Zene: Ed Sheeran - Give me love
"We'll meet again
Don't know where; Don't know when
Oh, I know
We'll meet again; Some sunny day"
Dipper az erdőben sétált. Nem tudta miért jött ki ilyen későn -vagy korán?-, de már lassan világosodott. Nem bírt aludni napok óta, mert valami, azaz inkább valaki, nem hagyta békén. Öt éve mindig visszatért nyáron Gravity Fallsba, de az idei más. Eldöntötte, hogy ez lesz az utolsó útja ide. Ezt Ő is érezte, mert egyszerűen képtelen volt békén hagyni. Valahogy éjfél körül unta meg, hogy bármikor, ha elaludna, valami szörnyűség lopódzik a szemhéja alá, ezzel felébresztve őt, így a séta mellett döntött. Halkan hagyta el a kalyibát, még Mabel sem kelt fel az ágy nyikorgására. Elindul az egyik irányba és gondolkodott. Úgy mindenen. Mennyi minden változott azóta, hogy megmentették a világot, mégis Gravity Falls örökké ugyan az marad. Az emberek, a kajálda, a kalyiba és Bill is. Régen erre mindig vegyes érzelmekkel gondolt, de most, annyi együtt töltött nyár után, már csak kellemes emlék.
Furcsa fény villant a távolban, mire Dipper megszaporázta a lépteit és elindult az erdőbe. Az aljnövényzet vizes volt, de a nyárnak köszönhetően, még ilyenkor is jó idő uralkodott. Nem tudta pontosan mikor ért oda, de már ő is ott volt. Szőke fürtjei már-már fehérnek tűntek, ami majdhogynem világított ebben a félhomályban. Ott állt az emberbőrbe bújt démon, egy gyönyörű, de természetfeletti tisztás közepén, és az előtte heverő szarvas tetem szívét vizsgálta. Dippernek vissza kellett tartania a vacsoráját.
- Ugye ez akkor is itt volt, mikor idejöttél? - lépett be a körbe.
Bill lassított felvételbe illően emelte fel a fejét, majd felvillant a szeme és eltűnt.
- Olyannak ismersz, Pinetree? - termett a másik előtt, mire az egy férfias nyekkenést követően, a seggére esett.
Bill leguggolt hozzá.
- Tessék - nyújtotta át a kezében lévő szarvas szívet.
Kedves gesztusnak tűnt, attól függetlenül a másik srác nem fogadta el.
- Nem ezt szokták mondani az emberek? - biccentette félre a fejét. - Neked adom a szívem. Igaz, nekem olyan nincs, de én szereztem neked.
Dipper kezdte megsajnálni a démonát. Vagyis a démont. Nem az övé, csak egy egyszerű démon.
- Van szíved, itt - Elég nyálasan hangzott, de a kezét végül Bill mellkasára tette. Pontosan oda, ahol éreznie kellett volna a dobogást. Viszont néma csend fogadta.
- Pinetree, túl sokat nézel ki belőlem - mosolyodott el, majd szemöldökráncolva felnézett a másikra.
A kezéből kiejtette a még enyhén dobogó testrészt és véres kezét a másik arcához emelte. Dipper nem húzódott el. Bill valóra váltotta a ki nem mondott szavakat és ráhajolt Dipper ajkaira. Ő csak hagyta, hogy megtörténjen. Először csak lassan, majd egyre erőszakosabban, "Billesebben" vette át a hatalmat a két test felett.
Dipper sodródott az árral. A démon a hátára döntötte és úgy vette birtokba az egész lényét. Az apró, de mégis örökké nyomot hagyó érintések, sosem fognak eltűnni a testéről. Nem is akarta volna, hogy felszívódjanak. Ez egy búcsú ajándék. Minden lelopott sóhaj, minden nyögés és minden halk szó. Egy csodálatos ajándék, ami csak egy pillanat csupán, mégis egész életedbe végig kísér.
A tisztás még mindig misztikus fényt árasztott magából, de a hajnal első sugarai lassan utat törtek maguknak a fák ágai közt.
Bill felkelt mellőle és csak annyira hajolt vissza, hogy egy utolsó csókot kérjen. Dipper nem akarta elengeni.
- Itt hagysz - mondta és felült.
A démon felnevetett.
- Nem - rázta meg a fejét. - Te hagysz itt.
Hosszú csend következett. Egyikük sem szólalt meg, hiszen a szavak csak hazudtak volna.
- Nem tudom mikor és hol, de... - kezdett bele a földön ülő, de nem bírta befejezni.
- Pinetree - mosolyodott el és olyan lassan mondta ki a nevet, mintha tudná, hogy soha többé nem teheti meg. - Hiszen tudod, hogy találkozunk még egy szép napon.
- Bill - köszörülte meg a torkát Dipper és búcsúra intette a kezét.
- Én mindig itt leszek neked - mondta utoljára.
A reggeli fénnyel együtt, ő is eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése