Heya, Poindexter!

 

 Rick talán a harmincas éveiben élte ki magát a leginkább. Talán hiba volt huszonegy-két évesen családot alapítani, talán az volt hiba, hogy otthagyta feleségét a lányukkal együtt. Aztán jött Birdperson és Squanchy és egy pillanat alatt sikerült elfelejtenie a családját. Amúgy is nagyobb biztonságban voltak itt. Nem kívánná a saját lányának, hogy tizenévesen már a szövetség emberei Bethen keresztül találjanak rá Rickre. Végül is kőrözött bűnöző volt, nem vállalhat ekkora kockázatot. 

 - Squanchy valami kemény cuccot talált - nyögte Rick, miközben felkelt a földről, majd körülnézett. Valami ismeretlen helyen ébredt. Ilyen esetekben a végletekig tudta gyűlölni a részeg és beszívott énjét. Miért kell kitalálnia, hogy akkor akar lelépni valahova, ahol még életében nem járt. Egyik kezét a fejére helyezte, a másikkal nekitámaszkodott a falnak, és próbált nem elesni a fejfájás - szédülés kombótól. A kabátja belső zsebét kezdte el tapogatni, és amikor nem találta a portálvetőt egy pillanat alatt kitisztult a feje. Muszáj megtalálnia, különben a szövetség portáljait kell használnia, az meg ezekben az időkben, több, mint veszélyes lett volna önmagára nézve. Nem most akarta elkezdeni az életfogytiglanig tartó börtönt, annál többet ért számára a szabadság. Körülnézett még a szűk sikátorban, hátha valahol megtalálja a portálvetőt, de az nem volt sehol. Kénytelen volt kimerészkednie az utcára, és egy kicsit feltérképezni a bolygót, ahol landolt, és csak remélte, hogy a saját dimenziójában van. Zsebre dugott kezekkel indult el az utcán. Az itt élők a lehető legkülönfélébb teremtmények voltak. Némelyik alacsony, sárga színű, hatalmas szemekkel, a formájuk talán egy babra hasonlított, aztán voltak az emberi méretnél háromszor magasabbak is, furcsa, lila fülekkel, és szárnyakkal. Lehetetlen volt ennyiből megállapítani, hogy pontosan hol is lehet, ilyen lények biztosan náluk is vannak valamelyik galaxisban. Megunta a keresgélést, és inkább leült a következő sikátorban egy doboz tetejére. Előszedte valahonnan a flaskáját, és ivott belőle néhány kortyot. Hogy a picsába fogok hazajutni? - tette fel magában a költői kérdést. Valójában nem is érti minek csinál belőle ekkora problémát. Ő az univerzum legokosabb embere, bármikor kijátszhat bárkit, ellophat egy űrhajót, esetleg összefuthat valakivel, akitől elszedheti a dolgait, és az alkatrészekből tudna csinálni egy új portálvetőt. Ha a Földön betudta szerezni az alapanyagokat hozzá, akkor biztos nem itt lesz belőle problémája. 

 Arra eszmélt fel, hogy valaki átesik a lábain, zavarodottan ugrott fel a dobozról. Úgy tűnik valamikor a nagy gondolkozás közben elaludt. Lenézett a földön heverő illetőre. Barna hajú, szemüveges alak, fekete ruhában. Nem kéne megbízni benne. Nem mintha Rick bárkiben is megbízna. 

 - E-elnézést, nem akartam bajt - tápászkodott fel a földről a férfi, majd Rickre emelte a tekintetét. - A multiverzumra! Már vagy két éve nem láttam rendes hús-vér embert errefelé. - Nem tudta hova tenni a másik hirtelen örömét, aki kezet is nyújtott neki. Tanácstalanul fogadta el a másik kézfogását. - Stanford Pines vagyok - mondta. - De a Ford is megteszi. - Lelkesnek tűnt, olyannak, aki még nem fedezte fel a világ nagy részét. Rickből már hiányzott a tudásvágy, ő inkább szórakozásból fedezett fel új dolgokat. Végigmérte a másikat még egyszer. Göndör haj, néhány napos borosta, koszos ruhák, a hátán mégis valami csúcs technológiás fegyver. Ezek szerint lopni már egész jól megtanulhatott. A kezének valahogy furcsa tapintása volt. A férfinak hat ujja volt. 

 - Rick Sanchez - mutatkozott végül be, és elhúzta a kezét. - Mondd csak, két éve ezen a szartanyán vagy, vagy két éve nem találsz olyan dimenziót, ahol emberek is lennének? Okosnak tűnsz, Poindexter.* - Ford arcára kiült a bizonytalanság egy pillanatra, de az arcvonásai hamar megkeményedtek, és egyenesen Rick szemébe nézett. 

 - Két éve vagyok ezen a bolygón, előtte a nightmare realmben* voltam. - Ricknek kellett egy pillanat hogy feldolgozza. 

 - Mond csak, hogy jutottál oda, és lyukadtál ki végül itt? 

 - Az egy eléggé hosszú történet - húzta el a száját Ford. Rick elgondolkozott egy másodpercre, aztán karon ragadta Fordot. Squanchy és Birdperson még egy darabig kibírják nélküle.

 - Gyere, iszunk valamit, és elmesélheted, hogy mi is törtét veled az elmúlt pár évben. - Indult el valamerre, annak reményében, hogy találnak egy kocsmát. Szóval így történt Stanford Pines és Rick Sanchez első találkozása.

*Poindexter - Azokra az emberekre szokták használni, akik úgy néznek ki, mint a kockák, de nincsen mellé túl nagy intelligenciájuk. Rick civakodásból nevezte így Fordot, mert egyébként valahol egy szintben lehetnek tudás téren.
*Nightmare realm - Rémálom birodalom, a Gravity Falls című mesében Bill Cipher innen származik.

Mom, please!

 Öt éves voltam, mikor először találkoztam a Bill névvel. Akkor még semmi rossz emlék nem fűzött hozzá. Ovis csoporttársamat hívták így és tényleg nem gondoltam volna, hogy pár év múlva már ránézni is rossz lesz. Nem azért, mert ő olyan. Sőt, az igazat megvallva, nagyon is kedveltem. Viszont erről akkor még egyikünk sem tudta, hogy ezt a fajta kapcsolatot nem kedvelik az emberek. Miután kiderültek a dolgaink, Bill-t másnap átiratták egy másik oviba.

A következő alkalom, már jóval Gravity Falls-i utunk után következett. Hazafelé tartottam az egyetemről és ahogy leszálltam a buszról, azonnal feltűnt az a szerencsétlen állat. Kínai kopaszmacska, fél szemmel. Egy nagyon rusnya állat volt és én azonnal haza akartam vinni. Lehet őrültnek mondani, mert egy ilyen korcsot szeretek, de nem tudtam volna otthagyni. A szüleimnek nem mutattam meg. Csak Mabel tudott róla, mert ő segített becsempészni a macska kaját a házba. Elneveztem Billnek. Természetesen iróniából. Aztán egyszer Bill véletlen leszökött az emeletről. Anya majdnem szívbajt kapott, mikor meglátta.

 - Mi ez a valami? - Sipítozott magas hangon én pedig azonnal tudtam, hogy baj van.

 - Anya, ő Bill. - Mutattam az állatra, aki felsőbbrendűen nyalogatta a mancsát a konyha közepén.

 - Mi az, hogy Bill? Mióta van ez itt? - A szemei villámokat szórtak.

 - Anya, kérlek! Nagyon aranyos, és eddig sem volt gond vele. - Próbáltam diplomatikus választ adni.

 Anya hajthatatlan volt. Billnek mennie kellett. Így egy szép napon megfogtam és kimentem vele sétálni.

 - Ez nem igazságos. - Morogtam az orrom alatt.

 Mérges voltam, hiszen Mabelnek is ott lehetett Csámpás, mégse szóltak érte. Ne értse félre senki, nem Mabeltől irigylem ezt. Csak most, hogy Bill megszokta nálunk, miért kell kidobni? Mintha apáék is simán kidobhatnának, miután megunnak minket. És akkor beugrott, hogy miről szóljon a következő prezentációm az egyetemen.

 - Kiállok a jogaidért. - Emeltem fel a macskát úgy, hogy pont szemmagasságban legyen velem.

 A tekintetéből mindent kiolvastam. Azt, hogy tudja miért kell most elválnunk, és azt is, hogy egyetért velem.

 - Néha meglátogatlak. - Tettem le a földre, ő pedig csak félredöntött fejjel bámult, míg elsétáltam.

 Most történt először, hogy én hagyom el Bill-t, és nem ő engem. Ennyit erről.

Köszönöm

Minden éjjel, mikor éjfélt ütött az óra, Mabel Pines felkelt a zajra. Ma viszont tudta, hogy ez az utolsó estéje Gravity Falls-ban, így nem akarta elszalasztani a napfelkeltét se. Eldöntötte, hogy mindenre emlékezni akar, még a legrosszabbakra is. Arra, hogy Stan bácsi majdnem örökké elfelejtett mindent, Bill csaknem eltörölte őket az univerzumból és egyéb apróságok. Akármilyen szörnyen hangzik, ez akkor is a legszebb nyara volt, amit valaha megélt. Semmiért nem cserélné el. Csak ült a tetőn és nézett ki a fejéből. Nem akart a kora reggeli utazásra gondolni. Ő nem akart innen elmenni. Szeretett volna még egy kis nyarat, na meg persze több időt tölteni a bácsikáival és emlékeket az albumjába. Túl sok dolog, túl kevés idő. Kirázta a hideg. Még így, a vastag takarójába burkolózva is remegett. Fáradt volt és szomorú. A búcsú pedig minden egyes pillanattal közeledett.

Mabel mögött hirtelen nyikorogva kinyílt a tető ajtó, majd Stan bácsi állt meg mellette.

 - Szabad? - Mutatott a lány mellé, aztán választ sem várva leült.

siriuslymeg

 - Takaró város nem fogad most senkit - motyogta Mabel és méginkább magára húzta a paplant.

Egy ideig teljes csendben figyelték a tájat. Az ég még sötétkék volt, de már a Nap kezdett átvenni egy apró darabot az égből. Gyönyörű volt.

 - Mikor indultok Ford bácsival? - törte meg a csendet Mabel, mert nem szeretett szomorú lenni.

 - Egy hét, mire elintézünk mindent.

A kislány bólintott, majd ismét a fák felé fordult.

 - Itt akarok maradni - suttogta és letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

 Stan bácsi felsóhajtott és magához húzta unokahugát.

 - Megköszöntem már, hogy nem nyomtad meg a gombot?

Mabel fenézett bácsikájára könnyes szemeivel, majd nemlegesen rázni kezdte a fejét.

 - Akkor biztos elfelejtettem - röhögött fel a saját poénján.

 - Jajj, Stan bácsi, ne viccelődj ezzel. Majdnem odalett minden emléked - dorgálta meg Mabel, de a mosoly ott bujkált a szája sarkában.

 - Rendben, rendben. - Borzolta össze a barna tincseket és felkelt. - Akkor köszönöm, hogy bíztál bennem kölyök.

 - Én csa... - Mielőtt befejezhette volna, Stan bácsi eltűnt a létrán.

Mabel hátradőlt és az eget nézte. Bárcsak örökké tartana a nyár.

Estimese

  Kifelé néztem és csak elmosódott foltokban láttam a tájat. Nyár volt és összesen három lélek volt -az amúgy forgalmasnak számító- buszon. Az apámhoz igyekeztem, hogy nála töltsem a nyarat. Ehhez át kellett haladni egy egész államon, hiszen Washington és Idaho közt nem kis távolság van. Csak úgy egy fél Oregon. Nem tudom mi ütött a szüleimbe, mikor azt mondták, hogy busszal kell megtennem ezt az utat. Először át kellett kocsikázni Kaliforniába, és onnan vitt csak közvetlen járat Washingtonba. Így kerültem ide, erre a fülledt, légkondi nélküli buszra, amire tényleg csak az elvetemült emberek szállnak fel. A buszsofőrt még megértem, viszont a hátsó ülésen állomásozó srácot már kevésbé. Egy bőröndnyi cucc foglalt mellette helyet. Az ölében egy rongyosra olvasott könyv feküdt, de nem úgy tűnt, mintha olvasna. Inkább elmerülve a gondolataiban, bámult kifelé és közben egy apró mosoly bujkált a szája szélén. Egy dalt dúdolt és néha szavakat motyogott, mint a "know, when, some, day". Furán és viccesen hatott egyszerre. Úgy tizenhét éves lehet. Barna haj és egész szimpatikus arc. Nem mintha bámultam volna, csak egyszerűen vonzott magához mindenkit. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, mire vörösödve kaptam el a fejem. Nézett és mosolygott. Próbáltam elterelni a figyelmem és ismét a kinti fákat bámulni, de mikor hirtelen leült mellém, megugrottam.

 - Bocsi, nem akartalak megijeszteni - szabadkozott és gyorsan bemutatkozott. - Dipper Pines vagyok.

Végig mértem, majd miután meggyőződtem, hogy nem megölni akar, én is elárultam a nevem.

 - Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire bámulsz - nevettet fel a zavarodottságomat látva.

 - Csak elgondolkodtam - vontam vállat.

 - Rajtam?

 - Azon, hogy min gondolkodsz - motyogtam. - Paradoxon.

 Dipper szeme felcsillant és gyors vágtában visszaszaladt a helyére, de még feleszmélni sem volt időm, máris megjelent az előbb olvasott könyvvel. Viszont tévedtem, a lapokon nem nyomtatott, hanem fekete tintával írt betűk látszódtak. Egy extra-vastag jegyzet füzetnek tűnt.

 - Ez az én naplóm - magyarázta és kinyitotta egy random oldalon.

Egy kentaur gyönyörű rajza állt ott, alatta magyarázattal. Micsoda ez, hol található meg, miért veszélyes és, hogy hogyan lehet legyőzni, ha összeakadsz eggyel.

 - Kentaur? - vontam fel a szemöldököm, mire ő titokzatosan körülnézett, majd suttogva folytatta a mondanivalóját. Mintha lett volna más a buszon.

 - Mesélhetek valamit? - kérdezte és árgus szemekkel várta a válaszom.

Még legalább fél nap van hátra az útból és érdekelt a történet, így igent mondtam.

 - Ez nem egy mese lesz, ezt átéltük. - Kérdő tekintetemre gyorsan reagált. - Én és az iker testvérem, Mabel.

Aham, minden érthető. Eldöntöttem, hogy nem szólok közbe.

 - Szóval az egész úgy kezdődött, hogy a szüleink elküldtek minket Gravity Falls-ba, a bácsikánkhoz és...

  Órákon keresztül mesélt és én tátott szájjal hallgattam a történetét, amit az egyik felem el akart hinni, de a józan eszem azt súgta, hogy csak kitalálta az egészet. Miközben beszélt, addig a naplót bújtam és rengeteg dolgot felfedeztem. Mintha csak egy fantasy könyvet olvasnék és mégis, minden a szemem előtt lebegett. Ott voltam, mikor beleestek a Feneketlen katlanba, vagy mikor az a különös Bill Cipher átvette Dipper teste felett az uralmat. Az elbeszéléséből ítélve ő volt a gonosz, mégis akárhányszor a kimondta a nevét, az a mosoly még inkább kiszélesedett.

 - Aztán elérkezett az utolsó nap és annyira sosem fájt még búcsú, mint akkor. - Túrt a hajába. - Azóta minden nyáron eljövünk Mabel-lel. Ő később jön csak, mert randija van, de jönni fog. Ki nem hagyná soha.

 Nem akartam megszólalni és szerintem nem is tudtam volna. A könnyeimet nyeltem vissza, mikor a búcsúról és Stan bácsikájáról beszélt, aki egy igazi hős volt a szemében és így -ismeretlenül- az enyémben is.

 - Miért vezetsz újra naplót, ha az előzők ekkora pusztításhoz vezettek és miért meséled el ezt?

 - Az egész történet után csak ennyi kérdés, eddig te vagy a legszűkszavúbb hallgatóm - nevetett. - Mabel-lel megesküdtünk, hogy nem akarjuk elfelejteni azt a nyarat, így rászoktunk a mesélésre. Az nyer, aki több dolgot vissza tud idézni. Persze volt, hogy különváltunk, de az így van jól.

 - És a napló? - kérdeztem, de nem volt ideje válaszolni, mert csikorgó kerékkel megállt a jármű és hátrakiáltott a sofőr.

 - Gravity Falls!

 Dipper felkelt, gyorsan bedobálta a kivett dolgait a táskájából és elindult lefelé a buszról.

 - Hé! Nem válaszoltál! - Ugrottam fel és elkaptam a karját, még mielőtt leléphetett volna.

 - Majd más megadja rá a választ - mosolygott titokzatosan, majd bedobta magát egy éppen érkező fekete autóba.

 Szomorúan és egyben mérgesen ültem vissza a helyemre. Mi az, hogy "Más"? Utáltam az ilyen rejtélyeket. Reménykedtem, hogy még találkozok a fura sráccal, de nem sok esélyét láttam rá.

  Lassan elhagytuk Gravity Falls-t és a hirtelen sötétben nem tudtam már mást tenni, csak aludni.

 - Na végre itt vagy - hangzott fel egy kárörvendő hang mindenhonnan.

Hatalmas fekete űrben lebegtem és nem láttam semmit, míg meg nem jelent előttem egy nagy, citromsárga háromszög.

 - Bill - suttogtam ijedten.

 - Lám, lám, lám, lám. Csak nem ismersz? - Hajolt bele az arcomba hirtelen. - Bár nem meglepő. Mióta Stanford Pines ideszáműzött a családjával együtt, egyre több itt a látogató. Mindig mások, de fő a változatosság!

 Megszólalni sem tudtam. Akkor mindez igaz lenne?

 - Pontosan - úszott el mellettem az egyszemű démon egy fürdőmatracon. - Amit Pinetree mesélt az igaz. Miért olyan nehéz felfognia mindenkinek?

 Megcsíptem a karomat, hátha felébredek ebből az álomból. De semmi. Amit Dipper mondott, abból azt szűrtem le, hogy veszélyes, ha a fejedben van ez az izé.

 - Bill a nevem - háborodott fel. - Most nem tudlak bántani, mert ez nem a valódi alakom. Pinetree pedig állja a szavát.

 - Mit tesz? - kaptam fel a fejem.

 - Neked sem mondta el? Jellemző, rám hagyja a piszkos munkát. - Sóhajtott, ami visszhangott a hatalmas semmiben. - Sosem beszél arról senkinek, hogy mi történt a "Wirmageddon" utáni napokban. Persze próbáltak mindent helyre rakni, de elég nagy rumlit hagytam magam után - húzta ki magát (már ha ez lehetséges) büszkén. - Ő pedig bejött az erdőbe és megtalálta a szobromat. Beszélt hozzám. Elmondta, hogy mennyire gyűlöl Stan bácsikája miatt, és mégis hiányoztam neki. Óh, Pinetree, ő volt az egyedüli, akinek emlékeiben élénken éltem. Hiszen minden egyes pillanatom beleégett a tudatába. Erről magam gondoskodtam.

 Kirázott a hideg. Dipper és ez a démon?

 - Megígérte, hogy amíg nem tud visszahozni, addig mindig kapok majd társaságot és voila! Itt vagy!

Mostmár biztos, hogy fel akarok kelni.

 - Ez nem estimese kicsikém, ez a valóság. Csak egyszer találkozok minden emberrel, pedig te is milyen érdekes vagy - lebegett körbe, hogy megszemléljen. - Naplót vezet és minden helyet bejár, ahol régen Stanford is volt. Keres és talál. Új és régi dolgokra bukkan, de az igézőköröm már nem használ. Végleg kitiltottak abból a dimenzióból. Szegény Pinetree-vel ki fogja közölni eme szomorú hírt? - Mondta és egy csepp bűntudata sem volt, hogy még mindig hagyja Dippert kutakodni.

 - Washington - hallottam messziről.

 - Óh, te is itt hagysz - morogta beletörődve a sorsába. - Viszlát egy másik dimenzióba és ne feledd! A valóság egy illúzió, az univerzum egy hologram! Vegyél aranyat! Viszont látásra!

 - Washington - morogta már melettem egy mérges hang, mire riadtan kaptam fel a fejem. A buszsofőr fölémhajolva morgott valamit a neveletlen utasokról, majd visszacammogott a vezetőülésbe.

 Biztosan csak álmodtam. Annyit foglalkoztam Dipper meséjével, hogy a képzeletem elvette az eszem. Ez logikus magyarázat. Gyorsan összekaptam magam és köszönés után leléptem a buszról. Végre itt, ahol elfelejthetem az utat és a furcsa srácot. Még egy utolsó pillantást vetettem a buszra, mielőtt elhajtott.
 Az ereimben megfagyott a vér, ahogy az ablakban a tükörképem helyett egy háromszög jelent meg. A busz nagy gázzal elhajtott. Bill Cipher szavai zúgtak a fejemben. "Ez nem estimese kicsikém, ez a valóság."

We'll meet again...

BillDip Pepinek, mert azt mondta ír nekem egyet, ha én is neki :D Ezt a képet kaptam alapnak (ami Elentori alkotása)
Zene: Ed Sheeran - Give me love

"We'll meet again

Don't know where; Don't know when

Oh, I know

We'll meet again; Some sunny day"

  Dipper az erdőben sétált. Nem tudta miért jött ki ilyen későn -vagy korán?-, de már lassan világosodott. Nem bírt aludni napok óta, mert valami, azaz inkább valaki, nem hagyta békén. Öt éve mindig visszatért nyáron Gravity Fallsba, de az idei más. Eldöntötte, hogy ez lesz az utolsó útja ide. Ezt Ő is érezte, mert egyszerűen képtelen volt békén hagyni. Valahogy éjfél körül unta meg, hogy bármikor, ha elaludna, valami szörnyűség lopódzik a szemhéja alá, ezzel felébresztve őt, így a séta mellett döntött. Halkan hagyta el a kalyibát, még Mabel sem kelt fel az ágy nyikorgására. Elindul az egyik irányba és gondolkodott. Úgy mindenen. Mennyi minden változott azóta, hogy megmentették a világot, mégis Gravity Falls örökké ugyan az marad. Az emberek, a kajálda, a kalyiba és Bill is. Régen erre mindig vegyes érzelmekkel gondolt, de most, annyi együtt töltött nyár után, már csak kellemes emlék.

 Furcsa fény villant a távolban, mire Dipper megszaporázta a lépteit és elindult az erdőbe. Az aljnövényzet vizes volt, de a nyárnak köszönhetően, még ilyenkor is jó idő uralkodott. Nem tudta pontosan mikor ért oda, de már ő is ott volt. Szőke fürtjei már-már fehérnek tűntek, ami majdhogynem világított ebben a félhomályban. Ott állt az emberbőrbe bújt démon, egy gyönyörű, de természetfeletti tisztás közepén, és az előtte heverő szarvas tetem szívét vizsgálta. Dippernek vissza kellett tartania a vacsoráját.

 - Ugye ez akkor is itt volt, mikor idejöttél? - lépett be a körbe.

 Bill lassított felvételbe illően emelte fel a fejét, majd felvillant a szeme és eltűnt.

 - Olyannak ismersz, Pinetree? - termett a másik előtt, mire az egy férfias nyekkenést követően, a seggére esett.

 Bill leguggolt hozzá.

 - Tessék - nyújtotta át a kezében lévő szarvas szívet.

Kedves gesztusnak tűnt, attól függetlenül a másik srác nem fogadta el.

 - Nem ezt szokták mondani az emberek? - biccentette félre a fejét. - Neked adom a szívem. Igaz, nekem olyan nincs, de én szereztem neked.

 Dipper kezdte megsajnálni a démonát. Vagyis a démont. Nem az övé, csak egy egyszerű démon.

 - Van szíved, itt - Elég nyálasan hangzott, de a kezét végül Bill mellkasára tette. Pontosan oda, ahol éreznie kellett volna a dobogást. Viszont néma csend fogadta.

 - Pinetree, túl sokat nézel ki belőlem - mosolyodott el, majd szemöldökráncolva felnézett a másikra.

 A kezéből kiejtette a még enyhén dobogó testrészt és véres kezét a másik arcához emelte. Dipper nem húzódott el. Bill valóra váltotta a ki nem mondott szavakat és ráhajolt Dipper ajkaira. Ő csak hagyta, hogy megtörténjen. Először csak lassan, majd egyre erőszakosabban, "Billesebben" vette át a hatalmat a két test felett.

 Dipper sodródott az árral. A démon a hátára döntötte és úgy vette birtokba az egész lényét. Az apró, de mégis örökké nyomot hagyó érintések, sosem fognak eltűnni a testéről. Nem is akarta volna, hogy felszívódjanak. Ez egy búcsú ajándék. Minden lelopott sóhaj, minden nyögés és minden halk szó. Egy csodálatos ajándék, ami csak egy pillanat csupán, mégis egész életedbe végig kísér.

 A tisztás még mindig misztikus fényt árasztott magából, de a hajnal első sugarai lassan utat törtek maguknak a fák ágai közt.

 Bill felkelt mellőle és csak annyira hajolt vissza, hogy egy utolsó csókot kérjen. Dipper nem akarta elengeni.

 - Itt hagysz - mondta és felült.

 A démon felnevetett.

 - Nem - rázta meg a fejét. - Te hagysz itt.

 Hosszú csend következett. Egyikük sem szólalt meg, hiszen a szavak csak hazudtak volna.

 - Nem tudom mikor és hol, de... - kezdett bele a földön ülő, de nem bírta befejezni.

 - Pinetree - mosolyodott el és olyan lassan mondta ki a nevet, mintha tudná, hogy soha többé nem teheti meg. - Hiszen tudod, hogy találkozunk még egy szép napon.

 - Bill - köszörülte meg a torkát Dipper és búcsúra intette a kezét.

 - Én mindig itt leszek neked - mondta utoljára.

 A reggeli fénnyel együtt, ő is eltűnt.

Végtelen világ

Kép tőle: Elentori

Az ujjait a levegőben járatta, és ha nem figyeltél oda rendesen, akkor szinte semmit nem tudtál kivenni a különleges formákból, amiket a mozdulatai hagytak. Pedig határozottan ott volt, és Dipper egyszerűen nem értette, hogy erre hogyan képes a másik. Aztán persze rájött, hogy Billről van szó. Arról a Billről, aki képes bemászni a fejébe, és különböző rémisztő, abszurd, de a maguk szintjén mégis varázslatos álmokat pakolni oda. És amellett, hogy a fiú veszélyes volt, Dipper csak annyit vett észre, hogy minden egyes mozzanatával képes őt ámultba ejteni. Megint visszaterelte a figyelmét az ölében fekvő Billre, aki még mindig rajzolgatott. A lehetetlen minták egy hosszú jelrendszer részeit képezték, a jelentése számára ismeretlen volt, a szőke hajú valószínűleg számolgatott valamit, pedig a világegyetem minden tudása az övé volt. Emberi gesztusnak tűnt, aztán realizálta, hogy a kódok és az üres térbe való rajzolás egyáltalán nem e világi.
 - Pinetree, hallom a csendet - motyogta maga elé, Dipper értetlen arckifejezésére felpillantva sóhajtott egyet, és elmaszatolta a levegőbe írt mintákat. Felült a fiú ölében, összeborzolta a haját, halványan elmosolyodott. - Alapjáraton csend van, de gondolkodsz, és ha nem figyelsz oda rá, akkor nagyon hangos tudsz lenni.
 - Még jó, hogy nem mindenkinek vannak ilyen problémái - forgatta meg játékosan a szemeit.
 - Nem is akarom elképzelni, hogy milyen lenne, még arra is figyelnem kéne, hogy ki, mikor jár a fejedben. Megkönnyíti a dolgomat, hogy nincs mindenkinek gondolatolvasó képessége. - Vigyorgott rá a barna hajú fiúra. - Legalábbis, ebben a dimenzióban.
 - Egyszer megnéznék egy másik dimenziót. - Felpillantott az égre. A dimenziók száma is végtelen, az ég is annak tűnt.
 - Egyszer ismertem egy férfit, akinek volt egy portálfegyvere. Igazából bárhova ellehetett vele jutni, ami a világegyetemhez tartozik. Különböző univerzumok, bolygók, dimenziók. Érdekes ember volt, keverd össze a bácsikáidat, adj hozzá még több őrültséget, és kevesebb érdekeltséget. Na, ez volt ő. - Dipper érdeklődve hallgatta végig Billt. Talán a történetbeli férfi is egy másik dimenzióban élhetett. Ha Ford bácsi nem volt képes működőképes portálokat létrehozni ebben a valóságban, akkor senki. Lehetetlennek tartotta, hogy itt menne bárkinek is.
 - Menjünk be, kezdesz túl sokat gondolkozni - húzta el Bill a száját, ahogy végigmérte Dippert. A fiú már éppen visszaszólt volna valamit, de a szőke belefojtotta a szót egy csókkal.
 - Jó, bemehetünk - válaszolta kicsit morcosan, de le sem lehetett volna vakarni az arcáról a mosolyát. Megrázta a fejét. Bill csak az ellentmondásokat hozza ki belőle. És úgy érezte, hogy ez éppen így van rendjén.


Heyyo! Ez a fic Lexynek szól, mivel tegnap volt a névnapja, én meg írni akartam neki valamit, de egyébként semmi ihletem nincs, szóval bruh? Valamit csak alkottam, ami nekem egyébként nem tetszik, mert csak írtam, és írtam, és nincs értelme a sztorinak, de  a lényeg, hogy van, és BillDip, és Lexynek szól, és crossover utalás, hogy az én lelkem is kicsit megnyugodjon, mert nekem kell egy GF x Rick and Morty crossover. Úgy kb. most. Remélem azért valamennyire olvasható volt. :') Oh, és a címnek sincs semmi köze az egészhez, csak tetszett, vagy mi. 

Pepii

Puppet

Mindig is utálta, amikor Bill ezt csinálta. Nem gyakran történt meg, de ha mégis, akkor megpróbált addig nem hozzászólni a démonhoz, amíg csak lehet. Általában ez valahol tíz perc és egy óra között volt. Most elég kényelmetlenül érezte magát a teste nélkül is. A francba bele, hogy Bill ennyire élvezte az egészet! Az meg csak hagyján, amikor megszállja Dipper testét, és villával szurkálja, mert milyen vicces ez a gyenge emberi test - a sajátját sokkalta erősebbnek teremtette, akar egy hétig is ébren tud maradni, nincs szüksége táplálékra, és nehezebb megsérteni. 

Dipper megpróbált nem oda figyelni, mármint ő tényleg megpróbált a sarokban egy pontot bámulni, de aztán a szeme sarkából elkapta a jelenetet. Bill már megtette ezt párszor Dipper testével, csak akkor az ő lelke volt benne, és Billnek is saját teste volt és az teljesen más. Ez nagyjából egy kínzásmódszerrel ért fel. Ilyenkor nem érzékelt semmit, csak hogy nagyon szívesen a saját testeben lenne, hogy érezze az egészet, de nem, neki ebben a szellem testben kell sínylődnie, miközben felemészti őt a vágy, és Bill meg csak figyeli őt és vigyorog.

Amikor a démonja visszaengedi őt a saját testebe, akkor szinte hozzá sem kell érnie, és máris vége van. 

- Azért jó volt nem? - Dipper elpirulva takarja el a szemeit, egyszerűen nem bír Bill szemeibe nézni.