Komplikált

Jen!... 

"Varázsló vagy Harry." Dörmögte Rubeus Hagrid a monitoromon, mire dühből lecsaptam a laptopot. Milyen egyszerűen működnek ezek a dolgok a filmekben! A szerencsétlenhez beugrik egy szőrös óriás, közli vele, hogy varázsereje van és elviszi jó messzire a nyomorúságától. Ezzel szemben voltam én, aki magára gyújtotta az egész iskolát, felrobbantotta a szomszéd papagáját és állandóan indikátorral járkált a zsebemben, nehogy véletlenül megmérgezze a saját ételét. A valóságot nem J.K.Rowling firkálta egy sajtpapírra. Igazából a boszorkányok nem baglyokkal küldözgetnek leveleket, hanem egyszerűen bújkálnak és igyekeznek túlélni. Az évek - rengeteg megadatott belőle - felőrlik a lelkünket. Érzéketlenné és depresszív, elviselhetetlen személysiggé csiszolnak. Egy idő után pedig képtelen leszünk kapcsolatot teremteni a külvilággal. Soha nem beszélünk arról mi zajlik belül. 

Én is így jártam. Darabokra hullva, vérző sebeim nyalogatva bújdostam a világ elől, mígnem egy nap rámtalált. Tudtam, hogy el fog jönni a napja, mégsem számítottam rá, hogy teljes lelki meztelenségben történik meg. Azt a pucér kurvát pedig, szerelemnek hívják. 

Sam Winchester meggyógyította a lelkem egy részét. Az egészre vágyott, én képtelen lettem volna neki adni. Túl sok, túl törött. 

Fáradt voltam és mérges. Gyűlöltem Hagridot, amiért Harry életét ilyen egyszerűvé tette. Persze, persze... Voldemort! Ki a tököm az a párszaszájú vénember?! 

Nekem miért nem érkezett levelem? Miért kellett minden mocskot és kínt megélnem? Miért nem maradt semmim a belső démonjaimon kívül? 

Ahogy őrlődve szidtam a képzeletbeli tüneményes óriást, észre sem vettem, de ujjaim az asztalon lévő tőr pengéjén táncoltak. Olyan éles, fényes és izgató. Csodálatosnak és elbűvölőnek találtam a kiszámíthatatlanságot, miszerint bármelyik pillanatban kicsordulhat a vérem, ha az úgy határozik.

Kábulatba esve, már-már magamon kívül húztam végig a bőrömön. Ez a másik oldala. 

Fordítottam rajta, így volt az igazi. Az adrenalin a testemben, a tét növekedett. Valahonnan előkerültek. Ott voltak mindenhol. A hangok a fejemben megállás nélkül azt suttogták: Tedd meg. 

Küzdhettem volna, de feleslegesen. Érezni akartam valamit. Bármit. Akármit! Ez volt az a pillanat, mikor már tudtam, hogy elveszítettem. Nem. Nem a harcot, hanem önmagam. Már nem féltem. 

Élesen hasított a csuklómba. Csillogó szemekkel, önelégülten figyeltem a munkám gyümölcsét, ami vörös rózsaként virágzott egyre jobban, ahogy fehér bőrömet festette színesre. Véreztem. Élveztem. 

A fülem csengeni kezdett. Elzavarta a hangokat. Lebegtem. Sam messziről jövő kiálltása még utat tört az elmémbe, ahogy azt kiabálja: "Valaki segítsen! Castiel! Akárki!" 

Nem tudtam mi lesz a történet vége. Abban az egyben viszont biztos voltam, ha túlélem és megkérdezik: Miért? A válaszom  az lesz: Túl komplikált.