Ez nem egy tündérmese

Egyszerűen nem tudom miért... hajnalban felkeltem. 3:42 percet mutatott az óra és beugrott, hogy ma aztán meg kell öljelek. Valamiért három pohár víz után, ezt a számot {d a l} kezdtem dúdolni... Köszönd nekik. Vagy nekem. Vagy egyáltalán ne köszönd... FicWar kitudja mennyi. Jó olvasást #SopheanM.

Egyszer volt. hol nem volt... ja, nem. Ez nem egy tündér mese, itt nincsenek tündér keresztanyák, vagy kedves manók, akik segítenek. A valóság ennél sokkal fájdalmasabb. Zavarosabb és viharosabb. Ijesztő belegondolni, hogy amit felépítesz egy pillanat töredéke alatt elszállhat, te pedig ott maradsz a porban, vérző térddel, összetört szívvel és a végén nem marad semmid. 

~~0~~

- Ez a legcsodálatosabb hely, amit valaha láttam! - Ugrott a nyakamba örömtől könnyes szemekkel. Szerény mosoly kíséretében öleltem át a derekát és azt éreztem, hogy végre révbe értem. Befejeződött az állandó harc, a nyugodt élet után való sóvárgás. Ha Ő mellettem van, többé nem kell elveszettnek lennem. 

- Szerintem is nekünk való. Hatalmas a kert. Tarthatnánk kutyát... - Dobtam fel az ötletet. Ismertem már annyira, hogy ilyenkor mindenféle győzködés nélkül igent fog mondani.

- Ha szeretnéd. - Mosolyodott el és ámulva simított végig ismét a konyhapulton. - Hihetetlen, hogy ez a mi fészkünk lesz. 

- Azért választottam ezt, mert hasonlít a régi házunkra. Itt igazán otthonosan érzem magam, neked pedig tudtam előre, hogy tetszeni fognak a színek és az elrendezés. - Magyaráztam zavartan. 

Összeköltözni valakivel, akit szeretsz. Jó ötletnek tűnik, de egy kissé félelmetesnek is. Azt hinné az ember, hogy gyerekkorom óta már minden furcsaságot láttam. Az igaz, hogy többször meghaltam, megszállt az ördög, elveszítettem a lelkem. Mégis most féltem a legjobban egész életemben. Ismeretlen utakra léptem.

- Szeretlek! - Ölelt át, én pedig tudtam, hogy minden rendben lesz.

- Én is téged Sophean. 

~~0~~

Delet ütött az óra, mikor kinyitottam a szemem. A puha ágy kényelme, az orromba kúszó ebéd és az öblítő illata, amit az ágynemű árasztott, fenomenális volt. Soha eddigi életem folyamán nem éreztem magam ennyire otthon. Sóhajtások közepette bújtam a papucsomba és vánszorogtam ki a konyhába. 

Az ajtófélfának dőlve hitetlenkedtem, hogy a tűzhely mellett táncoló lány az enyém és csak is az enyém! 

- I was broken from a young age

Taking my sulking to the masses

Writing my poems for the few

That look at me, took to me, shook to me, feeling me

Singing from heartache from the pain

Taking my message from the veins

Speaking my lesson from the brain

Seeing the beauty through the... - Énekelte. Imádtam a hangját, egyszerűen maga volt a nyugalom szigete. Nem akartam megzavarni, így megvártam, amíg magától észrevesz. 

- Baszki! - Kapott a szívéhez, ahogy egy összetett riszálós mozdulattal megfordult és meglátott. - Muszáj így settenkedned? 

- Mi a kaja? - Vigyorogtam, mint aki meg se hallotta a szidást. Semmi nem tudta elrontani a földöntúli boldogságomat. 

- Mustáros csirke, vegyes köret. - Csóválta a fejét. 

- Miért nem keltettél fel? - Loptam egy almát a háta mögötti kosárból és enni kezdtem a válaszra várva. 

- Ki voltál merülve. - Legyintett. - Lassan felöltözhetnél, mert Dean-ék két óra múlva megérkeznek. Nem hinném, hogy kíváncsiak az alsógatyába bújtatott kerek fenekedre. 

- Nem tetszik? - Tetettem csalódottságot. 

- Sam Winchester! Most azonnal fogod magad, felmész és felöltözöl. - Adta parancsba. Annyira aranyos volt, hogy alig ért a mellkasomig, mégis fakanállal a kezében fenyegetett. Mikor megismertem, már akkor tudtam, hogy kemény csaj. Épp egy démon gyilkolászott Arizonában, amikor belebotlottunk. Pici volt, makacs és rettentő gyors vadász. 

- Igenis! - Szalutáltam egyet, de kipirosodott arccal próbált rácsapni a hátsófelemre, amitől ügyesen kitértem és inkább eleget tettem a parancsnak. 

~~0~~

A vacsora igazán jól telt. A bátyám és a barátnője... Barátnője. Még mindig ízlelgetnem kellett a szót. Soha nem hittem volna, hogy valaha egy mondatban lehet ezt a két fogalmat említeni. Örültem nekik, mert Dean sem maradt egyedül miután eljöttem. Igaz, ő máshogy találta meg a boldogságot. Beköltöztek a bunkerbe, tovább csinálták a vadászatokat. Együtt. Talán így még nagyobb volt az ösztönzés. A lány egyetemes létére, igazán passzolt Dean-hez. Nagyszájú volt, vagány és nagyon ügyes. A két ellentétes oldal pedig eléggé kezdett megbékélni a helyzettel. A két fajta módszert vegyítve nem igazán volt olyan lény, amit ne sikerült volna leradírozni a térképről. 

Néha hiányzott. Az Impala jellegzetes illata, a gyerekkoromat idézte. A jobb első ülés, az úton lévő kajáldák. A csíkok, amik végtelen mennyiségben jöttek és jöttek az út közepén... 

Mégis tudtam, hogy jól döntöttem. Elzavarva a depressziós gondolatokat, magamhoz húztam szerelmem meleg testét és démon mentes álomba zuhantam.

~~0~~

Jodyék-nál nagy-nagy családi összejövetelt tartottunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem egyik legmeghatározóbb napja. A zsivaj, amit Claire és Dean pasizásról folytatott vitája generált, nem igazán akart alább hagyni, így Jody hangosan elüvöltette magát.

- Csendet! csend legyen, vagy esküszöm mindenkit a sarokba állítok és nem kaptok vacsorát! 

Elnémultak, akár az öt éves gyerekek, akiket az anyjuk abban a percben életükben először szidott meg. Halkan felnevettem, de nem szóltam egy szót se. 

- Ne végre. Sophean mondani szeretne valamit. - Adta át neki a szót pótanyánk. Kíváncsian vártam, mi lesz az. Felállt és szeretetteljesen végig mért. A gyomromban éledező pillangókat nehezemre esett visszanyelni. 

- Nem fogom szaporítani a szót. Igazából azt sem tudom, hogy kellene ezt... egy a lényeg. - Zárta rövidre. - Samnek és nekem kisbabánk lesz. 

A szoba fordult egyet körülöttem. Az asztalon tanyázó tányérok cikáztak. Megráztam magam, majd zavartan a hajamba túrva igyekeztem valamit kinyögni, de a torkom sivataggá vált. 

- Ez biztos? - Suttogtam, talán csak magamnak. Megállás nélkül bólogatni kezdett. 

Nem emlékszem, hogy kerültem mellé, csak arra, hogy nem tudom elengedni és patakokban folynak a könnyeim. Gyereket vár. 

- Nagybácsi leszek. - Vigyorgott Dean teljes önkívületben. 

~~0~~

- Most tényleg azt akarod, hogy ne menjek? - Kérdeztem meg századjára, de bosszantott a válasz.

- Nem érted meg, hogy veszélyes? - Üvöltött teljesen kikelve magából.

- Már mondtam. Egy egyszerű kopogószellem. Ezerszer csináltam ilyet. - Győzködtem. Azóta vitáztunk, hogy Dean felhívott, miszerint segítenem kellene egy állammal odébb. Nagyon örültem neki, hiszen a vér nem válik vízzé és már nagyon szerettem volna ismét kézbe venni valami fegyvert. 

- Sam, nem tudhatod mi vár ott. Te tudod a legjobban, hogy a sötét kiszámíthatatlan. - Ült le az ágy szélére. Mellé telepedtem és végig simítva domborodó hasán, puszit nyomtam a hajába. 

- Minden rendben lesz. Visszajövök hozzátok épségben. Ígérem. 

- Szeretlek. - Döntötte a vállamra a fejét. - Ha nem érsz vissza holnap reggelre, esküszöm megkereslek és én magam öllek meg. A gyerekednek szüksége van az apjára. 

- Nekem pedig rátok. 

~~0~~

A telefon kiesett a kezemből. Az nem lehet! Dean hangja a távolból csengett. Képtelen voltam fókuszálni. Túl erős volt a fájdalom. Nem törődve a bátyámmal a kórházba hasítottam. A pultról mindent lesöpörve követeltem, hogy engedjenek be hozzá. Senki nem hallgatott rám. Hát nem értették? Miért nem értették, hogy az életemmel játszanak?! Mi van, ha mást akartak hívni? Ha másik terhes nőbe hajtott bele a kamion és a főúton, te jobbra kanyarodva, épségben hazaértél. Nem vetted fel. Lehet épp fürödtél. Nem hallottad. Átkozom magam, de azt kívántam, bárkinek az élete árán, hogy ne te legyél.

A folyosókon rohanva találtam meg a kórtermet. A kis, kör alakú ablakon keresztül már láttam. Az ágy hófehér lepedővel letakarva. Egyetlen dolog szúrt szemet és az a lelógó kéz, amin ott virított a pici, lila köves gyűrű. A tőlem kapott, szolid ékszer. Kecses volt és sugárzó. Akárcsak te. 

Darabokra hullottam. Azt kívántam bárcsak Lucifer kínozna még ezer évig a Pokolban, csak ezt ne... 

~~0~~

Nélküled üres és hideg a világ, túl sok az ember. Fáj. Ennyi idő elteltével is veled álmodom minden éjszaka. Arra kérsz, maradjak. Nem hallgattam rád. Önző voltam. Most bármit megtennék egy mosolyért miközben átölellek. Lehetetlen. Lejárt az időnk. Már nem vagy más, csak egy emlék. Egy a sok megélt pillanat közül. 

Ennek az emléknek köszönhetem, hogy itt van velem ez az aprócska, újszülött élet, ami megváltoztatja ezt a mesét. Az elvesztésed azt hittem a vég, mégis egy új kezdet lett. A nővér megragadva cibált egy másik hely felé. El, tőled távol. Az üvegen keresztül új célt adott az életemnek. Az inkubátorban egy aprócska ember szuszogott. "Thomas", jutott eszembe az egyik reggeli beszélgetésünk. A nap még épphogy beszűrődött, te máris a kicsivel foglalkoztál és beszéltél hozzá. Az apró csoda, ami téged és engem örökké összeköt. Egyedül álltam ott és tudtam, hogy sírnál, mégis te lennél a legboldogabb. 

~~0~~

Már most félelmetesen fáj, hogy nem leszel. Nem is az, akik ketten lehettünk volna. Vagy nem azok a mesék, amikben sose lesz helyed. Hanem azok a percek, melyek nem folytatódnak.

Love with you

Szülinapi fic (kivételesen nem FFWar) a Bánat-tesómnak :"D (aki ebben a ficben Lucy... Ugyanis Jen meghalt.. Jenn-t el kell temetni) DAL

 Reggel kómásan kelek fel. Lehet mégse kellett volna az az utolsó sör, amit Sammy is ki akart venni a kezemből, meg Lucy is. Persze én bolond sose hallgatok rájuk. Helyette bontottam másikat, és mint egy óvodás, bevonultam a szobámba. Valószínűleg nem is azzal lett volna a gond, hogy másfél liter sört legurítottam, hanem, hogy előtte még egy fél üveg vodka is lement tisztán. Ez is kinek a hibája? Természetes, hogy az öcsémé, meg Lucy-é. Ha nem egy jó kis kocsmatúra után közölték volna velem a hírt, miszerint babaruhákat kellene venni, mert becsúszott egy mini Winchester, akkor nem akartam volna inni az egészségükre.

 - Fene egye meg... - Morogom magamban, mint egy öreg medve.

 Úgy érzem magam, mintha egy szexibb kiadású Bobby lennék. Ezt a gondolatot azonnal el akartam űzni, így másnaposan kibotorkálok a fürdőbe, hogy gyors zuhanyt vegyek. Ezután úgy érzem, hogy folyadékra és valami ehető ételre van szükségem. Elindulok a konyha irányába, hátha van valami a hűtőben, ami még csak kicsit zöldes. Azonban már a folyosóról hallani lehet, hogy bentről valami dal szól. Már-már lábujjhegyen teszem meg a maradék részét az útnak, mert kíváncsi voltam mi történik. "Shall I stay, Would it be a sin," Mert abban biztos vagyok, hogy nem hiába hallgatnak hajnali tízkor Elvis-t.

 - "If I can't help falling in love with you.." - Szűrődik ki kisöcsém extra hamis hangja, ahogy megpróbálkozik az énekléssel. Csoda, hogy Lucy még nem hagyta ott.

 A nyitott ajtónál benézek a helyiségbe, ahol elég vicces látvány tárul szemem elé. Sam térden állva énekel a pulton ülő lánynak, aki csak nevet. Viszont mikor testvérem a kezét nyújtja felé, akkor ő egy ragyogó mosoly kíséretében elfogadja azt. Sose láttam még ennyire szívmelengetően nyálas jelenetet élőben. Azt hittem, hogy ezek csak a klisés romantikus filmekben léteznek. Azonban nincs szívem megszakítani ezt a pillanatot, inkább várom, hogy lejárjon a zene, amit a laptopról kapcsoltak be. Az ajtófélfának dőlve figyelem Sammy-t, ahogy a dal ütemére hátradönti a nőt, akit szeret, majd mikor visszaér, egy csókban részesíti. Úgy érzem magam, mint egy betolakodó, de egyszerűen képtelenség nem rájuk figyelni. Mikor pedig lecsendülnek az utolsó dallamok is, megköszörülöm a torkom.

 - Van valami ehető itthon? - Lépek a hűtőhöz, nem is törődve Lucy pipacspiros arcával és Sam lemondó sóhajával.

~~0~~0~~

 Olyan hirtelen ülök fel az ágyban, mintha legalább egy vulkán tört volna ki. Valaki megállás nélkül kopogtat az ajtómon, amit furcsállok, mert általában nem szoktak. Félálomban kóválygok el a szobám bejáratához, hogy idegesen feltépjem azt és elküldhessem a fenébe az érkezőt.

 - Sam? - Dörzsölöm meg a szemem. - Mi a fenét csi...
 - Dean, nincs idő! - Liheg kidülledt szemekkel.

 - Ég a ház? Miért kopogtál? - Nyűgösködöm tovább, nem is törődve azzal, hogy őt mindjárt szétveti az ideg.

 - PÁNIKOLOK, DEAN! - Fog meg a vállaimnál fogva és mint egy félőrült úgy hajol az arcomba. - Elfolyt a magzatvíz, kell a kocsi!

 Először csak pislogok, hogy milyen víz? Aztán persze azonnal kapcsolok és úgy, ahogy vagyok, a kulcsokért nyúlok sietve.

 - Én kiállok, te hozd Lucy-t. - Adom ki az utasításokat és lesietek a garázsba.

 Óráknak érzem a másodperceket, de nemsokára megjelenik Sam, akire rátámaszkodik a lány. Első gondolatom az volt, hogy ha Lucy a saját lábán jön, akkor a gravitáció ki fogja húzni a babát. Aztán fejbe vágtam magam gondolatban, mert azért iskolába csak jártam. Tudom hogy születik egy gyerek és azt is, hogy ha nem sietünk, akkor ha fiú, ha lány, ő nem fogja megvárni az orvosokat. Kipattanok inkább és ajtót nyitok, hogy minél hamarabb indulhassunk.

 - Indíts! - Fújtat mögöttem a kismama és ököllel üti az ülést. - Úgy érzem nem fogjuk kibírni a kicsivel az utat. Hamarabb ki akar jönni, mint gondoltam.

 Beletaposok a gázba és szidom azokat, akik az erdő közepére építették a bunkert és nem készítettek hozzá normális autóutat. Persze a hátulütők, de ez nem számít akkor, mikor egy terhes nő hátulról üt, hogy gyorsabban. Ha jobban visszagondolok, akkor a fele útra nem emlékszem. Csak a kapkodás, ahogy megállunk a kórház előtt és Lucyt beviszik egy tolókocsin. Aztán a várakozás.

 - Mi van, ha történt velük valami? - Járkál fel s alá Sam.

 Ezt a kérdést legalább ezredjére teszi fel, de én mindig ugyan azt válaszolom.

 - Nem szabadulsz olyan könnyen tőle. - Próbálom elviccelni, és meg veregetem a vállát.

 Közben nagyon reménykedem benne, hogy nekem van igazam. Ezekután ismét fél perc néma járkálás következik. Mikor Sam megáll, már tudom, hogy ismét fel akarja tenni nekem a kérdést, de hirtelen kinyílik a legközelebbi ajtó és mindketten felkapjuk a fejünket.

 - Az édesanya és a kicsi is jólvan. - Közli mosolyogva a hírt. - Mostmár bemehetnek hozzájuk.

 Remegő lábakkal indulok meg Sammy előtt, és úgy lépek be a szobába, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna az egyik sarokból egy szörnyeteg. Bent viszont csak egy nagyon fáradt Lucy és egy nagyon pici baba van. A testvérem szeme felcsillan, ahogy ránéz a kicsire és könnybe lábad.

 - Na, szia te csöppség. - Öleli magához.

 Én várom, hogy sorra kerüljek és mikor végre megtörténik, a kezembe veszem unokatestvérem.

 - Köszi, hogy nem a kocsimban születtél meg. - Motyogom neki, míg a szülei valamiről sutyorognak. - Nagyon jó helyre kerültél, Bella Winchester.

 Ezt a kijelentésemet, csak egy apró nyögéssel veszi tudomásul.

~~0~~0~~

 Akkor tisztázzuk a dolgot. Nem elég, hogy az idióta testvérem és a menyasszonya egy Alkonyat szereplőről nevezik el az unokahúgom, de még elvárják tőlem, hogy odaadjam nekik Baby-t csak azért, mert az én kocsim menőbb?

 - Komolyan, Sam? - Nézek rá értetlenül.

 - Megígértem, hogy vigyázok rá, te pedig igent mondtál. - Vigyorgott úgy, mint aki most nyerte meg a lottót.

 - Nem érvényes a dolog, ha akkor kérdezel tőlem ilyeneket, mikor alkohol hatása alatt állok. - Adom oda neki kissé vonakodva a kulcsokat.

 - Lehet Dean-nek igaza van. - Jelenik meg Lucy az ajtóban. - Maradnunk kéne.

 Egy pillanat alatt elfelejtem minden eddigi ellenérzésemet azzal kapcsolatban, hogy az én egyetlenemet más vezesse, és betessékelem az autóba a nőt.

 - Ma én vigyázok a kicsire, ti meg érezzétek jól egymást. Ideje így másfél év után egy kicsit kimozdulnotok kettesben. - Intek, hogy induljanak.

 Sam még vet rám egy hálás pillantást, majd felzúg a motor és elhajtanak. Én sietve megyek vissza a főhelyiségbe, ahol szemben velem, az ajtóra két szöggel felfogatott hintában üldögél Bella.

 - Ketten maradtunk. - Sétálok elé és kicsit meglököm. - Elmentek az unalmas felnőttek.

 Rám nevet, majd a kezét felém nyújtja. Sosem tudtam neki ellenállni, és nem is most jött el az ideje, hogy ezen változtassak. Felveszem az ölembe és úgy fordítom, hogy ő is lásson mindent.

 - Remélem te nem leszel olyan rossz, mit Sammy volt kicsinek. - Járkálok vele szobáról szobára.

 Minden helyiséget körbenézünk, hosszan elidőzve a fegyereknél. Elmagyarázom neki, hogy melyik pisztoly jó a vérfarkasok, és melyik a boszorkányok ellen. Aztán melegítem neki kaját és én is leülök megenni a szendvicset, amit Lucy készített.

 - Tudod - kezdek neki magyarázni teli szájjal, míg ő a cumisüvegből nyakalja be azt a trutymót -, anyukád rendvkívül jól főz. Lassan te is megkóstolhatod.

 Kaja után ringatni kezdem, hogy hátha elalszik és akkor sorozat nézéssel tölthetem a további órákat, míg babyszitterkedem, de az istenért nem akart elaludni. Így leülök a laptop elé, hogy valami nyugtató zenét keressek, hátha az segít.

 - Mozart? - Nézek a képernyőre szörnyülködve. - Komolyan azt hiszik az emberek, hogy ha azt hallgattatom veled, akkor jó lesz?

 Hitetlenkedve nézek le az ölemben játszó Bellára, és inkább felmegyek youtube-ra. Az én unokahúgom nem fog ilyeneket hallgatni ebben biztos lehet a világ. Az oldal rengeteg számot kidob előre, de én egy bizonyosat keresek. Hátha ez beválik.

 - "Wise men say Only fools rush in,". - Csendül fel a régen hallott dal és én felkelek, hogy ismét megpróbáljam elringatni.

 - "But I can't help falling in love with you." - Dúdolom halkan és arra leszek figyelmes idővel, hogy beválik.

 Tovább éneklem és egyik kezemben a picivel, másikban a laptoppal, bevonulok a szobámba. Elindítok egy filmet és még mindig dúdolva, a mellkasomra fektetem Bell-t.

 Mikor pár óra múlva Sam és Lucy hazaért, így talált rá az idősebbik testvérre.