Nem gondoltam volna

Sziasztok! Előre szólok, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a sorival, de annyira kikívánkozott.

  Az iskolából siettem az állomásra, ahonnan egy óra múlva indult a buszom. A barátaimnak egy kicsit hamarabb lett vége az óráknak, így egyedül sétálgattam. Vonat hangját hallottam, majd el is suhant egy velem szemben, az utca végén. Szép, új és piros. Nem meglepő, már megszoktam. A furcsa az volt, hogy a barátaim nélkül sétáltam erre. Ha ők is itt lennének, akkor előbb felkísérném őket a vonatállomásra, majd onnan le a buszhoz. Viszont most teljesen üres volt minden, egyedül a fülemben szóló Led Zeppelinnel tudtam elűzni ezt a furcsa, magányos érzést. Újabb vonat jött a másik irányból és most észre vettem valami nem odaillő dolgot. A kerítés egy részen ki volt döntve, hogy akik késésben vannak, azok nagyobb eséllyel érjék el a vonatot, de most volt ott egy élénk kék folt. Messze voltam még, hogy kivegyem pontosan mi az, de először szemetes zsáknak hittem. De ki az a bolond, aki pont odarakna egy zsákot?

 - Nem, biztos nem az - mondtam ki hangosan, mire megmozdult a kékség.

  Gyorsabban szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb odaérjek. Egy bácsika volt, aki a fejét fogta, majd körülnézett, vonat után kutatva. Nem tudtam eldönteni, hogy ittas, vagy éppen végezni akar magával. Lehet, hogy furán hangzik, de ez volt az első két gondolatom. Megálltam és csak néztem. A fülesből a Stairway to Heaven üvöltött és mintha csak egy filmjelenet lenne, megállt az idő. Háttal volt nekem és csak nézelődött a kidőlt kerítésen ülve. Nem csinált mást. Odamenjek hozzá? Kúszott fel az ötlet a hátamon, hogy végül a fülembe súghassa a tervet. Én odamegyek, mintha csak arra járnék, majd végig nézek rajta és visszafordulok, megkérdezem, hogy baj van-e, mire ő azt mondja igen és leülök mellé beszélgetni. Megráztam a fejem. Alexa, ez nem egy sztori, amit te írsz, ez a valóság. Mi van, ha a másik opció igaz és részeg? Akkor mit csinálsz? Mondtam, majd körülnézve az úton, átmentem a másik oldalra. Lassan lépkedtem, néha-néha hátra néztem, ott van-e még. Autók hajtottak el mellette és egyik sem lassított. Még csak rá sem néztek, mikor elhaladtak. Azzal nyugtattam magam, hogy ha ők ilyen lazán veszik, akkor én miért parázok? Már majdnem megnyugodtam, mikor vonatdudálást hallottam.

 Megálltam és csak néztem őt. Mit fog csinálni? Tettem fel a kérdést, majd bele se gondolva abba, hogy mit teszek, odasétáltam mellé.

 - Segíthetek? - Húztam ki a fülest, hogy halljam, ha válaszol.

A bácsi felnézett rám és én megdöbbenve vettem észre, hogy sír.

 - Jajj, aranyom. Bárcsak tudnál - motyogta és arrébb csúszott.

 Letelepedtem mellé és vártam, hogy elkezdjen beszélni. Valahogy így szokott lenni a filmekben is nem? Viszont csak nem akart megszólalni, egyedül annyi életjelet adott magáról, hogy néha szipogott.

 - El tetszik mesélni? - kérdeztem halkan és átnyújtottam egy zsebkendőt.

 Kifújta az orrát és nagy levegőt vett.

 - Meghalt a feleségem - Hadarta el egy szuszra, mire bekönnyeztem.

 Nem tudtam, hogy mit mondjak. Talán azt, hogy "részvétem", vagy "nagyon sajnálom", esetleg egy "ő már jobb helyen van"? Végül nem is kellett megszólalnom, mert folytatta tovább.

 - Ma volt a temetése - nézett maga elé meredten. - Harcoltam háborúban, vesztettem el a fiamat szintén háború miatt és most tényleg nem maradt semmim. Csak a boltba ment ki, pedig mondtam neki, hogy elsétálok én addig, ne kelljen kocsiba ülnie.

Csend lett. Próbálta folytatni úgy, hogy nem sír. Látszott rajta, hogy erőlködik.

 - Baleset volt. Legalábbis a másik sofőr ezt mondta.

 A hangjából sütött a harag és a megtörtség. Ez az ember mérges a világra, mérges az életre és mérges magára is. Végülis, ahogy mondta, rengeteg dolgot megélt már, de erre sosem lehet felkészülni. Elveszítette az utolsó reményét. Az utolsó személyt, aki miatt érdemes volt még élnie.

 - Ugye nem akar butaságot tenni? - kérdeztem rá félve.

 Csak rámmosolygott és megvonta a vállát.

 - Talán. - Adta a szükszavú választ.

 - Kérem ne tegye. - Mondtam és úgy éreztem ennél többet nem tehetek.

 A bácsi sírni kezdett megint, én pedig egy köteg zsepit otthagyva, elindultam a buszhoz.

Egy szempillantás alatt megfordultam, de már nem ült ott senki. A vonat csikorgó kerekeinek éles hangja beleégett az agyamba. Nem gondoltam volna, hogy megteszi, de már késő volt.

Estimese

  Kifelé néztem és csak elmosódott foltokban láttam a tájat. Nyár volt és összesen három lélek volt -az amúgy forgalmasnak számító- buszon. Az apámhoz igyekeztem, hogy nála töltsem a nyarat. Ehhez át kellett haladni egy egész államon, hiszen Washington és Idaho közt nem kis távolság van. Csak úgy egy fél Oregon. Nem tudom mi ütött a szüleimbe, mikor azt mondták, hogy busszal kell megtennem ezt az utat. Először át kellett kocsikázni Kaliforniába, és onnan vitt csak közvetlen járat Washingtonba. Így kerültem ide, erre a fülledt, légkondi nélküli buszra, amire tényleg csak az elvetemült emberek szállnak fel. A buszsofőrt még megértem, viszont a hátsó ülésen állomásozó srácot már kevésbé. Egy bőröndnyi cucc foglalt mellette helyet. Az ölében egy rongyosra olvasott könyv feküdt, de nem úgy tűnt, mintha olvasna. Inkább elmerülve a gondolataiban, bámult kifelé és közben egy apró mosoly bujkált a szája szélén. Egy dalt dúdolt és néha szavakat motyogott, mint a "know, when, some, day". Furán és viccesen hatott egyszerre. Úgy tizenhét éves lehet. Barna haj és egész szimpatikus arc. Nem mintha bámultam volna, csak egyszerűen vonzott magához mindenkit. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, mire vörösödve kaptam el a fejem. Nézett és mosolygott. Próbáltam elterelni a figyelmem és ismét a kinti fákat bámulni, de mikor hirtelen leült mellém, megugrottam.

 - Bocsi, nem akartalak megijeszteni - szabadkozott és gyorsan bemutatkozott. - Dipper Pines vagyok.

Végig mértem, majd miután meggyőződtem, hogy nem megölni akar, én is elárultam a nevem.

 - Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire bámulsz - nevettet fel a zavarodottságomat látva.

 - Csak elgondolkodtam - vontam vállat.

 - Rajtam?

 - Azon, hogy min gondolkodsz - motyogtam. - Paradoxon.

 Dipper szeme felcsillant és gyors vágtában visszaszaladt a helyére, de még feleszmélni sem volt időm, máris megjelent az előbb olvasott könyvvel. Viszont tévedtem, a lapokon nem nyomtatott, hanem fekete tintával írt betűk látszódtak. Egy extra-vastag jegyzet füzetnek tűnt.

 - Ez az én naplóm - magyarázta és kinyitotta egy random oldalon.

Egy kentaur gyönyörű rajza állt ott, alatta magyarázattal. Micsoda ez, hol található meg, miért veszélyes és, hogy hogyan lehet legyőzni, ha összeakadsz eggyel.

 - Kentaur? - vontam fel a szemöldököm, mire ő titokzatosan körülnézett, majd suttogva folytatta a mondanivalóját. Mintha lett volna más a buszon.

 - Mesélhetek valamit? - kérdezte és árgus szemekkel várta a válaszom.

Még legalább fél nap van hátra az útból és érdekelt a történet, így igent mondtam.

 - Ez nem egy mese lesz, ezt átéltük. - Kérdő tekintetemre gyorsan reagált. - Én és az iker testvérem, Mabel.

Aham, minden érthető. Eldöntöttem, hogy nem szólok közbe.

 - Szóval az egész úgy kezdődött, hogy a szüleink elküldtek minket Gravity Falls-ba, a bácsikánkhoz és...

  Órákon keresztül mesélt és én tátott szájjal hallgattam a történetét, amit az egyik felem el akart hinni, de a józan eszem azt súgta, hogy csak kitalálta az egészet. Miközben beszélt, addig a naplót bújtam és rengeteg dolgot felfedeztem. Mintha csak egy fantasy könyvet olvasnék és mégis, minden a szemem előtt lebegett. Ott voltam, mikor beleestek a Feneketlen katlanba, vagy mikor az a különös Bill Cipher átvette Dipper teste felett az uralmat. Az elbeszéléséből ítélve ő volt a gonosz, mégis akárhányszor a kimondta a nevét, az a mosoly még inkább kiszélesedett.

 - Aztán elérkezett az utolsó nap és annyira sosem fájt még búcsú, mint akkor. - Túrt a hajába. - Azóta minden nyáron eljövünk Mabel-lel. Ő később jön csak, mert randija van, de jönni fog. Ki nem hagyná soha.

 Nem akartam megszólalni és szerintem nem is tudtam volna. A könnyeimet nyeltem vissza, mikor a búcsúról és Stan bácsikájáról beszélt, aki egy igazi hős volt a szemében és így -ismeretlenül- az enyémben is.

 - Miért vezetsz újra naplót, ha az előzők ekkora pusztításhoz vezettek és miért meséled el ezt?

 - Az egész történet után csak ennyi kérdés, eddig te vagy a legszűkszavúbb hallgatóm - nevetett. - Mabel-lel megesküdtünk, hogy nem akarjuk elfelejteni azt a nyarat, így rászoktunk a mesélésre. Az nyer, aki több dolgot vissza tud idézni. Persze volt, hogy különváltunk, de az így van jól.

 - És a napló? - kérdeztem, de nem volt ideje válaszolni, mert csikorgó kerékkel megállt a jármű és hátrakiáltott a sofőr.

 - Gravity Falls!

 Dipper felkelt, gyorsan bedobálta a kivett dolgait a táskájából és elindult lefelé a buszról.

 - Hé! Nem válaszoltál! - Ugrottam fel és elkaptam a karját, még mielőtt leléphetett volna.

 - Majd más megadja rá a választ - mosolygott titokzatosan, majd bedobta magát egy éppen érkező fekete autóba.

 Szomorúan és egyben mérgesen ültem vissza a helyemre. Mi az, hogy "Más"? Utáltam az ilyen rejtélyeket. Reménykedtem, hogy még találkozok a fura sráccal, de nem sok esélyét láttam rá.

  Lassan elhagytuk Gravity Falls-t és a hirtelen sötétben nem tudtam már mást tenni, csak aludni.

 - Na végre itt vagy - hangzott fel egy kárörvendő hang mindenhonnan.

Hatalmas fekete űrben lebegtem és nem láttam semmit, míg meg nem jelent előttem egy nagy, citromsárga háromszög.

 - Bill - suttogtam ijedten.

 - Lám, lám, lám, lám. Csak nem ismersz? - Hajolt bele az arcomba hirtelen. - Bár nem meglepő. Mióta Stanford Pines ideszáműzött a családjával együtt, egyre több itt a látogató. Mindig mások, de fő a változatosság!

 Megszólalni sem tudtam. Akkor mindez igaz lenne?

 - Pontosan - úszott el mellettem az egyszemű démon egy fürdőmatracon. - Amit Pinetree mesélt az igaz. Miért olyan nehéz felfognia mindenkinek?

 Megcsíptem a karomat, hátha felébredek ebből az álomból. De semmi. Amit Dipper mondott, abból azt szűrtem le, hogy veszélyes, ha a fejedben van ez az izé.

 - Bill a nevem - háborodott fel. - Most nem tudlak bántani, mert ez nem a valódi alakom. Pinetree pedig állja a szavát.

 - Mit tesz? - kaptam fel a fejem.

 - Neked sem mondta el? Jellemző, rám hagyja a piszkos munkát. - Sóhajtott, ami visszhangott a hatalmas semmiben. - Sosem beszél arról senkinek, hogy mi történt a "Wirmageddon" utáni napokban. Persze próbáltak mindent helyre rakni, de elég nagy rumlit hagytam magam után - húzta ki magát (már ha ez lehetséges) büszkén. - Ő pedig bejött az erdőbe és megtalálta a szobromat. Beszélt hozzám. Elmondta, hogy mennyire gyűlöl Stan bácsikája miatt, és mégis hiányoztam neki. Óh, Pinetree, ő volt az egyedüli, akinek emlékeiben élénken éltem. Hiszen minden egyes pillanatom beleégett a tudatába. Erről magam gondoskodtam.

 Kirázott a hideg. Dipper és ez a démon?

 - Megígérte, hogy amíg nem tud visszahozni, addig mindig kapok majd társaságot és voila! Itt vagy!

Mostmár biztos, hogy fel akarok kelni.

 - Ez nem estimese kicsikém, ez a valóság. Csak egyszer találkozok minden emberrel, pedig te is milyen érdekes vagy - lebegett körbe, hogy megszemléljen. - Naplót vezet és minden helyet bejár, ahol régen Stanford is volt. Keres és talál. Új és régi dolgokra bukkan, de az igézőköröm már nem használ. Végleg kitiltottak abból a dimenzióból. Szegény Pinetree-vel ki fogja közölni eme szomorú hírt? - Mondta és egy csepp bűntudata sem volt, hogy még mindig hagyja Dippert kutakodni.

 - Washington - hallottam messziről.

 - Óh, te is itt hagysz - morogta beletörődve a sorsába. - Viszlát egy másik dimenzióba és ne feledd! A valóság egy illúzió, az univerzum egy hologram! Vegyél aranyat! Viszont látásra!

 - Washington - morogta már melettem egy mérges hang, mire riadtan kaptam fel a fejem. A buszsofőr fölémhajolva morgott valamit a neveletlen utasokról, majd visszacammogott a vezetőülésbe.

 Biztosan csak álmodtam. Annyit foglalkoztam Dipper meséjével, hogy a képzeletem elvette az eszem. Ez logikus magyarázat. Gyorsan összekaptam magam és köszönés után leléptem a buszról. Végre itt, ahol elfelejthetem az utat és a furcsa srácot. Még egy utolsó pillantást vetettem a buszra, mielőtt elhajtott.
 Az ereimben megfagyott a vér, ahogy az ablakban a tükörképem helyett egy háromszög jelent meg. A busz nagy gázzal elhajtott. Bill Cipher szavai zúgtak a fejemben. "Ez nem estimese kicsikém, ez a valóság."