tag:blogger.com,1999:blog-46663859656092051082024-03-05T20:33:27.220+01:00 Tíz dekagramm fantáziaPepiihttp://www.blogger.com/profile/08648440926693365047noreply@blogger.comBlogger337125tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-42022774308428840742021-12-14T23:43:00.003+01:002021-12-14T23:43:35.299+01:00Soledad<p></p><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/a/AVvXsEi75qIM2m-xDmo596zssbY3lpIL7HqQ_0M8kdRHqgd7qDNxxNAzh8WSGYB9XFgUgMhMg-XfrETC3CoV2YG5W2BmL6QENoRh1AnnB5PbEG70SN6cZ6m_Tbrt7rhiz34fduMdYd6cw2c8c7II-GuK3m68j5_VmX7BWkoZyHnR8_DW_J2FE5rliLOHs5fd=s286" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="282" data-original-width="286" height="197" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/a/AVvXsEi75qIM2m-xDmo596zssbY3lpIL7HqQ_0M8kdRHqgd7qDNxxNAzh8WSGYB9XFgUgMhMg-XfrETC3CoV2YG5W2BmL6QENoRh1AnnB5PbEG70SN6cZ6m_Tbrt7rhiz34fduMdYd6cw2c8c7II-GuK3m68j5_VmX7BWkoZyHnR8_DW_J2FE5rliLOHs5fd=w200-h197" width="200" /></a></div><br /><div style="text-align: center;"><i>Sziasztok! Először is, élek! Bár ez senkit sem érdekel, csak mikor múltkor megláttam, hogy több, mint fél éve posztoltam utoljára, még én is meglepődtem rajta. Szóval élek, virulok, rengeteget dolgozok és a maradék szabadidőmben Boku No Hero Academia-t nézek/olvasok. Még egyszer talán valamikor ígértem egy ficet Kijának, de ezt senki nem tudja bizonyítani, de azért mégiscsak neki ajánlom ezt a kis valamit. KiriBaku (Kirishima/Bakugo), talán angst, talán nem... Jó olvasást! <3</i></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> Kirishima Ejirou azon tűnődik, hogy mikor lettek az órákból napok. Hogy mikor kalandozott el utoljára annyira a figyelme, hogy ne emlékezzen arra, mikor főzte le a kávéját és mosogatott el. Talán még a tányérokat is a helyükre tette. Nem tudja biztosan. Pedig ő csak elképzelte a másikat, ahogy reggel mellette fekszik. Nem, ezt nem képzelte, és nem is egy emlék volt. A sosem fésült szőke haj és a lehunyt szemek. Mellette fekszik.</div><div style="text-align: justify;"> <i>"Ilyenkor egészen nyugodt."</i> - Ezt gondolja, miközben a másik hátára és a gerince melletti apró hegekre, lilás foltokra terelődik a figyelme. Mint ezernyi apró emlékeztető.</div><div style="text-align: justify;"> <b>Ilyenkor csak hálás, hogy épségben hazatért. Az előző, az az előtti, vagy még az annál is régebbi küldetéseiről.</b><br /> Átfordulna a másik oldalára, de inkább a falon végig húzódó narancsos fénysugarat nézi.<br /> <i>"Könnyű úgy korán kelni, hogy le sem fekszel."</i> - Később emlékszik, hogy erre gondolt akkor és halkan kelt ki az ágyból.</div><div style="text-align: justify;"> Két napja alig pihen, csak várt a másikra, hogy jelentkezzen.<br /> Nem tette.<br /> Ő pedig, ha el is aludt, mindig rémképekkel teli álmok jutottak csak neki. Túl sok mindenkit veszített már el, és nem érezte, hogy közelebb kerültek a megoldáshoz. A végéhez ennek az egésznek.<br /> Pedig a hős szakma ezzel jár. Feldolgozni, hogy egyik pillanatban még melletted állnak a szeretteid, a másikban pedig egy darab kövön olvasod a nevüket.<br /> Megrázza a fejét, ahogy a papucsa után kutat lábaival. Nem akar erre gondolni. Arra, hogy mennyien vannak, akik sosem fognak már visszatérni. Automatikusan a telefonjáért nyúl és megnyitva a hívás listát a <i>"T"</i> betűhöz teker. Egy fél percig köröz hüvelykujjával a név felett, de tudja, hogy hiába nyomna rá a hívásra, már nem venné fel senki. Helyette ismét az estére gondol.<br /><b> Inkább csak várt. Majd minden előzetes jelentkezés nélkül Bakugo végül megjelent az ajtóban és majdnem annyira volt fáradt, mint ő. A különbség, hogy a szőke, egy zuhany után már aludt is. Néha összerezzent, dobálta magát álmában, és ha elég erősen figyelt, kihallott belőle neveket. Azok nevei voltak talán, akiket nem tudott megmenteni a fiú. Sosem kérdezett rá.</b></div><div style="text-align: justify;"> Kirishima valahogy nem látja ennek az egésznek a végét. A rémálmoknak, vagy akár csak kettőjük kapcsolatának. Talán nincs is. Összetartja őket valami megmagyarázhatatlan. Talán egy furcsa érzés, vagy csak egyszerűen a gravitáció, ami most valahogy máshogy hat rá. A keze remeg csupasz térdén, mellkasába üresség és pánik költözik. Hiányolta már, és mire felfogja, hogy nem ő pörög, hanem a szoba, már nincs hova menni. Kilép hát a teraszra és a napfelkelte, a fák, a házak, úgy tűnik, nincsenek is. Talán ő maga sincs, és ahogy erre gondol, megnyugszik. Legalábbis próbál nem levegőt kapkodva a földre rogyni a létezés terhe alatt. Az érzés viszont nem múlik. A kongó üresség, a halál félelem, a lehetetlen magány. Lehunyt szemekkel próbál száztól négyesével visszaszámolni, miközben mozgatja a kezeit, ujjait, pont ahogy a terápián tanulta. Bentről ismét mocorgás hallatszik. Meg akar fordulni, de nem megy. Ilyenkor mindig az jut eszébe, bárcsak dohányozna. Lenne értelme csak állni a teraszon és a semmibe meredni. Nem érezné ekkora csődtömegnek magát. A halk csoszogásra tereli a figyelmét, ami egyre közeledik. Bakugo nem szól semmit, csak tartja a lépésnyi távolságot, takaróba burkolózva. Vár. Hiszen mint mindennek, ennek is vége kell, hogy legyen egyszer.</div><div style="text-align: justify;"> - Jól vagyok. - Mondja ki végül a későn kelő, ahogy a korlátnak dől.</div><div style="text-align: justify;"> Ő pedig hirtelen újra érezi a nap melegét és a reggeli levegőt. Annyi kellett, hogy a másiktól hallja. Még ha nem is így van, hiszen tudja, hogy soha, egyikük sincs igazán jól. Mégis, ha ő azt mondja, elhiszi. Mert neki sose hazudna. Megszólalni nem tud, csak bólint. Nézi a másik fáradt arcát.<br /> <i>"Szeretem a szemeit."</i> - Ezt gondolja, de ismét nem mondja ki. Helyette beletúr vörös hajába és a másikra mosolyog csálé fogsorával.<br /> - Kávé?<br /> - Dupla.<br /> És az idő mégse áll meg. A kör, nem gömbölyű. A világ halad. A gravitáció pedig teszi a dolgát.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-714818451931808342021-04-29T00:24:00.001+02:002021-04-29T00:24:09.829+02:00Tresse de cheveux<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj6qmxqBhnFvED7ioa847UrUmYx3Ll88C_QnlapBhF5sSa2p7iySV5QKJtMQ06jlQXBfoSS9QfT204SP04115pw54eTdrz-q7sQCOmHmDRcibV6mbZKt8fBChGhA9iHaqaMi3NeuVx9dnE/s846/tdc.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="791" data-original-width="846" height="269" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj6qmxqBhnFvED7ioa847UrUmYx3Ll88C_QnlapBhF5sSa2p7iySV5QKJtMQ06jlQXBfoSS9QfT204SP04115pw54eTdrz-q7sQCOmHmDRcibV6mbZKt8fBChGhA9iHaqaMi3NeuVx9dnE/w287-h269/tdc.jpg" width="287" /></a></div><br /><p></p><div style="text-align: center;"><i>Hosszú sztori röviden: Nem hagyhatom, hogy </i><b style="font-style: italic;">Kija</b><i> meghaljon... </i><b style="font-style: italic;">Erwin Smith x Levi Ackerman</b><i> (</i><b>Attack on Titan</b><i>) fanfiction, és milyen meglepő, megint gyerekük van. Fáradt vagyok bármit is ide írni, remélem tetszeni fog! Ne várjatok sokat, csak egy szösszenet...</i></div><div style="text-align: center;"><i>Jó olvasást!</i></div><br /><p></p><p></p><div style="text-align: justify;"> Erwin Smith felül a konyhapultra, miközben figyeli családját. Ma van Historia első napja az óvodában és míg ő neki a tízórai csomagolás jutott, addig férje éppen a lányuk haját próbálja befonni.</div><div style="text-align: justify;"> - Azt akarom, hogy apu csinálja. Olyan hajat akarok, mint Elsának! - Görbül sírásra a kislány szája, miközben morcosan ül a széken.</div><div style="text-align: justify;"> Levi szem forgatva újra és újra átfésüli a szőke tincseket, mígnem teljesen biztos benne, hogy nem marad kóc. Aztán nekilát az aprólékos munkának. Ujjai fürgén mozdulnak és annyira koncentrál, hogy még a nyelve hegye is kilóg kissé. Eredetileg Erwin dolga lenne ez az egész, de jobb karja elvesztése óta sajnos ez lehetetlenné vált, így marad neki a néző szerep. Ahogy Levi lassan a végére ér, úgy szalad fel hitetlenkedve férje szemöldöke.</div><div style="text-align: justify;"> - Tessék, ha így nem tetszik, akkor apu csinálja legközelebb. - Mondja ironikusan és összegumizza a fonat végét.</div><div style="text-align: justify;"> Levi nekidől az asztalnak és várja az ítéletet. Hisu kiszalad a tükörhöz, párszor körbe fordul. Erwin szíve pedig cseppfolyóssá válik a mellkasában, ahogy elnézi lányát. Világoskék, Elsa hercegnős ruhában és most már tökéletes fonattal szalad oda átölelni az apját.</div><div style="text-align: justify;"> - Tetszik, úgyhogy megtartalak. - Hozza meg az ítéletet, mint egy igazi kis királynő, majd a szobájába rohan kiválasztani azt az egyetlen játékot, amit Erwin enged, hogy elvigyen magával az oviba.</div><div style="text-align: justify;"> A kék szemű lecsúszik eddigi helyéről és macska léptekkel surran közelebb a másikhoz.</div><div style="text-align: justify;"> - Ezt hol tanultad? - Húzza magához férjét és óvatos csókot nyom a homlokára.</div><div style="text-align: justify;"> Levi csak megvonja a vállát.</div><div style="text-align: justify;"> - Gyakoroltam. - Hangjából mintha egy kis büszkeség csengene. - Menj, készülj el te is!</div><div style="text-align: justify;"> Erwin gyanakodva néz le rá, de nem kérdez többet. Hogy Levi honnan tanult meg ilyen szépen fonni, Erwin sosem tudta meg.</div><div style="text-align: justify;"> - Minden nap meg tudsz lepni. - Mosolyog rá, majd beballag a szobájukba ő is felöltözni.</div><div style="text-align: justify;"> Fél óra múlva el is tudnak indulni, mégis elkésnek az első nap, mikor kiderül, hogy a kedvenc plüss Olaf otthon maradt, így vissza kell fordulniuk. Azonban, ahogy Erwin ott áll az óvoda ajtajában és próbál nem elérzékenyülni, érzi, hogy ezt a pillanatot sohasem akarja elfelejteni.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-44132453010217569162021-04-20T21:26:00.003+02:002021-04-20T23:01:17.157+02:00Le rêve<p><br /></p><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEinror5VLZwj1N6dZv0EgMkDYa3AFLfDpVdjMzJE4j_1VGTiEnVCP_L3ASssCACoXxc_S1PbQs8QmAW1y2Taqh62YavFNOxcnfksQ8alhVAXMddOFvIK2YUWsxQoExqYRy6Lxlvhl3ZHzQ/s1024/m1.jpg" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="791" data-original-width="1024" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEinror5VLZwj1N6dZv0EgMkDYa3AFLfDpVdjMzJE4j_1VGTiEnVCP_L3ASssCACoXxc_S1PbQs8QmAW1y2Taqh62YavFNOxcnfksQ8alhVAXMddOFvIK2YUWsxQoExqYRy6Lxlvhl3ZHzQ/s320/m1.jpg" width="320" /></a></div><p></p><p></p><div style="text-align: center;"><u><b>Fandom:</b></u> <i>Attack On Titan</i></div><div style="text-align: center;">Szóval ez egy ilyen kis kísérleti <b>Eruri</b>, (<i>Erwin Smith x Levi Ackerman</i>) fanfiction, tudom, ezerszer lerágott csont, mindenki olvasott már ilyet minimum egyszer életében, mégis pár napja nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mennyire jó szülők is lehetnének ők. Igazából <b>modern AU</b>, mindenki él és virul (Fogjuk rá)<br />Ajánlom <b>Kijának</b>, aki fogta a lelkemet és a titánok elé dobta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak...<br /><i><span style="font-size: x-small;"><b>(A <a href="https://www.youtube.com/watch?v=19bBGxf5k6k">dal</a>, amit Levi dúdol)</b></span></i></div><p></p><p><br /></p><div style="text-align: justify;"> Erwin arra kel fel, hogy megmozdul mellette az ágy. Nem moccan, csak figyeli a zajokat, ahogyan a másik lábai a papucs után kutatnak a sötétben, majd halkan kisurran a szobából. Egyetlen ajtónyikorgásból megállapítja, hogy Levi a gyerekszobába ment. Tovább hallgatózik. Se sírás, se mocorgás, még a bébiőr sem jelez, amihez férje ragaszkodott. Erwin Smith mindig is kíváncsi ember volt, így ledobja magáról a takarót és mezítláb indul neki a háznak. A hűvös levegőtől lúdbőrös lesz. Nem kapcsol villanyt sehol, nem szeretne feltűnést kelteni, s úgy oson végig a rövid folyosón, mint egy szellem. Halk dúdolás hallatszik ki a kis helyiségből, melynek szomorkás dallama végig csorog az ember szívén. A szoba ajtaja résnyire nyitva van, hintőpor és baba illat csapja meg az orrát. Úgy látszik Levi már azelőtt felébredt, hogy elkezdődhetett volna az egész házat betöltő sírás.</div><div style="text-align: justify;"> - Shh, apa itt van. - Suttogja a pici Erent ringatva és apró puszit ad feje búbjára.<br /> Erwin az ajtóban áll és figyeli, ahogy férje néha a kiságyban fekvő Mikasa felé néz, majd újra dúdolni kezdi azt a bizonyos dalt. A szőke férfi úgy érzi, mintha valamit elvesztett volna abban a pillanatban. Valami pótolhatatlant, mégsem bánja. Ott szeretett volna ragadni, soha többet meg sem mozdulni és csak figyelni hármójukat. A szíve át akarja törni a bordáit és valahogy ismeretlen érzés kúszik fel a torkán. Nyugalom, szeretet és hála. Régi ismerősök. Bal kezét csonka vállára teszi és egy másodpercre elhiszi, hogy mindezt megérdemlik. A gyerekszoba törtfehér falai már nem a kórházat juttatják eszébe. Már nem rezzen össze, ha át kell hajtani egy hídon az autóval. Bár még mindig vannak rémálmai arról, ahogy fuldoklik, és tudja, hogy hosszú még az út a gyógyulásig, de mindent meg fog tenni, hogy ismét olyan apa és társ legyen, amilyenre a férjének és a gyerekeiknek szükségük van.</div><div style="text-align: justify;"> Levi észreveszi, hogy figyelik és Erwin régen mindig magabiztos mosolya, végre újra a régi fényében ragyog, még ha csak egy fél másodpercre is. Remegés fut át a testén és próbálja felmelegíteni magát. Talán Levi is újra tud majd úgy nevetni, mint a baleset előtt. Óvatosan leteszi Erent a kiságyba húga mellé és levegőt sem véve kisurran.</div><div style="text-align: justify;"> - Csak rosszat álmodhatott. - Ad magyarázatot Levi, a fel sem tett kérdésre.</div><div style="text-align: justify;"> Együtt mennek vissza a hálóba és visszafekszenek a már kihűlt paplan alá. Erwin úgy helyezkedik, hogy át tudja ölelni Levit. A nyakába fúrja az orrát és még érzi a tusfürdő illatot. Ezért a pillanatnyi boldogságért képes lenne lelke egy darabkájával fizetni.</div><div style="text-align: justify;"> - Szeretem, mikor énekelsz. - Motyogta félálomban.</div><div style="text-align: justify;"> A másik csak hümmög és nem kell sok nekik, hogy elaludjanak. Erwin kivételesen nem a balesetéről álmodik, hanem megtalálja azt, amit elhagyott a kisszoba ajtajában állva. Jobb kezében tartva tördeli szét egyforma darabokra azt, amit már régestelen rég három emberre bízott. A szívét.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-52491518876208133802021-02-03T00:22:00.002+01:002021-02-03T00:22:40.566+01:00Brenhines~<p></p><div style="text-align: justify;"><i> Ezt tegnap este találtam meg egy füzetemben, amit még két éve Párizsban írhattam. Elolvastam, kicsit kijavítgattam és úgy ítéltem, hogy olvashatóra sikerült. Fem!Merthur<br />{Brenhines walesi, annyit tesz Királynő}<br /> Ajánlom Kijának :)</i></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: center;"><b>Kép nincs, válság van!</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Arthuretta a kádban ült és várt. Kezdett meghűlni a víz, őt pedig hirtelen rázta ki a hideg.</div><div style="text-align: justify;"> - Merlina! - Szólt ki még egyszer.</div><div style="text-align: justify;"> Kezdett fogyni a türelme. Hiszen egy királynő sem várna ennyit egy mezei szolgáló miatt. Egyszerűen tömlöcbe vetné azt, aki elmulasztotta azt az egyszerű feladatot, minthogy időben felmelegíteni úrnője vizét. Viszont Merlina sose volt "csak egy szolgáló". Ő volt a legjobb barátnője, néha az esze és legtöbbször a szíve. Merlina volt a lelkiismerete, ami néha elhagyta, hogy aztán úgy térjen vissza hozzá, mint egy tanácsra éhes kisgyermek. Merlina volt minden, ami belőle hiányzott, mint például a türelem.</div><div style="text-align: justify;"> - Utoljára szólok! - Emelte meg hangját ismét és ő is tudta, hogy ez cseppet sem igaz.</div><div style="text-align: justify;"> A mondat közben felhúzta térdeit a mellkasához és állát a lábára hajtotta. Fáradt volt az egész napos stressztől. Olyan nagy kívánság lett volna egy kis pihenés? Pedig elnézve, így sosem fog ágyba kerülni. Azonban holnap érkeznek hozzá a szomszéd királyságból vendégek, muszáj volt a legjobb formáját hoznia.</div><div style="text-align: justify;"> Lépteket hallott, majd kócos, sötét fürtök is társultak a hangokhoz.</div><div style="text-align: justify;"> - Bocsáss meg, de a víz nem melegszik fel pillanatok alatt. - Mosolygott rá vékony vonalú szájával a magas nő.</div><div style="text-align: justify;"> Arthuretta bármit is szeretett volna mondani, a szavakat elnyelték a másik csillogó szemei. Helyette kihúzta magát és hátra hajtva fejét, hagyta, hogy Merlina megmossa a haját. A nő különböző illóolajokat masszírozott bele a tincseibe, miközben hosszú ujjai a fejbőrén játszottak. Szinte el is felejtette, milyen hideg van kint. Lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést, s mint ahogy a meleg víz a haján, úgy folyt végig Arthuretta szívén az a különös, mégis kellemes bizsergés, amit nem tudott megfogalmazni, hogy pontosan mi is lehet. Ezek után gyorsan befejezve a mosakodást, ágyba feküdt. Félig lehunyt szempillái alól figyelte, ahogy a nő elolt minden gyertyát a szobában. Talán egyszer lesz elég bátorsága, hogy mindent bevalljon neki. Igen, Merlina volt minden, ami belőle hiányzott.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> Merlina pontosa tudta, hogy megvárakoztatja a királynőt, és azt is, hogy egyetlen varázsigéjébe kerülne, hogy a kis lavórban a víz forró legyen, de szeretett néha normálisnak tűnni. Na, meg persze szerette, ha Arthuretta is megtanulja milyen várni valamire. Valakire. Csak némán nézte a vizet és mint ahogy az a repedés a zománcon, úgy szaladt végig fáradt testén a szőkeség hangja. Őt hívta és úgy ítélte eleget váratta már a nőt. Elnézést kérve lépett a kis helyiségbe, majd a Gaius által készített olajokkal mosta ki a királynő hajából a pár nap alatt összeszedett port. Szerette az aranyszín loknikat. A sok dolog közül az egyik, amit szeretett benne.<br /> - Holnap hosszú napom lesz. - Mormolta szinte csak úgy magának Arthuretta, miközben kiszállt a vízből és szárazra törülközve, hálóingébe bújt.</div><div style="text-align: justify;"> Merlina szeretett volna valami csípőset hozzátenni, de úgy ítélte meg, hogy a másik nincs olyan hangulatban. Hagyta, hogy nyugodtan lefeküdjön, míg ő végig sétált a szobában és elfújt minden gyertyát. Fél szemmel a nőt nézte, aki egyszerre tudta kihozni a sodrából egyetlen pillantásával, vagy akár tudta a fellegekbe emelni egy-egy csálé fogú mosolyával, amit egyedül neki szánt. Úgy érezte Arthuretta az, aki kiegészíti őt, és azzá teszi, aki. Szerette őt és néha halkan, saját szobája sötétjébe bújva el is árulta neki. Igen, ő volt minden, amire Merlinának szüksége volt. Talán egyszer el tudja mondani neki is ezeket, addig viszont csak...<br /> - Jó éjszakát, úrnőm!</div><div style="text-align: justify;"> - Jó éjt, Merlina.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-81494948954681581932021-01-01T14:55:00.019+01:002021-01-01T15:38:19.686+01:00Your name<p></p><div style="text-align: justify;">Boldog Új Évet! :)</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> Dean Winchester a tükör előtt áll és próbálja megfogni a gondolatait, amik, mintha csak víz lenne, kifolynak az ujjai közül. A saját szemébe nézve látja az ürességet, de nem ijeszti meg. Olyan érzés, mintha mindig is ott lett volna. Egy pillanatra átfut az agyán, hogy ez az átok lehet, hogy inkább áldás lenne neki. Annyi mindenkit vesztett már el. Annyi mindent feláldozott már.</div><div style="text-align: justify;"> - Alissa. - Ugrik be a név, amit leginkább jó lenne feledni.</div><div style="text-align: justify;">Megmossa az arcát, hátha észhez tér kicsit.</div><div style="text-align: justify;"> - Oké. - Vesz mély levegőt. - A nevem Dean Winchester. Sam a testvérem... Mary Winchester az anyám és Cas a legjobb barátom.</div><div style="text-align: justify;"> Ismét elé villan egy kép. Szeplők a hófehér bőrön. Egy mosoly, egy göndör, vörös tincs.</div><div style="text-align: justify;"> - Lis. - Ismét kiejti a nevet és keze remegni kezd.</div><div style="text-align: justify;"> Talán áldás lenne felejteni, de ez az, amit nem akar elveszíteni. Újra. Hiszen a nőből úgy rémlik neki már csak az emlék maradt meg. Hirtelen kapja el a pánik és kirontva a kis fürdőszobából valami íróeszköz után kutat. Egy hosszú pálca után kap, minek a nevére már nem emlékszik, de még tudja hogyan kell használni. Leül törökülésben az ágyra és nem figyelve a többiekre, akik a szobában vannak, írni kezd a kezére.</div><div style="text-align: justify;"> - Alissa. - Mormogja egyre többször és többször, ahogy a név ismét és ismét felkerül a bőrére.</div><div style="text-align: justify;"> - A nevem Dean, az öcsém Sam... Az anyám... - Elakad a gondolatban, de tovább firkál. - Alissa, az akit szeretek.</div><div style="text-align: justify;"> Megrázza a fejét.</div><div style="text-align: justify;"> - Alissa az, akit szerettem. - Javítja ki magát. - A nevem...</div><div style="text-align: justify;">Beharapja a száját. Nem... Nem emlékszik a nevére. Visszafogja a könnyeit és elfolynak előtte a betűk. Addig írja le a nő nevét, míg nem elfelejti, hogy miért teszi és azt is, hogyan kell írni és olvasni. Mégis valahogy nyugodt a lelke. Nem tudja miért, de rámosolyog a kezén látható fekete, elmosódott tintára. Dean nem tudja, hogy lassan meghal. Nem emlékszik arra, hogy ki is ő, mégis valahogy boldog, mert az utolsó dolog, amit lát, az az Ő neve.</div><div style="text-align: justify;"> - Apa? - Lép közelebb hozzá egy alig öt éves kislány.</div><div style="text-align: justify;">Vörös haj, fehér bőr, apró szeplők az orron. Más, mégis hasonló. Lehet, hogy tévedett? Lehet, hogy lenne még miért élnie? </div><div style="text-align: justify;"> - Alissa? - A férfi, aki a saját nevére nem, de a lányáéra emlékszik, felkel, hogy megmentse azt, ami még maradt belőle. </div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-60003851535379562052020-12-16T21:36:00.002+01:002020-12-16T21:36:30.302+01:00Smoothie<div style="text-align: justify;"><b>Jennek :D Ez igazán nyögve nyelősen ment, nem a legjobbam, sooo.... Sorry? XD</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Élvezettel néztem a mellettem ülő arcát, amiről tisztán le lehetett olvasni az undort.</div><div style="text-align: justify;"> - Mi a fenét szeretsz te abban a turmixolt löttyben? - Kritizálta a smoothiemat, úgy, hogy ő éppen egy élénk zöld pohárból, valami Hulk nevezetű italt kortyolgatott.</div><div style="text-align: justify;"> Az ég szerelmére, még napernyőt is kapott hozzá!</div><div style="text-align: justify;"> - Ne szólj bele, hogy mit iszom. - Morogtam és vártam, hogy végre visszaérjenek a többiek. - Előbb kóstold meg és utána alkoss róla véleményt.</div><div style="text-align: justify;"> - Ez felhívás volt? - Hajolt közelebb és félretolta egy fekete tincsemet.</div><div style="text-align: justify;"> - Vedd, aminek akarod. - Motyogtam már már az ajkaiba.</div><div style="text-align: justify;"> Egy apró csók volt az egész, nem több. Kissé hátrébb húzódott.</div><div style="text-align: justify;"> - Ez a smoothie szörnyű. - Fintorgott.</div><div style="text-align: justify;"> Megforgattam a szemeim.</div><div style="text-align: justify;"> - Jól van, te is tudod hogyan rontsd el a romantikus másodperceket. - Nevettem fel és próbáltam leplezni, hogy nem haragszom.</div><div style="text-align: justify;"> - Mi, ez most romantikus volt? Még jó, hogy megtörtem a pillanatot.</div><div style="text-align: justify;"> - Idióta vagy.</div><div style="text-align: justify;"> - Én is téged.</div><div style="text-align: justify;"> Nem tudtuk folytatni a kis szó csatánkat, mert megjelentek a többiek. Mégis, tudtam, hogy Loki nem fogja ennyiben hagyni, míg kis nem mondom a szót, amit azóta éreztem, hogy először találkoztam vele. <i>"Szeretlek"</i></div>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-24446055169699751922020-12-16T16:04:00.005+01:002020-12-16T16:04:55.889+01:00Noodle<p></p><div style="text-align: justify;"><b>Jennek, a tegnapi-mai XD</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> - Steve, könyörgöm, én csak egy csokis fagylaltot szeretnék. - Néztem a fiúra a pult mögött, aki lassan több, mint három perce csak az én édességemmel volt elfoglalva.</div><div style="text-align: justify;"> Mindig ezt csinálja, akárhányszor bejövök, úgy tesz, mintha utoljára venne engem észre, csak azért, hogy minél többet bíbelődhessen azzal, amit kérek.</div><div style="text-align: justify;"> - Arisza, tanuld meg, a jó munkához idő kell. - Vetette oda a válla felett.</div><div style="text-align: justify;"> Nem is tudom miért jártam még mindig be a Scoops Ahoy-ba. Minden alkalommal felidegesített, mégis mindig bejövök, ha erre járok. Beletörődve a sorsomba a pultra könyököltem és körülnéztem. Nem volt ma olyan nagy forgalom, pedig szombat volt.</div><div style="text-align: justify;"> - Már csak egyetlen hozzávaló kell. - Fordult Steve hirtelen felém és elrohant a raktárba.</div><div style="text-align: justify;"> Egy piszkos szőke hajú lány lépett elém vigyorogva.</div><div style="text-align: justify;"> - Steve odáig van érted, meg vissza. - Vont vállat, mintha valami olyan dolgot árult volna el, ami teljesen nyilvánvaló lenne.</div><div style="text-align: justify;"> Megforgattam a szemem és fizettem neki.</div><div style="text-align: justify;"> - Nem úgy érzem, néha akkora egy tökfej. - Morogtam, ahogy a fiú után néztem, aki még mindig nem ért vissza.</div><div style="text-align: justify;"> - Pedig higgy nekem, és ez fordítva is igaz.</div><div style="text-align: justify;"> Éppen visszakozni akartam, de közbe vágott.</div><div style="text-align: justify;"> - Tudod, ha nem tetszene neked, nem járnál ide. - Adta oda a visszajárót és a blokkot.</div><div style="text-align: justify;"> Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de ekkor megjelent ismét a kócos fej. Kezében egy tubus csoki öntet volt. Rányomott valamennyit a fagylaltomra, majd szomorúan konstatálta, hogy már fizettem.</div><div style="text-align: justify;"> - Jó étvágyat! - Mosolygott rám és hirtelen mintha elgondolkodott volna azon, hogy odaadja e az édességemet.</div><div style="text-align: justify;"> Végül a kezembe nyomta és ismét elsietett. Megzavarodva léptem ki az ajtón és nagyjából egy saroknyit sétáltam a gondolataimba merülve, mire végre ránéztem a kissé olvadt csoki gombócra, amin egy csálé, rajzolt szívecske ült. Oh, a fenébe. Beleszerettem Steve Harringtonba.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-33646945612092991222020-12-16T15:38:00.001+01:002020-12-16T15:38:04.597+01:00Teacher<div style="text-align: justify;"><b>Jennek, kissé késve, de meglett ez XD Bocsi, közbe szólt az ínhüvelygyulladás... :C</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> Hook letöröl néhány könnycseppet az arcáról, hiszen egy kapitány nem sírhat. Akkor sem, ha a lelke éppen darabokra törik és eggyé olvad minden más fájdalmával. Akkor sem, mikor ez már nem az első alkalom, hogy elveszíti azt, akit szeret. Még akkor sem, mikor rájön, vége. Ő pedig egy igazi, vérbeli kapitány, hiszen már csak, ennyi maradt az életéből, a múltjából. Egy kis apró kapaszkodó, a szürke hétköznapokra, amiket mától egyedül kell töltenie.</div><div style="text-align: justify;"> Dühösen és tehetetlenül omlik össze a keresztfánál. A föld még friss, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna alatta valaki. Hook örülne neki. Mert csak ő volt számára. Az a bolond cigánylány, aki nem tudta befogni a száját soha és ez lett a veszte.</div><div><div style="text-align: justify;"> - Csak pár napot kértem tőled, hogy ne csinálj semmi butaságot. - Suttogta. - Nem megtanítottalak arra, hogy a saját életedet kockáztatod, ha másokon segítesz?</div><div style="text-align: justify;"> A férfit már nem érdekli, hogy sír. Nem törli le a könnyeit, csak próbál lélegezni nélküle, ki fúj és beszív. Újra meg újra elolvassa a fejfára vésett nevet, mögötte pedig megszólalnak a Notre Dame harangjai.</div><div style="text-align: justify;"> Esmeralda, Esmeralda, Esmeralda.</div><div style="text-align: justify;"> Hiába olvassa el, nem változik meg a név rajta. Észre sem veszi a köré gyűlő lovas katonákat. Ha észrevette volna, se érdekelte volna valószínűleg. Elkapják? Börtönbe vetik? Máglyán elégetik, ahogy azt Esmeraldával tették? Csak mert segíteni mert egy furcsa kinézetű férfin. Ebben a világban élünk, mikor a gazdagok és a hívők bármit megtehetnek. Hiába rángatják talpra, nem ellenkezik. Hiszen már mindegy... Ő meghalt. Frollo megölte.</div><div style="text-align: justify;"> A szívében a gyász mellett beférkőzött egy újabb érzés. Bosszú. Igen, ez fogja éltetni, mert az ő történetében nem létezik olyan, hogy boldogan élt, míg meg nem...</div></div>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-88397559843898385692020-12-14T21:25:00.001+01:002020-12-14T21:25:02.340+01:00Taco<p></p><div style="text-align: justify;"><b>Jennek, a mai második adag. Bocsi a késéssel, remélem tetszeni fog :D Át sem néztem, mivel anyám gépét nyúltam le és jelenleg is itt ül velem szemben és bámul, hogy mikor fejezem be már végre. Lehet, hogy a következő kihívást is ez a páros nyeri? Szerettem velük írni XD Jó olvasást!</b><br /><br /> Egy pillanatra megtorpant a bejárat előtt.</div><div style="text-align: justify;"> - Csak nem félsz, Malfoy? - Tettettem meglepődést, pedig számítottam arra, hogy meghátrál.</div><div style="text-align: justify;"> Bár, már az is hatalmas előre lépés volt, hogy ki tudtam rángatni a mugli világba és még nem átkozott el egyetlen varázstalan embert sem. A megvető nézésével viszont nem tudtunk mit kezdeni. Valószínűleg genetikailag van belekódolva a vérvonalába.</div><div style="text-align: justify;"> - Csak szeretnéd. - Nyelt egy nagyot és kinyitotta az ajtót, hogy előre engedjen.</div><div style="text-align: justify;"> A bent terjengő otthonos illat azonnal megcsapott. Régi ismerősök köszöntek rám és mind különös tekintettel mérték végig a mellettem szoborként álló, bár igen udvarias férfit.</div><div style="text-align: justify;"> - Ő kicsoda, Liv? - Nézett végig rajta, (a lassan már azóta pultban álló nő, mióta az eszemet tudom) Miranda.</div><div style="text-align: justify;"> - Egy barátom az iskolából. - Hazudtam félig.</div><div style="text-align: justify;">Tényleg az iskolából ismerem, de nem igazán mondanám a kapcsolatunkat barátinak. Inkább... Nem is tudom. Mégis. Képes volt lejönni ide egyedül, a szülei tudta nélkül nyáriszünetben. Mi a fene történhetett vele?</div><div style="text-align: justify;"> - Én miért nem tudtam ilyen suliba járni? - Irigykedett Mir és elém is rakta a két adag ételt.</div><div style="text-align: justify;"> - Imádlak, köszönöm. - Vettem kézbe fizetés után a tányérokat, hogy aztán lassan odaszambázzak az asztalunkhoz.</div><div style="text-align: justify;"> Levetettem magam a szemben lévő székre, s mint aki jól végezte dolgát, kicsomagoltam az ebédemet.</div><div style="text-align: justify;"> - Ez micsoda? - Nézett a szőke férfi úgy az ételre, mintha minimum egy halálos átokkal találta volna szembe magát.</div><div style="text-align: justify;"> - Lucius, ez egy taco. - Magyaráztam neki úgy, hogy ő is megértse. - Ezt itt nálunk igazán szeretik enni az emberek.</div><div style="text-align: justify;"> - Nem értem miért. - Húzta el a száját és inkább az arcomat kezdte fürkészni.</div><div style="text-align: justify;"> Zavaromban enni kezdtem, ő pedig bámult. Ami természetesen még jobban zavart.</div><div style="text-align: justify;"> - Oké, mi történt? - Tettem le a félig megevett mexikói kajámat, hogy megtörölhessem a számat egy szalvétával.</div><div style="text-align: justify;"> Lucius természetesen egy ujjal sem nyúlt az övéhez.</div><div style="text-align: justify;"> - Semmi, nem történt semmi. - Mosolyodott el, de mint mondtam már, az arca valahogy túl kegyetlen volt ehhez a mozdulathoz, hogy kedvesnek tűnjön.</div><div style="text-align: justify;"> - Eljöttél egészen a varázstalan világba, hogy nézd, ahogy én tacot eszem. - Könyököltem fel az asztalra és próbáltam komolynak tűnni, de mivel eléggé meglepett az érkezése, nem volt időm gyakorolni azt az arcomat.</div><div style="text-align: justify;"> - Korán reggel becsöngetsz hozzánk, kijelented a szüleimnek, hogy azonnal jöjjek le a szobámból, az ég szerelmére, láttál engem pizsamában és kócosan, majd azt is végig nézted, ahogy betolok egy fél tacot, és még mindig nem akadtál ki! Szóval mi történt? - Adtam ki magamból a reggel óta felhalmozódott kíváncsisággal elegyedett dühömet.</div><div style="text-align: justify;"> Nem tudtam miért vagyok mérges, csak úgy éreztem, hogy ezt így illik. Dühösnek kell lennem, amiért hívatlanul betolakodott a saját kis terembe, az életembe, mikor senki nem kérte, hogy itt legyen. És mégis! Most itt ülök a kedvenc ebédelő helyemen, Lucius Kibaszott Malfoy-al és próbálok valami logikus magyarázatot találni erre az egészre.</div><div style="text-align: justify;"> - Csak látni akartalak, Liveth. - Szakította félbe kitörésemet nyugodt hangjával.</div><div style="text-align: justify;"> És életemben először Lucius olyan mosolyt tudott nekem mutatni, ami nem egy kígyóéra emlékeztetett, hanem egy érző emberére. Valahogy ez lehetett az a pillanat, mikor beleszerettem.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-84721589828478420272020-12-14T20:56:00.002+01:002020-12-14T20:56:05.868+01:00Bible<div style="text-align: justify;"><b>Jennek, sok szeretettel <3</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> - Az egy biblia.</div><div style="text-align: justify;"> - Nem mondod, Sherlock?</div><div style="text-align: justify;"> - Miért olvasod? Azt hittem ennél okosabb vagy,</div><div style="text-align: justify;"> - Ez sértőnek szántad, de tőled bóknak veszem.</div><div style="text-align: justify;"> - Szóval miért olvasod?</div><div style="text-align: justify;"> - Az előző esetnél a nő teste mellett egy átlőtt biblia volt.</div><div style="text-align: justify;"> - Igen, tudom. Én találtam meg, mert a többiek vakok még egy ilyen nyilvánvaló nyomot is kiszúrni.</div><div style="text-align: justify;"> - Ezt inkább meg sem hallottam. Szóval magyarázat: Érdekelt, hogy miért hiszik el egyes emberek, ami ebben le van írva, mikor a józan ész azt diktálja, hogy egyetlen ember nem képes ilyen dolgokat tenni.</div><div style="text-align: justify;"> - Még mindig nem értelek.</div><div style="text-align: justify;"> - Ezt is megéltük. Sherlock nem ért valamit.</div><div style="text-align: justify;"> - Mármint értem miért teszed, de mégis összezavarsz. Amúgy is honnan szerezted?</div><div style="text-align: justify;"> - A polcodon volt.</div><div style="text-align: justify;"> - Az enyémen?</div><div style="text-align: justify;"> - Azt hiszem ma nem vagy formában. Vagy várjunk csak. Azt sem tudtad, hogy van itthon nálad biblia? Szállj ki egy kicsit az agypalotádból és élj a valóságban.</div><div style="text-align: justify;"> - Melletted ezt nem tudom megtenni, tudod odabent minden csendesebb.</div><div style="text-align: justify;"> - Gondolom. - Forgattam meg a szemeimet. - Sok Sherlock veszekedik, hogy melyikük a lenyűgözőbb és okosabb.</div><div style="text-align: justify;"> - Ezt meg sem hallottam. - Rázta le magát a detektív és újra álla alá kapta a hegedűt, hogy újra eljátssza a kedvenc dalomat, hogy aztán holnap újra és újra fel tudjon idegesíteni.</div>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-42525484312699979692020-12-08T21:50:00.004+01:002020-12-08T21:50:54.381+01:00Coffee<p></p><div style="text-align: justify;"><b>Csillának, az első kihívás napra :D</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><br /> A bunker most kihalt volt a Winchesterek nélkül. Az egyetlen jó dolog, hogy Jody segítséget kért tőlük és egyedül maradtam, hogy annyi kávé maradt, amennyit előző este lefőztem. Legalábbis azt hittem.</div><div style="text-align: justify;"> - Hova...? - Álltam értetlenül az üres gép előtt és átfutott az agyamon, hogy bárki is itta meg, vagy tüntette el.</div><div style="text-align: justify;">Halállal fog lakolni.</div><div style="text-align: justify;"> - Csak nem ezt keresed? - Hallottam meg magam mögött Dean hangját.</div><div style="text-align: justify;"> - Köntösöm zsebéből előrántottam a fegyverem és úgy fordultam felé.</div><div style="text-align: justify;"> - Hé nem kell rögtön megölni. - Tartotta magasba a kezét, már amennyire a bögre engedte, amit épp hatalmas vigyorral szorongatott.</div><div style="text-align: justify;"> - Mondanám, hogy reflex, de még egy ilyen és nem tudom mit csinálok veled. - Puffogtam magamban.</div><div style="text-align: justify;"> A magas srác elé álltam, aki még mindig fölényes vigyorral nézett rám. Felmértem a helyzetet. Vagy megvárom, míg elzsibbad a keze és akkor megszerezhetem az utolsó adag kávét, vagy itt helyben lelövöm, de akkor azzal kockáztatom azt is, hogy kilötyögteti az életem.</div><div style="text-align: justify;"> - Mit keresel ilyenkor itthon? - Tereltem a témát és körülnézve megláttam a sarokban a kis széket.</div><div style="text-align: justify;"> - Jodynak csak lelki támasz kell inkább, mint vadász, és mind tudjuk, hogy az öcsém abban jobb.</div><div style="text-align: justify;"> Erre a kijelentésére felhorkantottam. Hátrálva indultam meg, lassan, őt szemmel tartva. Mintha nem is valami furcsaságra készülnék, úgy fogtam meg a szék támláját és húztam magammal, nem érdekelve, hogy hangosan csikorog a padlón.</div><div style="text-align: justify;"> - Nem fog összejönni. - Vont vállat Dean és belekortyolt a bögrébe.</div><div style="text-align: justify;"> - Add vissza. - Követeltem, miközben felálltam a magasítómra, hogy így végre az arcom egy magasságba kerüljön a kávéval.</div><div style="text-align: justify;"> Elég furcsán nézhettünk ki, de egy idő után inkább már csak röhögtünk a másikon. Dean nem állt arrébb, pedig elfuthatott volna. Minden arra játszott, hogy idegesítsen.</div><div style="text-align: justify;"> - Főzök akkor másikat.</div><div style="text-align: justify;"> - Ez volt az utolsó adag.</div><div style="text-align: justify;"> - Utállak. - Néztem mélyen zöldes szemébe.</div><div style="text-align: justify;"> - Tudom. - Vigyorgott és arca egyre közelebb került az enyémhez.</div><div style="text-align: justify;"> Nem bírtam megállni, csak úgy előtört belőlem a nevetés.</div><p></p><p></p><div style="text-align: justify;"> <b>ÉS ENNYI!</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"> Ismét felnevettem.</div><div style="text-align: justify;"> - Ennyire nem lehetek rémes. - Állt elém Jensen.</div><div style="text-align: justify;"> - Bocsi, az van előttem, hogy Danneel mit fog hozzá szólni. - Kapkodtam a levegőt még mindig. - Bocsi srácok, megleszek. Kezdjük elölről.</div><div style="text-align: justify;"> - Te ezt élvezed. - Hunyorított színésztársam gyanakodva.</div><div style="text-align: justify;"> Én csak egy apró mosoly kíséretében megvontam a vállam, majd átrendezve az arckifejezésemet, visszarázódtam a szerepbe.</div><p></p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-77751589571569743352020-12-05T22:36:00.005+01:002020-12-05T22:42:27.594+01:00Aludj csak, én álmodom<p></p><div style="text-align: right;"><b>Nővéremnek, Dean Winchesterből sosem elég... Csak egy kis kapkodás... Át se néztem, mielőtt közzé tettem, bocsi előre is... :)</b></div><br /> <span style="text-align: justify;"> A mellkasom szétfeszíti az az idegen, mégis ismerős érzés. Gyász. Megszűnt a világ, elszürkült minden. Soha nem éreztem ennyire magányosnak magamat. Igen, haltak már meg ismerőseim, de ő más volt. Dean mindenben más volt. Nincs még egy olyan, mint ő és soha nem is lesz. Három nap. Kereken hetvenkét órája nem aludtam. Mióta ő nincs. Egy olyan világban éltem, ahol biztosan tudtam, hogy van mennyország és pokol, Jack pedig biztosított róla, hogy mindenki oda fog jutni, ahova ténylegesen megérdemli. Hittem, hogy Dean jó helyen van. Már csak egy dolog volt, ami aggasztott. Nélkülem.<br /></span><span style="text-align: justify;"> - Aludnod kéne.<br /></span><span style="text-align: justify;"> Sam hangjára összerezzenek. Ő se beszélt túl sokat az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy mit csinált ezalatt az idő alatt. Én a Deannel közös ágyunkon ülök és felváltva bámulom a plafont, majd az órát.<br /></span><span style="text-align: justify;"> - Neked is. - Jut eszembe válaszolni.<br /></span><span style="text-align: justify;"> Elmosolyodik. Ismerem ezt a mosolyt. Ugyan ez lehet az én arcomra fagyva, mégis, ahogy Sam távolodó lépteit hallgatom, ráveszem magam, hogy megmozduljak. Először csak az ujjaimat. Még érzem őket. Ismét sírni akarok. Az ujjak, amik annyiszor túrtak azokba a kócos tincsekbe.<br /></span><span style="text-align: justify;"> - Aludni kell. - Mantráztam félhangosan.<br /></span><span style="text-align: justify;"> Eldőltem az ágyon, bele a Dean illatú párnák közé. Felzokogtam. Nem fogom kibírni nélküle. Nem fogom kibírni egyedül. Eszembe jutott az utolsó mosolya és a nevetése. Ezzel a képpel próbáltam életben tartani magam.</span><p style="text-align: justify;"> Levegőt kapkodva ültem fel az ágyon és azonnal a bal oldalamra néztem. A tény, hogy az idősebb Winchester ott feküdt mellettem hatalmas megkönnyebbülést okozott. Észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni.<br /> - Miért nem pihensz? - Hallottam meg azt a bizonyos morgós, ébredés utáni hangját.<br /> Szívem ismét megfacsarodott. Egyre hangosodó szipogásomra már tényleg felült Dean is.<br /> - Mi a baj? - Kérdezte úgy, mintha ez lenne a világ legnagyobb kérdése.<br /> Felkészült arra, hogy a legapróbb kis dolgot, ami megbántott, megölje. Szemeiből igazi aggódás sugárzott.<br /> - Csak... Mindegy. - Töröltem pizsamám ujjába a szememet, de nem akartak elapadni a könnyeim.<br /> - Meséld el. - Kérlelt úgy, hogy közben arcomat a kezébe vette.<br />Hüvelykujjával óvatosan simított végig bőrömön.<br /> - Szörnyű volt. - Elakadt a hangom. - Meghaltál, nem voltál többé. Én azt... Nem bírnám elviselni.<br /> Dean összevonta szemöldökét, aztán lassan elmosolyodott. Óvatosan megcsókolt, majd félretolva a hajamat, a fülemhez hajolva, remegő hanggal súgta el a titkot.<br /> - Drágám, most is álmodsz.</p>Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-76860896585260603202020-05-03T22:55:00.004+02:002020-05-03T22:55:25.617+02:00Broken Crown<div style="text-align: right;">
<i>Yeap, egy song ficcel jöttem most nektek :D Igazából nővéremmel csinálunk egy kihívást és a mai téma a "Egy főszereplő halála" volt.</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>A dal, amire írtam: <a href="https://www.youtube.com/watch?v=gh1bU9I04C4">Broken Crown</a></i></div>
<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
Érintsd meg a kezem és tartsd erősen. Ne eressz el, mikor mindenki más elfordul tőlem. Te legyél a támaszom, az egyetlen, akinek még számítok. Ez az egyetlen kívánságom van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, hogy nem megy. - Hajtod le a fejed szomorúan és tudom, hogy azért mondod ezt, hogy ne fájjon nekem ennyire.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sosem leszek az első nálad. Sosem engem fogsz kiválasztani. Elmentél és nem néztél vissza. A gyűrű az ujjamon neked csak egy bilincs volt, ami azt jelképezte, hogy eldöntötték helyetted a sorsodat. Arra nem gondoltál, hogy nekem ez maga volt a csoda? Bárhogy próbálkoztam, te mindig máshova vágytál. El innen, egy másik világba, ahol volt valaki, akit szerethettél. Nekem te voltál a Nap, neked pedig az a földi nő.</div>
<div style="text-align: justify;">
Próbáltam elfogadni, hogy így érzel. Próbáltam elterelni a figyelmemet, de túl erős volt a jeges marok, ami a szívemet tartotta. Mintha csak egy darab hús lenne, amit össze kell passzíroznia. Minden levegőt kipréselt a tüdőmből az az ismeretlen érzés, amit sokan féltékenységként neveznek. A végén már inkább nem lélegeztem. Elfelejtettem hogyan kell nélküled élni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem szeretném felhozni azt a száz meg száz dolgot, amivel megbántottál engem. Azokat a bűnöket, amiket tudtodon kívül felróttam neked. Igyekeztelek felmenteni az összes alól és máshogy nézni rád. Meg akartam mutatni neked, hogy én változni tudok a kedvedért. Én meg tudom tenni. Csak annyit akartam, hogy szeress engem. Senki nem volt még olyan kedves hozzám, mint te. Mikor kiderült, hogy a jegyesed lettem, az első mondatod az volt, hogy nem kell, ha nem akarom. Pedig én akartam. Mindennél jobban. Aztán kiderült számomra, hogy te viszont nem. A tükörbe nézve mindig azt a nőt láttam viszont, aki nem elég jó senkinek. A szívem viszont elhitette velem, hogy ismerlek téged és egyszer minden jobb lesz. Ő volt a hibás. Az a bolond szív. Olyan gyenge volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudnál szeretni? - Néztem gyönyörű szemeidbe és megszorítottam a kezed.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyre mélyebbre süllyedtem. Az én Napom voltál és nélküled sötét volt a világom. Nem tudtam és nem is akartam nélküled élni. Nem akartad viselni a koronát, amit apád rád hagyott. Öcséd pedig, ahogy eltűntél, azonnal elvett mindent, amit neked szántak. A trónt és a menyasszonyát is. Számára én csak egy törött játékszer voltam, amivel játszani kell.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kegyelem? - Nevetett fel, mikor meglátta a szememben ülő érzelmet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem ismerte ezt a kifejezést. Mindent tönkre tett, míg te hol voltál? Hogy mersz egyáltalán ezek után hazajönni és úgy tenni, mintha te lennél a megmentőnk? Elüldözted őt és mindenki ünnepelt téged. Azt sem tudtad hogy kérj bocsánatot. Nem is igazán próbálkoztál.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még most sem érted miről beszélek, ugye? - Haraptam be a számat, majd a földön heverő törött koronára pillantottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyenge voltam, mikor megismertél, de már tudtam, hogy mi az a fájdalom. Tudtam egymagam is dönteni a sorsom felől.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szíved a kezemben úgy pihent meg, mint fáradt éjszakán a Nap. Az enyém volt, senki nem vehette el tőlem. Már csak a sötétséggel kellett megbarátkoznom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örökre az enyém lettél. - Folytak végig arcomon a könnyek, ahogy az istenség mellett térdeltem a hatalmas trónteremben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hiszen, ha Thor nem adta nekem a szívét, hát el kellett, hogy vegyem tőle.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-3170349422868632592020-04-21T17:27:00.002+02:002020-04-21T17:28:04.120+02:00Csokor<div style="text-align: right;">
<i>Egy kis csokorral jövök, amiket nővéremnek írogattam messengerbe, és kivételesen volt annyira kedves az alkalmazás, hogy engedte, hogy rákeressek bármire. Ezeket találtam "Dean" címszó alatt. Az összes külön álló történet, általában csak úgy hirtelen felindulásból jöttek, esetleg egy-egy gif hatására. Csak az ékezeteket és egy-két helyesírási hibát javítottam ki, mivel úgy érzem, hogy ezeket ebben a formában kell megtartanom :D Jó olvasást <3</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mielőtt a kilincsért nyúltam volna, megállt a levegőben a kezem. Tudtam, hogy itt lesz, mégsem akartam tudni. Azt is tudtam, hogy ez nem az a Dean, akibe beleszerettem. Sam dolgozott már rajta, hogy visszahozzuk és bűntudatom is volt, amiért a szívemre hallgattam és eljöttem ide. Egy kis kocsma, nem messze a bunkertől. Három vagy négy városnyira. Milyen ironikus, hogy ilyen közel volt mindvégig. Mielőtt meggondolhattam volna magam, benyitottam. Azonnal megéreztem a levegőben terjengő alkohol és izzadtság szagát, ami minden kocsmára jellemző volt. Szememmel őt kerestem és szinte azonnal meg is találtam. Egy nagy asztalnál ült, miközben ölében egy csinos, hosszú szőke hajú nő ült. Mögötte éppen masszírozta egy másik, és az én gyomrom tótágast állt azonnal. Féltékenység öntötte el az agyamat és elfelejtve, hogy milyen helyzetben vagyunk, elé leptem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy van ehhez gusztusod? - Köptem szinte arcába a szavakat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Dean lassan felnézett rám és hiába a tökéletes arc, most olyan volt, mint egy érzéketlen porcelán szobor. Nem válaszolt semmit, még csak meg sem lepődött. Fájt az az üresség, ami belőle áradt. Úgy néztem a körülötte lebzselő nőkre, hogy azonnal tudták hol a helyük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, én is tudok rohadék lenni. - Emeltem fel dacosan a fejem, hogy ne kelljen az éjfekete szemekbe néznem. - Én is nő vagyok, ugyanúgy hazudhatok neked, elcsábíthatok másokat. A földbe tiporhatom az önbecsülésed, mint ahogy...</div>
<div style="text-align: justify;">
Elakadt a lélegzetem. Pont, mint ahogy ő tette most az enyémmel. Hirtelen kaptam észbe, hiszen hülyeségeket hordtam össze. Nem volt önmaga, mégis előbújt belőlem a sárga szemű szörnyeteg. Ismét ránéztem és látva felsőbb rendű mosolyát, tudtam, hogy győzött. Mégse szólt semmit, csak lassan felkelt, közelebb lépett hozzám. A lélegzetem kihagyott. Tudtam, hogy tudja milyen hatással van rám. Ki is használta. Olyan közel volt, hogy éreztem alkohol gőzős lélegzetét. Vártam, de nem mondott semmit. Felcsúsztatta kezét a kezemen, majd megigazította a pulóveremet, ami kissé le volt csúszva a vállamról. Hatalmas tenyeret göndör vörös fürtjeimbe túrta, majd magához húzott és adott egy csókot a fejem tetejére. Nem volt benne semmi romantikus, inkább csak a színtiszta fájdalom. Azonnal el is engedett, ellépett mellőlem, mintha csak egy lennék a sok közül. Még egyszer utoljára rám villantotta mosolyát, hogy aztán hátat fordítva, megfogja az egyik közelben lévő nő kezét, akit magával húzott, egyenesen ki a kocsmából. Engem itt hagyva. Összetörve. Egyedül.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
~~0~~</div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Félve néztem az előttem állóra, de mégis bólintottam. Hiszen nélküle semmi vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor megegyeztünk. - Lépett oda démon Dean és az alkut megpecsételve megcsókolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igen, képes voltam eladni a lelkem azért, hogy démon legyek. Hogy vele legyek démon.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
~~0~~</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva nézek a vörös hajzuhatagra, aminek egy részét most elfedi a hófehér fátyol. Alatta ott vannak a szeplők és a mosoly, amit évek óta először látok az arcán. Apa fogja a kezét, lassan vezeti végig a rövid úton. Anya letörli a könnyeit, míg lefogja kisebbik öcsénket, aki minden áron a másik sorban akar lenni bátyja mellett. Kissé gyanakodva figyelem, ahogy Dean az oltárnál áll, de egy szemernyi kétséget se érzek afelől, hogy esetleg összetörné a nővérem szívét. Hatalmas súly esik le a vállamról, végre én is elmosolyodok. Így az egész egy kicsit könnyebb lesz. Elkalandoznak a gondolataim, egészen addig a napig, ami idáig vezetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán meghallom. Mielőtt Gina kimondja az <i>"igen"-</i>t, még egyszer, utoljára azért imádkozik, hogy bárcsak én is ott lehetnék. Már nem fáj. Csak egy pillanat volt az egész. Az esküvő előtt három hónappal történt a baleset. Az újságok, az internet és a TV is tele voltak a képemmel. <i>"A fiatal lány nem élte túl a balesetet. A másik sávból előzni próbáló sofőr állapota kritikus. Frontális ütközés. Az autó a hídról több métert zuhant, egyenesen a folyóba. Esélye sem volt a túlélésre."</i> Kinyitom a szemem és nővérem boldog arcára pillantok, ahogy élete szerelme megcsókolja. A násznép tapsol és ujjong. Én pedig szellemként osonok mögé, hogy a fülébe súghassam. <i>"Itt vagyok."</i> Egy pillanatra kirázza őt a hideg. Úgy hagyom itt, hogy tudom, jó kezekben lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
~~0~~</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Szó nélkül tartottam fel a bögrémet, hogy Sam észrevegye mit szeretnék. Közelebb lépett és kitöltötte az isten tudja hányadik kávémat. Éjjel-nappal kutattunk, hogy megtaláljuk a húgomat. Az az idióta természetesen elment egyedül kipucolni egy vámpír fészket. Viszont nem tudtuk pontosan hol lehetett, így kutattunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszem el, hogy lelépett egyedül. - Ismételte magát Sam, ahogy lapozott egyet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt már megbeszéltük.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nagyot ásítottam, majd vádlón néztem a kávéra. Egyetlen dolga van, és azt is elrontja ez az éltető ital.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó reggelt! - Jelent meg Dean.</div>
<div style="text-align: justify;">
Oh, igen elfelejtettem mondani, hogy az idősebb Winchester szerint a húgom nincs életveszélyben. Szerintem pedig csak egyszerűen megkattant, mikor megtudta, hogy Alexa az ő autójával lépett le. Dean azóta nincs beszámítható állapotban. Általában a szobájában ül és filmezik, miközben azt hajtogatja, hogy ez csak egy álom és az ő Baby-jének nincs semmi baja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit csinálsz? - Kérdeztem és próbáltam az előttem állóra koncentrálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kijöttem reggelizni. - Vonta meg a vállát és kivette a hűtőből a húst. - Ez a legjobb a világon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Öccse úgy nézett rá, mint aki először látja őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meg fogsz halni pár éven belül, ha ezt így fojtatod. - Közölte tárgyilagos hangon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Én pedig csak egyet tudtam vele érteni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, hiszen én vagyok "Meat Man"! - Mondta úgy, mint aki komolyan is gondolja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úristen. Komolyan gondolta.</div>
<div style="text-align: justify;">
Dean felsőbbséges mosollyal hagyta el a konyhát. Egy darabig néztem utána, majd észrevettem, hogy Sam engem bámul.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne is mondd. - Ráztam meg a fejem és visszamélyedtem a könyvbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A te férjed. - Motyogta az orra alatt a másik, amire én csak megvontam a vállam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Na igen, az én férjem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
~~0~~</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Könnyes szemekkel néztem az előttem állóra. Ez a szó, olyan régóta vártam, hogy ismét hallhassam, most mégis elszorult a torkom tőle és nem jó értelemben. Sam nem tudta, hogy idejöttem, senkinek sem szóltam róla. Így most egyedül álltam szemben Mihállyal, aki annak az arcát viselte, akit a legjobban szeretek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerelmem. - Mondta ki ismét érzelemmentes hangon, és mintha hallotta volna, ahogy apró darabokra törik a szívem, elmosolyodott. Élvezte, hogy kínozhat. Élvezte, hogy szeretem Deant és azt is, hogy egyedül jöttem ide.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem fog megvédeni. - Lépett egyre közelebb és közelebb.</div>
<div style="text-align: justify;">
A hangszálaim felmondták a szolgálatot és a testem sem mozdult. Belemászott az személyes terembe. Zokogni akartam. Lassan csettintésre emelte a kezét, de még mielőtt bármi történhetett volna, eltorzult az arca.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menj! - Ordította. Azonnal tudtam, hogy most az igazi Dean az. - Menj már!</div>
<div style="text-align: justify;">
Hangja felrázott a kábult állapotomból és futni kezdtem. Még egyszer visszafordultam, hogy ránézzek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek. - Tátogtam felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ő elmosolyodott, majd eltűnt a szemem elől. Remény áradt szét az ereimben. Dean ott van bent és arra vár, hogy kiszabadítsuk. Győzni fogunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
~~0~~</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Sam arra kel, hogy valaki beront a szobájába. Mivel egy betörő nem valószínű, hogy felkapcsolná közben a villanyt, így már csak bátyja lehet. Szeme elé téve a kezét hunyorog a jövevényre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a fenét csinálsz ilyenkor, Dean? - Kérdez rá azonnal, még álomittas hangon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerelmes vagyok. - Dől be mellé az ágyba az említett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sam a testvére körül terjengő alkoholfelhőből arra következtet, hogy jó éjszakája lehetett a másiknak. Aztán az órára néz, ami hajnali hármat mutat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És ki a szerencsétlen? - Ásít nagyot és még ő se tudja miért érdekli.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az idősebb Winchester hasra fordul és miközben állát kitámasztja a kezeivel, rápislog a másikra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát a Bia. - Ejti ki úgy a nevet, mintha valami imát mondana.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sam csak bólint egyet és ál-érdeklődéssel teszi fel a kérdést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És melyik Bia?</div>
<div style="text-align: justify;">
Dean arcán, mintha értetlenség futna át. Mintha azt kérdezné, hogy "Miért, van más is?"</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bianka Martens. - Közli még mindig elvarázsoltan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A mi Biankánk?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az én Biankám.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sam megint az órára néz, majd bátyjára. Nah, ezt is megélték.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-56321760164556519492020-03-25T21:13:00.000+01:002020-03-25T21:13:01.903+01:00Túlélni<div style="text-align: right;">
<i><b>Karantén idejére, egy kis karantén PUF</b></i></div>
<div style="text-align: right;">
<i><b>Nyugi, nem gyilkolok meg senkit</b></i></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A konyha asztalnál ülnek és Bandi hagyja, hogy Jani megcsinálja a kávékat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval ma még be kell mennem az összes drogériába, ami a közelben van. Az emberek felvásárolják a lisztet és wc papírt, de az óvszerre senki nem gondol. - Sóhajt fel nyöszörögve, miközben nézi, ahogy elé rakják a bögréjét. A fehér betűk már meg vannak kopva és eléggé ragacsos a széle is, de ő így szereti. <i>"Have a nice day"</i> hirdeti a felirat. Minden egyes alkalommal ezt vitte be a munkahelyére, aztán figyelte a reakciókat, mikor az alján lévő mintát észrevették az emberek. Egy fehér kéz volt, és az öt ujj közül csak a középső volt kinyújtja. Ez nemzetközileg csak annyit jelentett, <i>"bazd meg magad"</i>.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oh, a munkahely, mennyire fog nekem hiányozni. - Borul le az asztalra és félre fordított fejjel próbál inni, aminek az lesz az eredménye, hogy a nagyja a terítőn végzi, és egy kevés még az orrába is jut.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Éppen mondtad, hogy szabit akarsz kivenni. - Halkul el a hangja Janinak, ahogy az előszobába lép, hogy kikotorja a kabát zsebéből a tegnap éjjel ott felejtett cigis dobozt.</div>
<div style="text-align: justify;">
A klumpája csattog a parkettán, hiába próbál tekintettel lenni a többiekre és csendesen lépkedni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, de az más, mintha kötelezően otthon kell maradni. Ez maga a világ vége! - Csattan fel és csikorogva kitolja a konyhaszéket, hogy követni tudja barátját az erkélyre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Legalább Csele is pont hazajött, hiszen egyetem sincs - vonja meg a vállát Jani.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bandi hunyorogva néz a Napba, ami még épphogy csak elkezdett felfele oldalazni az ég szélén. Hosszú volt az éjszaka, de ők mindent megtettek, hogy kiírtsák az esetlegesen bennük lakozó vírust. Ugyanis az alkohol öli ezt a betegséget, így hát a Kolnay kitalálta, hogy menjenek el inni. Aztán lehet, hogy Barabás volt. Ki emlékszik az ilyen részletekre?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Karantén, papuskám! Tudod mennyi óvszer fog ott elfogyni? Úgy fog kinézni az egész ház UV fényben, mint egy tetthely.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hagyja, hogy Boka az ő cigarettáját is meggyújtsa és nem veszi figyelembe eltorzuló arcát erre a kijelentésére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát, mást nem fogunk tudni csinálni! - Fújja ki a füstöt és figyeli az ébredő várost.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogynem - dől a korlátnak Boka. - Star Wars maratont tarthattok esetleg, vagy elolvashatjátok a bibliát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valaki köhögni kezd a nappaliban, mire Kolnay álmos hangon közli az illetővel, hogy takarodjon mellőle a korona vírusával.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak megforgatja a szemét és egy ismerős dalt kezd el dúdolni. Tegnap éjjel Weisz indította el, miközben üvöltötte, hogy ez lesz az idei karantén dal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- <i>You should see me in a crown</i> - motyogja magában.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha ezek után összeállítottak volna Csónakos telefonján egy több, mint százötven dalból álló lejátszási listát, amik közt ott szerepelt <i>Majkától </i>a<i> Partykarantén</i>, vagy még a <i>Follow the Flow</i>-tól a <i>Maradok távol</i> című sláger, esetleg a <i>Halott pénztől</i> az <i>Otthon</i>.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hol a telefonom? - Nyúl automatikusan a zsebéhez, aztán rájön, hogy csak az alsónadrág van rajta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem bent hagytad a szobában.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csónakos gyorsan elszívja a maradék cigit, majd elnyomja a fém korláton és Boka rosszalló pillantásával kísérve, lepöcköli a járókelők közé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megszokás. - Néz nulla bűntudattal a másikra és elindul vissza a vendégszobába, amit még a buli elején kisajátítottak Csabival.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kit érdekel, hogy a Kolnayék a nappaliban alszanak a földön? Átlép rajtuk és próbál nem túl feltűnően benézni a Jani szobájába, ahol most Ernő fekszik szétvetett végtagokkal, kitakarózva. Az ágy mellett egy piros lavór hever, meg pár levetett ruhadarab. Valószínűleg a vendégszoba se nézhetett ki szebben, de nem nézett körül, mikor felkelt. Most viszont, ahogy belép a kis helyiségbe, ahol szinte csak az ágy van, hunyorogva körülnéz. Nincs is akkora kupi, mint számított rá. Halkan visszamászik a még meleg ágyra és megpróbál egy kis takarót szerezni Csabitól. Kezét használva párna helyett, tapogatózni kezd a telefonja után, hogy megnézze mennyi az idő. Hajnali fél hét lesz nem sokára. Alig aludt másfél órát. Nem érti minek kelt fel. Valószínűleg a berögződés, hogy munkába kell menni. Rákattint a <i>Spotify</i>ra és csak laposakat pislogva tekeri végig a listát, aminek a címe <i>"Andrasmegoldjasiman"</i>. Néha felröhög egy-egy dalt látva. Aztán épp győzne az álmosság, mikor valaki üvöltve ront be hozzájuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- MENEKÜLJETEK, A NEMECSEK MÁR KÖHÖG!</div>
<div style="text-align: justify;">
Csónakos mire felfogja, hogy Leszik áll az ágy végében, már ott sincs. Magában elmormol egy <i>"kurvaanyádat"</i> és legközelebb már csak arra ébred, hogy forog vele a szoba és igenis jól jönne most neki az a piros lavór.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-84715789976063835222020-03-23T17:37:00.000+01:002020-03-23T17:37:15.644+01:00Tervek<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://66.media.tumblr.com/8e3ebbef86bc8a7a0f11e8e52bf08848/tumblr_p01fffVRMZ1rge4fho1_500.gifv" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" data-original-height="281" data-original-width="500" height="179" src="https://66.media.tumblr.com/8e3ebbef86bc8a7a0f11e8e52bf08848/tumblr_p01fffVRMZ1rge4fho1_500.gifv" width="320" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Modern AU</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Merthur</i></div>
<div style="text-align: center;">
<i>Kijának, aki várt...</i></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Egész nap sűrű pelyhekben esett a hó és Merlin egy gyerekdalt dúdolgatott, miközben felszállt a buszra. Elment bevásárolni és mivel Arthur autóját nem szereti vezetni, meg aztán szeret figyelni a környezetére, inkább a tömegközlekedést választotta. Leült az alsó szinten egy dupla helyre megszokásból és előkotorta a lakáskulcsokat a szatyorból. Diadalittasan fordult az ablak felé, hogy megmutassa tükörképének a zsákmányt. Amint hazaér, tudta, hogy fel kell raknia a tegnap főzött levest, hogy elég meleg legyen, mire vacsora idő lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aztán felveszem a fűtést, csinálok teát.. - motyogott magában, miközben ujjain számolta a teendőit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi van akkor, ha Arthur megáll beszélgetni valamelyik munkatársával? Akkor mire hazaér, kihűl minden, bár ha ilyen történne, a másik felhívná, vagy legalábbis egy SMSt hagyna neki, hogy ne várja. Merlin elő is szedte egyik kis zsebéből a telefonját és megnézte az üzeneteket. Utoljára két hónapja váltottak egymással ehhez hasonló témában SMSt. Akkor mindegy, inkább előkészül, és mint mindig, felhívja, hogy mire számítson.</div>
<div style="text-align: justify;">
Leszállva a buszról, arcába húzta a vörös sálját, ami még mindig Arthur illatú volt kicsit. Vagy csak ő szerette volna ezt hinni. Nem ez számított, hanem csak az, hogy ő minden egyes alkalommal elmosolyodott, mikor megérezte a drága parfüm illatát. Az igazat megvallva, nem messze laktak a megállótól, ezért sose kellett sokat sétálniuk. Viszont, ha Arthur otthon volt, inkább autóval mentek mindenhova. Négy év kellett hozzá, hogy ezt megszokja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Merlin - állította meg egy ismerős hang.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szomszéd srác, Lancelot volt az, kezében tömött szatyrokkal. Szeméből ezernyi kérdést lehetett kiolvasni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kihez beszélsz? - Döntötte kissé félre a fejét, mintha bármelyik pillanatban észrevehetné az illetőt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak tervezek. - Vont vállat, hisz nála teljesen megszokott volt, hogy ha magában beszél, senki nem lepődött már meg rajta. - Amint otthon leszek, elkészítem a vacsorát Arthurnak és míg várok, hogy hazaérjen, addig...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Merlin - szakította félbe a másik értetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szólított ránézett, gyomra pedig fájdalmasan fordult egyet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Két hónapja volt Arthur temetése, nem emlékszel?</div>
<div style="text-align: justify;">
A hó tovább szállingózott, ezzel jelezve, hogy az idő nem állt meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oh, tényleg. - Nézett át üveges tekintettel Lancelot válla felett Merlin, minthogyha ott állna a szőke férfi mögötte. - Igazad van, köszönöm.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fogta a kulcsait és erősen rámarkolt a műanyag szatyor fülére, amiben alig volt valami. Zavartan mosolygott az előtte állóra, aztán intett egyet és elindult haza, az üres házba.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-32837911349436864792020-01-09T23:04:00.001+01:002020-01-09T23:04:49.921+01:00Stay<div style="text-align: right;">
<i>Talán már most bocsánatot kérek...</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Ajánlom Pepinek és Kijának. Kijának és Pepinek.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Finn kinyitotta a szemét és csak csendben figyelte a mellette halkan szuszogó férfit. Az ilyen alkalmakkor volt ideje elgondolkodni, hogy örökké tudná szeretni Poe Dameront, még akkor is, ha összeomlik az egész galaxis. El akarta mondani, hogy vele akar maradni. Maradni akart, addig, míg szereti őt. Kizártnak tartotta, hogy nélküle éljen, hogy nélküle létezzen. Nem akart úgy felkelni reggelente, hogy nincs mellette senki. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Visszajövök. - Motyogta Poe álmos hangon és lassan kinyitotta a szemét, majd közelebb húzódott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Finn pedig hitt neki. Ez a küldetés is olyan lesz, mint az előző. Maradj - ezt akarta mondani, mégse tette. Maradjon és szeresse őt tovább. - Ez sem volt jobb. Nem tudta milyen Poe nélkül élni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Maradjunk még így.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem akarta elengedni. Meg akarta állítani az időt és abban a pillanatban ragadni. Lehetetlent kért. Tudta.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszer fel kellett szállnia a gépnek, aminek a sziluettjét Finn még sokáig próbálta kivenni a földről. A napszakok és az órák pedig összefolytak. Úgy érezte hiányzik valami fontos, az az ismeretlen fájdalom hirtelen vert ürességet a szívében. Még aznap megkapták a jelentést, Leia pedig nem nézett a szemébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
És a galaxis nem omlott össze.</div>
<div style="text-align: justify;">
És másnap reggel Finn felkelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nélküle.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-13160508230863169622019-12-17T12:03:00.000+01:002019-12-17T12:03:00.099+01:00Érted<div style="text-align: justify;">
Nem érdekelte, hogy mi akadt a keze ügyébe. Gina azonnal az előtte állóhoz vágta, teljes erőből.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majdnem megölted! - Ordította az éjfekete szemekbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Dean csak megvonta a vállát és nem igazán zavartatta magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hozzád ért. - Jelentette ki olyan hangsúllyal, mintha ez egy ezerszer lejátszott beszélgetés lett volna. - Megmondtam, hogy nem lehetsz más férfival, csak velem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gina próbálta visszanyelni a könnyeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt elfelejted, hogy utána közölted, nem vagyok neked senkid. - Csuklott el a vörös nő hangja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vissza akarta kapni azt a férfit, aki szerette őt. Hiába volt démon, Gina szerette így is. Annyira, hogy képes volt elviselni ezt a valakit, aki átvette a férfi helyét. Reménykedett azonban, hogy Dean ott van még valahol, mélyen legbelül. Sam egyfolytában azon dolgozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egyszer szerettél engem. Most pedig nem vagy más, mint egy szörnyeteg. - Csúszott ki a nő száján.</div>
<div style="text-align: justify;">
A következő pillanatban a nyakánál fogva a falhoz szegezve találta magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez most fájt. - Tagolta Dean lassan a szavakat, és egy pillanatra tényleg fájdalom suhant át az arcán.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elengedte Ginát és mintha megpróbálta volna lerázni magáról az érzelmeket. Az egyetlen ember, akit nem akart megölni azonnal, szörnyetegnek nevezte. Elindult a legközelebbi kocsmába, hogy a nőt még véletlenül se bántsa. Hiszen úgy emlékszik szerette.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-3334177323078435262019-12-14T22:02:00.001+01:002019-12-14T22:02:04.524+01:00Vörös és fekete<div style="text-align: justify;">
Fent állt a színpadon, <i>vörös</i> kockás ingében, egyszerű farmerjában és hangja betöltötte a helyiséget. A szívem hatalmasat dobbant amíg vártam, hogy elkezdődjön a koncert. Furcsa gondolatok szaladtak végig a fejemben. Mi van, ha egy szerelmes dal közben lesétál hozzám és megcsókol, úgy, mint rég? Mi lesz, ha nézni fog? Állni tudom majd a zöld szemek égető figyelmét? Nem, nem szabad ilyenekre még gondolnom sem. Lehet, hogy van valakije, azóta, mióta utoljára találkoztunk. Lehet, hogy pont itt is van. Imádkoztam, hogy legyen már vége az egésznek. Egyszerre vágytam, kívántam és gyűlöltem őt azért, mert ennyire tökéletes. Igyekeztem beleolvadni a hullámzó tömegbe, ami egy ütemre mozgott a zenével. Tudtam, hogy ő nem az, akit egykor megismertem, mégis reménykedtem, hogy felismer. Azonban az első sorban álló nőkön többször akadt meg a szeme, mint eddig bármikor. Különös kisugárzása volt, már-már emberinek tűnt, pedig tudtam, hogy a közelében sincs. Például ezt, (ha az a Dean lenne, akit én ismerek,) nem tenné meg. Nem állna ki ekkora közönség elé énekelni, hogy aztán gőgös vigyorral fogadja koncert végén a dicséreteket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Haza viszlek. - Ajánlottam fel és a remény úgy ragadt a szájpadlásomra, mint a méz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben. - Biccentett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Összepakolta a felszerelését, hogy aztán csendben az autómig sétáljunk. Az autónkig. Némán helyet foglalt mellettem, én pedig inkább elindítottam a rádiót. Sose volt még annyira hosszú a hazáig vezető út, mint akkor. Megálltam az ismerős ház előtt, ahol én is éltem az elmúlt pár évben. A mi házunk. Most mégis ismeretlenként tekintettem a lakásra. Nem mehetek be, amíg ő nem ismer fel. Én egy senki vagyok neki. Lehet, hogy mindig is az voltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megfogtam a vállát, ő pedig lassan rám emelte <i>fekete</i> tekintetét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor holnap ismét a klubban. - Mosolygott rám és én nem akartam elengedni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem lehet így vége. Csak még egy perc, még egy percet kérek. Mindent be akartam neki vallani. Hogy mindez miattam történt, hogy sajnálom, hogy szeretem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. - Emelkedett meg kicsit a szám sarka. - Szia.</div>
<div style="text-align: justify;">
Játszd a szereped, amihez már hozzászokhattál volna! - Dirigáltam fejben magamnak. Éreztem, ahogy egy kicsit meghalok belülről, mikor elvettem a kezem kockás ingéről. Hátat fordított nekem, én pedig beültem az autóba. Majd máskor, drágám, majd máskor. - Súgtam magamnak halkan. - Talán holnap.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-75285751318594113362019-12-13T17:24:00.002+01:002019-12-13T17:24:25.344+01:00OUIJA<div style="text-align: justify;">
Itt ragadtam, ebben a semmilyen világban. Ez nem halál, ez annál sokkal rosszabb. Mindig ettől féltem, hogy egyszer valami itt fog tartani a földön és most megtörtént. Mindenkim meghalt, már csak a sógorom élt a családból és vitte tovább a Winchester vérvonalat. A testvérem meghalt, a szüleim meghaltak, még Dean is meghalt. Én pedig a bunkert járva szellemként imádkoztam minden egyes nap, hogy Sam vissza térjen. A bátyja és az én halálom után megpróbált normális életet élni, legalábbis ebben reménykedtem. Évek teltek el, mire a férfi ismét betette a lábát a bunkerbe. Szomorúan nézett körbe, én pedig boldogan fogadtam a társaságát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia! - Köszöntem, pedig tudtam, hogy nem hall. - Hogy megnőttél! Mi van veled mostanában? Van már családod? Dolgozol? Van valaki, aki szeret téged? Sikerül normális életet élned? Viszel virágot Dean sírjára? Tudom, hogy utálná, de minden évfordulónkra rózsát kaptam tőle. Lehet ő is örülne neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
Több évnyi kérdést zúdítottam rá, amiből ő csak annyit érzékelt, hogy hűvösebb lett körülötte a levegő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ennek most sikerülnie kell. - Sóhajtott fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Követtem őt, egészen a raktárig, ahonnan elővett egy ismerős táblát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Muszáj megtennem. - Kapta fel a fejét, mintha érezte volna, hogy ott vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Minden lépését figyeltem, ahogy leült törökülésben a hideg kőre, ahogy rátette a kezét a táblára. Koncentráltam, hogy ne csak az ő energiájából szívjak el. Éreztem, ahogy egy pillanatra láthatóvá válok. Sammy meglepődve nézett sápadt arcomra, kócos vörös fürtjeimre, véres alkaromra. Én tettem ezt magammal?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit tettél? - Nyelt nagyot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tényleg, mit tettem? Lenéztem ragacsos kezemre és egy pillanatra bevillant a kép, ahogy élvezettel veszem el a saját életem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem emlékszem. - Hasított belém a felismerés.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ő csak megrázta a fejét, mintha nem erre értette volna, majd azonnal a tárgyra tért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak egy kérdésem van hozzád. - Nézett könnyes szemekkel rám a sógorom. - Miért ölted meg a testvérem?</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-61562754880186560542019-12-08T22:47:00.003+01:002019-12-08T22:48:36.059+01:00Tag, You're it<div style="text-align: justify;">
<u>James:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
Egyedül hagyni a lányaimat a Winchesterekkel, nem a legokosabb dolog, de tudtam, hogy nagyobb biztonságban nem is lehetnének. Na, meg persze nagyobb veszélyben sem. Muszáj volt eljönnöm Berlinbe egy régi ismerősömhöz, hátha ő meg tudja oldani nekem Lora ügyét. Tudtam, hogy ha megtörténik, szerelmes lesz, akkor elszabadul a pokol és csakis az én hibám lesz. Nem mondtam el neki a teljes igazságot. Nem mondtam el neki, hogy az anyja is ebbe halt bele. Szerelmes lett. Reménytelenül. Szörnyű ez a dolog és mégis, titkolóznom kellett, mert ha egyszer kiderül az igazság, nem csak Lora, hanem Desd is meg fog utálni. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egy pillanatra is elhiggyem, nem fog megváltozni rólam a véleményük. Ki kellett találnom valamit még azelőtt, hogy Lorelai felhív, megtörtént. Rettegtem, mikor fog bekövetkezni az elkerülhetetlen. Aztán ott volt Desdemona, aki terhes. Az én rozsdásom gyereket vár. Mikor megmondta nekem, azt hittem azonnal hazarepülök és elbeszélgetek Dean Winchesterrel arról, hogy mit szabad és mit nem. Aztán leállítottam magam és higgadt fejjel átgondoltam. Még mindig nehezen barátkoztam azzal a ténnyel, miszerint nemsokára valaki nagypapának fog hívni, de most már kezdtem megszokni. Emlékszem, mikor először a kezemben tartottam Monát, tudtam, hogy mindent odaadnék érte. Ez egyre csak erősödött azután, hogy az anyja, aki megtanított arra, hogy lehet valakit szeretni, otthagyott engem egy újszülöttel és azóta sem találtam. Lehet már nem is él, hiszen amilyen élete volt annak a nőnek... Bármikor zöldeskék szemeire gondolok, mindig az jut eszembe, hogy Mona mennyi mindent örökölt tőle, kivétel a szeme színét. Elvesztem az emlékek között, amiből csak az húzott vissza a földre, hogy megszólalt a telefonom. A csengőhangból ítélve azonnal tudtam, hogy nagyobbik lányom lesz az.<br />
- Szia. - Mosolyogtam a telefonba.<br />
- Apa, szia. - Hangja, mint az anyjáé. Igéző.<br />
- Csak azért hívtál, mert hiányzik az öreged, vagy baj van? - Tudtam, ha baj lett volna, nem ilyen hangsúllyal veszi fel a telefont.<br />
- Csak kíváncsi vagyok hogyan áll az ügyed kint. - Érdeklődött.<br />
Igazis, nem nagyon mondtam nekik semmit. Azt hazudtam, hogy egy régi barátomnak kellett a segítségem. Kitaláltam gyorsan valami hülyeséget, hiszen a mi világunkban bármi hihető volt.<br />
- Sok sikert hozzá! - Komolyodott el és egy pillanatra bűntudatot éreztem, mert nem mondtam el neki.<br />
- Minden rendben veletek? - Kíváncsiskodtam én is.<br />
- Teljesen. Sam és én vagyunk most itthon, amíg Lori és Dean elmentek megnézni egy ügyet. Jah, tényleg, képzeld. Springfield-be mentek, lehet még haza is ugranak.<br />
Még a vér is meghűlt az ereimben hirtelen. Ne, csak haza ne menjenek.<br />
- Reméljük hamar végeznek és nem kell megnézniük milyen rendetlenséget hagytam magam után. - Próbáltam menteni a menthetőt.<br />
- Már egy napja elmentek, szóval lehet... Várj egy kicsit. - Zörgést hallottam a háttérben. - Dean pont most hív, le kell tennem, szeretlek.<br />
Szét is kapcsolt. Én pedig csak reménykedtem, hogy ha haza is mennek, nem fogják megtalálni a leveleket. Tegnap találkoztam Arthurral, szóval a lényeg megvan, amiért jöttem. A legközelebbi gépre le is foglalom a jegyem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Dean:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy gondoltam, hogy csendben fog telni az út és először igazam is lett. Aztán csörögni kezdett a telefonom és ahogy megláttam a hívót, Lorira néztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rowena! - Köszöntem, miközben kihangosítottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eléggé hízelgő, hogy ötvennyolc nem fogadott hívásom volt tőled. - Hallottam, hogy mosolyog. - Úgy gondolom kellene a segítségem. Vagy tévedek, Dean? Igaz is, hol van a jóképű angyal? Úgy hallottam még mindig kiránduláson van Jackkel.<br />
Mindig ilyenkor jövök rá, hogy miért csak vészhelyzetekben hívjuk őt.<br />
- Nem most van itt az ideje annak, hogy ezt megvitassuk. - Zártam rövidre, mielőtt még több kérdést feltehetett volna. - Van egy barátom, akinek a segítségedre lenne szüksége.<br />
Rowena hallgatott, Lori pedig elmesélte neki az egészet. Az anyjától kezdve, egészen a kutatásokig.<br />
- Először úgy gondoltam kislányom, hogy ez vagy egy veled született átok, vagy anyád nagyon utálhatott téged. - Vonta le a következtetést a boszorkány és nem túl szépen Lori tudtára is adta.<br />
- Mint mondtam, nem sok feljegyzés található róla. - Morogta a mellettem ülő.<br />
- Erről nem is fogsz. - Közölte Rowena. - Ugyanis ez nem átok szerintem, hanem egy áldás.<br />
Lori arcán láttam végig futni a "komolyan, és te ilyenekben bízol meg?" pillanatot. Megvontam a vállam.<br />
- Ugyanis - folytatta a nő a vonal túlsó végén, mintha megérezte volna, hogy gúnyolódunk rajta -, ez, amit eddig kiderítettél róla, úgy gondolom, hogy csak az igaz szerelemnél jelentkezik. Annál az embernél, akivel az ég egymásnak teremtett titeket.<br />
- És ha a másik nem érez semmit? - Kérdezte Lorelai és megköszörülte a torkát.<br />
- Az lehetetlen. - Nevetett fel a másik. - Ez egy érem két oldala. Csak nem aktiválódott?<br />
- Meg tudod tőle szabadítani? - Kérdeztem most már én is közbe.<br />
- Erős mágia, de igen. - Húzta el a válaszadást. - Az egyetlen probléma, hogy ez egy nagyon speciális varázslat. Ha "kioperálom" belőled az áldást, akkor az valószínűleg megsemmisíti az összes érzelmed. Soha többé nem fogsz érezni.<br />
Lorelai levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemeit, mintha belefáradt volna az egészbe.<br />
- Mi a másik lehetőség? - Nyeltem nagyot.<br />
- Az, hogy a szerelmet viszonozzák. - Adta meg Rowena a választ.<br />
Nem éppen erre számítottunk.<br />
- Rendben - törtem meg a csendet -, most épp egy ügy közepén vagyunk, de ha visszaértünk a bunkerbe, meglátogatnál minket?<br />
- A legnagyobb örömmel. - A hangján éreztem a kárörvendést.<br />
Szó nélkül lerakta a telefont. Ismét az ő segítségét kellett kérnünk és ezt nagyon élvezte. Az út további részén megbeszéltük a részleteket.<br />
Visszatértünk az ügyhöz, ahogy átléptük a város határát. Meglátogattuk az említett nőt és a gyerekeket. A házban nem találtunk átokzsákot. Mi is boszorkányra gyanakodtunk, mint Demonáék, csak azaz egy kis részlet nem hagyta nyugodni az agyam, amit a feleség mondott, mikor találkoztunk. A férjének az illata, mintha megváltozott volna az elmúlt pár napban.<br />
- "Mintha azt az olcsó kölnit használta volna, amit már a megismerkedésünknél is utáltam." - Elevenítette fel.<br />
Kiderítettük, hogy hol tartózkodhatott jelenleg az ex férj és oda indultunk. A kert tiszta volt és azon a hattyún kívül, ami folyamatosan engem bámult, nem találtunk semmi furcsát.<br />
- Csak nem félsz tőle? - Nézett Lori először a madárra, majd rám.<br />
- Valahogy nem kedvelem őket. Rohadt kis dögök.<br />
Nem találtunk otthon senkit, ezért a közelben lévő Graham házhoz mentünk. Az egész olyan volt, mint egy babaház. Több emeletes és hatalmas.<br />
- Üdv, itthon. - Invitált be Lorelai és ismerős bútorokkal találtam magam szemben.<br />
Volt, hogy heteket, hónapokat töltöttem itt. Mikor apám nem éppen Bobbyhoz vitt, akkor ide. Úgy gondolta, hogy az a két ember, akiben a legjobban megbízik, majd képzik a fiát, rájuk bízhatja. Legtöbbször Lorival és Monával kiszöktünk esténként a legközelebbi diszkóba és egész éjjel ittunk, mint a hülyék. James pedig hallgatott róla.<br />
- Emlékek? - Nevetett a lány, ahogy fellépdelt a lépcsőn.<br />
Csak bólintottam egyet idióta vigyorral a képemen, mikor megláttam Mona szobájának ajtaját. Eszembe jutott az első este, mikor átszöktem hozzá. Már együtt voltunk, de akkoriban apa többször eltűnt napokra is akár. Lora lefoglalta az apját, én pedig az idősebbik Graham lány tudtára adtam, hogy mikor legközelebb találkozunk, meg fogom kérni a kezét. Fél évig hordtam magamnál anya gyűrűjét, mire újra sikerült összefújnia minket a szélnek.<br />
- Ugye most nem arra gondolsz, hogy ti ketten... - Imitált hányást Lori.<br />
Vállba löktem, majd a szobájába sétáltunk, hogy utána nézzünk annak a parfümnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<u>Desdemona:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Lefőztem a kávét és ahogy az utolsó csepp is lefolyt, abban a pillanatban raktam ki tányérra az utolsó palacsintát.<br />
- Jó étvágyat! - Mondtam magamnak, ahogy leültem az édesség elé.<br />
Összetekertem egyet, és csak néztem egy darabig, majd mérges pillantást vetettem a hasamra.<br />
- Ez palacsinta, nehogy már ne akard megenni.<br />
Még szemeztem egy darabig a gőzölgő kajával, majd sóhajtva visszatettem a tányérra.<br />
- Ezt egész nap el tudnám nézni. - Sétált be Sam az ajtón vigyorogva, aztán kiszolgálta magát.<br />
- Azt hittem, hogy ha olyan kaját csinálok, amit Dean enne, akkor talán ő se hánytatja ki velem. - Sóhajtottam szenvedőset.<br />
- Akkor talán a pitével kellett volna kezdened. - Nyitotta ki a hűtőt, majd rakta elém az utolsó szelet sütit a megmentőm.<br />
Kézzel fogtam meg és törtem le belőle egy nagyobb darabot. Igen, lehetett volna ennyi eszem, hogy ezzel kezdek. Tömtem magamba a pitét és eszembe se jutott, hogy azt esetleg Dean tehette magának félre egy rosszabb napjára. Néztem Samet, ahogy nekiáll mosogatni és nem érdekelt mennyire gusztustalan tele szájjal beszélni, a kérdés csak úgy kibukott belőlem.<br />
- Te sosem akartál gyereket? - Tettem azért illendően szám elé a kezem.<br />
- Talán, valamikor. - Vont vállat. - Jessel megvolt a tökéletesen előre megtervezett életünk például.<br />
- Sokszor eszedbe jut? - Tettem fel egymás után a pofátlanabbnál pofátlanabb kérdéseket.<br />
Sam szomorú mosollyal fordult felém.<br />
- Már nem olyan sokszor, mint először.<br />
Hagytam, hogy egy kicsit elmerüljön az emlékeibe. Nem akartam felzavarni az állóvizet, de sajnos még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mennyire jól összeillenének a húgommal. Sam okos, és kedves. Szeret egészségesen kajálni, de nem veti meg a sört és a gyorskajákat se. Amikor először találkoztunk, tudtam, hogy nem is kívánhatnék nála jobb sógort.<br />
- Kislány lesz, vagy kisfiú? - Szakította meg gondolataimat.<br />
- Nem tudom. - Vontam meg a vállam. - Megegyeztünk Deannel, hogy ha kislány, akkor ő nevezheti el, ha kisfiú, akkor én.<br />
Sam vigyora a füléig ért.<br />
- Ugye tudod, hogy valami olyan nevet fog neki adni, aminek nem biztos, hogy örülni fogsz?<br />
Beletörődve bólintottam.<br />
- Vannak még csodák. - Vontam vállat. - Csak nem lesz a gyerek neve olyan kacifántos, mint a Desdemona.<br />
Nem szerettem a nevemet. Mindig szívattak miatta, hogy menjek szépen vissza a Shakespeare drámába, ahonnan jöttem. Igen, ezt az apám mondta minden egyes alkalommal, mikor úgy érezte, hogy "hisztizek".<br />
- Nem szeretném tudni, hogy mi lesz. - Mondtam alig hallhatóan.<br />
Sam megértően bólintott, aztán közelebb lépett és leguggolt elém.<br />
- Ígérem, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy bezárjuk a szörnyeket, a mennyeket, a poklot... Mindent. - Nézett mélyen a szemembe és tudtam, hogy nem hazudik.<br />
Tényleg meg fogja tenni értem, értünk, a világért. Szívem szerint azonnal elbőgtem volna magam, de a pillanatot megszakította Sam telefonjának csörgése. Felkelt és egy félmosollyal felém mutatta a mobilt, amin Kevin neve szerepelt. Hihetetlen dolgokat ért már el, ez is sikerülni fog neki.<br />
Miután a fiatalabb Winchester elvonult, megettem a maradék pitét. Eszembe jutott, hogy nekem is beszélnek kéne apával, hiszen heti egy hívás a kötelező. Mesélt nekem arról, hogy miért van Berlinben és én is elmondtam neki mi a helyzet itthon. Pont akkor hívott Dean is.<br />
- Szia. - Köszöntem boldogan.<br />
- Mona, baj van. - Hallottam meg Lori hangját. - Azonnal ide kell jönnötök.<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Lorelai:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
A laptop fénye már égette a szemem. Dean régen aludt már, de én nem adtam fel. Valami szöget ütött a fejemben. Mi van akkor, ha a parfüm tényleg fontos, ahogyan azt Dean állítja? Utána kerestem az olcsó kölniknek, mindennek, ami csak eszembe jutott, de semmi. Kezdtem azt érezni, hogy rossz irányba kutatok. Rossz irány.<br />
- Hogy én mekkora hülye vagyok. - Motyogtam félhangosan.<br />
Hát persze, a feleség utálta azt az illatot, szóval előtte szerette. Ez kezdett egyre zavarosabb lenni, mégis kilyukadtam a megoldásnál.<br />
- Afrodiziákum! - Túrtam a hajamba izgatottan.<br />
Minden létező oldalt végig néztem és egyetlen helyre vezetett az összes. A görögökhöz. Ott pedig ki a szerelem istennője? Aphrodité.<br />
- Ezt el sem hiszem! Dean, ébresztő! - Ráztam fel a Winchestert legszebb álmaiból.<br />
- Hagyj aludni. - Morogta és vissza akart feküdni.<br />
- Alhatsz majd eleget. - Löktem rajta akkorát, hogy majdnem leesett az ágyról. - Aphrodité.<br />
Ahogy kimondtam a nevét végre felkeltettem az érdeklődését neki is.<br />
- Volt már dolgunk istenekkel. - Húzta el a száját az emlékekre. - Hogyan lehet megölni?<br />
- Sehol nem találtam választ erre. - Közöltem vele a rossz hírt is.<br />
A vége az lett, hogy hajnalba nyúlóan mindketten a netet bújtuk, nulla eredménnyel.<br />
- Egyáltalán hogyan találjuk meg őt? - Keltem fel, hogy kinyújtózkodjak és elindultam a konyhába.<br />
Dean követett és próbáltunk valami érdemleges dolgot kitalálni. Amikor felkapcsoltam a villanyt a nappaliban, még fel sem tűnt az az alak, aki ott állt a falnak dőlve, csak akkor, mikor megszólalt.<br />
- Majd megtalállak én titeket. - Pislogott ránk egy fekete bőrű nő, aki olyan szép volt, hogy még én is elgondolkodtam a nemi identitásomon.<br />
Hülye dolog lett volna feltennem neki a kérdést, azonnal tudtam ki ő. Dean a fegyverért nyúlt és szó nélkül rálőtt.<br />
- Érdekes. - Fordította felé a fejét Aphrodité. - De most te nem kellesz.<br />
Csettintett egyet, mire a mellettem álló férfi összeesett.<br />
- Mit tettél? - Indultam el felé dühösen, de egy legyintésére a falhoz vágódtam.<br />
Éreztem, hogy a bordáim bánták.<br />
- Én csak meg akartalak téged ismerni. - Sétált lassan felém. - Éreztem, hogy aktiválódott nálad az átok, gondoltam felkeltem az érdeklődésedet egy üggyel.<br />
- Honnan..? - Akadt el a szavam, mikor olyan közel volt már, hogy akár meg is fojthattam volna, mégsem tettem semmit.<br />
- Jajj, nem is említettem. - Legyintett egyet, mintha mellékes dologról lenne szó. - Hadd mutatkozzam be, én vagyok az, aki elátkozta a vérvonalad.<br />
Szóhoz sem tudtam jutni. Amit egész idáig kerestem, most pedig ő talált meg engem.<br />
- Hogy? Mi? Miért? - Nem tudtam kinyögni egy normális kérdést sem.<br />
- Oh, ez egy nagyon régre nyúló történet. - Ült le velem szemben törökülésben. - Valamelyik felmenőd, ne kérdezd már, hogy melyik, ellopta tőlem azt a férfit, akit én szerettem. És képzeld, a férfi viszont szerette. Ezért megöltem a pasast és a nőt elátkoztam. Minden születendő rokonának azzal a tudattal kell élnie, hogy mikor megtalálja az igazit, de ő nem viszonozza, akkor meg kell halnia. Rövid időn belül.<br />
Moccanni sem bírtam. Úgy éreztem, mintha kiszívtak volna minden levegőt a szobából. Szóval mindenki, akiről eddig olvastam, az a rokonom volt?<br />
- Hogy te mekkora egy bosszúálló... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert keze az arcomon csattant.<br />
- Te vagy eddig a legérdekesebb. - Közölte.<br />
- Miért? - Kérdeztem, de tekintetem ismét Deanre tévedt. - Mit tettél vele?<br />
Aphrodité úgy fordult a vadász felé, mintha el is felejtette volna, hogy ott van.<br />
- Csak egy kicsit hercegnősre vettem a figurát. - Pislogott ártatlanul. - Te már úgy érzem, megtaláltad az igazit, az igaz szerelmed. És a hatalmas Dean Winchesternek vajon sikerült?<br />
Mintha csak egy mesében lettem volna. Az igaz szerelem csókja kellett ide.<br />
- Desdemona. - Motyogtam nővérem nevét.<br />
- Én vagyok a szerelem istennője, mit vártál tőlem? - Kelt fel a nő. - Sietnék a helyedben.<br />
Annyira kedves volt, annyira negédes. Annyira gyűlöltem.<br />
- El foglak kapni. - Néztem úgy az istennőre, mint aki szemmel képes lenne megölni.<br />
Ő pedig csak felnevetett.<br />
- Kapj el. - Emelte meg szemöldökét kacéran. - Még egy aprócska dolog. Ha nem az igaz szerelme csókolja meg Csipkerózsikát, akkor az ajka, mint a méreg, végez a nővel is.<br />
Persze, ne csak Dean, hanem Mona élete miatt is aggódhassak. Egy pillantás alatt eltűnt a szépség és a lelkemet hirtelen, mintha elengedte volna egy kötelék. Fájdalom hasított a bordáim közé. Ez biztosan eltört. Oda vánszorogtam Dean mellé és megpróbáltam a karja alatt megfogni, hogy arrébb húzzam.<br />
- Bírnom kell. - Emeltem meg, de azonnal meg is bántam. - Nem, mégsem.<br />
Leguggoltam Deanhez és kivéve a telefont a zsebéből tárcsáztam a nővérem.<br />
- Szia. - Köszönt boldogan.<br />
- Mona, baj van. - Nem haboztam. - Azonnal ide kell jönnötök.<br />
Nem volt időm magyarázkodni, csak reménykedtem. Reménykedtem, hogy Desdemona lesz Dean igaz szerelme.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-9316517716709591512019-12-05T22:40:00.001+01:002019-12-05T22:40:17.496+01:00Everything I wanted<div style="text-align: justify;">
<u>Desdemona:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem akartam elhinni, hogy addig, míg nem tudtam a terhességemről, addig nem volt semmi bajom. Se reggeli rosszullét, se szédelgés, se csoki utáni vágyakozás. Most mégis a wc kagyló fölé görnyedve adtam ki magamból a tegnapi vacsorámat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kicsim, kérlek. - Vezettem kezemet a hasamra. - Csak egy smoothiet ittam meg. Nem utálhatod ennyire.</div>
<div style="text-align: justify;">
A válasz hamar megérkezett, és a wcben landolt. Mikor úgy éreztem, hogy nincs már bennem semmi, ami kijöhetne, feltápászkodtam a hideg kőről és megmostam a fogam. Vörös hajam úgy trónolt a fejemen, hogy még az oroszlánok is a receptért könyörögtek. Csak néztem átlagos, szeplőkkel borított arcomat és unalmas barna szemeimet. Sírva fakadtam, mikor lépteket hallottam kintről, majd kopogtattak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mona? - Hallottam meg Sam hangját, mire még jobban zokogni kezdtem. - Baj van?</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem válaszoltam, csak kinyitottam az ajtót és megöleltem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Utálom a bátyád. - Szipogtam és nem érdekelt, hogy összekönnyezem a pólóját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogy utálod. - Simított végig hajamon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Átgondoltam a dolgot és megint rázkódni kezdtem a sírástól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazad van. - Léptem hátrébb és megtöröltem a szemem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi történt? - Kérdezte ismét óvatosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hormonok, Sam! Az történt! - Csattantam fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Próbált komoly arcot magára erőltetni, de kudarcba fulladt hamar. Szívem szerint hozzávágtam volna valamit, amiért rajtam nevet, aztán rájöttem, hogy tényleg nevetségesen viselkedem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elviszel engem boltba? - Fújtam ki az orrom idő közben egy wc papírba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Többiek?</div>
<div style="text-align: justify;">
Hát, igen. Reggel hat óra volt, elvárható lett volna, hogy minimum valaki fent legyen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindenki alszik.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sam megvonta a vállát és jelezte, hogy szedjem össze magam. Megmostam az arcom és egy csattal összefogtam a hajam. A szobához érve, halkan kinyitottam az ajtót, de Dean nem feküdt a helyén. Elgondolkodtam, hogy vajon mikor reggel felkeltem a rosszullét miatt, akkor se volt már mellettem? Lehetséges. Gyorsan felkaptam valamit és indultam is a garázsba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Melyikkel megyünk? - Néztem a két autóra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Deanével. - Forgatta a kulcsot az ujján. - Lorié valószínűleg a párnája alatt van, úgy őrzi a kocsikulcsokat, mint egy sárkány.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felnevetett, ahogy ezt mondta, nekem pedig valami szöget ütött a fejemben. Lehet, hogy mégsincs minden veszve? Lehet, hogy Sam, csak a macsó "nem vagyok szerelmes a húgodba" arcot akarja nekem mutatni? Miért hazudna? Csak mert a testvérem, nem fogok máshogy viszonyulni hozzá, ha összejönnek. Sőt, én lennék az első, aki elkezdené tervezni az esküvőt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Min gondolkodsz? - Térített észhez Sam, miközben úton voltunk a bolt felé, ahol valószínűleg kifosztom a csokoládé részt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazából azon, hogy miért nincsen senkid. - Próbáltam kerülő úton eljutni a célig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne kezdd te is. - Sóhajtott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megvontam a vállam. Igazat mondtam, hiszen mióta ismerem, maximum futó kalandjai voltak. Sosem volt olyan nő, akit bemutatott volna nekünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, hogy nem könnyű a mi helyzetünkben. - Szabadkozott. - Ti kész csoda, hogy Deannel egymásra találtatok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csodának valóban csoda. Mikor John és Dean először jártak nálunk, én éppen egy két hetes önvédelmi táborban voltam. Apa íratott be rá, de Lorit még fiatalnak tartotta hozzá. Így történt, hogy mikor a legidősebb Winchester beállított legközelebb a nagyobbik fiával, én háttérbe szorultam. Mint kiderült, John és apa elmentek vadászni és Dean, meg Lori egyedül maradtak otthon, míg én táboroztam. Közel kerültek egymáshoz. Sose gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, akit majd az oltár elé fog vezetni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is tudom miért engem választott. - Mosolyodtam el.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sam nem válaszolt, csak elmosolyodott. Bárcsak ő is tudná, hogy milyen, mikor valakit ennyire szeretsz.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Lorelai:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem bírtam megszólalni. Szó szerint véres volt a torkom. Csak figyeltem, ahogy Dean elővesz egy papírtörlőt és felszedi a rózsaszirmokat, majd alaposan felmossa a vért. Közben magában motyogott. Nem figyeltem rá, csak próbálgattam a hangomat. Mikor végzett, felsegített és a mosdóhoz vitt, hogy lemossa a kezemről is a vért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit érzel? - Törte meg a csendet. - Tényleg szerelmes vagy belé?</div>
<div style="text-align: justify;">
Megköszörültem a torkomat. Úgy tűnik javult az állapota.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszem. - Suttogtam. - Ez csak... Ilyen még nem volt. Lehet, hogy ő az? Ilyen hamar szerelembe lehet esni? Akkor miért nem beléd szerettem?</div>
<div style="text-align: justify;">
Dean csak elmosolyodott, na igen, tudtam mit fog mondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azért, mert tudtad, hogy mióta először megláttam a nővéred, beleszerettem. - Mondta olyan hangon, hogy egy pillanat alatt elöntött az irigység.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát igen, de mi megpróbáltuk. - Nevettem fel gyengén az emlékre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne beszéljünk arról a csókról. Még szerencse, hogy apád nem akkor nyitott be. - Vált egy kicsit fehérre az arca. - Olyan volt, mintha a húgomat csókoltam volna meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Látványosan kirázta a hideg. Összeszorult a torkom. Miért is voltam vele ellenséges? Mert az öccsét választotta ahelyett, hogy velem keresgéljen egy olyan embert, aki lehet, hogy már nem is él. Hiába tudtam, hogy én is Monát választottam volna, mérges voltam. Nem, nem ez volt a megfelelő szó. Inkább csalódott. Úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem fordult. Akkor döntöttem el, hogy nem fogok várni a csodára, hanem nekivágok az útnak és egyedül keresem meg anyámat. Vagy azt a boszorkányt, aki tudhatná hol van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom. - Szólalt meg Dean mellettem, amikor a szobám elé értünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell. - Válaszoltam és komolyan gondoltam. - Már csak makacsságból szívattalak. Tudom, hogy ha apátok nem akkor tűnt volna el, és ha...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha sok minden máshogy alakul - vágott közbe -, akkor a te ügyedet választottam volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Éveken keresztül, egyedül küzdve az átok súlyával, ezt az egy mondatot szerettem volna hallani. A legjobb barátom szájából. Megöleltem és évek óta először, tudtam, hogy tényleg van esélyem arra, hogy sikerüljön megtörni az átkot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyere be. - Invitáltam be a kupis szobámba és pár könyvet, meg ruhát arrébb dobva, hellyel kínáltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát, te aztán nem változtál. - Nézett körül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megvontam a vállam. Rosszabb voltam, mint tíz ember együtt véve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennyire jutottál? - Kezdett rögtön a közepén.</div>
<div style="text-align: justify;">
Apa nem tudta, hogy Deannek elmondtam az átkot. Azt mondta senki nem tudhat róla, csak mi ketten. Aztán pedig kalitkába zárt és azt mondta miattam teszi. Nem tudtam, hogy szeressem apámat, vagy gyűlöljem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bárkit kérdeztem, nem igazán hallottak még csak hasonló átokról sem. - Tértem a lényegre. - Átolvastam az összes létező könyvet, amiben szerelmi átkokról van szó, de csak pár feljegyzést találtam. Az elátkozottak szerelmesek lettek, de mivel viszonzatlan volt, a tüdejükben virágok nőttek, amik egyre csak elburjánzottak, míg a végén megölték az áldozatot. Kérdeztem démonokat, angyalokat, boszorkányokat, hogy hallottak-e hasonlóról, de vagy nem válaszoltak, vagy nem tudtak róla. Egy embert keresek most, aki a legnagyobb valószínűséggel tudna rajtam segíteni. Azt mondják nagyon hatalmas boszorkány és lehet még anyámat is ismerte.</div>
<div style="text-align: justify;">
A kiselőadásomat Dean csendben hallgatta. Próbálta feldolgozni, amit én is, hogy az átok nálam is aktiválódott. A könyvek azonban nem írtak túlélőkről.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki lenne az? Ismered? - Kérdezte kíváncsian.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak a nevét tudom. Már több, mint fél éve üldözöm. - Hangzott nyűgösen a válasz. - A neve Rowena.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Sam:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az este még elmentem egyet sétálni az erdőbe, de nem túl messzire. Aztán inkább lementem aludni az Impalába. Kellett a bőr ismerős illata, hogy lenyugodjak. Ezt persze nem mondhattam el Demonának, ezért csak azt válaszoltam, amit hallani akart.<br />
- Elmentem sétálni, majd hazajöttem és lefeküdtem aludni. - Foglaltam össze és elhallgattam néhány részletet. - Inkább te válaszolj arra, hogy mi van Dean és Lori között?<br />
Miután feltettem a kérdést jöttem rá, hogy lehet furcsán hangzik az egész.<br />
- Miért érdekel? - Próbált semleges arcot vágni, de a mosolyát nem rejtette el.<br />
- Ugyanis Deant reggel Lorelai szobája előtt ülve találtam. - Vallottam be. - Nagyon mélyen aludt.<br />
Mona, mintha meglepődött volna, de gyorsan összeszedte magát.<br />
- Régen azt hittem, hogy ők egy pár. - Válaszolt egész halkan. - Aztán kiderült, hogy csak nagyon sok a közös bennük. Talán annyira, hogy sokáig el sem bírják viselni egymást, ami vicces, mert ez arra utal, hogy magukkal sem jönnének ki.<br />
Igazat adtam neki. Lori egész hasonlított Deanre. Szerette a gyors kajákat és az autója volt a mindene. Szerette a klasszikus rockot, de ő inkább Elvis és az ő korában élők zenéire aludt el. Nem mintha esténként az ajtaja előtt álltam volna, hogy kiderítsem mi a kedvenc zenekara.<br />
- Különleges az ő kapcsolatuk. - Folytatta Mona. - Mindig ott voltak egymásnak. Inkább testvéri a viszonyuk, mint bármi más.<br />
- Ez úgy hangzott, mintha magadat is győzködnéd. - Bukott ki belőlem.<br />
- Lehetséges. - Mosolyodott el keserűen. - Nem tudom, lehetséges, hogy ő jobban összeillenek és én csak egy...<br />
- Ezt most verd ki a fejedből. - Szóltam rá dühösen. - Egyáltalán hogyan jut ekkora marhaság eszedbe? Tudod te mit kellett átélnem abban a pár hónapban, míg nem találkoztatok újra?<br />
Tudtam, hogy megígértem Deannek, hogy hallgatok erről, de Monának szüksége van a megerősítésre.<br />
- Desdemona így, Desdemona úgy. - Mélyítettem el a hangom és próbáltam nagyon macsónak tűnni. - Egyszer ő lesz a feleségem, ha beledöglök is.<br />
Mona csak nevetett a játékomon, de letörölt pár könnycseppet is.<br />
- Köszönöm. Ez most kellett. - Vett elő a kesztyűtartóból egy pzst.<br />
<br />
Hazaérve mindketten elvonultunk a saját lakrészünkbe. Demona azt mondta, hogy elfáradt és inkább lefekszik aludni. Én pedig nem futottam össze senkivel, így elővettem a laptopomat és ügyek után kutattam. Muszáj volt valami, ami leköti a figyelmemet. Ez olyan jól sikerült, hogy észre sem vettem hogy szaladt az idő. Csak akkor riadtam fel, mikor magam mögül meghallottam sógornőm hangját.<br />
- Ez érdekes lehet.<br />
Összerezzentem és automatikusan a fegyverért nyúltam, ami szerencsére nem volt a belső zsebemben.<br />
- Lelőttél volna? - Nevetett a vörös ördög.<br />
- Ne csinálj többé ilyet. - Vettem még mindig szaporán a levegőt.<br />
Eközben ő már rá is kattintott az említett cikkre.<br />
- A férfi egyik napról a másikra otthagyta családját. - Olvasta fel hangosan. - A hozzátartozók szerint semmi nem utalt arra, hogy bármi változás állt volna be az életében. Tizenöt éve szerette a feleségét és két gyerekét. Mindenki azt mondta ők maguk az álompár, majd hirtelen egyik napról a másikra, a férfi beadta a válópert.<br />
- Ez nem biztos, hogy a mi ügyünk. - Ráztam a fejem. - Lehet csak talált magának valakit, akit jobban szeretett.<br />
- Nem hiszem. - Rázta a fejét. - Nézd, itt azt írják, hogy a felesége biztos abban, hogy az egyetlen változás a férfi parfümjében volt. Lehetséges, hogy boszorkányok állnak az egész mögött.<br />
Tudtam, hogy nem fog engedni és általában beváltak a megérzései. Nekem pedig kellett egy kis kikapcsolódás, így szinte egyszerre indultunk el a konyha felé, ahol a testvéreinket sejtettük. Nem fog ártani, ha egy kicsit távol leszek az egész helytől. A bunkertől és a benne élő Lorelaitól. Mindketten ott voltak és fáradt arccal, csendben kávéztak.<br />
- Találtunk egy ügyet. - Kezdett bele Demona azonnal. - Úgy gondoltam megnézhetnénk.<br />
- Szó sem lehet róla. - Csattant fel Lorelai.<br />
A két testvér összenézett.<br />
- Miért nem? - Kérdezte durcásan Mona.<br />
- Mert terhes vagy. - Válaszolt Lori helyett Dean.<br />
- Majd én utána nézek egyedül. - Léptem be a beszélgetésbe én is.<br />
Dean csak felemelte a mutatóujját és a kávéra mutatott. Lehúzott még egy kortyot belőle, majd felállt.<br />
- Nem. - Közölte. - Lorelai és én megyünk, ti meg itt maradtok.<br />
Demona és az én tekintetem is a barna hajú Graham lányra szegeződött.<br />
- Szerintem is így lesz a jó. Megyek bepakolok. - Kelt fel Lori a helyéről és elhagyta a helyiséget.<br />
- Én is. - Bólintott Dean és még egy bögrével töltve magának, elindult a szobája felé.<br />
Mona kikerekedett szemekkel rám nézett.<br />
- Ők, most? - Pislogott nagyokat. - Egyetértettek?<br />
- Igen. - Ráztam meg a fejem. - Te is érezted a rezgést a téridőben?<br />
<br />
<br />
<u>Dean:</u><br />
<br />
Szinte el sem akartam hinni, mikor meghallottam a vörös boszorkány nevét.<br />
- Ha ezt hamarabb tudtam volna. - Kaptam elő a telefont a zsebemből és tárcsáztam Rowena számát.<br />
Természetesen nem vette fel.<br />
- Nem hiszem el. - Nevetett fel Lori. - Végig itt volt a válasz az orrom előtt. Egyáltalán honnan ismeritek?<br />
Látva az arcomat, valószínűleg meggondolta magát.<br />
- Jó, úgy érzem hosszú lenne elmagyaráznod. - Emelte magasba a kezeit.<br />
Nekidőlt a falnak és félig betakarózott. Mosolyogva hunyta le a szemét és nem is kellett neki sok idő, hogy elaludjon. Egy darabig még a szobában próbálgattam hívogatni a boszorkányt, fikarcnyi sikerrel. Aztán elindultam kifelé. Az ajtóból még visszanéztem Lorira és még mindig a bűntudat volt az első érzelem, ami eszembe jutott róla. Leültem hát az ajtója elé és addig próbálkoztam Rowena hívogatásával, míg el nem aludtam.<br />
<br />
Lori keltett fel és kómás fejéből ítélve, ő is most ébredhetett.<br />
- Dél van. - Válaszolt a fel sem tett kérdésemre és elindult a konyha felé.<br />
Felkászálódtam a földről és kinyújtóztam. Nem nekem való ez a kemény földön alvás. Mire beértem a konyhába, Lori már lefőzött egy nagy adag kávét. Leültem vele szemben és próbáltam ébren tartani magam. Nem is kellett nagyon erőlködnöm, mivel Demona és Sam szinte berontottak a helyiségbe.<br />
- Találtunk egy ügyet. - Lépett közelebb a feleségem és végig simított borostás arcomon. - Úgy gondoltam megnézhetnénk.<br />
- Szó sem lehet róla. - Szólalt meg Lorelai éles hangon, amitől még a fejem is fájni kezdett.<br />
- Miért nem?<br />
Tudtam, hogy ha Demona akar valamit, azt megszerzi.<br />
- Mert terhes vagy. - Válaszoltam a vitát megelőzve.<br />
- Majd én utána nézek egyedül. - Szólalt meg Sam és én úgy néztem rá, mint aki először látja.<br />
Ehhez kevés volt egy bögre kávé. Végig pörgettem a fejemben a lehetőségeket. Ha Lori és Sam maradnak itt, az egyiküknek sem jó. Ha én megyek el Sammel, akkor bármi történik, a lányoknak kell megoldaniuk.<br />
- Nem. - Minden lehetőséget számba véve hoztam meg a döntést. - Lorelai és én megyünk, ti meg itt maradtok.<br />
Szinte érezni lehetett, hogy egy pillanatra megáll a levegő.<br />
- Szerintem is így lesz a jó. Megyek bepakolok. - Egyezett bele a lány és egy kortyban ledöntötte a maradék kávéját.<br />
- Én is. - Bólintottam és elindultam, hogy elkészüljek.<br />
Átvedlettem egy másik ruhába és egy nagyobb táskát elővéve, elkezdtem bepakolni a fegyvereket. Mire Mona bejött a szobába, már elkészültem.<br />
- Biztos jó ötlet? - Kérdezte, miközben aggódva figyelte minden rezdülésemet.<br />
- Így lesz a legjobb. - Mosolyogtam rá és a derekánál fogva magamhoz húztam.<br />
Másik kezem vándorútnak indult. Először a száján, majd a felsője alatt talált menedéket. Tenyerem megállapodott azon az apró dudoron, ami éreztem, hogy meg fogja változtatni az életünket.<br />
- Minden, amit akarok, azok ti vagytok. - Súgtam neki, hogy senki más ne hallja meg. - Te és apa pici lánya.<br />
- Lánya? - Vigyorgott Mona. - Nem inkább fia?<br />
- Hidd el, érzem, hogy lányom lesz. - Csókoltam meg a nyakát. - Csak azért lesz kislány, mert állítólag az ilyen nőcsábászoknak, mint én, először lányuk születik.<br />
Felnevetett, pedig igaz. Valahogy éreztem, hogy ha én egyszer apa leszek, akkor egy gyönyörű kislánnyal fog verni a sors, akire csak úgy tapadnak majd a pasik, nekem pedig nem lesz elég időm annyi gödröt ásni.<br />
- Akkor kezdj el neveken gondolkodni. - Simított végig hüvelyujjával a tarkómon. - Egyezünk meg. Ha kisfiú, akkor én adok neki nevet. Ha pedig kislány, akkor te nevezheted el.<br />
- Rendben. - Egyeztem bele azonnal.<br />
Még egy utolsó csókot loptam, majd elindultam lefelé az Impalához, ahol Lori már várt.<br />
- Kész vagy? - Kérdeztem tőle.<br />
- Remélem. - Válaszolta és megölelve a nővérét, beszállt az anyósülésre.<br />
Sam lelkére kötöttem, hogy ha bármi baj van, hívni fog, ő pedig megígérte. Bíztam benne, jobban, mint saját magamban. Egy állammal kellett csak arrébb mennünk, nem hittem volna, hogy bármi baj történhet ilyen rövid idő alatt, de azért fő az óvatosság.<br />
- Irány Missouri, Springfield. - Mondtam ki az úti célt.<br />
Hat óra autókázás, hogy kiderítsük mi állhat a férj hirtelen pártfordulásának hátterében. Mi is sülhetne el rosszul?</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-63223871406812367692019-12-05T19:10:00.001+01:002019-12-05T19:12:19.958+01:00idontwannabeyouanymore<div style="text-align: right;">
<i>Junipernek szülinapjára! <3</i><br />
<i>A dal, amire írtam Billie Eilish-től az egyik nagy kedvencem.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Fogtam a laptopomat és bírtam a google képkeresőbe az egyetlen dolgot, ami fel tudott vidítani most. Jared Padalecki akf. Azaz örökké harcolnod kell. Rákattintottam az első képre és elolvastam a feliratokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Erősebb vagyok, mint hiszem. - Mantráztam és próbáltam visszanyelni könnyeimet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Addig-addig ismételgettem, míg szinte suttogássá vált már a hangom és a könnyeim elapadtak. El akartam hinni magamról, hogy lehetek az az ember, aki egyszer tud majd szeretni, és akit viszont tudnak szeretni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarok többé te lenni. - Néztem undorodva a tükörképemre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Barna, kócos hajam most a szemembe lógott és a szemfestékem úgy kenődött el, mintha a lelkem folyt volna végig az arcomon. Soha többet nem akartam magam így látni. Erősnek kellett lennem. Fel kellett állnom és hinni. Hinni, hogy szerethető vagyok, de Ő neki pont nem vagyok az esete. Hinni, hogy valaki majd egyszer úgy fog engem szeretni, ahogy én Őt. Hinni, hogy lesz holnap, és holnapután nélküle is. Fájdalom hasít a mellkasomba. Nem tudom, hogy most a szívem sajdult meg a hazugságra, vagy a tüdőm, amiért tudtam, lélegeznem kell azután is, hogy ő már nincs. Tudtad, hogy össze fogok törni, ha otthagysz. Tudtad, hogy nem tudok nélküled élni és mégis... Mégis egy részem, a makacsabbik azt mondta álljak fel. Álljak fel és mutassam meg neki mi az, amit elvesztett. Ismét a laptopomra néztem, majd rámosolyogtam Jared képeire.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm. - Suttogtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Közös órák, néhány közös gyakorlat. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy elcsavarja a fejem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Túl jó hozzám. - Sóhajtottam a telefonba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te nem vagy normális. - Nevetett barátnőm. - Az a srác halál szerelmes beléd.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szerelmes? Belém? Nem mondtam ki hangosan, mégis tudtam, hogy Lexa tudja mire gondolok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, hidd el, hogy nem csak bunkó pasik léteznek. - Vette elő a kioktató hangsúlyát. - Krisz egy idióta volt, aki kifogta az aranyhalat, majd visszadobta, mert neki inkább a Loch Ness-i szörny kellett Skóciában.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még ilyen távolból is elképzeltem, ahogy röhög a saját rossz poénján.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aranyhal? - Nevettem, és közben megálltam a buszmegállóban. - Inkább bohóchal.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lexa fújtatása az éteren is áthallatszódott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menthetetlen vagy. - Morogta, de tudtam, hogy nem gondolja komolyan. - Viszont mennem kell, mert bejött egy pár vendég. Jesszusom, ezek legalább tízen vannak. Leteszlek, sziaaa!</div>
<div style="text-align: justify;">
Köszönés nélkül letettem a telefont és a közeledő busz hangjára, felkeltem a padról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia. - Integetett felém Gábor, akit csak akkor vettem észre, ahogy megállt a járművem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia. - Emeltem fel a kezem, de mutattam is neki, hogy mennem kell.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ennyi. Az össze kommunikáció ennyi volt aznapra, és mégis. A szívem kihagyott egy ütemet, a tüdőm elfelejtette hogyan kell lélegezni és semmit sem segített az, hogy mosolya megtöltötte az üres lelkemet. Felszálltam, ő pedig végig ott állt, nézett és integetett. Vissza intettem és mikor eltűnt a látókörömből, csak akkor szabadultam a hatása alól. Szerelmes lennék?</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A hangja megtölti a termet, a nevem ismerősen hangzik a szájából. Az övé pedig olyan az enyémen, mint egy édes cukorka. Talán ő. Igen, talán ő képes elhitetni velem, hogy több vagyok, mint egy játékszer, akit kedvére felvesz, majd eldob az ember. Igen. Talán bele tudok szeretni.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-40135849495058414722019-11-27T22:15:00.002+01:002019-11-27T22:15:57.516+01:00One night only<div style="text-align: justify;">
<u>Desdemona:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az egy elviselhető tény, hogy természetesen hízni fogok, a terhesség alatt. Viszont az, hogy reggel konkrétan kitéptem Dean kezéből a bacont, mert a gyerek azt kívánta, az már túlzás.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztosan a tied. - Mondtam teli szájjal a meglepődött Winchesternek. - Sose ízlett ugyanis ennyire ez a cucc, mint most.</div>
<div style="text-align: justify;">
Dean erre csak vigyorogva kihúzta magát, mint aki már most büszke a gyerekére. Szerintem még egyikünk sem fogta fel teljesen, hogy mit is jelent ez. Egy új élet, amiért felelősséggel tartozunk. Akárhányszor eszembe jut, a kezem a még egész lapos hasamra csúszott, és mosoly szökött az arcomra. Hihetetlennek tartottam, hogy én egyszer anya legyek. Az pedig, hogy vadászként is vállalom, nem teljesen a legokosabb döntés. Vagyis, az igazat megvallva, az egyik pillanatban még ugráltam volna örömömben, a másikban pedig a sarokban gubbasztva zokognék. Megkérdeztem apát is, hogy ő is így érzett-e ezzel kapcsolatban, mikor kiderült, hogy vadász létére lesz gyereke. Hogy az a baba egy olyan világba fog születni, ahol nincs biztonságban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazából, nem nagyon gondoltam ilyenre. - Mesélte a telefonba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De hiszen, te már akkor is tudtad, hogy vannak szörnyek. Nem féltél, hogy egyszer én is erre az útra lépek? Nem féltél, hogy minden egyes pillanatban féltened kell az életemet? - Kérdeztem tőle a sírással küszködve egyik este.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felnevetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Anyád már terhes volt veled, mikor rájöttem az igazságra. - Vallotta be és nekem leesett az állam. - Azóta tudom, hogy léteznek ezek a szörnyek, mióta anyád exe vissza akarta könyörögni magát hozzá, én meg kivertem a fogát. Erre bedühödött, és ránk támadt. Kiderült, hogy vámpír volt. Akkor még nem tudtam semmit róluk, ha nincs ott egy vadász éppen, akkor te most nem várnád épp az unokámat.</div>
<div style="text-align: justify;">
A történettől szinte sokkot kaptam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt eddig miért nem mesélted el? - Kérdeztem még mindig sokkban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kérdezted.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem mára elég is ennyi a múltamból. - Mondta ki a végszót és egy gyors köszönés után le is tettük.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kikászálódtam a szobámból és a központi helyiség felé vettem az irányt, hogy megtaláljam Lorit. Egy hete már, hogy itt van, és minden egyes alkalommal ő vitt a kórházba. Valószínűleg nem sértődne meg, ha kivételesen Deant választanám, de nem mertem kockáztatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Indulnunk kéne. - Léptem mögé, mire összerezzent.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy halom könyv felett görnyedt, amiket még nem sikerült sehol elolvasnia. Na igen, az egyetemesek tudtak ám raktározni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még ezt az oldalt elolvasom, és mehetünk. - Emelte fel a kezét, mintha le akarná csitítani a körülötte lévőket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bólintottam, hogy megértettem. Lorelai még mindig egy nagy rejtély volt számomra. Tudtam, hogy van valami átok, amit meg akar törni, és hogy ezt az átkot a saját anyja rakta rá. Viszont, hogy pontosan milyen és mikor jelentkezik nála, nem mondta el. Se ő, se apa. Tudtommal, csak ők ketten voltak a titok gazdái.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még mindig olvas? - Sétált be Dean is a szobába, miközben a húgom felé bökött állával.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod Winchester, én legalább tudok olvasni. - Nézett fel Lori a könyvből hirtelen, és be is csukta. - Indulhatunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az út a szokásos, unalmas hangulatban telt. Úgy éreztem, mióta a testvérem ide jött, mintha megváltozott volna. Az más, hogy a Bunker egy szó-csatatérré vált húgom és a férjem közt, de Lori más lett. Még nem tudtam eldönteni, hogy miben, de biztos voltam benne, hogy baj van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia. - Huppantam le a székre a konyhában, miközben figyeltem, hogy Sam felbont egy doboz sört.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hosszú nap? - Kérdezte, és rám mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- El se hiszed mennyire. - Dörzsöltem meg a szemeimet. - Most leginkább egy forró zuhanyra és az ágyamra volna szükségem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindkettő megoldható. - Közölte, majd megvonta a vállát. - Megoldhatóságról jut eszembe. A húgod mindig ilyen furcsa volt?</div>
<div style="text-align: justify;">
Meglepett a kérdése.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, nagyjából mindig. Miért érdekel? - Vontam fel a szemöldököm sokat sejtetően.</div>
<div style="text-align: justify;">
Én lennék a legboldogabb, ha Lori végre találna maga mellé valakit, aki meg is érdemli őt. Sam Winchester pedig az egyik legjobb választás lenne.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, csak tudod... - Megakadt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak tetszik? - Vigyorogtam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, egyáltalán nem az esetem. - Rázta a fejét és hátra dőlt. - Csak furcsább, mint meséltétek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy néz ki feladhatom az álmomat, miszerint Lori is beházasodik a Winchester családba. A furcsasága lesz a húgom veszte.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Dean:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Egy hét telt el azóta, hogy a fiatalabbik Graham betette a lábát a házunkba, mégis, mintha egy örökkévalóság telt volna már el. Ideje nagy részét a könyvtár részlegen töltötte, vagy Demona körül. Aludni például még egyáltalán nem is láttam. Rengeteget változott azóta, hogy utoljára találkoztunk. Persze az esküvő nem számít, hiszen akkor is csak beköszönt, és már ment is tovább. Leginkább magamat rágtam az miatt, hogy idáig jutott. Ígéretet tettem neki régen, és megszegtem, mivel az öcsémet választottam helyette. Lorelai olyan volt, mintha a húgom lenne, mégis cserben hagytam őt. Csakis én tehettem róla, hogy ott tart, ahol most. Ha akkoriban segítek neki megkeresni az anyját, ahogy ígértem, lehet nem kéne rettegnie az átoktól. Ezek viszont még mindig olyan kérdések, amik úgy kezdődnek - Mi lett volna, ha..?</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi lett volna, ha apa nem tűnik el, és nem megyek el Samért, hogy együtt keressük meg őt?</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi lett volna, ha nem hagyom, hogy Lori egyedül keresse éveken át az anyját?</div>
<div style="text-align: justify;">
Rengeteg kérdés, amiket eredetileg fel se tehetnék. Tudtam olyan dolgokat, amiket valószínűleg még Demona sem. Tudtam, hogy Lori anyja egy boszorkány volt. Tudtam, hogy mik lesznek az átok előjelei. Tudtam, hogy örökké rettegnie kell. Tudtam, mégsem segítettem neki. Dühös voltam magamra és teljesen megértettem, amiért szinte látni sem akart engem. Próbáltam minél kevesebbet lenni a társaságában, ezért is töltöttem időm nagy részét a garázsban. Amúgy is ráfért már végre Babyre egy teljes motor generál, csak arra nem számítottam, hogy még itt is megtalál. Pont Monát hozta vissza az orvostól és beálltak a mellettem lévő üres helyre. Ahogy kiszállt, láttam, hogy a szeme sarkából rám pillant. Már-már vártam a legújabb beszólását.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most mondanék valami csípőset, de nem akarom bántani szegényt. - Mutatott állával az Impala felé és otthagyott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Enyhülni fog. - Jött mellém Mona és megölelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Áh, megérdemlem. - Vontam vállat és a hajába túrtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd egyszer meséld el a történeteteket. - Nézett fel rám, majd egy puszit nyomott az arcomra. - Zuhanyozz le, mielőtt az ágyba fekszel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak megforgattam a szemeim, na persze, a legnagyobb problémája.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Lorelai:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Le akartak ragadni a szemeim, mégse adtam fel. Könyvet, könyv után pakoltam. Oldalt, oldal után olvastam. Olyan kötetek voltak itt, amiket sehol máshol nem találtam még eddig. Lehet, hogy ebben lesz a megoldás. Felálltam, hogy újabb adag kávét hozzak magamnak, mikor Sam köszönés nélkül elsétált mellettem. Összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani a köhögésem, nehogy meghallja. Mióta itt vagyok, szinte két mondatot, ha beszéltünk egymással, nekem pedig egyre fogyott az időm. Muszáj volt megtalálnom, vagy anyámat, vagy azt a másik boszorkányt, aki segíthet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lori. - Jelent meg Mona kócosan, pizsamában. - Te nem alszol?</div>
<div style="text-align: justify;">
Ásított egy nagyot, amitől nekem is reflex szerűen muszáj volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De, csak alva járok. - Bólogattam bőszen, ezzel is késztetve az agyam, hogy a célra figyeljen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sam hova ment ilyenkor? - Kérdezte kómás hangon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megvontam a vállam. Nem akartam belegondolni, hogy hova mehetett hajnali egykor a fiatalabb Winchester.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kérdezd meg tőle. - Vetettem oda foghegyről és közben elértem a konyhába, ahol még pontosan egy adag kávé volt készen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hálát adtam a kávé istenének, amiért megkímélt a kávéfőzés folyamatától. Pont kitöltöttem magamnak, mikor Dean is megjelent.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt magamnak hagytam. - Sóhajtott fáradtan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kötözködni akart, csak közölte. Ez így még idegesítőbb volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Így jártál. - Lötyögtettem meg a bögrémben a fekete folyadékot, majd egy-húzásra meg is ittam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Azt hittem ezzel vége is a családi csevejnek, de álmodik a nyomor.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor először láttad, bejött neked. - Tért a tárgyra a nővérem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aha, szóval erről fúj a szél.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tévedés volt. Tudod, hogy rossz a szemem, messziről jobb volt. - Próbáltam közömbös maradni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az jó. - Fordult meg, hogy elhagyja a konyhát. - Akkor egyikőtök sem érez semmit a másik iránt.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szavaitól fájdalom nyilallt a mellkasomba. Nem tudtam, hogy a tüdőm, vagy a szívem fájt jobban. Elindultam gyorsan vissza a könyvekhez, de kitört belőlem a köhögés. Számra tapasztott ujjaim közül virágszirmok hullottak ki. Már nem tudom megakadályozni, elkezdődött.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Sam:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A mosolya betöltötte a szobát, ahogy a könyveket tanulmányozta és akkor, ott nem tudtam parancsolni a szívemnek. Menthetetlenül beleszerettem Lorelai Grahamba. Egész nap azt figyeltem, ahogyan Dean vérét szívja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudtad, hogy van egy varázsige, ami össze tudja kötni két ember életét? Ha az egyikük meghal, a másik is. - Kérdezte olyan lelkesedéssel Monát, mintha választ nem is várna.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt úgy hívják házasság. - Jelent meg a képben Dean is, akinek muszáj volt megszólalnia.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lori csak elhúzta a száját és visszabújt a könyvbe. Nem tudtam, hogy pontosan mit keres. Mondjuk nem hiszem, hogy elfogadta volna a segítségemet, ha felajánlom neki. Valahogy annyira hűvösen viselkedett velem. Olyan volt, mintha még rám néznie is fájt volna. Nem tudom mit vétettem ellene, lehet csak annyit, hogy Winchester vagyok. Bele fogok őrülni. Fizikai fájdalmat okozott úgy a közelében lennem, hogy nem érinthettem, nem csókolhattam. Ez a nő egyszerűen vonzotta a tekintetem. Nem, nem csak a tekintetem. Mintha eleve hozzám tartozott volna mindig is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kevinnel jutottatok valamire? - Rázott fel a gondolataimból Dean.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még mindig fordítja az angyal táblát. - Vázoltam a legutóbbi fejleményeket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kevin éjt nappallá téve kutatta nekünk a megoldást, hogy megoldjuk a szörny problémát, jelenleg nem sok sikerrel. Eddig azt sikerült kideríteni, hogy a démonokat és angyalokat vissza lehet küldeni a "helyükre", de ahhoz segítség kellett volna és valószínűleg egyetlen angyal sem lenne hajlandó feláldozni a kegyét, hogy sikerüljön a terv. Mondjuk Castiel talán még megtenné, de Jackkel a mennyeket járják, most már lassan két hónapja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az fasza. - Ásított Dean. - Még mindig azt hiszed, hogy sikerülni fog?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sikerülnie kell. - Szorítottam ökölbe a kezem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak megrázta a fejét és elindult a konyhába kávéért. Elég késő volt ahhoz, hogy úgy gondoljam, senki nem lesz már ébren rajtunk kívül. Ki akartam deríteni, hogy Lori milyen könyveket kutat, és nem szép dolog, de úgy gondoltam, míg alszik, átnézek néhány olyat, amit már átnézett. Hátha rájövök valamire. Arra viszont nem számítottam, hogy még mindig ébren lesz. Pont felkelt a helyéről, én pedig jobb ötlet híján gyorsan a kijárat felé vettem az irányt. Még köszönni is elfelejtettem. Mindegy, hagy gondolja azt, hogy én se érzek iránta semmit. Kicsinyes bosszú. Csak ma este.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Dean:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A konyhában Lori pont megitta az utolsó adag kávémat. Fáradt voltam, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy vitatkozzak vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt magamnak hagytam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Így jártál. - Húzta le azonnal, egy kortyban az egészet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Demona törte meg a csendet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor először láttad, bejött neked. - Nézett rá azzal a mindent tudó pillantásával.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kerekre tágultak a szemeim. Ugye nem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tévedés volt. Tudod, hogy rossz a szemem, messziről jobb volt. - Vonogatta a vállát és lerakta a bögrét a pultra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az jó. - Köszörülte meg a torkát és kifelé vette az irányt. - Akkor egyikőtök sem érez semmit a másik iránt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Demona elhagyta a konyhát, én meg csak álltam lesokkolva. Megtörtént? Árgus szemekkel figyeltem Lori mozdulatait. Óvatosan a szája elé emelte a kezét és megpróbálta minél hamarabb elhagyni a helyszínt, de az ajtóban megtorpant. A félfába mélyesztette körmeit és összegörnyedve köhögni kezdett. Mindig mesélte, hogy egyszer ez meg fog történni, de látni, ahogy a virágszirmok véresen a padlón végzik, még engem is ledöbbentett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bassza meg! - Ocsúdtam fel és mellé léptem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megállíthatatlanul köhögni kezdett, ezzel egyre több és több szirmot öklendezve. A karomba kapaszkodva próbált levegőhöz jutni. Körmei most az alkaromba martak, olyan erővel, hogy nem volt kétség mennyire fáj neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugye nem lettél szerelmes? - Hagytam lógva a levegőben a kérdést, mikor láttam, hogy végre enyhül a roham.</div>
<div style="text-align: justify;">
A földre rogyott és próbálta összeszedni a virágokat. Próbálta eltüntetni a nyomokat, miközben hangtalanul sírt. Végig pörgettem gondolatban az elmúlt percek eseményeit. Minden a helyére került.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lorelai! - Csattantam fel és megfogtam a szirmoktól véres kezeit. - Ugye nem lettél szerelmes az öcsémbe?</div>
<div style="text-align: justify;">
Beharapta az alsó ajkát és összekuporodva a falnak döntötte a hátát. Magához húzta a térdeit és nem nézett rám. Bolond kérdésre, nem is vártam választ. Hiszen megtörtént. Nem hittem volna, hogy egyszer majd pont Sam lesz az, akitől távol kell tartani Lorit. Most viszont már késő, az átok aktiválódott.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-4666385965609205108.post-59824359777892300372019-11-24T23:04:00.000+01:002019-11-24T23:04:45.933+01:00Please tell me<div style="text-align: justify;">
<u>Dean:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Egy üveg bort kortyolgatva ültem az Impalában és vártam, hogy végre be tudjak menni a látogatási időben. Persze beosonhattam volna, de most még mindig a tökéletes férj szerepet játszottam. Tökéletes, na persze. Ha az lennék, nem hagytam volna, hogy ez megtörténjen. Szerencsére James már hívott és a nyolcadik nem fogadott után felvettem neki. Az első ijedtség viszont hamar elillant és csak hálás volt nekem, amiért ő most nem lehet a lánya mellett, de én itt vagyok. A piciről egy szót sem szóltam. Megint csak oda térek vissza, hogy nem lenne itt, ha hamarabb mozdulok. Most viszont nem csak az önmarcangoláson járt az eszem. Ma bementem egy boltba és megálltam a babarészeken. Kezembe fogtam a ruhákat és szörnyülködtem egy sort a pelenka árán. Mégis szinte összeszorult a torkom, ha arra gondolok, hogy tényleg apa leszek. Vajon Demona tudta, csak nem szólt róla? Vagy nekem kell vele közölnöm? Mi van, ha ő nem szeretne gyereket? Rosszabbnál rosszabb teóriákat gyártott az agyam. Inkább ránéztem a telefonom órájára és megnyugodva konstatáltam, hogy végre elindulhatok befelé. A hosszú fehér folyosók, a fertőtlenítő szag. Alapjáraton gyűlöltem, most pedig úgy siettem végig, hogy nem érdekelt. Az ajtónál megtorpantam. Az orvosok reggel azt mondták, hogy az este folyamán felébredt. Szerencsére nem zargatta senki, hiszen a rendőröknek elég bizonyíték volt az irodában talált kamera felvétel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mr. Potter. - Közeledett egy mosolygós nővér. - Kérem fáradjon be, a felesége már nagyon várja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mielőtt kihúzhattam volna a felelősség alól, benyitott és szinte belökött az ajtón. A hófehér ágyon, már kevesebb géppel körülvéve, ott feküdt az az ember, akiért feláldoznék bármit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak a szokásos vizsgálatok, és már itt sem vagyok. - Nyújtott egy pohár vizet Monának. - Úgy néz ki a sebek gyorsan gyógyulnak, valószínűleg holnap már haza is engedik Mrs. Potter.</div>
<div style="text-align: justify;">
Demona próbálta visszafogni a röhögését, de a pohár tartalma a takarón landolt. Szebben mondva sugárban köpte ki a vizet a név hallatán. Én pedig csak feltűnésmentesen megvontam a vállam. A nővér tényleg hamar végzett, én pedig addig az ágy mellé húztam egy kis széket és megfogtam a feleségem kezét. Szavak nélkül kommunikáltunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jól vagy?</div>
<div style="text-align: justify;">
Igen, te nem sérültél meg?</div>
<div style="text-align: justify;">
Teljesen jól vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mennyit mondtak el az orvosok?</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindent tudok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az utolsót félve bólinttotta, de szeme mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Holnap hazamehet, de holnap után vissza kellene jönni kötözésre. - Mondta a nővér, majd magunkra hagyott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Közelebb hajoltam és megcsókoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Babánk lesz. - Harapta be a száját és várta a reakciómat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen. - Mosolyogtam és megszorítottam a kezét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elsírta magát én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy magamhoz ölelem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Desdemona kiadta a parancsot. Nekem kell felhívnom a húgát, hogy mindent elmondjak neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha a purgatóriumba küld. Vagy, ha elevenen megnyúz. Nem is tudom, hogy ezt most amúgy azért csinálta, hogy jobb legyen a kapcsolatom Lorelai-al? Mert, ha igen, akkor szerintem rossz úton halad. Beletörődve sorsomba, kikerestem a számát a telefonomból és rányomtam a nevére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Baj van? - Kérdezte köszönés nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Neked is szia. - Válaszoltam a lehető legilledelmesebben. - Nem, már nincs.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szinte hallottam, hogy egy pillanatra megfagy a levegő, majd baljós hangsúllyal kérdezett rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már nincs?</div>
<div style="text-align: justify;">
Jobb túlesni rajta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazából Monát meglőtték a vállán és az oldalát is érte egy golyó, de mind begyógyul, aztán az orvosok közölték, hogy terhes, de holnap után jövünk vissza kötözésre. - Hadartam el gyorsan és reménykedtem, hogy nem veszi ki a lényeget.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még így is hallottam elakadó lélegzetét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dean Winchester, én meg foglak...</div>
<div style="text-align: justify;">
Kinyomtam a telefont.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Desdemona:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Elfogadom a tényt, hogy amiért megsérültem, tényleg kell néha a segítség, de az nem azt jelenti, hogy egy szabad pillanatom sem lehet. Ezt természetesen el kellett magyaráznom Deannek is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most komolyan ott fogsz ülni és..? - Néztem fel a könyvem mögül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az ajtófélfának támaszkodva bámult.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak nézlek. - Mosolygott, amitől nem tudtam rá haragudni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehunytam a szemem. Nem elég, hogy még nem szóltam apának, de most komolyan végig akarja hallgatni, ahogyan kiheréli őt?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Épp készültem felhívni apát. - Ültem feljebb, hogy a telefonomért nyúlhassak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugye megvédesz, ha meg akar ölni? - Kérdezte és igazi kétségbeesést hallottam ki a hangjából.</div>
<div style="text-align: justify;">
Intettem neki, hogy ha lehet, hagyjon kivételesen egyedül, amit meg is tett. Először Lorit szerettem volna felhívni, hiszen csak azért küldtem rá Deant, nehogy én kapjam a nagyobb adag kiakadást. Szinte még egyet se csengett, már hallottam is húgomat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fél óra és ott vagyok. - Közölte ellentmondást nem tűrő hangon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia neked is. - Nevettem fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jobban vagy? - Enyhült meg a hangja azonnal.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elmeséltem neki, hogy pontosan mi történt. Kinevetett, amiért egy ember bánt el velem ennyire, de nem is vártam nagyon mást tőle. Humorral oldja a hangulatot, pont, mint Dean. Nem is értem miért nem jönnek ki jól egymással. Régen, mikor Johnnal meglátogattak minket, úgy nézett ki, mintha több lett volna köztük, mint barátság, aztán Dean eltűnt, mint később kiderült, meg akarta keresni az apját. Hosszú történet az övéké.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Le kell tennem. Még apának nem mondtam el semmit. - Nyeltem nagyot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mona, csak, hogy tudd - kezdett bele -, szerettelek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nevetve nyomta rám a telefont. Az órára néztem. Az előbb azt mondta, hogy fél óra és itt is van. Akkor már csak alig pár percem maradt apával megvitatni az unoka témát. El se hiszem hogy azért kell felhívnom, hogy elmondjam neki, nemsokára nagypapa lesz. A gondolatra majdnem felröhögtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia, kincsem. - Hatolt át a világon keresztül megnyugtató hangja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia. - Köszöntem elszoruló torokkal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remélem jól vagy. - Morogta fenyegető hangon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tegnap hazaengedtek már. - Közöltem a jó hírt. - Ma pedig csak egy kötözésre kell mennem, meg néhány vizsgálatra. Lori viszont úton van ide.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha az a pillanatnyi szünet, amiben megemlítettem húgom nevét, elég lett volna arra, hogy levonja a következtetést. Valami más is történt. Nem kérdezett semmit, csak várta, hogy én mondjam ki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Apa, terhes vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy másodpercig azt hittem kinyomta a telefont, és hirtelen hálát adtam azért, hogy ő éppen nem tartózkodik ezen a földrészen. Berlinben vadászik valamire, amiről eddig semmit nem mondott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben. - Mondta nagyon hosszú szünet után.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyanús volt. Már épp szóvá is akartam tenni, hogy ez túl könnyen ment, mikor...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Készülj fel arra, hogy hamarosan özvegy leszel. - Negédes hangjából nem gondolhattam semmi jóra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Apa, házasok vagyunk. - Próbáltam ész érvekkel szolgálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez nem jelenti azt, hogy gyereket kell csinálnia neked. - Morogta azonnal.</div>
<div style="text-align: justify;">
Még hallgattam egy darabig, hogy ha hazajön milyen és hány módon fogja megölni a férjemet, aztán elköszöntünk egymástól.</div>
<div style="text-align: justify;">
Zombi üzemmódban tettem le a telefont és óvatosan felkeltem. A kezem fel volt kötve, az oldalamon pedig még mindig ott volt a varrat, ezáltal a kötés is. Mégis tudtam, hogy hamarabb ki kell érnem, mint, hogy Lorinak, ne adj Isten Dean nyisson ajtót. Siettem, ahogy a sérüléseim engedték, de elkéstem. A férjem az ajtóban állt, a húgom pedig egy pisztolyt tartott a fejéhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Első számú figyelmeztetés. - Húzta ki magát, majd eltette a fegyvertartójába.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Sam:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Hamarabb haza értem volna, ha út közben nem kapok egy jó kis defektet. Egy nagyon keveset csúsztam csak, de ez pont elég volt ahhoz, hogy elkerüljem a lányokat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyjából negyed órája mentek el. - Morogta Dean és ahogy hallottam tőle, Lorelai hozta a formáját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy pisztolyt fogott a fejedhez? - Nevettem fel hitetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha még egyszer fel mered hozni, a tiédnél is lesz egy. - Fenyegetett meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jól szórakozva a hallottakon besétáltam a konyhába. Nem számítottam arra, hogy bármit is találok majd a hűtőben, de azért néha még történnek csodák.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi nincs benne. - Jött utánam Dean.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igen, történnek csodák, de nem biztos, hogy ma. Megráztam a fejem és fejben már szinte meg is írtam a bevásárló listát. Első helyen a pitével. Elindultam kifelé, magamhoz véve a kulcsaimat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sam! - Kiáltott utánam a bátyám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, pite. - Válaszoltam hátra se nézve.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kíváncsi voltam már Desdemona húgára. Sokat hallottam róla. Hol jókat, hol rosszakat. Először Deantől, hogy volt egy lány, akit cserben hagyott. Aztán Monától, hogy mennyire szereti az ő kicsi húgát, hiába csak féltestvérek. Képeken láttam már, de élőben még valahogy sosem sikerült találkoznunk. Mindig elkerültük egymást. Még Monáék esküvőjéről is elkésett. Addigra pedig én már nem voltam ott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megálltam a boltnál és egy kosarat magamhoz véve, elindultam a beszerző körútra. Minden kellett, amit csak el tudtam képzelni. Még a kávé is elfogyott, a cukorról, meg a tejről már nem is beszélve. Pont azt néztem egy csomagoláson, hogy mikor jár le a szavatossága, mikor pár sorral arrébb megláttam Monát, ahogy hevesen integet nekem. Elindultam felé. Ahogy közeledtem, feltűnt, hogy nem egyedül van. A magas lány mellette, félhosszú feketés hajjal, biztosan a húga volt. Az arcuk annyira nem is, de a mozdulataik kísértetiesen hasonlítottak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mona, de örülök, hogy jól vagy! - Karoltam át nagyon óvatosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alig vártam, hogy hazaérj, Sam. - Hallottam hangján, hogy igazat mond.</div>
<div style="text-align: justify;">
A másik lány felé fordultam és egy másodpercre hagytam magam elveszni a barna örvényben. A szívem pedig hatalmas dobbanással tudatta, hogy jó helyen vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te pedig biztos Lorelai. - Próbáltam nagyon lazának tűnni és jobbot nyújtottam neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lorelai. A neve úgy pörgött a nyelvemen, mint egy régi ismerős. Ízlelgettem még.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te meg a másik Winchester. - Akadt meg egy pillanatra a hangja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem fogadta el a felé nyújtott kezem, inkább, mint egy riadt őz, hátrébb lépett egyet, majd megköszörülte a torkát. Rendben, ha ő így, akkor én se fogok felé közeledni. Tiszteletben tartom, ha nem. Biztos Dean alapján ítél meg. Jó hosszú hetek elé nézünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<u>Lorelai:</u></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tudtam eldönteni, hogy Dean Winchester ennyire bátor, vagy ennyire hülye? Ki mert nyomni, miközben éppen egy mondat közepén tartottam. Megölöm, ezt már eldöntöttem félúton. Különböző módok jutottak eszembe, hogyan is tehetném el láb alól feltűnésmentesen a sógoromat. Mona hívása egy kicsit talán lenyugtatott, de azért akartam, hogy tudja, nem okos dolog kikezdeni a Graham családdal. Mikor odaértem a bunkerhez, szinte reménykedtem, vártam, hogy ő nyisson nekem ajtót. Óvatosan, szép illedelmesen kopogtam a hatalmas fém ajtón. Úgy látszott, hogy imáim meghallgattatásra találtak, nekem pedig reflex szerűen nyúlt a kezem a pisztolyért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Első számú figyelmeztetés. - Morogtam rá a vendéglátómra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lori!</div>
<div style="text-align: justify;">
Lenéztem az emelvényről és megláttam a nővérem enyhén megviselt kinézetét. Késztetést éreztem, hogy használjam is a fegyverem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Érezd magad itthon. - Húzta ki magát Dean, ezzel jelezve, hogy még mindig az ő otthonukban vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem érdekel ki vagy, jó nagy paraszt lettél azóta, hogy utoljára láttalak. - Mosolyogtam az ismerős zöld szemekbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Na igen, régen, rengeteg éjszakát átvirrasztottunk együtt. Találgattunk, hogy apáék vajon hazaérnek-e abból a vadászatból, amire éppen közösen mentek. Aztán elmeséltük egymásnak a legféltettebb titkainkat. Dean az egyetlen ember, aki tudja, hogy micsoda az anyám, hogy mit tett velem és hogy meg akarom őt találni, még ezek ellenére is. Ő pedig mesélt az öccséről, hogy neki kellett szinte felnevelnie, és mennyire egyedül érzi magát nélküle. Az a zöld, mindent tudni akaró szempár, ami az évek alatt semmit nem változott. Mégis elment nélkülem, mikor megígérte, hogy együtt lépünk le aznap. Gyűlölni akartam. Gyűlölni, amiért ennyire tökéletes élete van.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó szarul nézel ki. - Mosolyogtam nővéremre és próbáltam megölelni, de inkább a sok kötést látva, feladtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pont jókor jöttél. - Állt lábujj hegyre, hogy meg tudjon puszilni. - El kéne vinnie valakinek engem a kórházba, hogy átkössék a sebeimet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyetlen pillantás a hátam mögé és tudtam, hogy Deannel megbeszélték az egészet. Kivettem zsebemből a kocsikulcsot és megvontam a vállam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Indulhatunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Még mindig borsódzott a hátam a kórházaktól. Nem is kísérhettem tovább az előtérnél, ezért ott várakoztam. Az italautomatával vívtam harcot épp, mikor Mona végzett mindennel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt mondták, hogy egy hét múlva kéne visszajönni. - Forgatta a szemét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd elhozlak. - Ajánlottam fel azonnal.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kitámogattam, miközben elmesélte, hogy az orvosok szerint nagyjából a második hónap közepén tarthat a terhesség. Lopva a hasára pillantottam. Eszméletlen belegondolni, hogy nagynéni leszek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lori, megállnál kérlek ott a sarki boltban? Nincs otthon semmi ehető. - Mutatott a két sarokkal arrébb lévő közértre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem jó, ha rendelünk valami hamburgert inkább? - Húztam el a számat, de azért készséggel teljesítettem a kérését.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kezet foghattok Deannel. - Szállt ki az autóból. - Mintha csak őt hallottam volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Erre inkább nem válaszoltam, szerintem mindenki jobban járt. A sorok között sétáltunk, mikor megláttam őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oh, anyám. - Állítottam meg a vállánál fogva Monát és a magas srácra mutattam. - Őt nem lehet megvásárolni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem nem fér bele a kosárba. - Nevetett, majd integetni kezdett az idegennek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ami még ennél is furcsább, hogy az meg elindult felénk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mona, de örülök, hogy jól vagy! - Ölelte magához óvatosan testvéremet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alig vártam, hogy hazaérj Sam. - Jutott el a fülemig Desdemona hangja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mit jelent egy pillanat. Sokaknak egy örökkévalóság, másoknak pedig elszáll, mintha sosem lett volna. Eltűnik a szemük elől. Az én lelkem egy pillanatban ragadt. Hiába próbált a testem és az agyam tovább lépni, ott ragadtam. Sam közelebb lépett, rám mosolygott. A szívem dobogása a fülemben csengett, míg a gyomrom fel akart szaladni a torkomon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te pedig biztos Lorelai. - Nyújtott kezet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bólintottam egyet és éreztem, hogy nem fogok megszólalni most egy darabig. Mintha valami a tüdőmbe szorult volna. Fájdalom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te meg a másik Winchester. - Mintha tüskék kaparnák a légcsövem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bekönnyeztem. Sam Winchester lesz az, akit eddig próbáltam elkerülni. Ő lesz az, aki vagy megöl, vagy pedig megtöri az átkomat.</div>
Lexyhttp://www.blogger.com/profile/14032325332811687088noreply@blogger.com0