Eredendő bűn - 17. fejezet

17. fejezet

Kill'Em All

Lea: 

Hiába könyörögtem, toporzékoltam, nem engedett. Menni akart, nekem pedig végig kellett néznem, ahogy legnagyobb valószínűséggel a halálába rohan. Még egyszer, utoljára megcsókolt, aztán kilépett az ajtón. Remegő kézzel kapaszkodtam Charlieba, aki együtt érzően segített bemenni a szobámba. Mindenfélével megpróbálta elterelni a figyelmem, engem mégis az érdekelt, hogy talán már nem él. Az nem lehet!

- Beszélhetnénk? - Dugta be fejét anyám az ajtón. - Négyszemközt. - Intézte Charlienak a kérést, aki menten távozott. 

- Hogy menekültél meg? - Figyeltem, ahogy leül az ágyam szélére. 

- Crowley mentett meg. Kihozott onnan, mielőtt... tudod. - Nyelte vissza a könnyeit. 

- Miért vigyáz rád a Pokol fejese? - Lehet érzéketlennek tűntem, de rengeteg dolgot akartam megtudni, abban a pillanatban pedig a gondolataimat is elterelte. 

- Azért drágám, mert Crowley a bátyám. - Mondta egyszerűen, apró mosoly kíséretében. Az állam nem kifejezés, hogy a padlón landolt és nem igazán tudtam összekaparni sehogyan. 

- Ez azt jelenti, hogy Crowley... a mindig fess, mindig nagyképű, maga a Pokol királya... a nagybátyám? - Kérdeztem kiszáradt torokkal. 

- Ha úgy nézzük, akkor igen. 

- Menő. - Dőltem hátra a párnának. - Akkor hercegnő szerű vagyok? - Vonogattam a szemöldököm, mire anyám felszabadult nevetéssel megsimogatta a térdem.

- Mondhatjuk. De azért jöttem, hogy beszélgessünk kicsit. Nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy rögtön az anyád akarok lenni. Alig ismerlek. Viszont tudom, hogy mikor életed szerelme kockára teszi az életét, kell valaki, akivel megoszthatod az érzéseidet. 

- Dean nem életem szerelme. Az első szerelmem, de lesz még más is. Ugye? - Bizonytalanul néztem anyám kék szemeibe, mire lemondóan megcsóválta a fejét. 

- Sajnos nem. Ez a succubusok különlegessége. Bárkit elcsábíthatnak, akárkiből táplálkozhatnak, de szerelme csak egy van. Nekem az apád volt és az is marad. Neked pedig ez a forrófejű vadász. 

- Hurrá, nem tudtam mi hiányzik még. - Temettem tenyerembe az arcom. 

- Ne aggódj Lia, épségben haza fog térni. 

Hinni akartam neki. Ó, de még mennyire!

Dean: 

Idegesen doboltam a kormányon, várva a pillanatot, mikor vághatom át Malacoda torkát. Meg fog fizetni a tetteiért. Sok gonosszal farkasszemet néztem az évek alatt, de egyiket sem akartam elevenen megnyúzni. Leszámítva talán Azazelt, a sárga szemű szörnyeteget.

- Koncentrálj, különben mind a kettőnkből fasírt lesz. - Dünnyögte Crowley az anyósülésen üldögélve és a rádióval babrált. 

-  Ha téged lemészárol nem az én gondom. Legalább eltereled a figyelmét, amíg kivágom a szívét. 

- A csajod nem örülne neki. - Fixírozta a tenyerét. - Nem kellene megöletned a maradék élő rokonát. 

- Rokonát? - Horkantottam fel. Őrültségnek hangzott, amit mondott.

- Charyla a húgom Mókus. Jobb, ha az eszedbe vésed. - Közölte és több szót nem ejtett a témáról. 

Ahogy közeledtünk, éreztem a hely romlottságát és véres fém szagát. Phoenix eddig sem tartozott a kedvenc városaim közé, ezek után meg pláne. A megadott épületnél leállítottam a motort. Crowley egyetlen mondatot intézett felém, mielőtt betettük volna a lábunkat.

- Ne feledd: "Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg." 

- Mit jelentsen ez? 

- Zárd ki az érzelmeidet, különben darabokban fog újra látna az unokahúgom. 

Éreztük a folyosón, hogy merre kell mennünk. A csarnokba érve ott volt a hét tag megkötözve, mindegyik egy-egy oszlopnál. Szemeik bekötve, mellkasukra különféle jelek vésve, amiből még szivárgott a vér. 

- Dean Winchester! - Dörrent a hangja, mire a semmiből tűnt elő, egyenesen a terem közepén. 

- A pasas, aki még mindig képtelen leszállni a csajomról. - Idéztem neki, utolsó találkozásunk mondatát. 

- Aki az én csajom is volt. - Vigyorodott el. Éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa és képes lennék egy szempillantás alatt rávetni magam. Crowley rezzenéstelen hangja mégis megálljt parancsolt. 

- Mit szólnál hozzá, ha abbahagynád ezt a felesleges baromságot. Szabad lehetsz, nem fogunk keresni és akkor mindenkit életben hagyunk? - Tette fel neki a kérdést, de Malacoda egyetlen mozdulattal elhallgattatta. 

- Fogd be a pofád. - Suhintással vágta a falhoz, mire a Pokol királya babzsákként terült el a földön. - Ez kettőnkre tartozik.

- Megdöglesz. - Közöltem vele és abban a pillanatban úgy is éreztem. Képes leszek kinyírni ezt a mocskot! 

- "Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába." - Mondta, de közelebb lépdeltem, előhúzva a hátam mögé rejtett fegyvert. 

- Ne verselj nekem. Elég volt a rohadt Dante féle szarságból. 

Megindult egy irányba, de utána mozdultam. Így ment ez egy darabig. Néhány mélyebb vágást ejtettem rajta, ő pedig rajtam. Senki nem jutott egyről a kettőre.

- Ennyit tudsz? - Nevetett, mire elment az áram. Dühtől reszketve szívtam magamba egy újabb adag oxigént. Visszamentem a folyosóra, ahol a csempét támasztva álldogált. 

- Elég volt a játékból te szemét. - Fordultam meg a késsel. - Fejezzük be! 

- Akkor ölhetsz meg, ha az összes Tanács tagot kiűzöd a testéből. Erre persze nem lesz lehetőséged, mert még az első előtt kettétöröm a gerinced. - Járatta a száját, de én csak lépdeltem hozzá közelebb. Előtt másfél méterrel megálltam és elégedetten konstatáltam, hogy nem akar tovább futkorászni. 

- Szerencséd, hogy neked nincs olyanod. - Nyúltam az ingem alá és rászegeztem a vékony csövű fegyvert. - Tudtad, hogy öt dolog van amivel nem képes végezni ez a gyönyörűség? Van egy rossz hírem barátom, te nem vagy közte. - Húztam meg a ravaszt, egyenesen a szívére célozva. Meglepődöttségében moccanni is képtelen volt, így lángokba borulva tűnt el a szemem elől, amit én kiélveztem az utolsó szikráig.
 - Én is tudok egy nagyon király idézetet. Nem Dante, de megteszi. - Mondtam, miközben a bakancsommal rugdaltam szét a hamut. - Hasta la vista, baby. 

Lea:

Könnyes szemekkel hallgattam újra és újra a Metallica - Load lemezét. Végig azon járt az agyam, hogy miattam van az egész. Az én hibám. Ha akkor nem hívom magammal, hogy próbáljuk ki a fegyvert, elment volna Sammel együtt és többé nem láttuk volna egymást. Biztonságban lenne.

- Lia, valaki látni szeretne. - Dugta be Sam a fejét, én pedig idegesen bújtam bele a kardigánomba, hogy aztán a megadott irányba szaladhassak. A mély csalódottság szorongatta a szívem, mikor megláttam Crowleyt, porosan és karcolásokkal teli. 

- Hol van Dean? - Szorítottam össze az állkapcsom, mert így is éreztem, hogy hullámokban kezd végig szaladni a testemből kitörő zokogás. 

- Szia. - Lépett a terembe, sörrel a kézben, anyámmal a sarkában. Néhol gézek lógtak a ruhája alól, de épségben volt. Arcán féloldalas, büszke mosoly táncolt, mire képtelen voltam visszafogni magam. A nyakába vetődve csókoltam meg mindenki szeme láttára. Erősen szorított magához, én pedig furcsa újdonságot tapasztaltam. A szánkon keresztül nem belém, hanem belé szállt a chi. 

- Ez...? - Kapásból anyámra néztem, aki mosolyogva elmagyarázta.

- Dean, húzd fel a kabátod! - Szegény rögtön úgy tett, ahogy anyósjelöltje kérte. Egy vágás nem volt rajta.

- Ezt nem értem. - Vonta össze a szemöldökét. 

- Lia átadta neked az energiát, ami meggyógyított. Ezt egy embernél vagyunk képesek megcsinálni... 

- Akit igazán nekünk szántak. - Fejeztem be a mondatát. 

- Pontosan. - Bólintott anyám és egyetlen nézéssel elintézte, hogy kettesben maradhassunk. 

- Megölted? - Kérdeztem, bár tudtam a választ, mégis hallanom kellett.

- Érted? Bárkit. - Húzta féloldalas mosolyra a száját. 

- Szeretlek Dean Winchester. - Komolyodtam el és apró puszit adva a szájára, vártam, hogy elküldjön a fenébe, vagy viszonozza az iránta érzett érzéseimet. Komoly képpel eltolt magától és annyit mondott:

- "Gyenge annak a szerelme, aki csak szavakban tudja kifejezni, hogy mennyire szeret." - Az idézet egyértelmű volt, mire Sam hangját hallottam kintről. 

- Ne idézgess Dantétól, mikor nem is olvastad! - Egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés, felszabadultan.

- Majd a legközelebbi könyvtárlátogatáson beleolvasunk. Mit szólsz? - Vonogatta a szemöldökét perverzen, mire mellkason böktem és örömömben táncra perdülve élveztem a mosolyát. 

Sajnos ez is eljött. Itt a vége fuss el véle. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott megszülnöm a befejező részt, de a múzsám nyaralni volt. Köszönöm mindenkinek, aki szentelt rá időt és elolvasta, akinek pedig tetszett is, annak egy hatalmas pacsi! Maradjatok velünk... 

<- Előző fejezet

THE END

Eredendő bűn - 9. fejezet

9. fejezet

Magic

 Lefekvéshez készülődtem a szomszéd szobában. Tele volt a fejem hatásokkal és mindenféle átkozott képpel a pokolról. Belül rettegtem, hogy anyámnak valami baja esett. Érdekes, hogy sosem láttam, mégis féltettem. Belebújtam a szétnyűtt Metallica pólómba és egy bugyiba, aztán lefeküdtem az ágyba. Elővettem a szokásos, ronggyá olvasott Harry Potter köteteim egyikét. Az este további részében elmerültem a történetben, kikapcsoltam az agyam. Bele-bele kortyoltam az éjjeliszekrényen heverő sörösüvegbe. Titokban elszívtam egy szál cigit. Igazából a kocadohányos kategóriába sem soroltam volna magam, de Sirius Black halála kit nem venne rá hasonló bűnökre? Kicsit talán el is pityeredtem, így ki tudja hányadik olvasásra is. Egy utolsó sör után a lefekvés mellett döntöttem. Már félálomba zuhantam és számoltam az alfa állapotú birkákat, mikor kopogtattak. Nehezen, de kivonszoltam magam az ajtóhoz és kukucskálás nélkül tártam ki. Ami rögtön szemet szúrt, hogy az ott álló illető teljesen el van ázva, dőlt belőle a pia szag. Nem igazán állt a lábán, de a szemei csillogtak, a szája pedig gyermeki mosolyra húzódott.

- Szia. - lépett be mellettem és leült az ágy szélére. Az inge belső zsebéből elővarázsolt egy ezüst színű flaskát és meghúzta.

- Mit akarsz Dean?  - sóhajtottam fel, majd becsuktam az ajtót. 

- Nem látogathatlak meg csak úgy? - pislogott ártatlanul. Egy szemforgatással válaszoltam. - Unatkoztam. Sammy rég alszik. - vonta meg a vállát. 

- Castiel? - érdeklődtem tovább. 

- Nem sokra utánad lelépett. - ivott még egyet. - Mit csinálsz? - nézett körbe, nem mintha az ő szobájuk nem ennek a mása lett volna...

- Éppen aludni készültem. - a perverz vigyorából, semmi jóra nem számítottam. 

- Ilyen szexi öltözetben? - mért végig, én viszont elképedve próbáltam nem elpirulni a fejem búbjáig. Inkább leültem mellé és a derekamig húztam a takarót. 

- Szeretnék lefeküdni, ha nem bánod. - jegyeztem meg, erre bevágódott mellém és ledobta a pólóját. A szívem kihagyott egy ütemet, de mit sem törődve vele behunytam a szemem és lekapcsoltam a villanyt. Magamban mantrázva nyugtattam a sejtjeimet, hogy ne ugorjak rám a mellettem fekvőre.

- Megmentettél. - suttogta a sötétbe komoly hangon. - Öltél értem. Miért?

Nem számítottam a kérdésre, így pici szünet után válaszoltam. 

- Gőzöm sincs. Megláttalak és képszakadás. 

- Velem is ez volt az első alkalommal. - motyogta, mintha magában beszélt volna. - Lefagytam, amikor észrevettelek a bögréddel a kezedben. 

- Dean, én... - hebegtem, habogtam. Nem tudtam mit jelentsen ez az egész. 

- Shh... aludjunk. - húzott a mellkasára. Nem volt túl sok kedvem vitatkozni vele. Ez a ritka pillanatok egyike volt, mikor nem akartuk megölni a másikat. Nem mellesleg meleg is volt és megnyugtató. Aznap éjjel nem gyötörtek rémálmok. 

 Hajnalban az első napsugárra nyitogatni kezdtem a szemem. Mosoly kúszott az arcomra, a mellettem fekvő látványától. Csendesen szuszogott, a hihetetlen hosszú szempillái meg-megrebegtek, a szája picit elnyílva, az egész teste hozzám simulva. Álmomban sem kívánhattam volna szebb látványt. Az eszemmel tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani, de igyekeztem kiélvezni a képet. Nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig a tökéletes orra, szeplőkkel kirakott vonalán. Morgott egyet.

- Jó reggelt másnaposság. - súgtam oda neki, mire átfogta a derekam és maga alá perdített. Meglepődöttségemben megmukkanni sem voltam képes. Mire szóra nyitottam volna a szám, rátapadt az övével. Úgy csókolt, mintha eljött volna az Apokalipszis. Mikor elváltunk, egyetlen mondatot tudtam kinyögni. 

- Még mindig részeg vagy? -fülig szaladt a szája. 

- Nem. - jelentette ki egyszerűen, én pedig tudtam, hogy holnap a falba fogom verni a fejem, hogy el akarom majd ásni magam élve, de képtelen voltam ellenállni az illatának, a szájának, a bőrének és persze a félreérthetetlenül kemény domborulatnak farmeron keresztül hozzám nyomódva. Gyengeségem kihasználva rögtön lépett. Csókolt, ahol ért, de az utolsó pillanatban megszólaltak a fejemben lévő vészcsengők. 

- Dean... állj... állj meg! - habogtam. 

- Ez most komoly? - suttogta pár oktávval lejjebb, amitől olvadásnak indult minden porcikám, de tartottam magam. 

- Ezt most nem lehet. - nyögtem ki végül. Leperdült róla, de nem engedte le a derekam. A mellkasa fel-le emelkedett, szaporán vette a levegőt. 

- Sajnálom, hogy nem olyan pasi vagyok, mint ami járna neked. Nem vagyok a szavak embere, de ennél többet nem tudnék adni soha. - darálta egy szuszra a plafont bámulva. 

- Nem ezért állítottalak le. Ma Atlantába megyünk. Ha most legyengülsz, akkor az az egész csapatnak ért és, mint tudjuk már egy hosszabb csók után túl sokat szívok le belőled, mintha maratont futna a pulzusod. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy pusztán önzőségből baja essen a többieknek. - nagyokat pislogva vigyorodott el.

- Hol voltál eddig? - vállat vontam zavaromban. - Talán még egy maratont le bírok küzdeni maradandó károsodás nélkül. - emelgette a szemöldökét kajánul, de egy hang törte meg a varázst. 

- Anna, Dean. - Castiel állt az ágyam mellett. Ijedtemben a nyakamig húztam a plédet, hiszen egyikünkön sem volt póló. 

- Cas, mit mondtam neked a privát szféráról a múltkor? - szaladt a mellettem ülő szemöldöke magasba. 

- Bocsánat. - azzal elfordult, én pedig röhögésben törtem ki. Összenéztünk, majd vigyorogva öltözködni kezdtünk. Castiel végig beszélt, vázolta a tervet, de az ablakról nem vette le a tekintetét. 

- Sam már készen van. Nagyon óvatosnak kell lennetek. Mikor odaérünk Crowley várni fog. 

- Mikor indulunk? - álltam elé, már teljes harci díszben. 

- Most.

 Sam a kocsinál toporgott, meg sem lepődött, hogy a bátyja nálam töltötte az éjszakát. Biztos volt benne, hogy mi ketten...

- Látom éltek még. - mosolyodott el. - Bocs Anna, hogy rád sóztam, de nem bírtam tovább ahogy elsüllyed az önsajnálatban és pár üveg whisky-ben. 

- Te raktad ki az ajtóm elé?

- Hey!! Nem egy kicseszett kóbor kutya vagyok, akit kitesznek. - sértődött meg az említett. 

- Ott találkozunk. - jegyezte meg Cas gyorsan és lelécelt szokásához híven. Dean eközben már a kormányon dobolt idegesen és nem szólt egyikünkhöz sem, inkább felhangosította a Kiss - Crazy, crazy nights című számát. 

Már egy órája nyeltük a sztráda csíkjait, mikor a két ülés között előrehajoltam. 

- Éhes vagyok. - Sam némán Deanre pillantott, aki egy bólintással elintézte a válasz adást. Fújtam egyet mérgemben. Kezdett idegesíteni ez a csendkirály játék. Megfogtam Dean karját és próbáltam a tükörben szemkontaktust teremteni vele. 

- Most mi bajod van? -amikor feltettem a kérdést, nem számítottam válaszra.

- Minden Lea. Azt sem tudjuk mit fogunk találni a város másik végében, de mi ismét a halál torkába rohanunk önszántunkból. Nem tudom ki vagy igazából, de vonzol, még te magad sem tudod, de az biztos, hogy nem e világi!

Elkaptam a kezem, a kocsi pedig satufékkel megállt.

- Mit csináltál velem? - bámult Dean maga elé. Sam összevont szemöldökkel figyelte a történteket. 

- Anna hozzád ért... te pedig dalolni kezdted az igazat. 

- Esküszöm fogalmam sincs hogy csináltam! - emeletem védekezően magasba a két kezem. 

- Ez marhára nem kóser! Mint valami két lábon járó hazugságvizsgáló... egy igazán szexi hazugságvizsgáló... - motyogta a sofőr az orra alatt. 

- Próbáljuk meg újból. - javasolta Sam és felém fordult. 

- Nem tudom hogy kell!

- Koncentrálj. 

Óvatosan megsimítottam Sam arcát, talán ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem a bőréhez.

- Miért küldted át hozzám este a bátyádat? - tettem fel a kérdést, ami már az indulásunk óta foglalkoztatott.

- Láttam rajta, hogy szenved. Fáj figyelnem, ahogy marcangolja magát. Megérdemli, hogy végre boldog lehessen. Túl sok áldozatot hozott már. 

- Sam... - elengedtem a fiatal Winchester arcát, ő pedig elképedve nézett rám. 

- Ez eszméletlen! 

A kajáldáig vezető úton Sam áradozását hallgattuk, hogy mennyire leegyszerűsítené a vadászatot az erőm. Én próbáltam feldolgozni az új információkat magamról ismét. Egy út menti kis büfében álltunk meg enni. A hely barátságosnak tűnt, alig lézengett pár ember. Dean kérésre az ablak melletti asztalnál foglaltunk helyet, hogy rálátása lehessen Baby-re. A kiszolgálók egyik se sem bagózott felénk, így ott hagyva a srácokat a pulthoz léptem. 

- Elnézést, szeretnénk rendelni. - szóltam erélyesebben az egyik lánynak, aki mindent bevetve próbált egy srácot becserkészni. 

- Nem érek rá. - szúrta oda, de rám sem nézett. Ellenben a vele szemben ülővel. Ahogy megfordult, ördögi mosoly jelent meg az arcán, én pedig a fülem tövéig vörösödtem az emlékektől. 

- Leanna! - mit sem törődve a csajjal, felém lépkedett, majd kezet csókolt. -Micsoda meglepetés!

- C-Cody! - dadogtam. Még mindig a hideg futkosott a hátamon a látványától és a kisugárzásától, de mégis vonzott. 

 - Mi járatban erre? 

- Átutazóban. - hebegtem-habogtam, mire egy meleg tenyér simult a derekamra. 

- Sammy kérne egy gofrit is. - mordult Dean erélyesen. Codyval hosszú percekig - legalábbis nekem úgy tűnt - farkasszemet néztek. Tudtam, hogy kamu az ürügy amivel odaállított, hisz Sam nincs oda az egészségtelen dolgokért. 

- Leanna elbűvölő partnere. - küldött egy szarkazmustól csöpögő vicsort. 

- A pasas, aki nem képes leszállni a csajomról. - 

villantotta meg Dean a "halott vagy" nézését. 

- A dühös ember sokszor óvatlan. - csapta fel Cody a napszemüvegét. Még találkozunk. - ezt a mondatot már nekem címezte, azzal távozott. 

- Fura, rámenős és idegesítő a fazon... - motyogta Dean. 

- Veszélyes. - gondolkodtam hangosan. 

- Mit adhatok? - libbent elénk hirtelen az előző pincérnő, most éppen a mellettem állón legeltetve a szemeit. Úgy hajlongott a pultra, hogy csak az nem látta a melleit, aki háttal állt neki. Elkapott a sárga szörny, ez pedig megrettentett. Az utolsó ilyen alkalomnál egy hullát hagytam magam után. Erőltetett nyugalommal a lány keze után nyúltam. Mielőtt meglepődhetett volna, a szemébe nézve szuggeráltam. 

- Szépen fogod a kerek hátsódat és elhúzol innen. Kiküldöd a legnormálisabb munkaerőt ebben a koszfészekben, aki felveszi a rendelésünket. - Mire feleszméltem a lány után becsapódott a bejárati ajtó és elviharzott. 

- Lia... - pislogott Dean meglepődve. - Ezt hogy? A szemed!

Az arcom elé kaptam a kezem, más ne láthassa az azúran villogó pupilláimat. Nem akartam elhinni, hogy még manipulálni is tudok a jelek szerint. 

- Menjünk vissza Samhez. - suttogtam félve.

- De... - ellenkezett, mire kézen fogtam és nála is megpróbáltam. 

Üljünk le Samhez, és többé ne hívj kamuból a "csajodnak". Nem vagyunk egy pár!

- De még lehetsz! - ellenkezett. Ez nem jött be. Még egy dolog, amiben Dean Winchester különleges. Rá nem hat semmilyen varázslat.

<-Előző fejezet

Következő fejezet->

Eredendő bűn - 4. fejezet

4. fejezet

Bűnös

 Csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Először is: nem hiszem el, hogy lefeküdtem egy vadidegennel. Másodjára, nem csak, hogy lefeküdtem vele, de neki adtam az ártatlanságom, egy rohadt autó hátsóülésén. Mondjuk a kocsi az extra dögös, de akkor is, na! A Metallica az plusz pont volt, az ember is. Aztán jön ez az angyalnak nevezett, fura nézésű ürge, és közli velem, hogy valami elbaszott fattyú mutáns vagyok.

 - Mi is ez a succubus nevezetű valami? - kérdeztem rá a lényegre. 

 - Ez egy angyali-démoni lidérc. Más kultúrákban tündérnek is nevezik, vagy boszorkánynak. - Olvasta Sam a laptopja képernyőjén felvillanó oldal egyikét. - Ismertető jele a különleges szexuális kisugárzása és bármikor képes rávenni az embereket szexuális együtt létre, hogy erőre kapjon. Nem kifejezett szükséglete, de az életben maradáshoz és a fejlődéséhez elengedhetetlen. Hangulatát a forró, vagy fagyos levegő jellemzi.

 - Ezt csináltad velem is? - Dörrent hirtelen Dean hangja. - Megbabonáztál, mint valami rohadt boszorkány, hogy megdugjalak? - Szinte már üvöltött, kikelve magából, és meg kellett kapaszkodjon a bárpultban.

 Nem tudtam mi ütött belé, nem rég még kézen fogva akart besétálni ide.

 - Ti lefeküdtetek? - tátotta el Sam a száját. - Jól vagy? - lépett oda a testvéréhez és próbálta megtartani annak súlyát. Mintha ez előbbi euforikus állapot elillant volna és most tért volna észhez.

 - Én nem csináltam semmit. - Védekeztem, de már azt sem tudtam ki vagyok egyáltalán.

 Már nem én vadásztam, belőlem lett a préda. 

 - Még szerencse, hogy túl élted!  - Ölelte át Jo azon nyomban.

 - Nem tudom hogyan. - Csóválta az a Castiel fazon a fejét. - Emberi teremtmények képtelenek rá. Elég szinte hozzáérniük egy succubushoz, és elhagyja őket minden életerejük.

 - Mint valami feneketlen lélek nyelő. - Gondolkodott Sam hangosan, mintha ott sem lettem volna.

 - ELÉG VOLT! - Már kiabáltam, magamból kikelve. - Azt sem tudom ki vagyok, vagy , hogy hol van az anyám?! Aztán kiderül, hogy egy ugyanolyan elbaszott szörny vagyok, mint amikre évek óta vadászom. Méghozzá az utolsó. - Meredten bámultam Dean-t, de ő mintha megmakacsolta volna magát, nem nézett rám. - Nem csináltam semmit Dean-el. - Ezt inkább Sam-nek magyaráztam. - Bántani pedig végképp nem akartam.

 - Az érdekes az egészben, hogy nem érzem úgy, mintha kimosták volna a fejem. Volt dolgom 1-2 szörnyeteggel, de sose volt utána tiszta a tudatom. Most mégis az. Mintha önszántamból történt volna a dolog. Valahol mégis az aura vonzott és a legérdekesebb, hogy tényleg nem akart bántani. Szinte könyörögtem neki, hogy... - Mérgelődött Dean.

 - Sajnálom. - Nyögtem ki végül, és hátrálva berohantam a szobámba. 

 Ott pedig sietve kezdtem összeszedni a legfontosabb dolgaimat, de ahogy megfordultam, Castiel állt mögöttem.

 - Hová mész?

 - Nem tudom. El innen. El, minden ember közeléből. - Ültem le az ágyamra.

 - Nem kell elmenekülj. Kitalálunk valamit, hiszen valamilyen szinten a féltestvérem vagy. - Ült le mellém és empatikus próbálkozásként megütögette a kezem.

 - Mégis mit? Dean közelébe sem akarok többé menni.

 - Dean erős. Ha nem akarta volna, nem teszi meg, ezért is érdekes ez az egész. - Mondta. - Túl fogja tenni magát ezen. Egyenlőre az a dolgunk, hogy kiderítsük mi is történt a szüleiddel. Erre pedig van egy nagyon jó tervem.

 - Köszönöm, Cas. - Öleltem át hirtelen, aztán eszembe jutott, hogy ezt talán mégsem kellene és elhúzódtam.

 - Ne félj. Bennem nem tudsz kárt tenni.

 - Mi a terv? - néztem fel rá. Ő pedig felém villantott egy mosolyt és eltűnt.

 - Már megint - morogtam az orrom alatt, mikor kopogtattak az ajtón.

 - Gyere be. - Vettem nagy levegőt, a látogató pedig eleget tett a kérésnek.

 - Ne haragudj, hogy kiborultam - álldogált Dean az ajtóban. - Csak ez az egész annyira...

 - Egy rakás szar. - fejeztem be a mondatot.

 - Igen. Tudom, hogy nem akartál bennem kárt okozni és azt is furcsállom, hogy nem sikerült. Én erőltettem az egészet és egyedül a miértjét nem tudom. - Erre nem igazán tudtam mit mondani. - Azt sem értem, hogy miért érezted, hogy belőlem árad ez az egész. A többieknél nem volt ilyen?

 Nemlegesen ráztam a fejem.

 - Ők viszont érezték fordított esetben. Mi lesz most?

 - Nem tudom. Castiel elment valakihez, aki állítólag segíthet.

 - Bejöhetek?

 - Gyere Sammy. - Adta meg Dean az engedélyt.

 - Minden rendben?

 - Nem kell aggódnod. Többé nem érek a bátyádhoz. - Mondtam ki, mint akinek a fogát húzzák.

 - Én nem is azért. Ne haragudjatok, Jo beküldött, nehogy baj legyen. - A kijelentésére irtó dühös lettem. Úgy éreztem menten felrobbanok és ölni tudnék.

 - A szemed. - Vonta össze a szemöldökét Sam ijedten.

 - Hey-hey - fogta két keze közé Dean az arcomat. - Nyugodj meg Lea. Nyugodj meg. Nem szeretnénk halálra fagyni...

 Csak Dean hangja jutott el a tudatomig és az, hogy kitekerem Jo nyakát. Nehezen, de erőt vettem magamon.

 - Jól csinálod. Itt vagyok. - Nézett a szemembe.
 Gőzöm sincs hogy sikerülhetett, de az, hogy beszélt hozzám, lenyugtatott.
 - Visszatértél. - Mosolyodott el. Én viszont csak annyit érzékeltem, hogy a jéghideg bőrömet szinte égeti a forró tenyere, így gyorsan elugrottam.

 - Minden rendben Anna. Itt vagyunk. - Guggolt le mellém Sam, de ő nem mert hozzám érni.

 - Meg fogok bolondulni. - Leheltem.

 Ekkor egy fekete ruhás alak jelent meg hirtelen, Castiellel karöltve, a szobám közepén, a semmiből.

 - Tévedtem. Már megtörtént.

 - Crowley! - Pattant fel Dean, és elém állt.

 - Nyugi hősszerelmes, nem bántom a csajodat. Segíteni jöttem. Kis szárnyas barátunk mesélt ezt-azt.

 - Cas! - Morgott rá a "védelmezőm".

 - Tud pár dolgot, ami segíthet. - Mondta az angyal.

 - Lássuk csak. - Húzott maga alá egy széket az ismeretlen. - Te vagy Anna, gondolom. - Nézegetett.

 - Igen, de azt nem tudom, te ki a jó isten vagy!?

 - Isten... Szépen mellé lőttél kicsi lány. Én a Pokol Királya vagyok. - Annyira komoly fejjel mondta, hogy elnevettem magam.
 Nevettem? Úgy röhögtem, majdnem lefejeltem a mögöttem lévő falat.

 - Vicces fazon. - Vigyorogtam rá, de ő még mindig nem nevetett, inkább úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra, én pedig körbe kémleltem. Mindenki komoly fejjel bámult. Szóval igaz. Ez már kezdett nekem sok lenni.

 - Ha kinevetted magad, esetleg megosztanék pár információt. - Elnémultam és hallgattam. - Így már jobb, Succubus. - Horkantott fel. - Ismertem anyádat, ő volt a kedvencem egy időben. Ügyes démon, néha még alkut kötni is kiküldtem. Rengeteg lelket szerzett nekem, de aztán megismerkedett azzal a szárnyas kis... - Castiel olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy inkább nem folytatta. - Bocs, ha megsértem a kis lelked. - Nevetett fel a saját viccén a Király, vagy mi a szösz. - Eltűnt. Nem hallottam felőle évek óta, de azt rebesgetik, hogy miután teherbe esett az apádtól, a Purgatóriumba távozott. Ott születtél meg, ahová élő angyal, vagy démon keze nem érhet el. Valószínűleg, ezért nem ártott a barátocskánknak a légyottotok.

 - Megjártam a Purgatóriumot. - Nyelt nagyot Dean, de Sam rögtön megszorította a vállát biztatóan.
 Én pedig azt sem tudtam miről beszélnek. Ez a hely egyedül a Bibliából volt ismerős, de nem tartottam magam soha egy vallásos egyénnek, így szükségem lett volna egy kis felvilágosításra.

 - Aki ott volt, azon nyomot hagy a hely. Soha nem tűnik el. A lelked Dean, egy ponton akkor megsérült, ezért vonzódsz annyira Leannához. A sejtésem szerint.

 - De hát ez marhaság! - Csattant fel Sam. - Annához mindenki vonzódik, hiszen ebből ered az ereje.

 - Igen, de aki kapcsolatba kerül vele, halott ember. Ha pedig természetfeletti, szinte nem is emlékszik rá, olyan állapotot ér el a - gondolkodott el egy pillanatra. - Hogy is fejezzem ki magam? Aktus, ez lesz az a szó. Szóval, az aktus alatt. Mintha más dimenzióban lenne. Deanre semmilyen hatással nincs, képtelen manipulálni.

 - Ez azt jelenti, hogy? - vonta össze Castiel a szemöldökét elgondolkodva.

 - Teljesen önszántadból, igazi vonzalomból bújtál össze ezzel a kis csodabogárral. - Nevetett Crowley a meglepődött fejeken.

<- Előző fejezet

Következő fejezet ->

Eredendő bűn - 3. fejezet

3. fejezet
Bűn

  Gyors rendrakás után próbáltam összeszedni, a már megszerzett adatokat, de sajnálatos módon nem sok minden állt rendelkezésemre. A pontos megbeszélt időben érkeztek a srácok, Jo-val az oldalukon.
 - Gondolom felvigyázni jöttél. - Súgtam oda neki, mire elhúzta a száját. Jelezni akarta, hogy dehogyis, de nem hittem neki. Látta, amit látott, és ha ez a két ember ennyire fontos számára, minimálisra próbálja csökkenteni a veszély lehetőségét. Ránézésre megállapítottam, hogy tényleg szerelmes.
 Megvontam a vállam és eléjük toltam a papírhalmot. Sam rögtön rácsapott, míg Dean, fel-le sétálgatott és méregette a szobámat. Egy pillanatra megállt és elmosolyodott a lemezeket látva. Értem, szóval ő is a rock n roll oltárán áldoz. Plusz pont idegen.
 - Ezt nem értem. - Szólalt meg végre Sam. - Így nem lehet eltűnni, hacsak nem halsz meg, de annak is nyoma kell legyen valahol.
 - Majd szólunk Cas-nek, ő segít. - Mordult fel Dean, de továbbra is mászkált, most éppen a DVD gyűjteményt vette szemügyre. Ash-nek hála végre lehettek saját dolgaim. Minden kedvencemet beszerezte. Jo szerint picit oda volt értem, de nekem ez nem jött le.
 - Ki az a Cas? - Érdeklődtem, mire a fiúk összenéztek.
 - Egy jó barát. - Tudta le Sam a témát. - Ezeket elvihetem még böngészni? Úgyis itt maradunk még pár napig. - Bólintottam, ő összepakolt és már ott sem volt.
 - Szólunk Castielnek, és utána beugrunk érted. - Dean is távozott.
Jo ott állt a szoba közepén és engem figyelt.
 - Mi van? - kezdett idegesíteni.
 - Ne menj a közelükbe. Ha bajuk esik, saját kézzel döfök egy karót a szívedbe.
 - Nem az én hibám volt. - Utaltam vissza a múltkor történtekre. Ezzel próbáltam saját magam is nyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
- Persze. - Horkant fel.
 Nem foglalkoztam vele. Inkább kisétáltam a bárba, felmarkoltam egy üveg whiskyt és kivonultam a nyugodt kis lőterembe. Nem sokra rá, Sam érkezett, hogy felvilágosítson a fejleményekről. Szó nélkül követtem.
 A szobában ott állt egy igen érdekes alak. Hosszú ballonkabátban, komoly, kifürkészhetetlen tekintettel.
 - Szia, Anna vagyok. - Nyújtottam neki a kezem, de ő csak bámult, majd hátrált egy lépést.
 - Mi vagy te?

 - Mi az, hogy MI vagyok? Az előbb mutatkoztam be. A nevem Leanna Still, de mindenkinek Anna. - Itt jelentőségteljesen Dean-re néztem, mire elkapta a tekintetét.

 - Sam, Dean. Ő itt... Utána kell néznem valaminek.

 - De segítesz megtalálni az anyámat? - Vágtam a szavába, mire aprót bólintott.

 - Nem sokára visszatérek. - Ezzel eltűnt. Nem, nem egyszerűen kisétált az ajtón, hanem eltűnt.

 - Mi a fészkes fene volt ez? - Pattantam fel, az eddig ülőalkalmatosságként szolgáló, ágy széléről. - Ez az ember... HUSS!

 - Mondtam, hogy ne csinálja! - Emelte fel védekezőn Dean a karjait, ugyanis Sam pillantásával ölni lehetett volna.

 - Ő Castiel. Egy angyal. - Foglalta körbe Sam. Legalábbis azt hihette, ugyanis elég mókásan hangzott. Muszáj volt felnevetnem.

 - Angyal? Na, jó. Kezdjük elölről. Hogy tűnt el a barátotok? - Vigyorogtam rá, mintha egy óvodáshoz beszélnék.

 - Úgy, hogy Ő egy angyal. - Morogta Dean is. Ránéztem, vártam a csattanót, de nem jött.

 - Csak szívattok... - Éreztem, hogy vissza kell ülnöm.

 Végül is, min lepődök meg? Ha mindenféle szörny létezhet, egy szárnyas, pucéran, ballonkabátban röpködő lény, miért is ne?

 - Ühüm... Szerintem megyek, és iszom egyet. - Szorongattam tovább az üveget és inkább kivonultam a sötét udvarra. Az első sima terepen leültem és vedelni kezdtem. Ez nekem most picit sok volt. Angyalok. Ilyen marhaságot! Biztos vagyok benne, hogy kamu az egész és egy démonnal barátkoznak, ha így van valójában, őket sem fogom kímélni. Halott emberek a számomra.

 - Csatlakozhatok? - dörrent mögöttem a borzongással egyet jelentő hang. Felé nyújtottam az üveget, amit elfogadott és lehuppant mellém. Nem beszélgettünk, csak néztük az eget és kezdtem egyre inkább zavarba jönni.
 - Mit értett azon Cas, hogy MI vagy? - szegezte nekem a kérdést.
 - Nem tudom. - Feleltem őszintén. - Tényleg nem tudom.
 - Valamiféle szörny vagy? - Vonta fel a szemöldökét.
 - Szörny - kacagtam fel. Magam sem tudom, hogy az elképzeléstől, vagy attól, hogy én sem tudtam az igazat.
 - Komolyan kérdezem. Cas nem téved ilyen dolgokban. - Emelte rám a tekintetét, amitől a gyomrom görcsbe rándult.
 - Komolyan fogalmam sincs! - Ismételtem önmagam. - Egy biztos, valami baj van velem. - Vallottam be neki, és talán most először, magamnak is.
 - Hogy működik?
 - Micsoda? - lepődtem meg.
 - Hát ez a kisugárzás vagy mi. Olyan vagy, mint valami ragadozó? Ami szexuális energiákkal vonzza magához a kaját?
 - Te miről beszélsz? - képedtem el. - Nem ettem meg soha senkit és semmit. Amúgy meg, ne vádaskodj, mert ez nem az én, hanem a te rohadt kisugárzásod! - Már kicsit feljebb emeltem a hangom. Ilyen képtelenséget állítani!
 - Nem, bár hízelgő, hogy ezt mondod, de ez belőled jön. Sam is megérezte, de valamiért rám jobban hat. - Oldalra döntötte a fejét és úgy fürkészett. Belőlem pedig dőlni kezdett az összes furcsa dolog.
- Nem tudom Dean. Mikor apám gyilkosa a közelembe jött, összerogyott. Először azt hittem megsérült, de mire kiértek a rendőrök, eltűnt. Aztán ez a rohadt hideg! Ha ideges vagyok, vagy félek, rettentő hideg lesz. Meg ott van az a múltkori... - Itt elharaptam a szót, nem szabadna ezt elmondanom neki. Jo segített elsikálni. Nem tudhat róla több ember.
 - Milyen múltkori? - kúszott fel a szemöldöke a homloka tetejére.
 Csak ráztam a fejem, hogy nem szeretném tovább mondani, inkább ittam még pár kortyot a töményből, majd mégis megeredt a nyelvem.
 - Volt egy srác. Nagyon bejött. Elég részegek voltunk, de nem annyira, hogy ne lehetne... Érted. - Magyaráztam neki és próbáltam összefüggést keresni a saját szavaimban. - Itt rúgtunk be a bárban, szóval az én szobám volt a legközelebb. Aztán hát... Nem is tudom mi történt. Megcsókolt, de utána valamiért nem bírtam ellökni magamtól. Összeesett, mire nagyon megijedtem. Próbáltam újraéleszteni, de...
 - Meghalt? - kérdezett bele a történetbe először, üveges szemekkel. Csak bólintottam válaszként.
 - Jo segített eltüntetni.
 - Máskor nem fordult elő ilyesmi? - érdeklődött tovább. Megráztam a fejem.
 - Nem. Nem volt rá alkalom, úgymond. Ő lett volna tudod, az első... - Temettem zavaromba a két kezembe az arcom.
 Talán még életemben nem jöttem zavarba. Fura érzés volt. Aztán arra lettem figyelmes, hogy elhúzza a két kezem az arcom elől. Nem nyitottam ki a szemem, csak mikor megéreztem a leheletét az orrom hegyénél. Akkor felpattantak a szemeim.
 - Bántani foglak. - Suttogtam, de már kapart a torkom, annyira éheztem a belőle áradó energiára.
 - Nem fogsz. - jelentette ki, mintha csak azt beszéltük volna meg, hogy ő nem kér tojást reggelire.
 Gondolkodni nem volt időm, felkanalazott a földről és egy sötét autó felé vette az irányt. Csak mikor a közelébe értünk, akkor láttam meg, hogy egy Chevy Impala.
 - Szép.
 - Ő az én Baby-m. - Mosolyodott el, majd óvatosan betett a hátsóülésre, mint egy babát. Előre nyúlt és bekapcsolta a rádiót, miután utánam mászott. Felcsendült egy nagy kedvencem a Metallicától, a One című számuk.
 - Biztos vagy benne? - Adtam meg neki az utolsó menekülési pontot, de ő csak óvatosan közeledett, míg végül megcsókolt. Mintha még a gyomrom kordulását is hallani véltem volna. Ijedtemben elhúzódtam. A szeme csukva volt, majd az elválás pillanatában kipattant.
 - A szemeid - vonta össze a szemöldökét. - Kéken világítanak. - Nyalta meg a száját.
 Én nem éreztem semmi furcsát, azon kívül, hogyha nem folytatjuk az elkezdetteket, azon nyomban meghalok. Nem hagytuk abba. Hagytam, hogy óvatosan levetkőztessen, amíg én is megszabadítottam a felesleges textiltől. Felém mászott, de nem volt félelmetes. Sokkal inkább féltő. Csendben, becézgetve a másik bőrét, megterhelő, gyönyör teli volt az egész. Nem tudtam túléli-e, próbáltam visszafogni magam. Mikor végül belém nyomult, nem éreztem fájdalmat, sokkal erősebb volt az éhség, ami elkapott. Ránéztem és láttam, hogy csukott szemmel, erősen koncentrál.
 Végig simítottam a hátán lévő izmokon, amit biztatásnak vett és tovább lendített minket. Csak egy halk visszafogott nyögés tört fel a torkunkból, mikor ránk szakadt az ég, mégis úgy éreztem magam, mint aki soha életében nem lakott ennyire jól. Zihálva élveztük a másik testéből áradó forróságot, szorosan összeölelkezve, egy szót sem szólva.
 - Jól vagy? - kérdeztem meg félve. Bár, már belül örömtáncot jártam, hogy még vesz levegőt és nem állt meg a szíve.
 - Azt hiszem. Úgy érzem magam, mintha lefutottam volna egy maratont. Eléggé leszívtál. Szó szerint. - Emelte rám a tekintetét.
 - Legalább lélegzel. - Sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - A múltkori srácnak azonnal megállt a szíve.
 - Én edzésben vagyok. - Vigyorodott el, majd egy puszit nyomott a mellkasomra és lekászálódott rólam.
 Felöltöztünk, majd kikászálódtunk a csodajárgányából. Szemmel láthatóan alig állt a lábán, remegett.
 - Biztos meg leszel? - fogtam meg a karját, mire maga felé fordított és megcsókolt.
 Erre aztán nem számítottam. Gyorsan elhúzódtam. Az állóképessége kibírta az eddigieket, de továbbra nem mertem még hozzáérni sem a bőréhez.
 - Eszek egy keveset és rendben lesz minden. - Vigyorodott el halványan. Meg akarta fogni a kezem, de inkább elhúztam. Jo biztos sokkot kapott volna és még be is váltotta volna az ígéretét, miszerint tőrt döf a szívembe, ha kézen fogva lépünk be az épületbe.

 A bárban már összeült a kis kupaktanács. Mindenki ott volt és halálra vált arccal néztek minket.
 - Mi van? - Dörrentem fel, de mielőtt elküldtem volna őket a bús picsába, Castiel előlépett.
 - Beszélnünk kell. Kiderítettem, hogy mégis mi ez az egész.
 - És? Mi vagyok? Egy rohadt démon? Vagy esetleg egy olyan szárnyas bűvész, mint te? - Húztam el a számat, legbelül rettegtem a választól.
 - Nem, Leanna, te egyik sem vagy, mégis mind a kettő. Egy olyan angyal-démon fajból származol, aminek megszületni sem lett volna szabad. Mégis a tiszta vérű Rhelaris, az erkölcs védőszentje és Charyla a pajzánság lidércének leszármazottja, és ez esetben az utolsó élő succubus vagy.

<- Előző fejezet

Következő fejezet ->

Eredendő bűn - 2. fejezet

2. fejezet

Ballisztika

  A fészer felé haladtam és próbáltam úgy tenni, mint akit nem zavar, hogy a mögötte lévő alak, lyukat próbál égetni a hátába a pillantásával. Csak mentem, amíg az asztalhoz nem értem és közben átkoztam magam a nagy számért. Némán elővettem a dobozt, ami a fegyvert tartalmazta és már kezdtem reménykedni, hogy megúszom társalgás nélkül, amikor Dean megszólalt.

 - Szóval, te is vadász vagy, mi? - Nem néztem rá, csak pakoltam elő a szükséges eszközöket.

 - Úgy néz ki. - Rántottam meg a vállam, nem törődöm módon. Nem szerettem konkrétan vadásznak hívni magam, de valahol büszkeséggel is töltött el, hogy nem szólt meg, pedig nő vagyok.

 - Merre szoktál kószálni? Még sosem futottunk össze és Ellen sem mesélt rólad. - Érdeklődött tovább.

 - Mikor, merre. Ellen sem ismer túl régóta. Pár hónapja kerültem ide.

 - Értem. - Köszörülte meg a torkát. - Mit kergettél? - Érdeklődött tovább, engem pedig kezdett zavarni, hogy egyre közelebb jött, így gyorsan eliszkoltam megigazítani a céltáblát.

 - Nem mit, hanem kit.

 - Jó, akkor KIT kergettél? - rázta meg a fejét, de kíváncsian várta a válaszom.
 Ismertem ezt a nézést. Tudni akarta mennyire másztam bele a dolgokba, mennyit bírok.

 - Ha tényleg tudni szeretnéd, Tom Harvelle-ből szerettem volna szitát csinálni egy pár ezüst golyóval.

 - Tom. Harvelle? - A szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Jo nagybátyja. Meg akartad ölni Ellen öccsét?!

 - Igen. - Vontam megint vállat és inkább összeraktam a vadonatúj fegyverem.
 Csőre töltöttem és mindenféle beállítás nélkül, beleeresztettem a céltábla közepébe az egész tárat.
 - Meg is öltem volna.

 - Miért? - Nem lepődött meg a kijelentésemen, ami szimpatikus volt, így folytattam.

 - Mert az a rohadék megölte az apámat.

 - Tom nem tenne ilyet. - Rázta a fejét magabiztosan.

 - Tom lehet, hogy nem, de az éhség nagy úr és a vérfarkasok szívet esznek. - Éreztem, hogy egyre feszültebb leszek és fázni is kezdtem.
 Mindig ez történt. Mintha a két érzés, nekem egyet jelentett volna. A feszültség, félelem és a hideg. Gyerekkori traumának tudtam be, hiszen majdnem halálra fagytam, mire rám találtak a rendőrök, miután elmenekültem apám gyilkosa elől.

 - Szóval ő... ó! - Gyúlt világosság a fejében. Elég nevetséges látványt nyújtott, amitől kicsit el is nevettem magam. - Mi olyan vicces?

 - A fejed! Látnod kellene. Mindig ilyen lassú vagy? - cukkoltam tovább.
 Egyre szimpatikusabb lett az idegen, de valamiért még mindig csengettek a fejemben az ösztönök, hogyha jót akarok, kerüljem el messzire.

 - Add ide azt a berettát és megmutatom! - Vigyorgott már ő is és szerencsére többet nem firtatta apám témáját.
 A kezébe nyomtam hát a pisztolyt, amit pici állítgatás után, pontosan elsütött többször.

 - Egész jó. - Vigyorogtam rá, mire laza mozdulattal kicserélte a tárat és csodálkozva rám nézett.

 - Mi az, hogy egész jó?

 - Oké, akkor azt mondom, hogy eléggé rendben volt. - Cukkoltam tovább, mire hangosan felnevetett.

 Mély levegőt vettem és próbáltam kizárni a fejemből a furcsa érzést, amit ez a nevetés elindított bennem. Még mindig vonzott az egész lénye, de nem, nem úgy, mint azokban a hülye nyálas regényekben. Nem szerelemmel első látásra, vagy ilyen marhaság. Ezt inkább valamiféle fizikai vonzalomhoz tudtam volna sorolni.

 - És Lea. - Szólított meg, amivel kirángatott a saját fejemben lévő ködből és egy pillanat alatt ki is akasztott.

 - Csak Anna, jó? - Nem tudom, hogy sikerült, de nem ugrottam a torkának a becenév hallatán.

 - Nekem a Lea sokkal jobban tetszik. - Húzta tovább a húrt. Tudtam mit akar. Tudni mindennek a miértjét.

 - Csak a szüleim hívtak Leának. Senki más. - Nyögtem ki végül és rájöttem, nem is hangzik Dean szájából annyira idegennek a nevem ezen verziója. Felé dobtam egy sört a kis hűtőmből, amit reflexből elkapott.

 - Hol van az anyád? - tette fel a nagy kérdést, miközben belekortyolt az italba. Én is így tettem, mielőtt válaszoltam volna bármit is.

 - Nem tudom. Az árvaház után, Tomot kergettem, majd itt kötöttem ki. Ellen elkapott, hagyta meglógni azt az átkozottat, de itt ragadtam. Kedvesen bántak velem az első naptól kezdve és még Ash sem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek az elején tűnt. Azóta kutatok, próbálok anyám nyomára akadni. Apám elmondása szerint, egy éves se voltam, mikor eltűnt szó nélkül.

 - Esetleg Sammy és én tudunk segíteni. Vannak - itt megköszörülte a torkát -, kapcsolataink mindenfelé.

 - Köszönöm. - Kicsit elnémultunk és csak iszogattuk a piánkat, mikor végre eszembe jutott egy szívderítőbb téma.

 - És te, meg Jo? - Ahogy kimondtam, majdnem megfulladt, belőlem pedig kitört a nevetés.

 - Mi? Hogy Ő? Kiskora óta oda meg vissza van értem. - Ért már fülig a szája. - De ő még kislány.

 - Szerencséd, hogy én jöttem, mert, ha meghallotta volna, biztosan lenyeste volna a golyóidat. - vigyorgott Sam alakja az ajtófélfának dőlve.

 - Sammy! Lea - Oldalba böktem, emlékeztető gyanánt, mire felszisszent. - Anna! - helyesbített és sokatmondóan nézett rám. - Egy kis segítségre szorul.

 - Nem, nem szorulok segítségre. Felajánlottad a segítségeteket. A kettő, nem ugyanaz! Ne játszd itt a hőst. - Javítottam ki, mire Sam magas alakja ketté görnyedt és hatalmas hahotázásba kezdett.

 - Mi ilyen vicces? - fintorgott Dean az öccsére.

 - A képed, ez a csaj ugyanolyan, mint te, csak mellekkel! - nevetett tovább, mire hozzávágtam egy olajos rongyot.

 - Fejezd be. - Sziszegtem felé, mire meglett a hatás. Nagyot nyelve bólintott egyet és érdeklődőre fogta.

 - Bocsánat. Miben tudunk extra segítséget nyújtani?

 - Jobb, ha Lea.. - Amint kiejtette a becenevem, kikaptam a kezében lévő fél üveg sört. - HEY!

 - Amíg nem tanulod meg a nevem, nem érdemled meg a sörömet. - Jelentettem ki elszántan, mire Sam ismét meg akart halni a röhögéstől. Ahogy elnéztem, imádott a bátyja kárára kacarászni.

 - Szóval jobb, ha Anna mondja el mi is a helyzet. - Mordult fel Dean, mint valami durcás gyerek.

 - Így van.  Gyertek a szobámba, úgy fél óra - óra múlva. Ellen tudni fogja melyik az. Ha megkérdezi miért, mondjátok, hogy Charyla ügyében segítetek. Ezt csak azért mondom el, mert amúgy Jo-n kívül senki nem léphet a szobámba. - Magyaráztam meg nekik a furcsa arckifejezésüket látva. - Hosszú történet.

 Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Egyedül Jo tudott a pár hete történtekről és egyenlőre nem állt szándékomban beavatni, ezt a számomra még két vadidegent.

 - Rendben. - Bólintott Sam.

 - Egy óra múlva a szobádban, Lea - kacsintott Dean, vigyorral a fején.

 - Kussolj Winchester!!! - Vágtam be magam mögött az ajtót mérgesen, de ahogy becsapódott, hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Szimpatikusak voltak a fiúk. Plusz, ha még valami elérhető nyomot találnánk is, az lenne a mennyország! Mekkora oltári nagyot tévedtem...

<- Előző fejezet

Következő fejezet ->

Eredendő bűn - 1. fejezet

1. fejezet 

Múltidézés

 A szekrényben gubbasztva próbáltam, minél apróbbra összehúzni magam. A szemem csukva, két tenyerem, pedig a számra tapasztottam, nehogy véletlenül is meghalljanak. Nem tudom mióta lehettem bezárva, amikor minden elnémult. Olyan mérhetetlen csend lett, hogy a dulakodásnál is jobban megijesztett. Remegő végtagokkal és torkomban dobogó szívvel léptem ki a padlószőnyegre. A szobám romokban állt, az ágyam kettéhasogatva. Rettegve mentem ki a folyosóra, onnan pedig a nappaliba. A sejtésem bebizonyosodott. Apám ott feküdt a kanapén, mint aki békésen szundít, de az összképet elrontotta a körülötte lévő káosz és a mellkasán tátongó lyuk. 

- Kitéptem a szívét. - mordult fel mögöttem egy hang. A hang, amit soha nem tudok majd kiverni a fejemből. - Most pedig, te velem jössz kis hölgy. 

Ahogy kiejtette a száján, nem emlékszem rendesen mi történt. Sikítani kezdtem, a sikítás következtében pedig az illető térdre rogyott és mintha aszalódni kezdett volna. Ijedtemben: elfutottam. Futottam és sikítottam, amíg a torkom ki nem száradt és le nem ültem a patak mellé. Rettentő hideg volt, a torkom sajgott, a fejem szét akart szakadni, a szívemet viszont én akartam kitépni fájdalmamban a helyéről. Csak sírtam és sírtam...

 - Bassza meg! - Puffant a testem a földön. - Már megint ez a rohadt álom - morogtam magamban. Mostanában állandóan újra álmodom a múltban történteket, pedig már réges-régen túltettem magam rajtuk. Az apám meghalt, pont. Az a rohadék - mint később kiderült neve is van - Tom Harvelle kinyírta, pont. Az is kiderült, hogy azért támadta meg, mert valami elfajzott lükanthroposz nevezetű betegségtől az agya teljesen kikészült, pont. Később kiderítettem, hogy vérfarkas kórban szenvedett. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy mire a rendőrök megtaláltak, valamilyen csoda folytán a teste eltűnt a helyszínről és csak a halott, kitépett szívű apámat találták ott. Mire nagyobb lettem és kikerültem az árvaházból, nyomozni kezdtem. Akkor jöttem rá, hogy a kényelmes kis életek mögött, iszonyat és félelem rejtőzik. Minden, amit a rémálmokban, horrorfilmekben és mesékben olvas, vagy lát az ember, igaz. Minden apró szörny, szellem, démon. Létezik. Én pedig elhatároztam, hogy vadászni fogok rájuk, amíg az utolsó rohadék meg nem hal a kezeim között. 

 Tom Harvelle után indultam, kinyomoztam ki ő, mi ő, míg végül itt kötöttem ki Ellen Harvelle és barátai között, akik szintén vadászok. Barátokra találtam a család körében, de az ellenszenvem nem csökkent Ellen öccse iránt. Tőlem mondhatják, hogy Tom nem tehet róla, hogy elkapta a kórt. Őszintén nem érdekel, hiszen tönkretette a gyerekkorom és elvette az egyetlen embert, aki igazán számított. Egyenlőre itt ragadtam náluk és néha besegítettem a bár körül, de tudtam a célom és csak a megfelelő alkalmat vártam. 

 Nem forgolódtam tovább, inkább belebújtam a farmeromba és egy laza fekete pólóba, átfésültem a hajam és jó vadász módjára, a kávé szag irányába eredtem.

 - Szia Anna! - vigyorgott egy kávé felett Ash, már korán reggel.

 Máskor estig nem lehetett látni a srácot, annyira bele volt buzulva a számítógépébe. Valamiért mindig rettentően örült, ha meglátott.

 - Jó reggelt, Ash. Van még ebből a löttyből? - böktem az előtte lévő csészére.

 - Ez a lötty, néha életmentő tud lenni. - Bújt ki Jo vidáman a raktárból, de már töltötte is tele a fekete, Metallica emblémával ellátott bögrémet. 

- Mi ez a reggeli, rettentő jó kedv mindenkinél? - emeltem fel a szemöldököm érdeklődőn.

 Máskor még durmolnak, vagy épp nem is találkozom senkivel.

 - Tényleg, te este elég korán leléptél - jegyezte meg Jo. - Vendégeink jönnek. Méghozzá nem is akárkik!

 - Jo oda-vissza van Dean-ért - suttogta Ash, mire egy rongyot kapott a képébe.

 - Nem igaz! Olyan, mintha a bátyám lenne, amúgy meg sokszor ki nem állhatom. Rengetegszer megmentette az életem, az egyik legnagyobb vadász - védekezett rögtön az említett, de a füle tövéig vörösödött.

 - Nekem mindegy. - Vontam vállat és inkább bevonultam a számomra fenntartott szobába, a laptopom mellé. Egész nap kutattam az anyám után, de mint mindig, most sem találtam semmi nyomot, hogy merre lehet. Aztán délután nagy hangzavarra kaptam fel a fejem, ami a bárból érkezett. Megérkeztek a vendégek. Akármennyire nem volt kedvem, ki kellett tolnom a fenekem, mert az, hogy nem neveltek úri hölgynek, nem jelentette, hogy bunkónak kellett lennem. Így felkaptam egy kardigánt és kivonszoltam magam.

 A teremben ott volt Ellen,  a pult mögött, Ash valakivel beszélt, míg Jo egy magas fazont ölelgetett. A srácnak hosszú haja volt és letörölhetetlen a mosolya. Kedvesnek tűnt és értelmesnek. A másikat csak akkor láttam meg, mikor odaköszönve, nagy koppanás közepette, letettem a bögrémet a pultra.

 - Sziasztok. - Intettem zavartan.

 Nem sok hím nemű emberrel találkoztam még a 23 évem alatt, inkább kerültem őket, mert megijesztett a reakciójuk. A barna bőrdzsekis illető ekkor vett észre, letette a poharát és némán bámult. Elég zavarba ejtő volt.

 - Szia - lépett hozzám feszültség oldás gyanánt a magas. - Sam Winchester - nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam.

 Igazam lett, ő volt a nyugodt és kedves, a másik viszont kiismerhetetlennek tűnt.

 - Leanna Still - Mutatkoztam be végül én is. - Mindenki Annának szólít. - Ajánlottam fel neki.

 - Örülök Anna. - Biccentett Sam. - Ő a bátyám, Dean. Néha kicsit seggfej. - Morogta, de a mondat végén, már felemelte a hangját, hogy a másik is visszatérjen ebbe a világba.

 - Bocsánat. - Rázta meg a fejét és végre megszólalt rekedtes hangján.

 A hátamon futkosott tőle a hideg.

 - Kicsit lefagytam. Tetszik a bögréd. - Eresztett meg egy mosolyt, amitől valamiért vonzani kezdett magához.

 Nem, nem úgy, hogy meg akarom ismerni, hanem, mint valami kibaszott mágnes. Furcsának találtam a saját reakciómat.

 - Dean Winchester. - Lépett hozzám és ő is kinyújtotta a kezét, hogy fogjam meg.

 Nem tudom miért, de inkább egy biccentéssel letudtam a kötelező kört. Nem mertem hozzáérni. Valamiért nem éreztem helyesnek és félelem fogott el.

 - Olyan hideg lett itt hirtelen, Ellen, felnyomod a fűtést? - mordult fel Ash. Én pedig zavartan visszafordultam a pulthoz, majd rendeltem egy sört.

 Az idegenek nem tudhatták, hogy ki vagyok, azaz MI vagyok, így egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgettek, amíg be nem dobtam, hogy:

 - Kimegyek összerakni az új Berettát és kipróbálni, jön valaki? - A hatás nem maradt el. A fejek, amiket az újdonsült vendégek vágtak, megfizethetetlen volt.

 - Engem érdekelne! - pattant fel a Dean nevezetű, én pedig rögtön megbántam a kijelentésemet. 

 

Következő fejezet ->