Soledad

Sziasztok! Először is, élek! Bár ez senkit sem érdekel, csak mikor múltkor megláttam, hogy több, mint fél éve posztoltam utoljára, még én is meglepődtem rajta. Szóval élek, virulok, rengeteget dolgozok és a maradék szabadidőmben Boku No Hero Academia-t nézek/olvasok. Még egyszer talán valamikor ígértem egy ficet Kijának, de ezt senki nem tudja bizonyítani, de azért mégiscsak neki ajánlom ezt a kis valamit. KiriBaku (Kirishima/Bakugo), talán angst, talán nem... Jó olvasást! <3

 Kirishima Ejirou azon tűnődik, hogy mikor lettek az órákból napok. Hogy mikor kalandozott el utoljára annyira a figyelme, hogy ne emlékezzen arra, mikor főzte le a kávéját és mosogatott el. Talán még a tányérokat is a helyükre tette. Nem tudja biztosan. Pedig ő csak elképzelte a másikat, ahogy reggel mellette fekszik. Nem, ezt nem képzelte, és nem is egy emlék volt. A sosem fésült szőke haj és a lehunyt szemek. Mellette fekszik.

 "Ilyenkor egészen nyugodt." - Ezt gondolja, miközben a másik hátára és a gerince melletti apró hegekre, lilás foltokra terelődik  a figyelme. Mint ezernyi apró emlékeztető.

 Ilyenkor csak hálás, hogy épségben hazatért. Az előző, az az előtti, vagy még az annál is régebbi küldetéseiről.
 Átfordulna a másik oldalára, de inkább a falon végig húzódó narancsos fénysugarat nézi.
 "Könnyű úgy korán kelni, hogy le sem fekszel." - Később emlékszik, hogy erre gondolt akkor és halkan kelt ki az ágyból.

 Két napja alig pihen, csak várt a másikra, hogy jelentkezzen.
 Nem tette.
 Ő pedig, ha el is aludt, mindig rémképekkel teli álmok jutottak csak neki. Túl sok mindenkit veszített már el, és nem érezte, hogy közelebb kerültek a megoldáshoz. A végéhez ennek az egésznek.
 Pedig a hős szakma ezzel jár. Feldolgozni, hogy egyik pillanatban még melletted állnak a szeretteid, a másikban pedig egy darab kövön olvasod a nevüket.
 Megrázza a fejét, ahogy a papucsa után kutat lábaival. Nem akar erre gondolni. Arra, hogy mennyien vannak, akik sosem fognak már visszatérni. Automatikusan a telefonjáért nyúl és megnyitva a hívás listát a "T" betűhöz teker. Egy fél percig köröz hüvelykujjával a név felett, de tudja, hogy hiába nyomna rá a hívásra, már nem venné fel senki. Helyette ismét az estére gondol.
 Inkább csak várt. Majd minden előzetes jelentkezés nélkül Bakugo végül megjelent az ajtóban és majdnem annyira volt fáradt, mint ő. A különbség, hogy a szőke, egy zuhany után már aludt is. Néha összerezzent, dobálta magát álmában, és ha elég erősen figyelt, kihallott belőle neveket. Azok nevei voltak talán, akiket nem tudott megmenteni a fiú. Sosem kérdezett rá.

 Kirishima valahogy nem látja ennek az egésznek a végét. A rémálmoknak, vagy akár csak kettőjük kapcsolatának. Talán nincs is. Összetartja őket valami megmagyarázhatatlan. Talán egy furcsa érzés, vagy csak egyszerűen a gravitáció, ami most valahogy máshogy hat rá. A keze remeg csupasz térdén, mellkasába üresség és pánik költözik. Hiányolta már, és mire felfogja, hogy nem ő pörög, hanem a szoba, már nincs hova menni. Kilép hát a teraszra és a napfelkelte, a fák, a házak, úgy tűnik, nincsenek is. Talán ő maga sincs, és ahogy erre gondol, megnyugszik. Legalábbis próbál nem levegőt kapkodva a földre rogyni a létezés terhe alatt. Az érzés viszont nem múlik. A kongó üresség, a halál félelem, a lehetetlen magány. Lehunyt szemekkel próbál száztól négyesével visszaszámolni, miközben mozgatja a kezeit, ujjait, pont ahogy a terápián tanulta. Bentről ismét mocorgás hallatszik. Meg akar fordulni, de nem megy. Ilyenkor mindig az jut eszébe, bárcsak dohányozna. Lenne értelme csak állni a teraszon és a semmibe meredni. Nem érezné ekkora csődtömegnek magát. A halk csoszogásra tereli a figyelmét, ami egyre közeledik. Bakugo nem szól semmit, csak tartja a lépésnyi távolságot, takaróba burkolózva. Vár. Hiszen mint mindennek, ennek is vége kell, hogy legyen egyszer.

 - Jól vagyok. - Mondja ki végül a későn kelő, ahogy a korlátnak dől.

 Ő pedig hirtelen újra érezi a nap melegét és a reggeli levegőt. Annyi kellett, hogy a másiktól hallja. Még ha nem is így van, hiszen tudja, hogy soha, egyikük sincs igazán jól. Mégis, ha ő azt mondja, elhiszi. Mert neki sose hazudna. Megszólalni nem tud, csak bólint. Nézi a másik fáradt arcát.
 "Szeretem a szemeit." - Ezt gondolja, de ismét nem mondja ki. Helyette beletúr vörös hajába és a másikra mosolyog csálé fogsorával.
 - Kávé?
 - Dupla.
 És az idő mégse áll meg. A kör, nem gömbölyű. A világ halad. A gravitáció pedig teszi a dolgát.