakadt meg értük, de mellette egy kis része örült, hogy együtt vészelik át az egészet, még ha nem is úgy, ahogy egy anya elvárná. Ami viszont a legjobban meglepett a találkozásunkkor, az az egyetlen mondat volt, amivel búcsúzott.
 "Chuck üdvözöl titeket és hálája jeléül, hogy felszabadítjátok a Földet ettől a démontól, Sam és a lányom közös mennyországot kapnak, mikor sikerrel járnak."
 Ez egyszerre lepett meg és nyugtatta meg a lelkemet. Hiszen a sok szenvedés után végre megbékélhet a két fiatalabb testvér. Mellette azonban értetlenül álltam a tény mellett, miszerint Isten eljött beszélni a Martens lányok anyjával. Szinte hihetetlen volt, mégis apánkhoz illett. Most már biztosan állíthatom, hogy nem csak az idősebb testvérek élete fog megváltozni, ha minden sikerül, hanem az egész világ. Még, hogy nincs olyan, hogy előre megírt életek. Saját akarat létezik, vagy sem, azt senki nem állíthatja, hogy próbálkozni sem szabad. Túl sok információt mondott Bianka arról, hogy mi fog történni a jövőben, legalábbis, amíg nem jön valaki, akinek erősebb az akarata és meg nem változtatja az idő folyását. Míg a Winchesterek csak elterelték a sorsukat, addig a lányok kitépték a lapokat és újakat írtak helyettük. Bár nem biztos, hogy a vég mindenkinek tetszeni fog. Főleg Gina az, aki annál is jobban össze fog törni, mint eddig. Alexa pedig még abban a tudatban van, hogy egyszerűen meg kell halnia. Már csak azt kellett közölnöm velük, hogy nem ölheti meg bárki a démont. Egy erős kötelék eltörléséhez, mint az angyal-démon ellentét, csak egy még erősebb dolog törölhet el. A testvéri szeretet pedig pontosan egy ilyen. Alexa tehát hiába döntötte el, hogy titokban tartja a tervét az utolsó fázisig, mikor azt Ginának kell meglépnie. A saját testvérének kell megölnie őt. Bianka azóta tudta ezt, mióta meghalt és azóta minden nap kín szenvedés neki. Tudni, hogy a lányodnak meg kell ölnie a másik gyermeked, hihetetlen erő kell ehhez. Tudta, hogy mostantól ez végleges lesz. Hogy többet nem tudják őket visszahozni. Hogy ennek így kell történnie. Hogy mindkettőjüket tiszta szívből szereti.
 Szóval most itt ülök Alexa mellett és azon gondolkodom, hogy hogyan mondjam meg neki az igazat. Egyszerűen nem jönnek a szavak a számra.
 - Túlságosan csendben vagy. - Motyogja, miközben elhelyezkedik pontosan úgy, hogy a feje a combomra kerüljön.
 Akaratlanul nyújtom ki a kezem, hogy végig simítsak izzadt homlokán. A teste lassan kezdi feladni a küzdelmet. Ha a démon nem költözik vissza a testébe, akkor ígyis úgyis meg fog halni.
 - Beszéltem anyukáddal. - Kezdem halkan, mire érzem, hogy megfeszül.
 - Hiányzik. - Suttogja és letöröl egy könnycseppet.
 - Ti is nekik. - Húzom halvány mosolyra a számat, majd belekezdtem abba, ami nyomja a lelkem. - Nem először találkoztam vele az utóbbi időben. Mesélte, hogy mikor nem voltál tudatodnál, ott bújtál el náluk, hogy ne sérüljön a lelked újra és újra. Viszont Alexa el kell neked mondanom valamit, aminek nem fogsz örülni.
 Ismét csak mocorgás volt a válasza.
 - A démon-angyal kötelék egy hihetetlenül erős dolog a világon. Olyannyira, hogy még apánknak sem sikerült megtörnie soha. Ahhoz, hogy sikerrel járjon a terved, egy majdnem olyan, vagy még annál is erősebb köteléknek kell szétzúznia a démont, mint amivel ő bír.
 - Mit akarsz ezzel mondani? - Köszörülte meg a torkát. - Hogy adjam fel a végjátékban? Vagy esetleg tudsz valamit, ami annyira erős lenne és pont ezért hozod most fel? Cas, kérlek, az igazat mondd.
 Óvatosan és lassan felült, hogy mélyen a szemembe nézve adja a tudomásomra, bármit megtenne azért, hogy vége legyen ennek az egésznek. Nem bírtam állni a tekintetét.
 - Csak pár olyan dologról tudok, ami erősebb ennél. - Kezdtem szép lassan. - Az egyik a szülő-gyermek kapocs, de mivel nálatok ez sajnos nem lehetséges, marad az utolsó esély. A testvéri szeretet.
 Néztem ahogy összeráncolt homlokkal próbálja értelmezni a szavaimat, de végül csak értetlenül megrázta a fejét, ezért folytattam.
 - El kell mondanod Ginának a terved, ugyanis az egyetlen személy, akinek hatására a tőr beszippantja Ráchel lelkét, az a nővéred. - Mondtam ki végre az ítéletet.
 A mellettem ülő lány elsápadt, majd sírni kezdett.
 - Nem fogja megtenni, Cas. - Szipogott, miközben bizonygatta. - Sose tenné meg. Hiába lesz az egész így.
 Óvatosan átöleltem és hagytam, hogy kisírja magát. Tudom én is, hogy Gina nem tenné meg. Viszont, ha az egész világ sorsa a tét?


Gina:

 Fel-alá járkáltam a volt szobámban, miközben vártam, hogy Rowena elvégezze az utolsó simításokat a konyhánk kövére festett extra erős démoncsapdával.
 - Kényelmes az ágyad. - Szólalt meg hirtelen Dean, mire kissé megugrottam.
 Szinte már el is felejtettem, hogy ő is itt van. Csak számoltam vissza a perceket, folyton az órára pillantgattam, amiben már évek óta elemet kellett volna cserélni.
 - Bele fogok őrülni ebbe. - Fúrtam ujjaimat a tincseim közé, így próbálva leplezni remegő kezem. - Te hogy tudsz ennyire nyugodtan feküdni ott? Ha Ráchel lelke bekerül a tőrbe, Sam kijön és akkor újra együtt a nagy csapat.
 Elmosolyodtam a gondolatra. Előttem volt a kép, ahogy Lexy Sam nyakába ugrik örömében, én pedig közben a háttérben halkan figyelem őket, miközben Dean átölel hátulról és bármilyen világ vége jöhet, együtt legyőzzük.
 - Sajnos ez nem fog megtörténni. - Ült fel Dean és arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
 Tekintetemmel üzenni próbáltam neki. Valamiről nem tudok? Miről maradtam le?
 - Sam lelke kiszabadul, de a teste már... - Megakadt a mondat közepén. - Nem lesz mibe visszatérnie. Úgy látszik a családi vállalkozás ezzel bezárul. Sammynek ez most végleges.
 Meghökkenve álltam meg előtte és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy nyakunkon a határidő.
 - Hogy lehetsz ennyire pesszimista? - Ráztam a fejem hitetlenül. - Mindig megoldottátok. Most is sikerülni fog. Hiszen ti vagytok a Winchesterek. Muszáj sikerülnie...
 A hangom megbicsaklott, miközben leguggoltam elé, hogy szemmagasságba kerüljünk. Bíztatni szerettem volna, hogy minden rendben lesz, de mintha elvágták volna a hangszálaimat. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. Csak kezeim közé fogtam az arcát és könnyes csókot adtam neki. Próbáltam belesűríteni mindent, amit éreztem. Bánatot, szeretetet, haragot és szerelmet. Hosszan viszonozta, majd mikor elváltunk zöld íriszeit rám szegezte.
 - Szeretlek. - Suttogta és a torkomba gombóc nőtt.
 Nem tudtam neki viszonozni, de ő így is értette. Szükségem volt erre a szóra. Tőle kellett hallanom. Aztán hirtelen az ajtóm felé pillantott és mikor én is felnéztem, tanácstalan húgommal találtuk szembe magunkat.
 - Bocsi, hogy zavarok. - Állt meg a bejáratnál tétován. - Szeretnék mondani valamit.
 Dean azonnal értette, hogy komoly dologról lehet szó, mert felkelt és engem is felsegített. Letöröltem a könnyeimet és figyeltem, ahogy a Winchester elhalad Alexa mellett.
 - Várj! - Szólt utána. - Te is... Vagyis... Ahj... Szóval mindketten legyetek itt kérlek. Muszáj valaki, aki megért...
 A szólított visszasétált és megállt húgom mellett, akin látszódott, hogy egyre rosszabbul van. Várakozón néztünk rá mindketten.
 - Hazudtam nektek. - Kezdett bele a nem túl bizalom gerjesztő beszédébe. - Azt mondtam, hogy sikerülni fog a terv, de ez nem teljesen igaz. Az, amit ti hisztek, az nem is létezik. Az én tervem viszont éppen kútba esik, ha Gina nem vállalja el a saját szerepét.
 Dean rám nézett és értetlenül vonta össze szemöldökét.
 - Lex, nem értelek. - Szólalt meg, mivel nekem nem sikerült még egy épkézláb mondatot se összeszednem fejben. Miről beszél?
 - Ráchel nem űzhető ki belőlem. - Folytatta és nem nézett a szemembe. - Soha nem is tudtuk volna csak egyszerűen kiűzni. Castiel és Rowena tudta mire készülünk, de ti nem. Ráchel lelkét be kell zárni a tőrbe, hogy Sam kiszabaduljon, de ez csak akkor lehetséges, ha ereje teljében van a gazdatestben. Ami azt jelenti, hogy én akkor már nem...
 Elcsuklott a hangja, nekem pedig az eddig ólom lábon járó idő végleg leállt. Csak néztem ahogy mozog a szája, arcán könnyek folynak végig, de a szavai súlyát nem fogtam fel.
 - Castiel elmondta, hogy csak Gina teheti meg. A testvéri kötelékünk kell hozzá, hogy be tudjuk zárni a démont... Gina, hallod amit mondok? - Lépett közelebb hozzám remegve. - Meg kell tenned. Könyörögve kérlek, hogy tedd meg! Különben nem tudom mit szabadítunk a világra és...
 Megállt a mondat közepén és segélykérőn nézett a Winchesterre, aki szintén sokkolva állt egy helyben.
 - Nem. - Mondtam ki, de még magam sem ismertem fel a saját hangomat. - Nincs az az Isten, hogy megöljelek!
 - Muszáj lesz. - Mondta olyan nyugodtan, mint aki tudja mi fog következni. - Így is úgy is meg kell halnom. Nem érted? A démon annyira kizsigerelte a testemet, hogy már most nehezemre esnek az olyan dolgok, mint a beszéd, vagy akár a légzés.
 Ekkor tűnt még csak fel, hogy mennyire aprókat és milyen szaporán veszi a levegőt. A karikák a szeme alatt, a beesett arca. Minden, amit eddig az agyam próbált elrejteni előlem. Közelebb léptem hozzá, de nem mertem megérinteni. A végén még összetörik.
 - Nem akarlak bántani. - Zokogtam fel, de tudtam, hogy minden egyes szó amit mond, igaz.
 Ő pedig csak elmosolyodott.
 - Én már nem leszek ott. - Ölelt meg olyan szorosan, amennyire az az állapotától kitellett. - Úgy fog kinézni, mint én, de ő nem én vagyok. Ígérd meg, hogy nem hiába halok meg.
 A válla felett Dean tekintetével találkoztam, ami pontosan ugyan olyan üres volt, mint az enyém. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. El tudod ezt képzelni?


Sam:

 Hallottam őt. A démon elbízta magát és ez lesz a veszte. Úgy gondolta, hogy a lány már csak egy játékszer, amit használhat, de arra nem számított, hogy most nem csak a Martens-ekkel, hanem a Winchesterekkel is összeakadt. Végig ott voltam minden egyes pillanatban. A jóban, és rosszban is. Mikor a démon átvette az irányítást felette és nem csak az ártatlanokat ölte meg, hanem közben szép lassan engem is kínzott. Szó szerint a lelkemet próbálta tönkre tenni azzal, hogy láttatni engedte mit művel Lexy testével. Azonban ott voltam akkor is, mikor a lány végre visszatért és szinte elbújt saját maga elől is. Heteken, hónapokon keresztül keresett engem és csak ritkán adódtak olyan pillanatok, mikor eszébe jutott, hogy mi is történt valójában. Ilyenkor Ráchel óvatosan átvette az emlékek felett az irányítást és elaltatta a gyanút. Az első hetekben még lett volna rá lehetőség, hogy Lexa legyőzze a benne tanyázó démont, de csak segítséggel. Dean-ék viszont eltűntek, pont, mint a rólam szóló emlékek. Elhitette a fiatal Martenssel, hogy én is csak egyszerűen felszívódtam, hogy aztán erre terelje a gondolatait. Mikor tudatánál volt, engem keresett és a testvéreinket, de sose gondolta volna, hogy ott rejtőzök a zsebében. Én voltam az első áldozata, akit a tőrrel ölt meg, ezért a többiek lelke nem váltotta ki az enyémet. Most pedig, hogy tudom, a saját nővérének kell megtennie, azt kívánom bárcsak lenne másik megoldás. Ha kell, itt maradok örökre, ebben a semmiben, de Alexa szenved és ami lényegesebb, haldoklik. Nem hagyhatjuk, hogy hiába való legyen az áldozata. Az áldozatunk. Átvert minket Elizabeth, mikor azt mondta meg kell haljak, de mint akkor, most is feláldoznám magam a lányért, akit szeretek. Már csak abban reménykedtem, hogy Gina elég erős lesz hozzá, hogy megtegye, és hogy Dean tényleg megteszi, amire Alexa kéri őt.


Gina:

 Az agyam kikapcsolt. Az utolsó órákban Rowena közölte velünk, hogy valószínűleg az a pillanat, mikor a démon visszaveszi az irányítást a húgom felett, lesz az utolsó, hogy életben láthatom őt. Mondhatom sosem volt jó vigasztalásban. Nem tudhattuk, hogy pontosan mikor fog visszatérni, ezért Alexa beült a csapda közepébe és ott várt. Teljesen nyugodt volt. Én pedig kezdtem megőrülni a saját gondolataimtól. Nem sértődtem meg azon, hogy elhallgatta előlünk a legfontosabb részt és csak azért mondta el nekünk, mert én nekem kellett... Nekem kellett... Nem, még csak fejben sem tudtam kimondani. Lehetetlen, hogy én megtegyem, mégis tudta egy részem, hogy igaza van. Hiába volt fiatalabb, mindig is ő volt a bölcsebb. Én pedig az, aki fejest ugrott az ismeretlenbe. Legalábbis a baleset előtt. Aztán fordult a kocka és rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az idősebb és egy nővérhez illő példát kell mutatnom. Megígértem neki, hogy sose hagyom el őt, hogy sose hagyom, hogy bántsák. Most pedig itt állok a régi házunkban és számolom vissza a másodperceket, hogy mikor kell megölnöm.
 Alexa mindenkivel váltott egy pár szót és elbúcsúzott a fiúktól, Rowenának pedig megköszönte a segítséget.
 - Magatokra hagyunk benneteket. - Nézett Castiel az órára, ami már csak pár percre volt az ígért visszatéréstől.
 Bólintottam és figyeltem, ahogy mindenki kisétál a helyiségből.
 - Azt hittem majd egy vadászat közben fogok meghalni. - Szólalt meg Alexa rekedtes hangon, miközben a plafont bámulta. - Egy vérfarkas kitépi a szívem, vagy egy wendigo elől menekülök és elesek egy faágban, majd beverem a fejem és meghalok.
 Hiába volt komoly a helyzet, felnevettem.
 - Idióta. - Jelentettem ki és beléptem mellé a körbe.
 Csak néztünk egymásra, egyikünknek se jöttek szavak a szájára. Eszembe jutott minden. Mikor először tartottam a kezemben, minden egyes közös kirándulás; az óvoda, az iskola, a versenyek. Lepergett előttem az élete.
 - Mikor foglak legközelebb látni? - Kérdeztem halkan, de a végére már szinte csak tátogtam.
 - Mikor a holló... - Vont vállat, majd elmosolyodott.
 - Hülye költő. - Bőgtem el magam a gondolatra, hogy soha többé nem láthatom.
 Mondani szerettem volna még valamit, és ahogy láttam, neki is lett volna még mit közölnie, de elfogytak a betűk, amiket felhasználhattunk volna, hogy egy egész mondatot alkossunk. Némán öleltem át és csak mikor elengedtem, láttam meg a könnyeket a szemében. Nem akart meghalni. Tudtam, hogy szerette az életet, most mégis a halált választja, hogy megszabadítson minket egy ismeretlen gonosztól. Az én kicsi húgom.
 Ki tudja meddig maradtunk volna így, ha nem lép be Castiel az ajtón.
 - Kezdődik. - Mondta és nekem ki kellett lépnem a körből.
 Egy pár visszafojtott lélegzet erejéig nem történt semmi, majd mintha csak Thor szállt volna alá az égből, elektromos sokk járta át a testünket. Hihetetlen ereje kiszorította belőlem a szuszt is és mire újra kitisztult a látásom, Alexa nem volt sehol. Helyette egy mérgesnek tűnő, de mégis nyugodtságot magára erőltető, fekete szemű nő állt előttem, aki egyenesen rám szegezte tekintetét.
 - Úgy tűnik a kislány okosabb volt, mint gondoltam. - Mosolygott és végig pásztázta a kis csapatot. - Egy vadász, egy angyal, egy boszorkány és egy testvér. Félnem kellene?
 Hiába tudtam, hogy ő már nem a húgom, nem bírtam megmoccanni. Rowena odasétált mellém és kezembe adta a tőrt.
 - Sok sikert. - Mondta, majd egy csettintés után eltűnt.
 Nem maradt itt a véghajrában. Igaz is, hiszen az, aki felkérte, már nem él.
 - Azt akarjátok nekem mondani, hogy a vöröske hajlandó megölni engem? - Pislogott egyet, mire a szurok tekintet eltűnt és ismét csak a barna szempár nézett rám.
 - Gina, meg kell tenned. Alexa már nincs bent. - Erősített meg Castiel abban a tudatban, hogy hiába az ismerős arc, a húgom lelke örökké eltűnt.
 Ekkor Dean se szó, se beszéd belépett a körbe és egy bocsánat kérő mosoly után elkapta a kezét, amit azonnal hátra is szorított. Hallottam, ahogy reccsent a csont, nekem pedig a hideg is végig futott a hátamon. Szirénák villogtak a fejemben. Bántotta a testvéremet! Nem, ő már nem az! Tedd meg! Ne legyen hiába a húgod halála! Dean lefogta és a földre szorította a hadakozó démont, de a csapda annyira legyengítette, hogy egy egyszerű ember erejével bírt csak. Én pedig nagyon lassan elindultam felé.
 - Nem fogod megtenni. - Nézett rám ijedten a barna hajú lány. - Pénzt szeretnél? Vagy hatalmat? Megadhatom. A kis Martens itt van bent. Őt is meg fogod ölni és akkor soha többé...
 - Elég lesz! - Kiáltottam rá és ismét megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. - Csak hagyd abba!
 Ismét ott éreztem magam. A motel szoba fürdőjében, miközben próbáltam elhallgattatni az angyalok hangját. Tehetetlen voltam velük szemben. Kicsinek és egy semminek éreztem magam a rengeteg információ között. Most viszont tudtam, hogy a démon hazudik, ugyanis a hangok eltűntek, ami csak annyit jelenthetett, hogy Alexa már tényleg nincs velünk. Lopva az alkaromra néztem, de ott már csak egy apró heg volt a tetoválás helyett. Igen, vége van. Most pedig meg kell tennem, amire megkért. Nem hagyhatom, hogy...
 - Gyűlöllek. - Szűrtem fogaim között a démonnak.
 Elé léptem és hiába volt az ismerős arc, elcsúfította azt a sátáni vicsor. Csak magamban mondtam ki az utolsó mondatot, mielőtt a mellkasába fúrtam a tőrt. Egy hirtelen villanás után a fegyver kipattant a kezemből, Alexa teste pedig élettelenül terült el a padlón, örök némaságba száműzve őt. Remegve néztem le rá.
 - Szeretlek, Kiscsillag. - Térdeltem le mellé és átöleltem, miközben végre kimondtam, amit az előbb csak neki szántam.
 Vége volt. Tényleg vége volt.


Alexa:

 Csak reménykedni tudtam, hogy Dean megteszi, amit kértem tőle. Mielőtt Ráchel visszatért volna, Rowenának és Castielnek megköszöntem az eddigi segítségüket. Az idősebb Winchesterre viszont rábíztam mindent, amit magam mögött hagyok. Tudtam, hogy Gina jó kezekben lesz. Legalábbis reménykedtem.
 - Ígérd meg, hogy segítesz neki. - Kérleltem.
 Tudtam, hogy a nővérem le fog fagyni abban a pillanatban, mikor engem lát a démon helyett, így meg kellett valakit bíznom, hogy segítsen neki. Dean volt rá a legalkalmasabb személy.
 - Igyekszem. - Bólintott, majd szorosan átölelt.
 Nem mondtam meg neki, hogy fáj az érintése, csak viszonoztam a gesztust. Ennyivel tartozom neki. Ha Ráchel lelke a tőrbe kerül, Sam kiszabadul. Ha hihetek Castielnek, akkor Chuck egy közös mennyországot ígért nekünk. Hinni szerettem volna benne, hogy minden a tervek szerint fog menni. Egyedül a fájdalommal nem számoltam.
 Mikor Gina kilépett a körből és mindenki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék, még nem számítottam arra, hogy fájdalmas lesz a halálom pillanata. Mintha minden porcikámat eltörnék újra és újra, hogy aztán szét szakíthassanak. Üvölteni akartam, de már nem volt mivel. És akkor hirtelen eltűnt a fájdalom és én egy nagy semmiben találtam magam.
 - Sikerült. - Szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, mire görcsbe ugrott a gyomrom.
 Lehunyt szemmel fordultam hátra, hogy aztán sírva vessem magam Sam nyakába.
 - El se hiszem. - Szipogtam, miközben megcsókoltam. - Itt vagy. Tényleg itt vagy.
 Sam lelke pedig egyszerűen csak átölelte az enyémet.
 - Nem létezik nálunk, hogy "boldogan éltek, míg meg nem...". Csak az ellentéte. - Kezdte mosolyogva, miközben homlokát az enyémnek döntötte.
 Igaza volt. Sosem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint abban a percben. Pontosan tudtam, hogy miket és kiket hagytam magam mögött, de azt is, hogy meg tudják oldani. Mindig sikerült nekik és most is fog.
 - Olyanok vagyunk, mint a párhuzamos egyenesek. - Simítottam végig hüvelyk ujjammal az enyhén borostás arcán. - Csak a végtelenben találkozunk.
 - Szeretlek. - Mondta csendben és újra megcsókolt.
 - Én is.
 A távolból még hallottam egy szót. "Kiscsillag". Megtörtént. Minden fájdalmam elmúlt és abban a boldog pillanatban ragadtam, mikor először pillantottam meg Sam Winchestert. A közös mennyországunk.


Dean/Epilógus:

 Hetek teltek el. Vannak pillanatok, amiket nem lehet szavakkal kifejezni. Túlságosan szörnyű lenne még a név is hozzá. A testvérek olyan közel állnak egymáshoz, amennyire csak lehet, most pedig ketten próbáljuk túlélni a túlélhetetlent. Néha olyan mélyek egyes pillanatok, hogy egyszerűbb úszni bennük. Mi pedig megpróbáltunk együtt élni az elképzelhetetlennel és nem megfulladni.
 Órákon keresztül egyedül vagyok. Egyedül járok el mindenhova. Inkább csak este teszem ki a lábamat, hogy ne kelljen emberekkel találkoznom. Sam szerette a csendes falvakat, míg én inkább a nyüzsgő belvárost részesítettem előnyben. Most mégis a templomhoz vezet az utam. Nem megyek be, csak nézem pár méterről az ajtó felett lógó keresztet. Szótlanul imádkozom.
 - Olyan csendes itt minden. - Mondta nekem egyszer az öcsém, én pedig csak most értettem meg, hogy mire gondolt igazán.
 Gina úgy jár-kel a bunker folyosóin, mint egy élőhalott. Néha magában beszél, de nem nézünk egymásra. Nem próbálkozom enyhíteni a fájdalmán. Tudom, hogy most egyedül szeretne lenni.
 Sam mindig is egy kis házat szeretett volna. Egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol előre köszönnek, és ahol van valaki, akit szerethet. Sose tudtam volna neki ezt megadni. Hálásnak kellene lennem, amiért nem a Pokolra került és olyan valakivel van, akit szeret.
 Az elképzelhetetlent próbáljuk feldolgozni, míg Gina naponta végig járja az egész bunkert. Az összes szobát. Lassan már csukott szemmel se tévedne el. Valamivel le kell foglalnia magát, különben beleőrül. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. El tudod ezt képzelni?
 Egy nap, ritka pillanatok egyike, mikor a folyosón találkozunk és meg is állunk, hogy hallgassuk egymás csendjét. Most viszont muszáj lesz megtörnöm ezt a kínzó hallgatást.
 - Gina... - Kezdem, mire összerezzen. Folytatnom kell. - Tudom, hogy nehéz, de nézd meg hol tartunk és nézd meg, hogy hol kezdtük. - Ez az, ügyes vagy Winchester, csak így tovább. - Tudom, hogy nem érdemellek meg, de kérlek, hallgass meg. Csak ennyit kérek.
 Szokásos csend a válasz és én csak végig nézek fehér, mesefigurás pulóverén és Tini Nindzsa Teknőcös pizsama nadrágján. Csak ezt hajlandó hordani.
 - Ha megmenthetném az életét, megtenném. - Folytatom nyögve-nyelősen és amit mondok, minden szó szívből jön. - Tudom, hogy soha nem lehet őt helyettesíteni. Őket nem lehet csak úgy helyettesíteni... Tudom, hogy időre van szükséged, de meg foglak várni. Várni fogok rád addig, ameddig kell. Csak ne lökj el magadtól. Ennyi bőven elég lenne.
 Megpróbáltuk a lehetetlent. Mégis vannak pillanatok, amikre sosem fogunk szavakat találni.
 Közelebb lépek a vörös hajú nőhöz és próbálom kizárni a gondolataimat. Nincsenek ígéretek. Csak mi ketten. Megállok előtte pár centire, hogy ha akar, ki tudjon kerülni, de legnagyobb meglepetésemre, mellkasomnak dönti a fejét és hosszú idő óta először szólal meg.
 - Olyan csendes itt minden. - Zokog fel és engem is a sírás kerülget.
 Sammy arca kúszik lehunyt szemhéjamra.
 - Tudom. - Suttogom és átölelem olyan szorosan, amennyire csak bírom.
 Tartom őt, miközben nekem is megerednek a könnyeim. Nem érdekel semmi, csak a fájdalom a lelkem mélyén. A hely, ahol Sammynek kellene lennie, most mégis üres. Pontosan megértem min megy keresztül. Hogy milyen nehéz a másik feled nélkül. Hogy egy gyenge semminek érzed magad. Hogy legszívesebben minden pillanatban sírnál. Hogy nem akarod elfogadni, hogy vége.
 Elveszíteni egy testvért? El tudod képzelni? Ha bárhol meglátsz minket együtt, csak gondolj arra, hogy mi túléltük a lehetetlent. Mégis itt vagyunk egymásnak.
 - Nem adhatjuk fel. - Szólaltam meg újra, miközben a haját simogattam.
 Ő pedig csak bólintott beleegyezése jeléül. Mert mindketten találtunk valakit, akiért még érdemes átvészelni a világvégét is. Túl fogjuk élni. Egymásért és azokért, akik már nem lehetnek velünk.

2019. március 17., vasárnap

Éjfél

Ez a fic nem jöhetett volna létre, ha nem nézem meg reggel az "Amélie csodálatos élete" című filmet. Mint látszik, eléggé elkapott az egész hangulata és bár néhány elemet átemeltem belőle, mégis az SPN világába helyeztem át és teljesen az én agyszüleményem. A főszereplő nem azért felszolgáló, mert Amélie is az, hanem azért, mert ÉN is az vagyok. XD
Jó olvasást!


2019. Március 17.

 Pontban 11 óra 13 perc 59 másodperckor Castiel rájön, hogy mi a különbség a Star Wars és a Star Trek között. Ugyan ebben a pillanatban Crowley feleszmél, hogy jobban szereti a gumicukrot, mint a csokoládét. Mindeközben Dean Winchester a Bunker asztalánál ül és ahelyett, hogy az éppen aktuális ügyön dolgozna, a polcokon sorakozó könyveket számolgatja.
 Dean nem szereti, ha valaki más vezeti az autóját, és ha bárki a zenei ízlését kritizálja. Azt sem szereti, ha nincs a legközelebbi boltban pite, vagy ha egyedül kell lennie. Viszont ennek ellenére szereti egyedül lemosni az ő Baby-ét. Szereti még, ha az anyukájáról és róla készült kép mindig az ágya mellett van lefekvés előtt és legfőképp a testvérét szereti.
 Az öccse, Sam Winchester ekkor a szobájában fekszik és a plafont bámulja. Ő nem szereti a rendetlenséget és azt, ha a bátyja magára próbálja venni az egész világ gondját. Ezzel szemben szereti a kockás ingeit és mikor senki nem látja, összefogni egy kis copfba a haját. Szereti még a jogot, mert átlátható, de mégis vannak apró egérutak benne. Egyszer szeretne családot és egy nyugodt életet, amiben a testvére is boldog. Egy olyan világot, ahol nem kell minden pillanatban azon gondolkodni, hogy éppen melyik természet feletti lény akarja meghódítani a mindenséget. Most azonban csak fekszik és a plafont bámulja. Számolgat, hogy pontosan mennyit aludt a héten, de sajnos nem jut tovább négy óránál. Miközben számol, fel sem merül benne, hogy negyvennyolc órán belül megváltozik az élete.

 Ugyan ezen a napon, ugyan abban a másodpercben, ugyan abban a városban a francia származású Cécile Bourgeois rákattint egy cikkre, miszerint "Bele lehet halni a bánatba", de nem olvassa végig, ugyanis fel kell kelnie megetetni az ajtóban nyüszögő kutyáját. Cécile nem szereti, ha valaki olvasás közben zavarja, egyedül a kutyájának engedni meg. Ezen kívül még irtózik átmenni bármilyen járművel nagyobb folyók felett és a szokatlanul lyukas dolgoktól. Ellenben imád sokáig az ágyban maradni és mosolyogni. Szereti megfigyelni az embereket, mikor azt hiszik, hogy senki nem látja őket és aztán úgy nézni rájuk, mint egy régi ismerősre. Szereti a kis házát, amit bérel a munka helyétől pár utcányira, és szeret néha "Carpe Diem" módjára élni. Miközben a háziállata eszik, ő kitölti egy tálba a müzlit és ráönti a tejet. El se tudja képzeli, hogy bárki fordítva tenné meg ezt. Amikor lenyeli az első falatot, még nem tudja, hogy negyvennyolc órán belül meg fog változni az élete.
 Miután Cécile felöltözik és ellenőrzi háromszor is, hogy be van-e zárva a bejárati ajtó, elindul a munka helyére. Egy közeli étteremben dolgozik, felszolgálóként és nagyon szereti. Sok ember, sok különböző élettel és mind arra vár, hogy ő felfedezze. Szokása szerint kettő perccel munka kezdés előtt belép az ajtón és mindenkinek egyesével köszönve, hátra sétál az öltözőhöz. Átöltözik a váltó ruhájába és a pultba lépve azonnal átalakul. Mindenkivel elbeszélget, pedig nem szeret beszélgetni. Mindenkire mosolyog, pedig csak azokra szeret, akik megérdemlik. Gyorsan végzi a dolgát, pedig nem szereti, ha siettetik. Mégis Cécile imád itt dolgozni és ez az érzés ismét hatalmába keríti, mikor belép a kedvenc vendége. Na, nem olyan kedvenc, mint például a furcsa pasas a sarokban, aki mindig tejjel kéri a kávét, de nem is olyan kedvenc, mint a mindig központi asztalnál ülő vörös hajú lány, akinek szeplői mindig másról mesélnek. Nem, az ő kedvenc vendége a titokzatos magas férfi, aki pontosan minden vasárnap délután négy óra kettő perckor toppan be. Szereti rajta azt, ahogy lehajol, nehogy beverje a fejét az ajtóra akasztott szélcsengőbe, mint legelső alkalommal, és azt, hogy mindig más ing van rajta, de a haja időjárástól függetlenül, mindig ugyan úgy áll. Egyszer még azt a pillanatot is sikerült elkapnia, mikor egy apró haj gumit éppen kihúz a hajából, majd a laptopját összecsukva távozik. Cécile sosem volt átlagos és ezt néha áldásnak, néha átoknak fogta fel. Most, ahogy éppen az érkező felé siet, hogy a legjobb helyet kiválasztva leültethesse, arra gondol, vajon tényleg elég jól bezárta-e az ajtót otthon.
 - Szia! - Köszön neki Sam, akinek csak egy véletlen folytán tudta meg a nevét.
 Cécile inkább csak rámosolyog, egy olyan igazi, szívből jövő mosolyt kap, amit csak kevesen. Aztán szétnéz és az egyik ablak melletti egyes asztalhoz vezeti a férfit.
 - Szokásos? - Szólal meg először és közben a papírját bámulja, amire már felírta a kávét, két cukorral, egy tejszínnel és az elviteles pitét.
 - Igen, köszönöm. - Bólint Sam és előveszi a laptopját, de csak maga mellé rakja, nem kapcsolja be.
 Cécile szereti a szemét, ami néha zöld, néha kék, néha pedig barna árnyalatban játszik. Mikor először döbbent rá, hogy egész nap el tudná nézni az ismeretlen arcát, két napig a müzlire öntötte a tejet, hogy legalább reggel ne ő legyen az első gondolata. A lány még sosem volt szerelmes ez előtt. Voltak barátai, de nem hozták azt a szintet, amit ő várt. Azt szerette volna, ha úgy szeretik őt, ahogy neki is jó, ne csak a másiknak. Ennek dacára Cécile igyekezett nem kimutatni az ismeretlen ismerősnek, hogy a kis lábujja hegyétől a füle tövéig szerelmes belé. Inkább lefőzi a kávét és a tetején lévő habba egy apró kakaó-szívet rajzol, pont annyira csúnyán, hogy csak az ismerje fel, aki tudja mit keressen. Ezután a tálcára rakja a becsomagolt pitét és egyszerre viszi ki őket az asztalhoz. Mosolyogva teszi le az italt és két lélegzet között bátorságot próbál gyűjteni ahhoz, hogy megszólaljon, mikor Sam telefonja megcsörren. Bocsánat kérőn néz főszereplőnkre, majd felpattan és kisiet az étteremből. Cécile egy darabig még áll és vár egy helyben, majd mikor hallja a gumik csikorgását, végre kifújja a bent tartott levegőt. Tekintete az asztalra siklik, majd a székre, amin egy fekete táska pihen, benne Sam laptopjával. A barna hajú lány arcára régen látott izgalom ül ki. Utoljára akkor örült ennyire a véletlennek, mikor véletlen letörte anyja legszebb virágjának fejét és pont akkor járt arra a kutya is, ezért az egészet ráfogta, mire az anyja az állatot verte el. Cécilenek mai napig lelki ismeret furdalása van miatta, hogy örült a szerencséjének.
 Este 9 óra 27 perc 2 másodperckor befejezi a felmosást és utolsóként hagyja el az éttermet. Haza indul, kezében Sam tulajdonával. Otthon megeteti a kutyáját, majd ágyára rakja a fekete táskát. Elmegy zuhanyozni, de nyitva hagyja az ajtót, mert így pont rálát a szobájára. Nem alszik egy szemhunyásnyit sem, inkább törökülésben az ágyon ül. Hozzá se nyúlt az idegen dologhoz.
 Több lehetőség is átfut az agyán. Az egyik az, hogy ha kinyitja és bekapcsolja, akkor egy szokványos gépet és egy szokványos életet fog találni a titokzatos idegen mögött, aki a továbbiakban már csak "kevésbe titokzatos idegen" lesz számára.
 A másik lehetőség az, hogy egy titkos ügynökkel van dolga, aki éppen a földönkívüliek invázióját próbálja megakadályozni, és ezért sietett el olyan gyorsan, mert a közelben leszállt egy UFO és ő volt a legközelebb, de az idegenek elrabolták őt és kitörölték az emlékeit, ezért nem jött vissza egész nap a táskáért, és most kirakták őt egy másik bolygón, ahol új életet kezdhet farmerként, és nem fog neki többre telleni egy kockás ingnél és Cécile nem érti hogyan szerethet egy olyan embert, akinek tehenei vannak.
 Cécile a laptopot bekapcsolva feltöri a belépési kódot. Nem volt egy zseni és különleges képességei sem voltak, de sokkal több szabadidővel volt megáldva, mint egy átlagos ember. Rengeteg olyan dolgot megtanult, amiket soha nem fog tudni hasznosítani. Például hatástalanítani egy bombát, repülőgépet vezetni és feltörni kódokat. Több ablak is meg volt nyitva, de ő azonnal kiszúrja azt, amivel a legtöbbre mehet. Belép a térképhez és megnézi az előzményeket. A legtöbb útiterv, ami a városban található, egyetlen helyet jelölt kiindulási pontnak, az erdő közepén. Cécile leírja a koordinátákat, aztán megeteti a kutyáját, felvesz egy meleg, citromsárga színű kabátot és hozzá a kedvenc piros-fekete sálját, majd a laptopot magához véve kilép a házából. Leellenőrzi háromszor, hogy rendesen bezárta-e az ajtót, aztán elindul a kora reggeli félhomályban, hogy visszajuttassa jogos tulajdonosának a gépet.

2019. Március 18.

 Este 8 óra 1 perc 32 másodperckor Sam és Dean Winchester véresen állítanak haza a Bunkerba. Egy vámpírt megölni sosem könnyű feladat, de három vámpír már kihívás.
 - Enyém a zuhany. - Ásít Sam és elindul az említett helyiség irányába.
 Mikor felfrissülve, tisztán kilép a víz alól, lövéseket hall. Azonnal a főhelyiség felé veszi az irányt, ahol még mindig véres bátyja, egy rikító citromsárga kabátos lányra fogja a fegyvert.
 - Hogy jutottál be? - Kérdezi idegesen.
 - Nyitva volt az ajtó. - Suttogja a lány, majd tekintete Samre téved. - Ezt neked hoztam.
 A fiatal Winchester döbbenten nézi Cécilt, aztán a bátyja felé int és csak azután szólal meg.
 - Dean, ő itt Cécile, a lány, akitől a pitéket hozom. - Magyaráz Sam még mindig csak egy törölközővel a derekán. - Cécile, ő itt Dean, a bátyám, aki most megy és lezuhanyozik.
 Az idősebb testvér bízik az öccsében, ezért leengedve a fegyvert, elmegy tusolni. Sam és Cécile magára marad a Bunker közepén, szótlanul állnak egymással szemben.
 - Köszönöm, hogy visszahoztad. - Töri meg a csendet a házigazda. - Mióta vagy itt?
 - Nagyon szívesen. - Mosolyog a lány megint úgy, mintha a férfin kívül nem létezne senki. - Nagyjából hajnali reggel 7 körül értem ide. Azóta várok.
 Sam nem tudja levenni róla a szemét, ahogy arca kipirul, ahogy tekintete kerüli az övét, ahogy próbálja rendszerezni a levegő vételeit. Közelebb lép, hogy elvegye a laptopot, de láthatóan Cécile nem zavartatja magát. Sőt, ahogy Sam elérhető távolságba kerül, a lány felemeli kezét és a másik vizes hajából kihúzza a gumit, amit benne felejtett. Aztán megint úgy mosolyog rá, mintha miden titkát tudná.
 - Hogy csinálod? - Kérdez rá a Winchester.
 - Mit? - Néz el mellette a lány, mintha nem tudná miről van szó.
 Sam nem vár választ. Helyette lehajol, hogy megcsókolhassa őt. Mióta is vár erre? Nagyjából azóta, hogy megtalálta azt a boltot, amiben a finom pite és a keserű kávé mellé Cécile arca is társul minden vasárnap. Egymásba feledkezve haladnak folyosóról folyosóra, egészen Sam szobájáig. Cécile egyszer sem ellenőrzi, hogy bezárták-e az ajtót és Samet se érdekli, hogy levernek pár dolgot, ezzel rendetlenséget hagyva maguk után.
 Éjfélt üt az óra. Sam és Cécile egymás mellett alszanak az ágyon.
Sam egy boldog családról álmodik, amiben a lánynak is fontos helye van már.
Cécile pedig arról, hogy szegény kutyája tegnap kapott utoljára enni.
 Eközben Dean a számolás végére ér és megállapítja, hogy az Egyetemesek rengeteget olvastak.

2019. március 11., hétfő

Az ördög Pradat visel

"Valld be Andy, eladtad a lelked, amikor felvetted a Jimmy Choo szandált. Láttam!" 



- Én inkább nem megyek. - Jelentettem ki és a fejemre húzva a takarót próbáltam elbújni a világ elől. 
- Bazdmeg. Ma van a rohadt nagy napod. Szedd össze magad, mert agyonverlek. - Rángatott ki nővérem az ágyból, egészen végig a szőnyegen. 
- Ez fáj! - Kapálództam, de nem hatotta meg.
- Nem azért szervezkedek hónapok óta, hogy keresztbe tegyél a lustaságoddal. Tudod mennyi időbe és energiába telt, mire mindent sikerült elintézni? Chuck-ot meggyőzni? Baszki, konkrétan összevesztem miattad Istennel! 
- Ne kiabálj. - Tapasztottam be a füleim két tenyérrel. - Megyek. - Tápászkodtam fel és elhúztam zuhanyozni. Még meg se száradtam, azonnal ketten fogtak közre. Pepi és Gina nem hagytak levegőt venni. A hajam csinálták, az ülés rendet sorolták. A sminkem készült, aztán belebújtattak a fekete menyasszonyi ruhámba. 
- Chuck ebbe is belement? - Nézegettem a tükör előtt. A ruha csodálatos volt. Már-már nem evilági. Hosszú ujjai teljes csipkéből, míg a szoknya része finoman csillogó tüllből állt. A hajam laza oldal fonatban, apró ezüst virágokkal díszítve. Sminkem kissé erős, de a szettemhez tökéletes hatást keltett. Úgy éreztem magam, mint a végzet asszonya, ami nagyjából illet is ahhoz, amit az elkövetkezendő óra leforgása rejtett. 
- Felkészültél? - Szorongatta Gina a két kezem. Bólogattam, de hang nem jött ki a torkomon. Réka még elszaladt a kezében lévő mappával, hogy idézem "lecsekkolja" a vőlegényt is.  

Az esküvőt a Földön tartottuk, hiszen én nem mehettem le a Pokolba, míg Lucifer nem mehetett fel a Mennyekbe. Ez az egy kikötése volt a frigy ellen az apjának, így belementünk. A bukott angyalom nem örült, de más helyszínt nem találtak a csajok és kis iróniával fűszerezték, ugyanis a helyszínt Las Vegasba szervezték egy "Heaven and Hell" nevezetű casinoba. Az egyetlen ember, aki napokig ezen röhögött, az Dean volt. Az idősebb Winchestert nem hagyta cserben a humora.

A terem bejárata előtt Gina átadott apának, aki az alkalomhoz illően apró konyba fogta ősz haját, szakállát ezüst gyűrűvel díszítve, hosszú fonatba rendezte és talpig fekete, öltözékben feszített. Meghatódva belekaroltam és kezdtem felfogni, hogy mi is fog történni, mikor megszólalt:
 - Tudtam, hogy ez lesz a vége. Eladod a lelked az ördögnek. Miért nem lepődök meg? - Sóhajtotta tetettett felháborodással, mire kitört belőlem a nevetés. Mire abbahagytam, már a sorok között sétáltunk és rengeteg ismerős arcot sikerült felfedeznem. A legmeghatározóbb mégsem barátaim, hanem a kisebbik öcsém volt, aki két hüvelykujját feltartva, ördögi mosollyal jelezte, hogy menőnek tartja: maga a Sátán lesz a sógora. 

Inkább elkaptam róla a tekintetem és a belépés óta először magam elé néztem, ahol megláttam Őt. Fekete, márkás öltönye, mintha rá lett volna öntve. Lezser mosolya mindent elfeledtetett velem. Megérkezve, apa átadott, én akkor szúrtam ki a "papot", aki össze ad minket. Nem más volt, mint maga Chuck. Elég vicces látványt nyújtott, hogy az apósom mondja ki a szavakat, de még mókásabb része akkor érkezett el, mikor belegondoltam: "Isten színe előtt..." Annyira elmerültem a zavart gondolataimban, hogy végül hangosan felnevettem. 
Lucifer sanda mosollyal felém fordult és próbálta kitalálni mi lehet ennyire vicces, de csak megráztam a fejem. Ha ő azt tudná, mi is zajlik elborult elmém bugyraiban... már kereket oldott volna és ácsorogna mellettem, akár valami szobor. 

A szertartás kissé rendhagyó volt, de a legfontosabb mondatok így is elhangzottak:
- Akarom. 
- Akarom. 

Ennek a két szónak és a megpecsételő csóknak köszönhetően, erőteljes fényárba borultunk. Számomra annyi tűnt fel, hogy erő és melegség járja át minden porcikámat, létrejött az elválaszthatatlan kötelék, míg a körülöttünk lévő emberek láthatták kívülről, ahogy Lucifer szárnyai oltalmazóan magukhoz ölelnek. Örökre.