Már láttalak

Andy-nak, mert a dal, amire írtam (ez itt), az ő tegnapi fice óta a fejemben szólt. Aztán még Nikinek, aki már egy pár órája várja a frisset ^^

 Dean Winchester becsukta az előtte heverő könyvet és kinyújtózkodott.

 - Nekem mára elég volt. - Közölte öccsével, aki szemben ült vele. - Már összefolynak a szavak.

 - Én még maradok egy kicsit. - Motyogott belemerülve az olvasmányába a másik.

 Dean elköszönt és kényelmesebb, alvós ruhába vedlett át. Már várt rá az ágy, és az álmok. Mosolyogva hajtotta párnára a fejét. Tudta, hogy ma is találkozni fog vele és eldöntötte, hogy ma megteszi.

~~0~~

 Egy várban találta magát. Egy nagyon öreg, dohos szagú várban.

 - Castiel! - Kiáltotta el magát.

 Hangja végig visszhangzott az összes folyosón. Itt kell lennie valahol. Érezte. A kastély szerű épületben hideg volt és a hatalmas ablakokon besütött a telihold. Dean azonban egyáltalán nem érzett késztetést a menekülésre. Csak az érdekelte, hogy minél hamarabb rátaláljon az angyalára. Az angyalra, akivel csak álmaiban találkozott. Mikor már a hatodik szobába nyitott be hasztalanul, akkor megállt egy pillanatra és fülelt. Az ellenkező irányból zeneszó tört utat a csendbe. A vadász nem habozott sokáig. Azonnal elindult és nem sokkal odébb belesett egy hatalmas terembe. A tégla falaknak poros hangszerek voltak állítva, és mintha csak egy film jelenete lenne, ott volt a szoba közepén Ő. A félhomályban is tökéletesen látszódott az alakja. Szürke öltönyben volt és éppen egy szomorú dalt játszott. A fuvola lágyan simult az ajkához, míg csípője lassan járt ide-oda.

 Deannek eszébe jutott az első találkozásuk. Azt hitte, hogy valami álom manó, ami így akarja megölni, végül az angyal megtanította hinni. Minden egyes alkalommal egy áldásnak számított az álom világ, mióta ő itt van. Emlékezett az első csókra, az első érintésekre és az első "szeretlek"re. Nem fogja elfelejteni soha.

 A teremben lévő hangszerek, Castiel egy kecses intésére életre keltek, hogy ott csatlakozzanak be a dallamba, ahol ő abbahagyta. Az angyal Dean felé fordult és elengedte a hangszert, ami mellette lebegve tovább játszotta azt a gyönyörű dalt. Lassan indult meg felé és akárhányszor elhaladt egy zenei eszköz mellett, végig simított rajta. Mintha élnének. Óvatosan emelt fel egy elhangolódott hegedűt, majd álla alá kapta, hogy abban a másodpercben meggyógyítsa érintésével. Dean sóvárogva állt az ajtóban még mindig. Azt akarta, hogy ő rá is ilyen figyelmet fordítson, mégis képtelen volt megmozdulni. Csak várta, hogy beteljesüljön a ki nem mondott kívánsága. Akarta őt, aki minden egyes lépését megfontolva indult el felé. Mikor pedig egymás előtt álltak Dean nem bírta tovább. Lágyan elmosolyodott és végig simított Castiel arcán.

 - Hiányoztál. - Remegett meg a hangja.

 - Te is nekem. - Lopta el az angyal közülük a távolságot, hogy ajkait végre a másikén tudja.

 A két test szinte eggyé olvadt, ahogy belekapaszkodtak abba a személybe, aki éltette őket. Dean nem akart elválni a puha, rózsaszín ajkaktól, de még ha álom is volt az egész, levegőre volt szüksége. Ahogy a másik lehunyt szemeire nézett, szívébe éles fájdalom mart. El kellett mondania neki. Nem halaszthatja tovább. Megvárta míg a kékség egybeforr az ő zöldjével és abból merített erőt.

 - Gyere velem haza. - Nyögte ki azonnal, mielőtt meggondolhatta volna magát.

 Castiel szeméből hirtelen eltűnt a csillogás és egy szomorú mosoly terült el az arcán.

 - Tudtam, hogy eljön ez a nap. - Hajtotta le fejét.

 Dean értetlenül nézte végig, ahogy az első könnycseppek lecsorognak az arcán, és mielőtt a padlóra érnének, fénnyé válnak. Apró kis csillagokká, amik lassan körbefonják a két alakot. Dean nem értett semmit, csak azt érezte, hogy rosszat tett.

 - Kérlek Castiel. - Csendült könyörgőn a vadász hangja. - Gyere velem. Hidd el, hogy boldog leszel ott... Vagy tudod mit? Mondd el, hogy maradhatnék itt. Olyan lennék mint te. Követnélek és soha többé nem lennénk magányosak. Csak mondd, hogy szeretsz és feladom az életemet is! Hiszen nélküled nem ér semmit ez az életnek hazudott valami.

 Az angyal vállai már rázkódtak a zokogástól. Nem akarta, hogy vége legyen. Mégis tudta, hogy ha Dean felteszi a kérdést, azzal minden össze fog omlani. Egyszerű, de fájdalmas szabály volt.

 Az idősebb Winchester az angyal álla alá nyúlva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

 - Mondj valamit. - Csuklott el a hangja.

 - Szeretlek. - Nyögte ki Castiel az első dolgot ami eszébe jutott.

 Ennél igazabbat nem mondhatott volna. Mégis a levegőben ott lógott a ki nem mondott "de".

 - Dean - kezdett bele és érezte, ahogy a szíve szilánkosra törik. - Ez csak álom. Egy gyönyörű álom világ, amit ketten építettünk fel. Közös erővel és most össze fog dőlni.

 Az utolsó szavak már szinte alig hallatszódtak. A vadász még mindig értetlenül állt a történtek előtt.

 - Mi fog történni, ha felkelek? - Kérdezte félve, pedig nagyon jól sejtette a választ.

 - Ez az én világom. - Kapaszkodott bele Castiel Dean kabátjába, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Talán így is volt. - Más a te világod. Mikor felébredsz, nem fogsz rám emlékezni. Én pedig soha többé nem látom majd újra az arcod.

 Dean minden izma pattanásig feszült. Nem ez lehetetlen.

 - Cas! - Szólt az angyalnak, majd szorosan magához ölelte. - Emlékezni fogok rád. Ígérem.

 Egy utolsó csóknak tűnő kép villant fel a fehérségben, ami időközben elnyelte a hangszereket és a várat is. Aztán szép lassan az álmodó és az álom kép is a semmibe veszett.

~~0~~

 - Dean! - Hallotta kissé távolról testvére hangját.

 Hirtelen ült fel az ágyban és körülnézett. Hol a fenében van?

 - Sammy? Mit keresel itt? - Ásított nagyot.

 - Kiabáltál álmodban. - Vakarta meg zavartan a tarkóját a fiatalabbik. - Álmodtál valamit?

 Dean kinyitotta a száját, hogy elmeséljen bátyjánál mindent, de szinte azonnal be is csukta.

 - Nem emlékszem. - Motyogta miközben maga elé meredt.

 Csak bámulta a szemben lévő ajtót és úgy érezte, hogy valami igazán fontosan felejtett el. És még csak nem is sejtette mennyire.

~~0~~

 A pajtában lévő fények kialudtak, ahogy a ballon kabátos alak közeledett. Dean pedig minden ismert dolgot bevetett ellene, hogy legyőzze. Viszont, miután egyetlen érintésétől Bobby a földre rogyott, kissé megijedt.

 - Ki vagy te? - Nézett rá a kék szeműre.

 - Castiel. - Ejtette ki lágyan a nevét.

 Dean szívét valami érthetetlen oknál fogva melegség öntötte el. Castiel...

 - Nem a neved érdekel. - Csattant fel, mivel zavarta az érzés, amit a másik közelsége keltett. - Mi vagy te?

 Castiel arcán egy szomorú mosoly jelent meg. Nem emlékszik rá. Hogy is emlékezne, ha egyszer ki lettek törölve az emlékei?

 - Az úr egyik angyala. - Mondta és reménnyel töltötte el, hogy felismerést látott megcsillanni a zöld íriszekben.

 Ott állt egymással szemben az álmodó és az álom kép. Most teljes valójukban, tiszta lappal kezdve. Reményekkel telve.

Elégedett

Na végre kaptok tőlem is valamit. Annyira meg szerettem volna írni ezt a kis szösszenetet, hogy nem hagyott nyugodni. Szóval Junipernek szeretettel és na... Ne várj túl sokat ettől a kis valamitől ^^ Jó olvasást!

  Az éles hang, amit az üvegpohárhoz ütődő evőeszköz okozott, lassan némította el a jelen lévőket. Nem voltunk sokan, de ez a pár ember is akkora zajt csapott, mintha legalább egy seregnyi vendéget hívtunk volna. Az egész bunkerban virág illat és finomabbnál-finomabb ételek illata terjengett. A polcok éves takarítása is megtörtént, hála nekem. Ha Dean-en múlt volna, akkor az öccse koszos lakásban esküdik. Na jó, ennyire nem volt durva a helyzet, csak egy kis ösztönzés kellett neki és máris csillogott-villogott minden. A taktikám az volt, hogy addig nem engedtem be Gina szobájába, míg kész nincs. Használt.

 - Most pedig megkérem Lexyt, hogy mondjon pár szót. - Hasított Dean hangja a csendbe.

 Minden szem rám szegeződött, míg fel nem keltem a helyemről.

 - A vőlegényre! - Mosolyodtam el és magasba emeltem a poharamat.

 - A vőlegényre! - Mondták utánam a többiek.

 - A menyasszonyra! - Néztem fiatalabb nővérem felé, miközben ismét lendült a kezem.

 - A menyasszonyra! - Szólaltak meg kórusban a jelen lévők.

 - A jövendőbeli gyerekekre! - Nevettem fel.

 - Hogy mikre? - Nézett rám Dean úgy, mintha rosszul hallotta volna.

 A vendégek felnevettek, a menyasszony elpirult. Már csak pár mondat és túl vagyok rajta.

 - Remélem örökké boldogok és elégedettek lesztek! - Tartottam fel negyedszerre is a poharamat.

 - Boldogok és elégedettek! - Újfent visszhangot játszottak.

 Igen, boldogok. Egy apró mosollyal az ajkaimon ültem vissza a helyemre, de közben az elmúlt egy év történései peregtek le a szemem előtt. Ennek így kellett történnie?

~~0~~~0~~

 Az első pillanat, mikor találkoztunk. Igen, emlékszem az arcodra. Fél hosszú hajad keretezte, és pár napos borosta borította. A hely dugig tele volt alkoholtól fűtött emberekkel és már épp visszaindultam volna a hotelbe, mikor megjelentél. Egyedül ültem a bár pultnál, te pedig csak mosolyogva közelítettél. Megálltál felettem és megkérdezted szabad-e a hely mellettem.

 - Alexa Sekley vagyok. - Nyújtottam kezet neki.

 - Sam Winchester. - Fogadta el.

 A tenyerem az övébe simult. Kellemes meleg volt és hirtelen megijedtem, hogy elhúzódik, ha megérzi az én kezem hidegét. Nem ez történt. Mosolya még szélesebb lett és ami nekem egy örökké valóságnak tűnt, az csak néhány másodperc leforgása alatt zajlott le.

 - Egyedül? - Kérdezte, miközben kikért egy rövidet.

 - A nővéreimmel. Valahol itt kell lenniük. - Vontam vállat és körül néztem. - Te?

 - Bátyámmal. - Mosolygott még mindig és egy pillanat alatt eltüntte az elé rakott italt. - Nem unatkozol?

 - Áh, elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel. - Próbáltam utalni a közelségére.

 Néztem, ahogy szájához ér a pohár pereme és miután kiitta, jólesőn kirázta a hideg. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor beleszerettem.

~~0~~~0~~

 A szerelem egy nagyon furcsa dolog. Nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy várod. Főleg nem akkor, mikor azt hiszed, végre érted. Hidd el, hogy az egyik legkiszámíthatatlanabb dolog a világon, az a szerelem. Én első látásra beleszerettem Sam Winchesterbe.

~~0~~~0~~

 - Mindjárt jövök, csak Dean hív. - Mutatta fel a telefonját és kisietett a kocsmából.

 Egy bárgyú mosollyal a képemen könyököltem a fel a pultra és csak bámultam ki a fejemből. Hogy lehet valaki ennyire vonzó?

 - Lexy! - Hallottam meg a nevem és beletelt egy pillanat, mire feleszméltem.

 - Igen? - Fordultam fiatalabbik nővérem, Juniper felé.

 - Gina lelépett egy oltári helyes sráccal. Na, mi történik itt? - Húzta fel a szemöldökét mindent tudóan.

 Megráztam a fejem és mielőtt válaszolhattam volna, Sam jelent meg az ajtóban. Juni azonnal oda kapta a fejét, majd lesápadva elsietett. Meglepődtem, de szinte azonnal a nyomába eredtem.

 - Juniper! - Kiáltottam túl a hangzavart. Szerencsére hamar utolértem. - Mi történt?

 - Láttad azt a srácot? - Bökött az ajtó felé, ahol még mindig Sam ácsorgott. - Annyira... Ahh.. Mindegy, nem. Úgyse lenne semmi.

 Megrázta a fejét és elsietett a zenegéphez. Ott álltam a tomboló tömegben és egy másodperc alatt lejátszódott a fejemben ezerszer az előző jelenet. Szinte hallottam, ahogy a szívem megreccsen. Juniper szerelmes lett Sam-be. Láttam az arcán ugyan azt az érzelmet, ami az előbb még az enyémen lehetett. Összeszorított fogakkal, kizárva a külvilágot, elgondolkodtam. Most mi a fenét tegyek? Szeretném boldognak látni a nővéreimet, hiszem már csak ők voltak nekem. És akkor a lábam úgy döntött, hogy megoldja helyettem. Elindult az ajtóban szobrozó alak felé.

 - Áh, itt vagy. - Mosolygott. - Bátyám azért hívott, hogy tudjam, lelépett egy csajjal. Szóval szabad az estém.

 - Gyere. - Mosolyogtam és belekaroltam a karjába.

 - Hova viszel? - Nézett le rám.

 - Megváltoztatom az életed.

~~0~~~0~~

 Pár perc alatt fordult hatalmasat alattam a világ és úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Megváltoztattam Sam és Juni sorsát, és ezzel együtt a sajátomat is. Vajon, ha nem így döntök, akkor mi lett volna? Ha akkor Sam nem követett volna, hanem egyszerűen elsétál?

~~0~~~0~~

 Egyre közeledtünk a sarokban ácsorgó testvérem felé. Háttal volt nekünk, így szerencsére nem vett észre. Mikor azonban odaértünk, elengedtem Sam-et és megkocogtattam Juniper vállát. Mintha lassítva történt volna minden. A kékes szemek először rám, majd a mellettem lévő srácra kúsztak. Pirosba borult az arca és szerintem a kínzási módszereken gondolkodott, amivel később megölhet.

 - Sam. - Mutatkozott be a Winchester, miközben nagyot nyelt.

 - Juniper Sekley. - Viszonozta a lány.

 - Sekley? - Fordult felém kíváncsian a srác.

 - A nővérem. - Mosolyodtam el és feltűnés mentesen elhátráltam.

 Fogtam és visszaültem a pulthoz. Kértem azonnal három rövidet, de nem nekik vittem, hanem ott egy ültömben azonnal legurítottam. Pedig én és az alkohol nem vagyunk jóban. Ezt viszont éreztem, hogy kell.

~~0~~~0~~

 Ott változott meg minden. Kiderült, hogy Sam és Dean vadászok, mint mi és elkezdtünk összejárni. Elvittek minket a bunkerbe, hiszen, mint kiderült, Dean és Gina azon az estén eléggé összegabalyodtak. Szinte lélegezni se tudtak egymás nélkül, amit furcsálltam, mert Gina sose volt egy ilyen romantikus alkat. Fél év telt el és megint elmentünk abba a kocsmába. Egy ügy miatt.

~~0~~~0~~

 - Ha nem megyek, akkor már rég levágta volna a fejed! - Bokszoltam bele viccelődve Dean vállába.

 - Sose fogom magamról lemosni, hogy megmentettél ugye? - Forgatta meg a szemét, de azért mosolygott.

 Vigyorogva ráztam meg a fejem, jelezve, hogy ettől aztán nem szabadul. Mindenki ivott egy pohárral, majd míg Gina kiment a mosdóba, addig Sam-ék a tánc parkettre sétáltak. Szememmel követtem őket, és gyorsan kértem még egyet a pultostól. Már csak megszokásból, de mikor épp a számhoz emeltem volna, akkor Dean kivette a kezemből és ő itta meg.

 - Hé! - Fordultam az illető felé felháborodva.

 Ő csak apró mosollyal megfordult a bár széken és a táncoló párosra nézett.

 - Szép pár. - Mondta.

 - Az. - Motyogtam és kértem még egyet.

 - Te is találsz majd egy Sam-et. - Vont vállat.

 A számban lévő ital majdnem rajta kötött ki, ahogy próbáltam visszatartani a köhögésem.

 - Te miről beszélsz? - Néztem rá furcsán, pedig pontosan tudtam miről van szó.

 - Ne nézz hülyének, tudom, hogy odáig vagy érte. - Fordult végre felém és az arcáról egyszerre volt leolvasható valami elszántság és együttérzés.

 - Ha már úgyis családban marad, nincs egy öcsétek? - Könyököltem az asztalra.

 - Valójában... - Kezdett bele, de inkább megrázta a fejét. - Hagyjuk. Tudom, hogy rossz, de hidd el, hogy megérte aznap bemutatni őket egymásnak.

 Fáradtan megdörzsöltem az orrnyergem és épp valami csípőset akartam visszaszólni, mikor megjelent Gina. Mondott valamit, majd barátjába karolva, elhaladtak a parkett felé. Dean még összeborzolta a hajam és magamra hagytak.

~~0~~~0~~

 Ott ültem a pultnál és csak néztem a táncoló párokat. Az idősebb Winchesteren látszott, hogy nem éppen lassúzásra teremtette Isten, és ahogy lehetősége adódott rá, azonnal zenét cserélt. A dallam, ami felcsengett, lassan jutott el a tudatomig. Felnéztem és azonnal a zöld íriszek fogságába kerültem. Eldöntött fejjel rám mosolygott, majd Juniperékre nézett és megcsókolta Ginát. Kedves gesztus akart lenni, hiszen tudta, hogy imádom a Beatles-t, de inkább gúnyolódásnak éreztem. Inkább hátat fordítottam nekik és magamban dúdolgatva próbáltam túlélni az estét.

"Well, shake it up, baby, now; Twist and shout"

~~0~~~0~~

 - A vőlegényre! - Mosolyodtam el, ahogy remegő kezem a pohárért nyúlt.

 - A vőlegényre!

 - A menyasszonyra! - Fordultam nővérem felé és próbáltam elrejteni, hogy hangom mennyire nem cseng tisztán.

 - A menyasszonyra!

 - A jövendőbeli gyerekekre! - Nevettem el magam Dean arcán, hiszen tudtam, amit ő még nem. Hogy nemsokára apa lesz.

 - Remélem örökké boldogok és elégedettek lesztek! - Már nem láttam mindenkit.

 Szemeimbe könnyek szöktek és nem rémlik mikor ültem vissza a helyemre. Levegőre volt szükségem, ezért a kisebb kavalkádban elsétáltam a kijárat felé. Még láttam, ahogy Dean észre vesz és el akar felém indulni, de Gina visszahúzza. Nővérem nemlegesen rázta a fejét. Nagyon jól ismer. Ilyenkor csak a magány kell. Mielőtt még kiléptem volna az ajtón, Sam fürkésző tekintetével találkoztam. Rám mosolygott. Egy hálás mosoly volt. Egy apró gesztus, amit automatikusan viszonoztam, majd tényleg kiléptem az éjszakába.

~~0~~~0~~

 Ennek igenis így kellett történnie. Győzködtem magam, mégis elviselhetetlen volt a fájdalom. Mintha ki akarnák tépni a szívemet. Levegő után kapva dőltem neki a koszos falnak, hogy aztán lecsúszhassak rajta.

 - Sose leszek elégedett. - Motyogtam.

 A hangom színtelen volt és észre sem vettem, mikor kezdtem el ennyire sírni. A fejem fájt a visszatartott könnyektől. Elhatároztam, hogy ezt a napot nem ronthatom el a házaspárnak, de nem is bírtam a szemükbe nézni. Szégyelltem az érzéseimet. Szerettem. Még mindig szerettem Sam Winchestert és örökké szeretni fogom. Pont úgy, ahogy ő a nővéremet. Szerelemmel.

It's not our fault if death is in love with us!

Nem mozdult. A szemei csukva voltak, én pedig nem tudtam láthatom e még valaha a benne csillogó tengernyi érzelmet. Éreztem a fájdalmát, mikor a penge áthasított a porhüvelyen. Abban a pillanatban megijedt, engem pedig a rettegés fogott el. A bizalmának elvesztése mindennél rosszabb volt. Nem tudtam megvédeni. Bárcsak halott lennél. Bárcsak ne látnád, hogy cserben hagytalak. 

A gyötrelem, amit éreztem leírhatatlan volt. Az én hibám. Elhitettem veled, hogy nem vagy egyedül, pedig tudtam, hogy ez jól nem sülhet el. 

A halál szerelmes belénk. Ez az átkunk. Tudtad jól. A kaszás fogva tarja a szívünket. 

Küzdünk, remélünk, de csak az elmúlásért lélegzünk. Futunk, el ne kapjanak. Menekülünk, amíg csak bírjuk szusszal. 

A szerelmünk halálra volt ítélve. Egy hazugság volt az egész. Hazudtunk magunknak. Féltem a legjobbtól, mert mindig a legrosszabbat reméltem. Hiszen tudtam előre. 

A halál szerelmes belénk. Ez az átkunk. Tudtad jól. A kaszás fogva tarja a szívünket. 

Nem a te hibád. Te mindent megtettél. Én pedig a tőlem telhető legjobbat. A barátom voltál, a társam. Mosolyt csaltál az arcomra, mikor darabokra hulltam. Te, a lelkem másik fele, amit megmentettél a Pokolból. Minden érintés, minden csók egy megváltás volt ebben a rothadó világban. Érted újra éltem. Ha egyszer újra láthatlak, remélem megérted. Ez a sorsom. Nem kértem, te mégis velem tartottál és összefontad a tiéddel. Szerettelek... de tudtad jól:

A halál is szerelmes belém. Ez az átkom. A kaszás fogva tarja a szívem. 

... mert egy Winchester vagyok.