2017. augusztus 23., szerda

Ez nem egy tündérmese

Egyszerűen nem tudom miért... hajnalban felkeltem. 3:42 percet mutatott az óra és beugrott, hogy ma aztán meg kell öljelek. Valamiért három pohár víz után, ezt a számot {d a l} kezdtem dúdolni... Köszönd nekik. Vagy nekem. Vagy egyáltalán ne köszönd... FicWar kitudja mennyi. Jó olvasást #SopheanM.



Egyszer volt. hol nem volt... ja, nem. Ez nem egy tündér mese, itt nincsenek tündér keresztanyák, vagy kedves manók, akik segítenek. A valóság ennél sokkal fájdalmasabb. Zavarosabb és viharosabb. Ijesztő belegondolni, hogy amit felépítesz egy pillanat töredéke alatt elszállhat, te pedig ott maradsz a porban, vérző térddel, összetört szívvel és a végén nem marad semmid. 

~~0~~

- Ez a legcsodálatosabb hely, amit valaha láttam! - Ugrott a nyakamba örömtől könnyes szemekkel. Szerény mosoly kíséretében öleltem át a derekát és azt éreztem, hogy végre révbe értem. Befejeződött az állandó harc, a nyugodt élet után való sóvárgás. Ha Ő mellettem van, többé nem kell elveszettnek lennem. 
- Szerintem is nekünk való. Hatalmas a kert. Tarthatnánk kutyát... - Dobtam fel az ötletet. Ismertem már annyira, hogy ilyenkor mindenféle győzködés nélkül igent fog mondani.
- Ha szeretnéd. - Mosolyodott el és ámulva simított végig ismét a konyhapulton. - Hihetetlen, hogy ez a mi fészkünk lesz. 
- Azért választottam ezt, mert hasonlít a régi házunkra. Itt igazán otthonosan érzem magam, neked pedig tudtam előre, hogy tetszeni fognak a színek és az elrendezés. - Magyaráztam zavartan. 
Összeköltözni valakivel, akit szeretsz. Jó ötletnek tűnik, de egy kissé félelmetesnek is. Azt hinné az ember, hogy gyerekkorom óta már minden furcsaságot láttam. Az igaz, hogy többször meghaltam, megszállt az ördög, elveszítettem a lelkem. Mégis most féltem a legjobban egész életemben. Ismeretlen utakra léptem.
- Szeretlek! - Ölelt át, én pedig tudtam, hogy minden rendben lesz.
- Én is téged Sophean. 

~~0~~

Delet ütött az óra, mikor kinyitottam a szemem. A puha ágy kényelme, az orromba kúszó ebéd és az öblítő illata, amit az ágynemű árasztott, fenomenális volt. Soha eddigi életem folyamán nem éreztem magam ennyire otthon. Sóhajtások közepette bújtam a papucsomba és vánszorogtam ki a konyhába. 
Az ajtófélfának dőlve hitetlenkedtem, hogy a tűzhely mellett táncoló lány az enyém és csak is az enyém! 
- I was broken from a young age
Taking my sulking to the masses
Writing my poems for the few
That look at me, took to me, shook to me, feeling me
Singing from heartache from the pain
Taking my message from the veins
Speaking my lesson from the brain
Seeing the beauty through the... - Énekelte. Imádtam a hangját, egyszerűen maga volt a nyugalom szigete. Nem akartam megzavarni, így megvártam, amíg magától észrevesz. 
- Baszki! - Kapott a szívéhez, ahogy egy összetett riszálós mozdulattal megfordult és meglátott. - Muszáj így settenkedned? 
- Mi a kaja? - Vigyorogtam, mint aki meg se hallotta a szidást. Semmi nem tudta elrontani a földöntúli boldogságomat. 
- Mustáros csirke, vegyes köret. - Csóválta a fejét. 
- Miért nem keltettél fel? - Loptam egy almát a háta mögötti kosárból és enni kezdtem a válaszra várva. 
- Ki voltál merülve. - Legyintett. - Lassan felöltözhetnél, mert Dean-ék két óra múlva megérkeznek. Nem hinném, hogy kíváncsiak az alsógatyába bújtatott kerek fenekedre. 
- Nem tetszik? - Tetettem csalódottságot. 
- Sam Winchester! Most azonnal fogod magad, felmész és felöltözöl. - Adta parancsba. Annyira aranyos volt, hogy alig ért a mellkasomig, mégis fakanállal a kezében fenyegetett. Mikor megismertem, már akkor tudtam, hogy kemény csaj. Épp egy démon gyilkolászott Arizonában, amikor belebotlottunk. Pici volt, makacs és rettentő gyors vadász. 
- Igenis! - Szalutáltam egyet, de kipirosodott arccal próbált rácsapni a hátsófelemre, amitől ügyesen kitértem és inkább eleget tettem a parancsnak. 

~~0~~

A vacsora igazán jól telt. A bátyám és a barátnője... Barátnője. Még mindig ízlelgetnem kellett a szót. Soha nem hittem volna, hogy valaha egy mondatban lehet ezt a két fogalmat említeni. Örültem nekik, mert Dean sem maradt egyedül miután eljöttem. Igaz, ő máshogy találta meg a boldogságot. Beköltöztek a bunkerbe, tovább csinálták a vadászatokat. Együtt. Talán így még nagyobb volt az ösztönzés. A lány egyetemes létére, igazán passzolt Dean-hez. Nagyszájú volt, vagány és nagyon ügyes. A két ellentétes oldal pedig eléggé kezdett megbékélni a helyzettel. A két fajta módszert vegyítve nem igazán volt olyan lény, amit ne sikerült volna leradírozni a térképről. 
Néha hiányzott. Az Impala jellegzetes illata, a gyerekkoromat idézte. A jobb első ülés, az úton lévő kajáldák. A csíkok, amik végtelen mennyiségben jöttek és jöttek az út közepén... 
Mégis tudtam, hogy jól döntöttem. Elzavarva a depressziós gondolatokat, magamhoz húztam szerelmem meleg testét és démon mentes álomba zuhantam.

~~0~~

Jodyék-nál nagy-nagy családi összejövetelt tartottunk. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem egyik legmeghatározóbb napja. A zsivaj, amit Claire és Dean pasizásról folytatott vitája generált, nem igazán akart alább hagyni, így Jody hangosan elüvöltette magát.
- Csendet! csend legyen, vagy esküszöm mindenkit a sarokba állítok és nem kaptok vacsorát! 
Elnémultak, akár az öt éves gyerekek, akiket az anyjuk abban a percben életükben először szidott meg. Halkan felnevettem, de nem szóltam egy szót se. 
- Ne végre. Sophean mondani szeretne valamit. - Adta át neki a szót pótanyánk. Kíváncsian vártam, mi lesz az. Felállt és szeretetteljesen végig mért. A gyomromban éledező pillangókat nehezemre esett visszanyelni. 
- Nem fogom szaporítani a szót. Igazából azt sem tudom, hogy kellene ezt... egy a lényeg. - Zárta rövidre. - Samnek és nekem kisbabánk lesz. 
A szoba fordult egyet körülöttem. Az asztalon tanyázó tányérok cikáztak. Megráztam magam, majd zavartan a hajamba túrva igyekeztem valamit kinyögni, de a torkom sivataggá vált. 
- Ez biztos? - Suttogtam, talán csak magamnak. Megállás nélkül bólogatni kezdett. 
Nem emlékszem, hogy kerültem mellé, csak arra, hogy nem tudom elengedni és patakokban folynak a könnyeim. Gyereket vár. 
- Nagybácsi leszek. - Vigyorgott Dean teljes önkívületben. 

~~0~~

- Most tényleg azt akarod, hogy ne menjek? - Kérdeztem meg századjára, de bosszantott a válasz.
- Nem érted meg, hogy veszélyes? - Üvöltött teljesen kikelve magából.
- Már mondtam. Egy egyszerű kopogószellem. Ezerszer csináltam ilyet. - Győzködtem. Azóta vitáztunk, hogy Dean felhívott, miszerint segítenem kellene egy állammal odébb. Nagyon örültem neki, hiszen a vér nem válik vízzé és már nagyon szerettem volna ismét kézbe venni valami fegyvert. 
- Sam, nem tudhatod mi vár ott. Te tudod a legjobban, hogy a sötét kiszámíthatatlan. - Ült le az ágy szélére. Mellé telepedtem és végig simítva domborodó hasán, puszit nyomtam a hajába. 
- Minden rendben lesz. Visszajövök hozzátok épségben. Ígérem. 
- Szeretlek. - Döntötte a vállamra a fejét. - Ha nem érsz vissza holnap reggelre, esküszöm megkereslek és én magam öllek meg. A gyerekednek szüksége van az apjára. 
- Nekem pedig rátok. 

~~0~~

A telefon kiesett a kezemből. Az nem lehet! Dean hangja a távolból csengett. Képtelen voltam fókuszálni. Túl erős volt a fájdalom. Nem törődve a bátyámmal a kórházba hasítottam. A pultról mindent lesöpörve követeltem, hogy engedjenek be hozzá. Senki nem hallgatott rám. Hát nem értették? Miért nem értették, hogy az életemmel játszanak?! Mi van, ha mást akartak hívni? Ha másik terhes nőbe hajtott bele a kamion és a főúton, te jobbra kanyarodva, épségben hazaértél. Nem vetted fel. Lehet épp fürödtél. Nem hallottad. Átkozom magam, de azt kívántam, bárkinek az élete árán, hogy ne te legyél.
A folyosókon rohanva találtam meg a kórtermet. A kis, kör alakú ablakon keresztül már láttam. Az ágy hófehér lepedővel letakarva. Egyetlen dolog szúrt szemet és az a lelógó kéz, amin ott virított a pici, lila köves gyűrű. A tőlem kapott, szolid ékszer. Kecses volt és sugárzó. Akárcsak te. 

Darabokra hullottam. Azt kívántam bárcsak Lucifer kínozna még ezer évig a Pokolban, csak ezt ne... 

~~0~~

Nélküled üres és hideg a világ, túl sok az ember. Fáj. Ennyi idő elteltével is veled álmodom minden éjszaka. Arra kérsz, maradjak. Nem hallgattam rád. Önző voltam. Most bármit megtennék egy mosolyért miközben átölellek. Lehetetlen. Lejárt az időnk. Már nem vagy más, csak egy emlék. Egy a sok megélt pillanat közül. 

Ennek az emléknek köszönhetem, hogy itt van velem ez az aprócska, újszülött élet, ami megváltoztatja ezt a mesét. Az elvesztésed azt hittem a vég, mégis egy új kezdet lett. A nővér megragadva cibált egy másik hely felé. El, tőled távol. Az üvegen keresztül új célt adott az életemnek. Az inkubátorban egy aprócska ember szuszogott. "Thomas", jutott eszembe az egyik reggeli beszélgetésünk. A nap még épphogy beszűrődött, te máris a kicsivel foglalkoztál és beszéltél hozzá. Az apró csoda, ami téged és engem örökké összeköt. Egyedül álltam ott és tudtam, hogy sírnál, mégis te lennél a legboldogabb. 

~~0~~

Már most félelmetesen fáj, hogy nem leszel. Nem is az, akik ketten lehettünk volna. Vagy nem azok a mesék, amikben sose lesz helyed. Hanem azok a percek, melyek nem folytatódnak.

1 megjegyzés:

  1. NAJÓ. NAJÓÓÓÓÓÓ. IMÁDLAK de.. de.. de.. én.. meg ő.. THOMAS.
    KÖSZÖNÖÖÖM. <3 ( bocsánat ezután ennyi telik tőlem. )

    VálaszTörlés