2017. június 2., péntek

We found love in a hopeless place...

Aprócska, egyperces szösz. SPOILER! 12. évadzáró. Castiel elvesztése, Dean érzelmei. Alapból más lett volna a koncepció, de ez... kellett! Jó olvasását Csibék. xoxo payne. 


Ordítottam, de senki nem hallhatta. Egyedül voltam és szégyentől fulladoztam. Túl fontos lett nekem. Néztem a dühösen villogó zöld szempárt, majd ököllel zúztam szilánkjaira a tükröt. Gyűlöltem magam. Képtelen voltam elviselni, hogy nélküle egy senki vagyok. Fájt... Istenem, rettentően fájt! Reménytelennek tűnt minden és senki nem menthetett meg az önmagam által kreált pokolból. 
Szorongattam a fakó, itt-ott saras és szakadt ruhadarabot. Vége van. Elmúlt. Már soha nem mondhatom el neki. Megannyi szenvedés, átvirrasztott éjszakák. Mégis azt kívánom: jöjjenek vissza és  hagy szenvedjek tovább. Visszagondolva a bizonytalanság is jobb volt, mint a halál. 
Nem volt véletlen, hogy keresztezték egymást az útjaink. Te voltál az egyetlen. Az igazi, aki képes volt megmenteni a kárhozatra ítélt lelkem. Most viszont veled együtt engedem el. Már senki nem fogja nekem elhinni, hogy szerelmet találtam egy reménytelen életben. 
Megosztottam volna veled mindenem, ha lett volna elég bátorságom. Esküszöm a jó... mindegy is! Az egyetlen amit tudok, percről percre jobban kellettél. Ne mondd, hogy nem érezted! Hallod ahogy dobban a szívem? 
El kell engednem... egy álomkép az egész. Izzadságban úszva ülök le a motel koszos kádjának szélére és két tenyerembe temetem az arcom. Ekkor veszem észre, hogy hullanak a könnyeim... Nézd! Még ők is elhagynak! Pont úgy, mint te tetted az éjjel. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése