November Rain

Egy kis Avengers, így az Endgame után... Nincs spoiler benne, nyugalom. :D Jó olvasást!

 Mikor először megláttalak, tudtam, hogy te leszel az, akiről a mesék szólnak. Hosszú vörös hajad a hátadra tapadt és már meg sem próbáltad megmenteni a zuhogó eső elől. Tekinteted végig táncolt rajtam és elmosolyodtál. Ez a mosoly volt az én szivárványom a novemberi esőben. Nem tudtam viszonozni, mert felszálltál a buszra és nem néztél utánam.

 Minden nap kijártam ahhoz a járathoz, egy hónapon keresztül, de sehol nem találtalak.

 - Megőrültél Stark. - Motyogtam magamban a sport autóm ülésén, mégis kimentem újra és újra.

 Nem tudtam, hogy találkozunk-e, vagy lehetséges volt, hogy soha többet nem látlak már, de ahányszor aludni próbáltam, szemhéjamra festve ott volt arcod, aminek körvonalai még mindig élesen bennem égtek. Egyszerűen nem tudtam semmire sem koncentrálni, csak rád.
 Éles kopogás szakította félbe gondolataimat, én pedig az ablakot lehúzva megláttam a szivárványt.

 Elnyomtad magadban a szerelmet, úgy gondoltad nem érdemled meg. Hiába bizonygattam, hogy te vagy számomra a tökéletesség, nem hittél nekem. Én pedig bolond voltam, hogy nem hallgattam rád. Újra páncélt öltöttem, hogy aztán olyan embereket mentsek, akik nem érdemlik meg a halált. Te pedig már nem voltál otthon, mikor fáradtan, zúzódásokkal és sebekkel a testemen és szívemen hazaértem hozzád. Nem gondoltál arra, hogy én is ugyanúgy elfojtom magamban a szerelmet? Egyre biztosabb voltam benne, hogy túl jó vagy hozzám. Tudtam, hogy semmi sem tart örökké, de belőled sosem volt elég. Nem gondoltál abba bele, hogy nem tudok élni nélküled?

 Persze, mindenkinek szüksége van egy kis magányra. Olyan nehéz volt veled, mégse cserélném el semmire azt a kevés időt, amit együtt töltöttünk. Mindig meg tudtuk beszélni, hol ordítozva egymással, hol csendben, egymás lélegzetét kifújva. Megoldottuk, mikor egy kicsit kevesebb magányt kerestünk. Megszüntettük a fájdalmat és éltünk. Senkinek nem mondtam rajtad kívül, hogy szeretem. Utáltad ugyanis, ha hazudok.

 Mikor megláttalak azzal a másik férfival legszívesebben puszta kézzel téptem volna ki a szívét, hogy aztán lássalak összetörve. Fájdalmat akartam neked okozni, de gyenge voltam hozzá. Tudtam, hogy ha neked fájni fog, akkor az én lelkem is darabokra törik. Nem tettem hát semmit. Bíztam benne, hogy vissza fogsz térni hozzám. Ha tisztázhatnám a dolgokat biztos lennék benne, hogy újra együtt lennénk. Tudtad, hogy az életem az, hogy Vasember bőrébe bújok és az örökké nagyképű Stark legyek, de azt is, hogy csak neked mutattam meg igazán a való énemet. Aki igenis könnyekkel az arcán esik haza egy sikertelen küldetés után, vagy napokon keresztül képtelen aludni, mert az emberek sikolyai visszhangoznak a fejében. Mégis szeretted őt.

 Ha lenne még egy kevés időnk együtt, akkor talán megbeszélhetnénk ezt a dolgot is. Vagy csak megkérnélek arra, hogy várj még. Várj, csak addig, míg elmondom, hogy szeretlek és azt is szerettem, hogy az enyém voltál. Te hittél abban, hogy én képes vagyok a szerelemre és be is bizonyítottad azzal, mikor visszatértél hozzám újra és újra, magaddal hozva a szivárványt.

 - És mégis, semmi sem tart örökké. - Sóhajtottam fel és lehunytam a szemeim.
 Az eső csak szakadt, pont mint azon a napon, mikor beszálltál a kocsiba egy veszekedésünk után. Azt mondtad szeretsz.
 - Ha akkor utánad megyek, talán nem történik mind ez. - Folytak le a könnyek az arcomon, de elmosta őket a novemberi eső, pont, mint a baleseted napján.
 - "Mindenkinek szüksége van valakire, Tony. Szeretlek, de most hagyj magamra". Emlékszel? - Mosolyodtam el és azt az egy szál vörös rózsát, végre hajlandó voltam letenni a halál-hideg sírkőre.
 Majd ha legközelebb találkozunk... Aznap újra ki fogom tudni mondani a szót. Addig pedig csak arra kérlek, hogy várj rám. Hiszen én is várok, addig amíg újra esni nem kezd, mert tudom, hogy utána mindig van szivárvány. Mert neked hála, hiszek még a mesékben.

Álmatlan

Nyakig betakarózva vártam, hogy elérjen az álom, ami úgy látszik a mai este nem akart egyhamar érkezni. Forgolódtam és dobáltam magam kínomban, miközben az elmúlt hetek eseményein gondolkodtam. Nem szabadna, hogy bűntudatom legyen, mégis mardos belülről. Hiszen Tonyval megegyeztünk. Amíg nem érzi késznek magát arra, hogy új kapcsolata legyen, addig velem sem fog szórakozni. Az első pár alkalom ugyanis, mint kiderült, neki nem sokat jelentett. Nekem viszont egy egész világot jelentett az, hogy végre észrevette a próbálkozásomat és a több száz lány közül pont engem sikerült kifognia azon az első alkalmos házibulin. Másnap egyedül keltem, de nem zavart, mert emlékeztem az este mondott szavaira, amiket csak nekem szánt. Alsós korom óta bele voltam zuhanva a Stark fiúba, akiről mindig is tudtam, hogy egy nagyképű, önző idióta, és mégis ő kellett nekem. Úgy éreztem több van benne, mint amit mutat. Kár, hogy tévednem kellett. Második alkalommal ő hívott fel engem, hogy egyedül van otthon és nincs-e kedvem átnézni hozzá. Pontosan tudtam mit akar, mégis otthagyva Ravent egyedül a kocsmában, szaladtam Tonyhoz, hogy egy felejthetetlen estét töltsek vele. Összejártunk többször, mint illene és közben egyre jobban beleszerettem. Ő rajta viszont nem látszott semmi. Egyre jobban fogytán volt a türelmem, hiszen hiába szakadt volna meg a szívem, ha közben tudom, hogy ő nem boldog. Aztán elrontottam azzal, mikor ki mertem neki mondani mit érzek.

 - Most komolyan csak egy este volt a sok közül neked? - Álltam meg öltözködés közben, a ki tudja hanyadik alkalmunkkor.

 Ő pedig csak ült a francia ágy közepén, félmeztelenül és olyan tekintettel nézett rám, hogy zokogni lett volna kedvem.

 - Még meggondolom. - Mondta végül, nekem pedig elegem lett.

 - Tony, az Isten szerelmére ne szórakozz az érzéseimmel, hiszen tudhatnád mennyire szerelmes vagyok beléd! - Vágtam a fejéhez és csak a meglepődöttséget láttam rajta.

 - Hogy mi? - Pislogott tágra nyílt szemekkel.

 - Észre se vetted? - Nevettem kínomban és felkaptam magamra az utolsó ruhadarabot is. - Látni se akarlak, amíg el nem döntöd, hogy mit is akarsz pontosan.

 Miután kimondtam, jöttem rá, hogy mennyire véglegesen hangzik ez a mondat.

 - Rendben, ahogy akarod Bianca. - Mondta ki a nevemet úgy, hogy majdnem visszaborultam mellé az ágyba, de végül csak egy utolsó pillantást vetettem rá és elhagytam a házát.

 Ennek már több, mint két hete volt. Raven csesztet, hogy igazán túlléphetnék már az egészen, de ő ezt nem értheti meg. Neki ott van Loki, aki mindenben kiáll mellette és ha mégse, akkor Stevehez is bármikor betoppanhat segítségért. Én viszont az egész eddigi életemet azzal töltöttem, hogy reménykedtem. Legtöbbször abban, hogy Tony végre tényleg észreveszi, hogy a világon vagyok. Minden fiút, aki valaha közeledni akart volna, azonnal leráztam, mert ott volt Stark.

 - Mekkora idióta vagy! - Morogtam a plafonnak és kezeimet arcomra szorítva próbáltam kizárni a gondolatokat a fejemből.

 Abból ítélve, hogy azóta nem keresett meg a playboy, arra következtettem, hogy döntött és sajnos nem a javamra. Még sírni sem volt erőm. Egyszerűen elsüllyedtem az önsajnálat bugyraiban. Az óra kattogott a falamon és most először éreztem idegesítőnek ezt a monoton hangot. Aztán egyszer csak az ütemes ketyegést megtörte egy sokkal hangosabb csilingelő hang. Valaki vagy nem tudja, hogy hogyan kell használni egy csengőt, vagy pedig az a célja, hogy felkeltsen vele, ugyanis rátenyerelhetett az ajtóban várakozó.

 - Megyek! - Kiáltottam, mire azonnal elhallgatott a ricsaj.

 Felkeltem és a bejárathoz botorkálva ajtót nyitottam.

 - Mi a franc? - Kerekedtek el a szemeim, ahogy az ott ácsorgóra meredtem. - Tony?

 A srác úgy állt ott, mint aki rossz házba csengetett és most jön rá, hogy mit is tett. Haja kócosan meredt az ég felé, és ruhái olyan gyűrödten lógtak rajta, mintha napok óta ebben aludt volna.

 - Gyere be. - Invitáltam beljebb, nem is értem miért.

 Ő pedig csak végig nézett rajtam és egy halvány mosollyal az arcán, belépve, magához húzott.

 - Régóta nem aludtam. - Motyogta a fülembe, miközben olyan erősen tartott, ahogy még soha ezelőtt. - Azt hittem csak viccelsz, hogy nem jössz többet. Azt hittem te fogsz hamarabb megtörni, és mégis én jöttem ide.

 A levegő kiszökött a tüdőmből és könnyek égették a szemeimet. Lehet mégis sikerült elaludnom és most ezt az egészet csak álmodom?

 - Hiányoztál és nem akarom, hogy többet ezt csináld velem. - Fogott meg a vállaimnál fogva és mélyen a szemembe nézett. - Nem ígérem, hogy nem leszek egy arrogáns hülye, mint eddig, de próbálok változni miattad. Csak könyörgöm, legyél megint velem!

 Igen, most már biztosan álmodom. Tony Stark senkinek nem szokott könyörögni, főleg nem nekem. Szívem szerint képen röhögtem volna, de abban a pillanatban megcsókolt és igen, ebből meg tudtam állapítani, hogy mennyire valóságos az egész.

 - Itt aludhatok ma? - Kérdezte fáradt hangon és mintha visszatért volna egy kicsit a régi Tony.

 - Persze. - Mondtam és kézen fogva bevezettem a szobámba.

 Lefeküdtünk aludni és hallgattam, ahogy hamarosan egyenletessé válik a légzése. Álmában magához szorított és úgy éreztem végre megtört a jég. Ebben pedig másnap reggel száz százalékig biztos lehettem, mikor felkelve, még mindig magam mellett találtam a férfit, akiért érdemes volt szenvednem.

Miattad

Bocsánat

 Vártam, hogy hazaérjen. Minden pillanatot megért az, mikor belép az ajtón és rám mosolyog. Még akkor is, ha valójában, mélyen legbelül, nem is nekem szánja. Hiszen Bianca sosem lehet az enyém. Én léptem hátra egyet, mikor már-már beleőrült a tudatba, hogy beleszeretett két férfiba is. Én, aki mindig is a legjobb barátja voltam és ott álltam mellette jóban rosszban. Ő pedig csak belerángatja minden hülyeségbe és hiába próbálok mérges lenni a lányra, nem sikerül. Mikor kidobták őt otthonról, hozzám jött a problémáival és a mai napig egy tető alatt lakunk. Kirángattam a gödör aljáról és ő is megtette ezt velem jó párszor. Nem vethetem most a szemére, hogy elcseszi az életét azzal az egoista Starkkal. Hiába lenne igazam, ő ezt nem látná be. Elvakítja a rózsaszín köd, amitől még az orráig se lát. Ha itt lenne, csak gratulálni tudnék neki. Az órára néztem és megállapítottam, hogy három órája itthon kéne lennie. A szemeim le akartak csukódni, de megígértem, hogy megvárom. Ő pedig azt, hogy időben ér haza. Miért nem tudtam csak egy kicsit kitartani? Lehetséges, hogy akkor engem választott volna. Mérges voltam, de inkább csak magamra. Hiszen amilyen naív, még fel se tűnt neki, mennyire küzdünk mindketten érte. A fenébe is, még mindig szeretem. Ha itt lenne... Akkor sem mondanám el neki, hogy mit érzek. Félreálltam az útból, hogy boldog lehessen.

 - Tudod miért? - Motyogtam félhangosan.

 Annyiszor elképzeltem már, hogy felteszem neki ezt a kérdést, de sose tudtam mi lenne a válasza. Valószínűleg nem értené. Pedig minden miatta van. A vörös göndör haj, a szeplők és az a csilingelő hang, amikor kimondja a nevemet.

 Az ajtó túloldaláról kulcs csörgés hallatszódott át és én arra fordultam.

 - Bocsánat, Thor! Késtem. - Lépett be az ajtón, sugárzó mosolya pedig betöltötte a szobát.

 Sose tudnék rá haragudni.

Kezdő

Nah, Bianca egy kicsit dühös Thorra... A bosszú pedig egyszerre jó és... Inkább olvassatok! :D

.

 Az órára nézve rájöttem, hogy már akkor késésben voltam, mikor lebeszéltem a találkozót. Már valószínűleg mindenki ott volt a Valhallában, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy nem tudtam mit vegyek fel. Közben végig veszekedtem magammal.

 - Te teljesen hülye vagy Bianca. Minek vennéd fel a miniszoknyát a bőrkabáttal? - Morogtam, ahogy a kedvenc ruhadarabjaim ott hevertek az ágyon. - Thor most úgyse érdemli meg, hogy kiöltözzek neki, de mondjuk féltékennyé tudnám tenni, ha olyan ruhába mennék, amiben mindenki megnéz. Nem, azt meg nem igazán szeretem. Hagyjuk a fenébe!

 Végül egy teljesen átlagos szettnél maradtam, hiszen nem kellett soha kiöltözni egy kocsmába. Megfelelőnek találtam az egyszínű nadrágot bakanccsal és hozzá a kék pulóveremet. Sminket most nem volt időm felrakni, csak egy leheletnyit, hiszen azzal, hogy kivasaltam a hajam, rengeteg idő ment el. Bedobáltam minden cuccomat a táskámba és kiléptem a szobámból. Leszaladtam a lépcsőn és meg sem álltam a központi szökőkútig. Ott is csak azért torpantam meg, mert csörgött a mobilom.

 - Mindjárt ott vagyok! - Mondtam barátnőmnek köszönés nélkül.

 - Oké. - Kiabálta túl a hangzavart és lenyomott.

 Sietve tettem meg az út maradékát és enyhe gyomorgörccsel léptem át a Valhalla ajtaját. A bent dübörgő zenéből ítélve nem csak a szokásos banda van itt. Szinte azonnal kiszúrtalak, ahogy a szokásos hátsó asztalnál éppen Raven és Loki társaságában iszogatsz. Egy pillanatig felejtettem rajtad csak a tekintetem, de mintha csak megérezted volna, felém fordultál és elmosolyodtál. Én pedig látványosan félrefordítottam a fejemet és a pulthoz léptem.

 - Egy tequilát kérek. - Intettem a nőnek és mikor elém rakta már nyúltam volna a pénztárcámhoz, de egy kéz megakadályozott benne.

 - Én állom. - Mosolygott rám a mellettem álló és nekem keserű íz járta át a szám.

 - Tony. - Mondtam és megszokásból Raven felé néztem, hátha ki tud menteni engem ebből a szituációból.

 - Szeretem, ahogy kimondod a nevem. - Hajolt le hozzám és éreztem ahogy a bőréből párolog az alkohol.

 - Mennyit ittál? - Húztam el a szám, de mikor a háta mögött megláttam, hogy Thor minket néz, azonnal egy hatalmas műmosolyt erőltettem az arcomra.

 - Nem eleget. - Gondolkodott el látványosan. - Hallom összejöttél az új fiúval.

 Nem akartam a képébe mondani, hogy Thor már legalább két éve egy iskolába jár velünk, hiába később csatlakozott, és azt sem akartam a szemére vetni, hogy semmi köze ehhez, főleg azok után, hogy ő szakított velem. Nem is értettem, miért méreget úgy, mintha egy darab hús lennék.

 - Tudod mit? Erre még meghívhatsz. - Böktem az újabb adag piára, amit kikértem, majd rákacsintottam és elsétáltam onnan.

 Egy kicsit kárörvendően álltam meg a lesokkolt társaságom előtt, akik valószínűleg annyira meg voltak lepődve, mint én. Hiszen Tonyval legalább fél éve nem beszéltem egy szót se.

 - Mi az? Csak láttam, hogy tökéletes. - Mondtam, majd mikor észbekaptam, hogy mi csúszott ki a számon, gyorsan kijavítottam magam. - Mármint az öltönye...

 - Póló volt rajta. - Kelt fel Raven a helyéről egy vigyorral.

 Én pedig, mintha mi sem történt volna, leültem a hosszúhajú srác mellé. Loki követte Ravent a pulthoz és valószínűleg Thor csak erre várt. Abban a pillanatban, ahogy öccse is lelépett, elkapta a derekamat és magához húzva, a fülembe súgott.

 - Ha az volt a terved, hogy féltékennyé tegyél, akkor csak szólok, hogy sikerült. - Morogta mély hangján, majd ráharapott a fülcimpámra. - De olyan játékot játszol, amiben még csak kezdő vagy, én pedig profi.

 Próbáltam a gyomromban lévő pillangókat egyhelyben tartani, de nem igazán sikerültek. Inkább csak felé fordultam és úgy, hogy ajkunk összeérjen, mélyen a szemébe néztem.

 - Honnan tudod, hogy kezdő vagyok? - Mosolyogtam a kék íriszekbe és beletúrtam a szőke tincsekbe.

 Morgás szerű hangot adott ki és mielőtt megcsókolhatott volna, kicsúsztam a karjai közül.

 - Bekapcsolok valami normális számot. - Jártam két lépéssel odébb, miközben a zenegép felé igyekeztem.

 A számok között kutattam, mikor megéreztem a hátamnak nyomódó testet.

 - Alábecsültelek. - Búgta a fülembe és átkarolt. - De most már eleget szenvedtem.

 - Azt majd én eldöntöm. - Nyúltam hátra és végig simítottam az arcán, miközben bekapcsoltam egy Metallica dalt.

 Megfordultam az ölelésében és a Frantic első ütemeire, végre megkegyelmeztem neki.

 - Szólok Lokinak, hogy ma nem alszok otthon. - Mondta két csók között.

 Én pedig csak egyetértően hümmögtem. Ez tényleg jó ötletnek tűnt.