2017. március 30., csütörtök

Hiányzó alkatrész - 1. fejezet

Through the Never

A konyhából jövő hatalmas csörömpölésre azonnal kipattantak a szemeim. A sötétítő mögül már beszűrődött a napfény, az éjjeliszekrényen lévő óra pedig majdnem delet ütött. Kóvályogva tornáztam fel magam vízszintes helyzetbe, így a takaróm lecsúszott a földre, én pedig szenvedő sóhajok közepette utána. 

- Gyűlöllek reggel. - motyogtam két ásítás között. Négykézláb kúsztam el a szekrényem melletti székhez. Tele volt pakolva ruhákkal, amiből szemezgettem párat. Egy sötét lila felső, fekete cső nadrág, hosszú szárú magassarkú csizma. Tökéletes. Gyönyörködtem az új cipőmben egy darabig, aztán rávettem magam és kihúztam a függönyt. - Ez fáj. - Hunytam le a szemem, hiszen a fény vakított, a másnaposság pedig az agyam központjáig hatolt. Felkaptam az asztalon lévő napszemüvegek közül egyet, amiben elviselhetőnek éreztem a helyzetemet, majd megindultam a rombolás irányába. Lena már épp az összetört pohár darabjait takarította. Kiegyenesedve rám emelte kék szemeit, én pedig rájöttem, hogy bizony már futni is volt, amíg az igazat álmát aludtam.
- Felébredt az álomszuszék. - Csóválta meg a fejét, mire a szoros lófarokból pár szőke tincs az arcába hullott.
- Hagyj már! Inkább azt mondd meg, hogy mitől sampon ízű a szám. - Nyújtogattam a nyelvem. Rettentő rossz íze volt.
- Figyelj Mira. - Igen, ez volt a nevem. Igazából Zelmira S. Fuentes, de nagynénémnek csak Mira. Elena magához fogadott, mikor anyám meghalt. Az apámnál nem maradhattam, hallani sem akart róla, hogy vele éljek.
- Ne kezd ismét a prédikációt, könyörgöm. - Emeltem fel a két kezem védekezően. - Tudom, huszonhárom éves vagyok, szerezzek állást és ne lopjam a napot. - Forgattam meg a szemem. Nem akaródzott ismételten végig hallgatni egy hegyi-beszédet. Lena mániája az volt, hogy tönkreteszem az életem a folyamatos önpusztítással. Az én szemszögemből inkább szórakozásnak neveztem volna. 
- Azt akartam mondani, hogy pár napra el kell menjek. Azt viszont a múltkori rendőrségi ügyedből kifolyólag nem hagyhatom, hogy egyedül garázdálkodj. - Szemforgatással válaszoltam. Mi olyan nagy dolog abban, hogy poénból bolti lopáson loptak? 
- Nem kell mellém babysitter. - Ellenkeztem és inkább az asztalon lévő fésűvel kezdtem kibontani a a hajamban lévő csomókat. Szerencsére a fekete, szögegyenes hajam azonnal engedelmeskedett. 
- Nem is mondtam. Apádhoz mész. - Jelentette ki, nem törődve a véleményemmel. 
- Évek óta nem láttam. - Szóltam közbe, de továbbra sem figyelt rám. 
- Szedd össze a cuccaidat és délután kettőre legyél ott! - Dobálta be a mosogatni valót a tálcába. - Fel fogom hívni apádat és ha nem érkezel meg, kiteszlek. Indulnom kell. - Kötötte ismét copfba a haját, én pedig rá kellett jöjjek: mehetek pakolni. Durcásan és kicsit félve rohantam a szobámba, ahol egy bőröndbe dobáltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Sminkeltem egy gyorsat, aztán elköszönve az üres háztól, kiléptem az ajtón. 

Tudtam hol lakik az apám, de négy éves korom óta egyszer sem jártam nála. Néha telefonon beszéltünk, ahol állandóan tudomásomra adta, hogy nem szeretné, ha meglátogatnám. Már csak egyetlen kérdés maradt: Hogy a jó istenbe fogok eljutni Dél-Dakotába, Nebraskából? Több lehetőség is szóba jöhetett, mint például feltörni egy bankautomatát, hogy legyen pénzem tömegközlekedésre, vagy stoppolni. 
- ATYA ÉG! - Akadt meg a szemem a megoldáson. Földhöz vágva a kerekes bőröndöt, szaladtam a kiszemelt csoda közelébe. Egy gyönyörűséges éj fekete '67-es Chevy Impala tárult elém, eredeti bőrülésekkel és felnikkel. 
- Bárcsak az enyém lennél szépségem. - Feküdtem a motorháztetőre és simogatni kezdtem a csillogó fényezést. 


Megráztam a fejem és körbenézve, nem e lát meg valaki, egy hajcsattal ügyesen kinyitottam a zárat. Mosolyogva bepattantam a volán mögé. - Szeretlek baby... - A tenyerembe simulva ámuldoztam az autó szépségén. Kettő mozdulattal felbőgettem a motort, aminek pontosan olyan hangja volt, mint elképzeltem. Kevesen tudták rólam, de imádtam az autókat. Nem egyet elkötöttem már, de ez valamiért különlegesnek számított. Egy igazi csoda-járgány.  Az anyósülésen bekötöttem a bőröndöt, nehogy véletlenül baj érje a lábbeliket és a kedvenc ruhakölteményeimet, aztán beletapostam a gázba. 
Azt már nem láthattam, hogy két ideges férfi utánam üvöltözik, míg az egyik elszürkült arccal, levegő után kapkodva igyekszik infarktus nélkül túlélni a kis manőveremet...

Útközben bekapcsoltam a lemezjátszót, ahonnan felüvöltött a Metallica Fekete lemeze, max hangerőn.
- Jó ízlésed van Mókuska. - Vigyorogtam és a kormányon dobolva kezdtem énekelni az Enter Sandman-t. "Exit, light. Enter, night. Take my hand, We're off to never-never land!" Jó kedvűen kanyarodtam be a birtokra. Mindenhol roncsok és vasdarabok, egyedül a kis házikó álldogált épen, aminek a kapujában ott parkolt a kiskoromból jól ismert '68-as Ford F-350-es. Mély levegőt véve szálltam ki a kocsiból és reszkető kézzel bekopogtam. A bejárati ajtó semmi perc alatt kinyílt. Hosszabb reakció időre számítottam. Ott állt Ő. Kockás szakadt ingben, olajos farmer és baseball sapka. Őszülő szakállát morzsák tarkították, én mégis azt az embert láttam magam előtt, aki utoljára láttam. 
- Szia Apu. - Találtam meg a hangomat. Nagyokat pislogva mordult fel. 
- Zelmira, mit keresel itt? - Igazította meg a fején lévő sapit.
- Lena küldött. Azt mondta meg lett beszélve... - Magyarázkodtam. Apám kiállása tiszteletet parancsoló volt. Nagyon sok mindenben hasonlítottam rá, még ha le is tagadtam volna szívem szerint. Morcos voltam, ha valaki butaságokat beszélt. Szerettem a magam útját járni és persze az autók iránti imádatomat is tőle örökölhettem.
- A nagynénéd egy boszorkány. - Mondta leginkább magának. - Meddig maradsz? 
- Pár napot. Csak amíg haza nem ér. - Zártam rövidre a témát. 
- Hogy sikerült idáig eljutnod? - Vonta fel a szemöldökét és feltűnően méregetni kezdte az Impalát. 
- Elkötöttem ezt a csodát. - Húztam el a számat. - Ott ácsorgott magában. 
- A gazdája meg ne tudja. - Somolygott, amit már alapjáraton vészjóslónak kellett volna érzékelnem, de akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Inkább vetettem még egy pillantást a KAZ-2Y5 rendszámra és bevonultam a poros könyvekkel és üres sörösüvegekkel teli lakásba. 

Pár nap múlva olajos kantáros nadrágban és feltűrt kék flanel ingben buheráltam egy nem rég behozott, teljesen rozsdás Chevrolet Camaro SS Convertible 1969 típusú citromsárga járgányt. Abban a pillanatban, hogy letette a tréler, lecsaptam rá és képtelen voltam abba hagyni a felújítást. Akartam ezt a kocsit. Teljesen a magaménak éreztem. Éppen egy foltos rongyba törölgettem a kezem és a homlokom, miután a motort tisztogattam és igyekeztem életet lehelni belé, mikor csattogó-zakatoló hangot hallatva megállt az udvarom egy gépjármű. Egy rikító metálkék Opel Kadett volt, benne két ismeretlen férfi. Az egyik felajzva szaladt körbe az udvaron és megállt az Impala mellett.
- Baby! Édes kicsikém. - Simogatta a csomagtartót, mint valami elmeháborodott. Utoljára magamtól láttam ilyen reakciót. Szimpatikusnak tűnt a hozzáállása. A másik csak fejcsóválva figyelte és telefonon beszélt valakivel. Apám alakja bukkant fel az ajtóban. Ahogy meglátta a két vadidegent, a nyakukba borulva ölelgette meg őket. Én ilyen üdvözlést soha nem kaptam tőle. Talán ők a fiai. Akik vele nőttek fel. - Jegyeztem meg magamban. Savanyú szájízzel szedegettem a fekete pacnikat a könyökömről, de hígítóval sem nagyon akart oldódni. Féltékeny voltam. Idegesen súrolni kezdtem, aztán földhöz vágtam az anyagot. Kit érdekel kiket ölelget ez az ismeretlen sperma donor?! Soha nem érdekelte mi van velem. Itt él egyedül, de nem akarta velem tölteni az idejét. Egy igazi seggfej! 

- Mira! - Hallottam meg a hangját. Számat rágcsálva mentem közelebb hozzájuk. Minél kevesebb lett a távolság, a két férfi annál magasabb és jóképűbb. A 163 centiméteremmel és 50 kilómmal nem éppen tartoztam a nagydarab emberek társaságába. 
- Bobby... - Súgta a magasabbik ismeretlen. - Ő kicsoda? 
- Sam. Dean. - Nézett végig a srácokon. - Ő itt a lányom. Zelmira S. Fuentes, azaz Zelmira Singer Fuentes. 
- A lányod? - Döbbent le az Impala-szerelmes. Zöld szemei kikerekedve méregettek, hol engem, hol apámat. Felvont szemöldökkel töröltem a nadrágomba a kezem és feléjük nyújtottam. 
- Mira Singer. - Hangsúlyoztam ki a rövidített vezetéknevem. Egy darabig méregettek, aztán egyesével bemutatkoztak. 
- Sam Winchester. - Mondta a magasabbik. 
- Dean Winchester. - Biccentett a másik, de a kézfogást nem fogadta el. Fújtatva vontam vállat, miközben halkan elmormoltam az orrom alatt egy "bunkó"-t és Bobbyra nézve vártam a további instrukciókat.
- Mira, az Impala, amivel érkeztél, Dean tulajdona. Tőle loptad el. 
- Ugye csak viccelsz? - Vigyorodtam el, de láttam, hogy a kocsi gazdája elég morcos hangulatban van. 
- Nem szórakozik. Baby az enyém. - Dörrent a srác hangja ingerülten. 
- Jó az ízlésed, Mókuska. - Kacsintottam rá és nevetve visszavonultam a garázsba. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése