Na, szerintem innentől folytatásos lesz a történet, szóval bocsánatot kérnék, de nem az én hibám, hanem Gináé! XD Ha nem hozod be Chuck-ot, akkor nem történt volna mindez! *vádlód mutogat* Jó olvasást! :)
Még mindig lesokkolva álltam a konyhában, pedig már csak Sam volt ott velem. Ez a nap mégsem úgy alakult, ahogy először hittem. Igazából mióta a Winchester belépett az életembe, nem gondoltam át különösebben semmit. Viszont most, hogy maga Isten mondta el, hogy lehet gyerekem, rájöttem, hogy erre vágyok. Félve néztem fel a magas férfira, és nem tudtam mire számítsak.
- Sam. - Kezdtem volna valamibe, még én se tudom mibe, de közbe vágott.
- Nem kell hozzám jönnöd, ha ezek után nem akarsz. - Nézett rám és nekem majd megszakadt a szívem.
A szemeiből sütött a csalódottság és én kissé megijedtem. Azzal, hogy magamhoz kötöttem volna az életét egy házassággal, elvettem volna tőle azt a lehetőséget, hogy valaha is gyereke legyen. Ezt nem engedhetem. Én nem vagyok ennyire önző, hiszen számára a család az első. Tudom, mert az évek alatt rengeteget beszéltünk róla. Valószínűleg a némaságomat valami rossz előjelnek vette, mert arca még gyötörtebb lett. Tennem kellett valamit, hogy ne higyje azt, hogy emiatt a kis "isteni" közbelépés miatt, el akarom hagyni, de nem tudtam mit mondhatnék. Emberek! Isten most közölte velem, hogy nem lehetek azzal, akit szeretek! Mit vártok? - Pörgött sebesen a fejemben minden lehetőség, végül mégis a szótlanság mellett döntöttem. Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. Reméltem, hogy ennyiből érteni fogja. Magához szorított és mikor elváltunk, végig simított az arcomon, ezzel letörölve a könnyeimet. Észre se vettem mikor kezdtek folyni.
- Megoldjuk. - Suttogta és még erősebben ölelt.
Hagytam, hogy vígasztaljon. Nem hazudok, ha azt mondom rám fért. Talán órák, vagy lehet, hogy csak percekkel később, de elengedett és azt mondta szeretne lefeküdni aludni. Bólintottam és elkísértem a szobánkig. Normálisan felöltöztem addig, míg ő betakarózott. Mikor pedig már csak az egyenletes szuszogását hallottam, akkor fogtam egy táskát és beledobáltam pár ruhámat és fegyverem. Mint mondtam, nem fogom hagyni, hogy Sam elveszítse miattam a lehetőséget az apaságra. Bármennyire fájt, el kellett mennem innen. Lehetőleg jó messzire tőle. Úgy gondoltam először megköszönöm Rékának, hogy megpróbált kiállni mellettem Istennel szemben, szóval a szobája felé vettem az irányt.
- Réka! - Léptem be kopogás nélkül, amit meg is bántam, mert egy meztelen Castiel állt a szoba közepén értetlenül.
- Jesszusom, Cas! - Takartam el a szemeim, hogy csak a lábát lássam. - Hol van Réka?
- Nem tudom, én is őt keresem. - Mondta zavartalanul és közelebb lépett.
- Ott állj meg, ahol vagy! - Tettem ki magam elé a másik kezem védekezőn. - És ha most elkezdesz Ádámról, meg Éváról beszélni, esküszöm, hogy...
- Angyal vagyok. - Világosított fel. - Szóval nem érdemes megfenyegetni engem.
Megráztam a fejem. Így köszönjem meg máskor bárkinek a segítségét, hogy egy pucér angyallal kell utána beszélnem.
- Mindegy. - Sóhajtottam, ahogy belegondoltam miért is jöttem úgy igazából, hirtelen nem is lett kellemetlen a szituáció. - Mond meg Rékának, hogy ha látod, hogy köszönöm. Úgy mindent köszönj meg neki, főleg most, hogy kiállt mellettem Chuck-al szemben.
- Miért nem te teszed meg? - Kérdezte értetlenül.
- Mert most nincs itt. - Tereltem a témát. - Szóval add át neki, köszi.
Választ se várva, fogtam magam és rácsaptam az ajtót. A folyosón belebotlottam Dean-be, aki épp ellentétes irányba ment.
- Merre? - Próbált mosolyogni.
- Egy kis bevásárlás sosem árt. - Vontam vállat és még most sem hazudtam igazán.
Bólintott, és tovább is engedett. Bezzeg, ha tudta volna, hogy reményeim szerint, többé nem lát, akkor nem biztos, hogy ilyen nyugodt szívvel hagyott volna kisétálni. A kinti levegő egy pillanat alatt az arcomba csapta a valóságot, miszerint, ha én most tényleg kisétálok innen, akkor nincs visszaút. Ez nem olyan helyzet, ahol elmegyek vadászni és azt sem tudják mi van velem. Inkább "köszi az eddigieket, de többé úgyse láttok".
Remegős sóhaj után megtettem az első lépést. Nagyjából egy órányi séta kifelé az erdős részből, hogy a főútra érjek. Beleszámoltam azt is, hogy amilyen béna vagyok simán eltévedek, de nem vállaltam, hogy telefont is hozok magammal. Ha van nálam, akkor túl gyorsan le tudnak nyomozni. Már csak azt kell kitalálnom, hogy Castiel angyali erejét, hogyan cselezem ki? Hiszen ha Rékáék rájönnek az lesz az első, hogy utánam küldik és mire észreveszem, már vissza is vitt. Ezt pedig lehetőleg el akartam kerülni. Szinte éreztem, ahogy minden egyes lépéssel a szívem összezsugorodik, de most nem lehettem gyenge. Meg kellett adnom Samnek a lehetőséget, hogy találjon valaki olyat, aki mellett teljesen boldog lehet. Így is túl sok időt pazarolt rám. Nem érdemli meg, hogy egy bukott ügy miatt hátráljon minden nap egy lépést. Szóval gyorsan, saját felelősségre leléptem. Szó szerint magam mögött hagyva mindent. Hiszen a nővérem, a legjobb barátnőm, a szerelmem. Mind ott voltak és tudom mit mondtak volna.
"Megoldjuk." - Szinte hallom a hangjukat, ahogy mind több és több tervet eszelnek ki, hogy mivel lehetne kikerülni azt, ami eleve el van rendelve. És itt a próbléma, hogy már nem lehet. Lehet úgy tűntem el, mint egy mártír és valójában annak is éreztem magam, de így helyes. Legalábbis így gondoltam egészen addig, míg az erdőből kiérve, ismerős alakot nem fedeztem fel.
- Te? - Torpantam meg a férfi láttán.
Ezernyi gondolat söpört végig a fejemben, de egyik se volt használható.
- Kedvesem, csak segíteni jöttem. - Mosolygott és közelebb lépett.
Nem hátráltam meg. Mire mennék vele, ha most visszafutnék a bunkerbe? Csak a többieket is veszélybe sodornám, nem mellesleg hamarabb megölne egy mozdulattal, ha akarna.
- Persze, mert arról vagy híres. - Ironizáltam.
- Ez most fájt. - Kapott a szívéhez és most már tényleg olyan közel ért, hogy ha kinyújtom a karom, akkor megérinthetem. - El akarsz bújni az angyalok elől és én tudok segíteni neked.
Meg se lepődtem, hogy tudja minden lépésemet.
- Miért tennéd? - Kíváncsiskodtam.
- Az még a jövő zenéje. - Mosolygott, miközben ujjával az alsó ajkán dobolt. - Na, mit szólsz?
Lehunytam a szemem és minden lehetőséget végig pörgettem. Túl kedves, szóval szüksége van rám. Ebből levontam a következtetést, hogy nem fog megölni. Más lehetőség pedig nem igen adódott, szóval bólintottam.
- Rendben - néztem fel rá -, veled megyek, Lucifer.
- Megoldjuk. - Suttogta és még erősebben ölelt.
Hagytam, hogy vígasztaljon. Nem hazudok, ha azt mondom rám fért. Talán órák, vagy lehet, hogy csak percekkel később, de elengedett és azt mondta szeretne lefeküdni aludni. Bólintottam és elkísértem a szobánkig. Normálisan felöltöztem addig, míg ő betakarózott. Mikor pedig már csak az egyenletes szuszogását hallottam, akkor fogtam egy táskát és beledobáltam pár ruhámat és fegyverem. Mint mondtam, nem fogom hagyni, hogy Sam elveszítse miattam a lehetőséget az apaságra. Bármennyire fájt, el kellett mennem innen. Lehetőleg jó messzire tőle. Úgy gondoltam először megköszönöm Rékának, hogy megpróbált kiállni mellettem Istennel szemben, szóval a szobája felé vettem az irányt.
- Réka! - Léptem be kopogás nélkül, amit meg is bántam, mert egy meztelen Castiel állt a szoba közepén értetlenül.
- Jesszusom, Cas! - Takartam el a szemeim, hogy csak a lábát lássam. - Hol van Réka?
- Nem tudom, én is őt keresem. - Mondta zavartalanul és közelebb lépett.
- Ott állj meg, ahol vagy! - Tettem ki magam elé a másik kezem védekezőn. - És ha most elkezdesz Ádámról, meg Éváról beszélni, esküszöm, hogy...
- Angyal vagyok. - Világosított fel. - Szóval nem érdemes megfenyegetni engem.
Megráztam a fejem. Így köszönjem meg máskor bárkinek a segítségét, hogy egy pucér angyallal kell utána beszélnem.
- Mindegy. - Sóhajtottam, ahogy belegondoltam miért is jöttem úgy igazából, hirtelen nem is lett kellemetlen a szituáció. - Mond meg Rékának, hogy ha látod, hogy köszönöm. Úgy mindent köszönj meg neki, főleg most, hogy kiállt mellettem Chuck-al szemben.
- Miért nem te teszed meg? - Kérdezte értetlenül.
- Mert most nincs itt. - Tereltem a témát. - Szóval add át neki, köszi.
Választ se várva, fogtam magam és rácsaptam az ajtót. A folyosón belebotlottam Dean-be, aki épp ellentétes irányba ment.
- Merre? - Próbált mosolyogni.
- Egy kis bevásárlás sosem árt. - Vontam vállat és még most sem hazudtam igazán.
Bólintott, és tovább is engedett. Bezzeg, ha tudta volna, hogy reményeim szerint, többé nem lát, akkor nem biztos, hogy ilyen nyugodt szívvel hagyott volna kisétálni. A kinti levegő egy pillanat alatt az arcomba csapta a valóságot, miszerint, ha én most tényleg kisétálok innen, akkor nincs visszaút. Ez nem olyan helyzet, ahol elmegyek vadászni és azt sem tudják mi van velem. Inkább "köszi az eddigieket, de többé úgyse láttok".
Remegős sóhaj után megtettem az első lépést. Nagyjából egy órányi séta kifelé az erdős részből, hogy a főútra érjek. Beleszámoltam azt is, hogy amilyen béna vagyok simán eltévedek, de nem vállaltam, hogy telefont is hozok magammal. Ha van nálam, akkor túl gyorsan le tudnak nyomozni. Már csak azt kell kitalálnom, hogy Castiel angyali erejét, hogyan cselezem ki? Hiszen ha Rékáék rájönnek az lesz az első, hogy utánam küldik és mire észreveszem, már vissza is vitt. Ezt pedig lehetőleg el akartam kerülni. Szinte éreztem, ahogy minden egyes lépéssel a szívem összezsugorodik, de most nem lehettem gyenge. Meg kellett adnom Samnek a lehetőséget, hogy találjon valaki olyat, aki mellett teljesen boldog lehet. Így is túl sok időt pazarolt rám. Nem érdemli meg, hogy egy bukott ügy miatt hátráljon minden nap egy lépést. Szóval gyorsan, saját felelősségre leléptem. Szó szerint magam mögött hagyva mindent. Hiszen a nővérem, a legjobb barátnőm, a szerelmem. Mind ott voltak és tudom mit mondtak volna.
"Megoldjuk." - Szinte hallom a hangjukat, ahogy mind több és több tervet eszelnek ki, hogy mivel lehetne kikerülni azt, ami eleve el van rendelve. És itt a próbléma, hogy már nem lehet. Lehet úgy tűntem el, mint egy mártír és valójában annak is éreztem magam, de így helyes. Legalábbis így gondoltam egészen addig, míg az erdőből kiérve, ismerős alakot nem fedeztem fel.
- Te? - Torpantam meg a férfi láttán.
Ezernyi gondolat söpört végig a fejemben, de egyik se volt használható.
- Kedvesem, csak segíteni jöttem. - Mosolygott és közelebb lépett.
Nem hátráltam meg. Mire mennék vele, ha most visszafutnék a bunkerbe? Csak a többieket is veszélybe sodornám, nem mellesleg hamarabb megölne egy mozdulattal, ha akarna.
- Persze, mert arról vagy híres. - Ironizáltam.
- Ez most fájt. - Kapott a szívéhez és most már tényleg olyan közel ért, hogy ha kinyújtom a karom, akkor megérinthetem. - El akarsz bújni az angyalok elől és én tudok segíteni neked.
Meg se lepődtem, hogy tudja minden lépésemet.
- Miért tennéd? - Kíváncsiskodtam.
- Az még a jövő zenéje. - Mosolygott, miközben ujjával az alsó ajkán dobolt. - Na, mit szólsz?
Lehunytam a szemem és minden lehetőséget végig pörgettem. Túl kedves, szóval szüksége van rám. Ebből levontam a következtetést, hogy nem fog megölni. Más lehetőség pedig nem igen adódott, szóval bólintottam.
- Rendben - néztem fel rá -, veled megyek, Lucifer.
