Aludj csak, én álmodom

Nővéremnek, Dean Winchesterből sosem elég... Csak egy kis kapkodás... Át se néztem, mielőtt közzé tettem, bocsi előre is... :)

   A mellkasom szétfeszíti az az idegen, mégis ismerős érzés. Gyász. Megszűnt a világ, elszürkült minden. Soha nem éreztem ennyire magányosnak magamat. Igen, haltak már meg ismerőseim, de ő más volt. Dean mindenben más volt. Nincs még egy olyan, mint ő és soha nem is lesz. Három nap. Kereken hetvenkét órája nem aludtam. Mióta ő nincs. Egy olyan világban éltem, ahol biztosan tudtam, hogy van mennyország és pokol, Jack pedig biztosított róla, hogy mindenki oda fog jutni, ahova ténylegesen megérdemli. Hittem, hogy Dean jó helyen van. Már csak egy dolog volt, ami aggasztott. Nélkülem.
 - Aludnod kéne.
 Sam hangjára összerezzenek. Ő se beszélt túl sokat az elmúlt napokban. Nem tudom, hogy mit csinált ezalatt az idő alatt. Én a Deannel közös ágyunkon ülök és felváltva bámulom a plafont, majd az órát.
 - Neked is. - Jut eszembe válaszolni.
 Elmosolyodik. Ismerem ezt a mosolyt. Ugyan ez lehet az én arcomra fagyva, mégis, ahogy Sam távolodó lépteit hallgatom, ráveszem magam, hogy megmozduljak. Először csak az ujjaimat. Még érzem őket. Ismét sírni akarok. Az ujjak, amik annyiszor túrtak azokba a kócos tincsekbe.
 - Aludni kell. - Mantráztam félhangosan.
 Eldőltem az ágyon, bele a Dean illatú párnák közé. Felzokogtam. Nem fogom kibírni nélküle. Nem fogom kibírni egyedül. Eszembe jutott az utolsó mosolya és a nevetése. Ezzel a képpel próbáltam életben tartani magam.

 Levegőt kapkodva ültem fel az ágyon és azonnal a bal oldalamra néztem. A tény, hogy az idősebb Winchester ott feküdt mellettem hatalmas megkönnyebbülést okozott. Észre sem vettem, mikor kezdtem el sírni.
 - Miért nem pihensz? - Hallottam meg azt a bizonyos morgós, ébredés utáni hangját.
 Szívem ismét megfacsarodott. Egyre hangosodó szipogásomra már tényleg felült Dean is.
 - Mi a baj? - Kérdezte úgy, mintha ez lenne a világ legnagyobb kérdése.
 Felkészült arra, hogy a legapróbb kis dolgot, ami megbántott, megölje. Szemeiből igazi aggódás sugárzott.
 - Csak... Mindegy. - Töröltem pizsamám ujjába a szememet, de nem akartak elapadni a könnyeim.
 - Meséld el. - Kérlelt úgy, hogy közben arcomat a kezébe vette.
Hüvelykujjával óvatosan simított végig bőrömön.
 - Szörnyű volt. - Elakadt a hangom. - Meghaltál, nem voltál többé. Én azt... Nem bírnám elviselni.
 Dean összevonta szemöldökét, aztán lassan elmosolyodott. Óvatosan megcsókolt, majd félretolva a hajamat, a fülemhez hajolva, remegő hanggal súgta el a titkot.
 - Drágám, most is álmodsz.