Taco

Jennek, a mai második adag. Bocsi a késéssel, remélem tetszeni fog :D Át sem néztem, mivel anyám gépét nyúltam le és jelenleg is itt ül velem szemben és bámul, hogy mikor fejezem be már végre. Lehet, hogy a következő kihívást is ez a páros nyeri? Szerettem velük írni XD Jó olvasást!

 Egy pillanatra megtorpant a bejárat előtt.

 - Csak nem félsz, Malfoy? - Tettettem meglepődést, pedig számítottam arra, hogy meghátrál.

 Bár, már az is hatalmas előre lépés volt, hogy ki tudtam rángatni a mugli világba és még nem átkozott el egyetlen varázstalan embert sem. A megvető nézésével viszont nem tudtunk mit kezdeni. Valószínűleg genetikailag van belekódolva a vérvonalába.

 - Csak szeretnéd. - Nyelt egy nagyot és kinyitotta az ajtót, hogy előre engedjen.

 A bent terjengő otthonos illat azonnal megcsapott. Régi ismerősök köszöntek rám és mind különös tekintettel mérték végig a mellettem szoborként álló, bár igen udvarias férfit.

 - Ő kicsoda, Liv? - Nézett végig rajta, (a lassan már azóta pultban álló nő, mióta az eszemet tudom) Miranda.

 - Egy barátom az iskolából. - Hazudtam félig.

Tényleg az iskolából ismerem, de nem igazán mondanám a kapcsolatunkat barátinak. Inkább... Nem is tudom. Mégis. Képes volt lejönni ide egyedül, a szülei tudta nélkül nyáriszünetben. Mi a fene történhetett vele?

 - Én miért nem tudtam ilyen suliba járni? - Irigykedett Mir és elém is rakta a két adag ételt.

 - Imádlak, köszönöm. - Vettem kézbe fizetés után a tányérokat, hogy aztán lassan odaszambázzak az asztalunkhoz.

 Levetettem magam a szemben lévő székre, s mint aki jól végezte dolgát, kicsomagoltam az ebédemet.

 - Ez micsoda? - Nézett a szőke férfi úgy az ételre, mintha minimum egy halálos átokkal találta volna szembe magát.

 - Lucius, ez egy taco. - Magyaráztam neki úgy, hogy ő is megértse. - Ezt itt nálunk igazán szeretik enni az emberek.

 - Nem értem miért. - Húzta el a száját és inkább az arcomat kezdte fürkészni.

 Zavaromban enni kezdtem, ő pedig bámult. Ami természetesen még jobban zavart.

 - Oké, mi történt? - Tettem le a félig megevett mexikói kajámat, hogy megtörölhessem a számat egy szalvétával.

 Lucius természetesen egy ujjal sem nyúlt az övéhez.

 - Semmi, nem történt semmi. - Mosolyodott el, de mint mondtam már, az arca valahogy túl kegyetlen volt ehhez a mozdulathoz, hogy kedvesnek tűnjön.

 - Eljöttél egészen a varázstalan világba, hogy nézd, ahogy én tacot eszem. - Könyököltem fel az asztalra és próbáltam komolynak tűnni, de mivel eléggé meglepett az érkezése, nem volt időm gyakorolni azt az arcomat.

 - Korán reggel becsöngetsz hozzánk, kijelented a szüleimnek, hogy azonnal jöjjek le a szobámból, az ég szerelmére, láttál engem pizsamában és kócosan, majd azt is végig nézted, ahogy betolok egy fél tacot, és még mindig nem akadtál ki! Szóval mi történt? - Adtam ki magamból a reggel óta felhalmozódott kíváncsisággal elegyedett dühömet.

 Nem tudtam miért vagyok mérges, csak úgy éreztem, hogy ezt így illik. Dühösnek kell lennem, amiért hívatlanul betolakodott a saját kis terembe, az életembe, mikor senki nem kérte, hogy itt legyen. És mégis! Most itt ülök a kedvenc ebédelő helyemen, Lucius Kibaszott Malfoy-al és próbálok valami logikus magyarázatot találni erre az egészre.

 - Csak látni akartalak, Liveth. - Szakította félbe kitörésemet nyugodt hangjával.

 És életemben először Lucius olyan mosolyt tudott nekem mutatni, ami nem egy kígyóéra emlékeztetett, hanem egy érző emberére. Valahogy ez lehetett az a pillanat, mikor beleszerettem.