Dean:
Egy üveg bort kortyolgatva ültem az Impalában és vártam, hogy végre be tudjak menni a látogatási időben. Persze beosonhattam volna, de most még mindig a tökéletes férj szerepet játszottam. Tökéletes, na persze. Ha az lennék, nem hagytam volna, hogy ez megtörténjen. Szerencsére James már hívott és a nyolcadik nem fogadott után felvettem neki. Az első ijedtség viszont hamar elillant és csak hálás volt nekem, amiért ő most nem lehet a lánya mellett, de én itt vagyok. A piciről egy szót sem szóltam. Megint csak oda térek vissza, hogy nem lenne itt, ha hamarabb mozdulok. Most viszont nem csak az önmarcangoláson járt az eszem. Ma bementem egy boltba és megálltam a babarészeken. Kezembe fogtam a ruhákat és szörnyülködtem egy sort a pelenka árán. Mégis szinte összeszorult a torkom, ha arra gondolok, hogy tényleg apa leszek. Vajon Demona tudta, csak nem szólt róla? Vagy nekem kell vele közölnöm? Mi van, ha ő nem szeretne gyereket? Rosszabbnál rosszabb teóriákat gyártott az agyam. Inkább ránéztem a telefonom órájára és megnyugodva konstatáltam, hogy végre elindulhatok befelé. A hosszú fehér folyosók, a fertőtlenítő szag. Alapjáraton gyűlöltem, most pedig úgy siettem végig, hogy nem érdekelt. Az ajtónál megtorpantam. Az orvosok reggel azt mondták, hogy az este folyamán felébredt. Szerencsére nem zargatta senki, hiszen a rendőröknek elég bizonyíték volt az irodában talált kamera felvétel.
- Mr. Potter. - Közeledett egy mosolygós nővér. - Kérem fáradjon be, a felesége már nagyon várja.
Mielőtt kihúzhattam volna a felelősség alól, benyitott és szinte belökött az ajtón. A hófehér ágyon, már kevesebb géppel körülvéve, ott feküdt az az ember, akiért feláldoznék bármit.
- Csak a szokásos vizsgálatok, és már itt sem vagyok. - Nyújtott egy pohár vizet Monának. - Úgy néz ki a sebek gyorsan gyógyulnak, valószínűleg holnap már haza is engedik Mrs. Potter.
Demona próbálta visszafogni a röhögését, de a pohár tartalma a takarón landolt. Szebben mondva sugárban köpte ki a vizet a név hallatán. Én pedig csak feltűnésmentesen megvontam a vállam. A nővér tényleg hamar végzett, én pedig addig az ágy mellé húztam egy kis széket és megfogtam a feleségem kezét. Szavak nélkül kommunikáltunk.
Jól vagy?
Igen, te nem sérültél meg?
Teljesen jól vagyok.
Mennyit mondtak el az orvosok?
Mindent tudok.
Az utolsót félve bólinttotta, de szeme mosolygott.
- Holnap hazamehet, de holnap után vissza kellene jönni kötözésre. - Mondta a nővér, majd magunkra hagyott.
Közelebb hajoltam és megcsókoltam.
- Babánk lesz. - Harapta be a száját és várta a reakciómat.
- Igen. - Mosolyogtam és megszorítottam a kezét.
Elsírta magát én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy magamhoz ölelem.
Desdemona kiadta a parancsot. Nekem kell felhívnom a húgát, hogy mindent elmondjak neki. Ennél még az is jobb lett volna, ha a purgatóriumba küld. Vagy, ha elevenen megnyúz. Nem is tudom, hogy ezt most amúgy azért csinálta, hogy jobb legyen a kapcsolatom Lorelai-al? Mert, ha igen, akkor szerintem rossz úton halad. Beletörődve sorsomba, kikerestem a számát a telefonomból és rányomtam a nevére.
- Baj van? - Kérdezte köszönés nélkül.
- Neked is szia. - Válaszoltam a lehető legilledelmesebben. - Nem, már nincs.
Szinte hallottam, hogy egy pillanatra megfagy a levegő, majd baljós hangsúllyal kérdezett rá.
- Már nincs?
Jobb túlesni rajta.
- Igazából Monát meglőtték a vállán és az oldalát is érte egy golyó, de mind begyógyul, aztán az orvosok közölték, hogy terhes, de holnap után jövünk vissza kötözésre. - Hadartam el gyorsan és reménykedtem, hogy nem veszi ki a lényeget.
Még így is hallottam elakadó lélegzetét.
- Dean Winchester, én meg foglak...
Kinyomtam a telefont.
Desdemona:
Elfogadom a tényt, hogy amiért megsérültem, tényleg kell néha a segítség, de az nem azt jelenti, hogy egy szabad pillanatom sem lehet. Ezt természetesen el kellett magyaráznom Deannek is.
- Most komolyan ott fogsz ülni és..? - Néztem fel a könyvem mögül.
Az ajtófélfának támaszkodva bámult.
- Csak nézlek. - Mosolygott, amitől nem tudtam rá haragudni.
Lehunytam a szemem. Nem elég, hogy még nem szóltam apának, de most komolyan végig akarja hallgatni, ahogyan kiheréli őt?
- Épp készültem felhívni apát. - Ültem feljebb, hogy a telefonomért nyúlhassak.
- Ugye megvédesz, ha meg akar ölni? - Kérdezte és igazi kétségbeesést hallottam ki a hangjából.
Intettem neki, hogy ha lehet, hagyjon kivételesen egyedül, amit meg is tett. Először Lorit szerettem volna felhívni, hiszen csak azért küldtem rá Deant, nehogy én kapjam a nagyobb adag kiakadást. Szinte még egyet se csengett, már hallottam is húgomat.
- Fél óra és ott vagyok. - Közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Szia neked is. - Nevettem fel.
- Jobban vagy? - Enyhült meg a hangja azonnal.
Elmeséltem neki, hogy pontosan mi történt. Kinevetett, amiért egy ember bánt el velem ennyire, de nem is vártam nagyon mást tőle. Humorral oldja a hangulatot, pont, mint Dean. Nem is értem miért nem jönnek ki jól egymással. Régen, mikor Johnnal meglátogattak minket, úgy nézett ki, mintha több lett volna köztük, mint barátság, aztán Dean eltűnt, mint később kiderült, meg akarta keresni az apját. Hosszú történet az övéké.
- Le kell tennem. Még apának nem mondtam el semmit. - Nyeltem nagyot.
- Mona, csak, hogy tudd - kezdett bele -, szerettelek.
Nevetve nyomta rám a telefont. Az órára néztem. Az előbb azt mondta, hogy fél óra és itt is van. Akkor már csak alig pár percem maradt apával megvitatni az unoka témát. El se hiszem hogy azért kell felhívnom, hogy elmondjam neki, nemsokára nagypapa lesz. A gondolatra majdnem felröhögtem.
- Szia, kincsem. - Hatolt át a világon keresztül megnyugtató hangja.
- Szia. - Köszöntem elszoruló torokkal.
- Remélem jól vagy. - Morogta fenyegető hangon.
- Tegnap hazaengedtek már. - Közöltem a jó hírt. - Ma pedig csak egy kötözésre kell mennem, meg néhány vizsgálatra. Lori viszont úton van ide.
Mintha az a pillanatnyi szünet, amiben megemlítettem húgom nevét, elég lett volna arra, hogy levonja a következtetést. Valami más is történt. Nem kérdezett semmit, csak várta, hogy én mondjam ki.
- Apa, terhes vagyok.
Egy másodpercig azt hittem kinyomta a telefont, és hirtelen hálát adtam azért, hogy ő éppen nem tartózkodik ezen a földrészen. Berlinben vadászik valamire, amiről eddig semmit nem mondott.
- Rendben. - Mondta nagyon hosszú szünet után.
Gyanús volt. Már épp szóvá is akartam tenni, hogy ez túl könnyen ment, mikor...
- Készülj fel arra, hogy hamarosan özvegy leszel. - Negédes hangjából nem gondolhattam semmi jóra.
- Apa, házasok vagyunk. - Próbáltam ész érvekkel szolgálni.
- Ez nem jelenti azt, hogy gyereket kell csinálnia neked. - Morogta azonnal.
Még hallgattam egy darabig, hogy ha hazajön milyen és hány módon fogja megölni a férjemet, aztán elköszöntünk egymástól.
Zombi üzemmódban tettem le a telefont és óvatosan felkeltem. A kezem fel volt kötve, az oldalamon pedig még mindig ott volt a varrat, ezáltal a kötés is. Mégis tudtam, hogy hamarabb ki kell érnem, mint, hogy Lorinak, ne adj Isten Dean nyisson ajtót. Siettem, ahogy a sérüléseim engedték, de elkéstem. A férjem az ajtóban állt, a húgom pedig egy pisztolyt tartott a fejéhez.
- Első számú figyelmeztetés. - Húzta ki magát, majd eltette a fegyvertartójába.
Sam:
Hamarabb haza értem volna, ha út közben nem kapok egy jó kis defektet. Egy nagyon keveset csúsztam csak, de ez pont elég volt ahhoz, hogy elkerüljem a lányokat.
- Nagyjából negyed órája mentek el. - Morogta Dean és ahogy hallottam tőle, Lorelai hozta a formáját.
- Egy pisztolyt fogott a fejedhez? - Nevettem fel hitetlenül.
- Ha még egyszer fel mered hozni, a tiédnél is lesz egy. - Fenyegetett meg.
Jól szórakozva a hallottakon besétáltam a konyhába. Nem számítottam arra, hogy bármit is találok majd a hűtőben, de azért néha még történnek csodák.
- Semmi nincs benne. - Jött utánam Dean.
Igen, történnek csodák, de nem biztos, hogy ma. Megráztam a fejem és fejben már szinte meg is írtam a bevásárló listát. Első helyen a pitével. Elindultam kifelé, magamhoz véve a kulcsaimat.
- Sam! - Kiáltott utánam a bátyám.
- Tudom, pite. - Válaszoltam hátra se nézve.
Kíváncsi voltam már Desdemona húgára. Sokat hallottam róla. Hol jókat, hol rosszakat. Először Deantől, hogy volt egy lány, akit cserben hagyott. Aztán Monától, hogy mennyire szereti az ő kicsi húgát, hiába csak féltestvérek. Képeken láttam már, de élőben még valahogy sosem sikerült találkoznunk. Mindig elkerültük egymást. Még Monáék esküvőjéről is elkésett. Addigra pedig én már nem voltam ott.
Megálltam a boltnál és egy kosarat magamhoz véve, elindultam a beszerző körútra. Minden kellett, amit csak el tudtam képzelni. Még a kávé is elfogyott, a cukorról, meg a tejről már nem is beszélve. Pont azt néztem egy csomagoláson, hogy mikor jár le a szavatossága, mikor pár sorral arrébb megláttam Monát, ahogy hevesen integet nekem. Elindultam felé. Ahogy közeledtem, feltűnt, hogy nem egyedül van. A magas lány mellette, félhosszú feketés hajjal, biztosan a húga volt. Az arcuk annyira nem is, de a mozdulataik kísértetiesen hasonlítottak.
- Mona, de örülök, hogy jól vagy! - Karoltam át nagyon óvatosan.
- Alig vártam, hogy hazaérj, Sam. - Hallottam hangján, hogy igazat mond.
A másik lány felé fordultam és egy másodpercre hagytam magam elveszni a barna örvényben. A szívem pedig hatalmas dobbanással tudatta, hogy jó helyen vagyok.
- Te pedig biztos Lorelai. - Próbáltam nagyon lazának tűnni és jobbot nyújtottam neki.
Lorelai. A neve úgy pörgött a nyelvemen, mint egy régi ismerős. Ízlelgettem még.
- Te meg a másik Winchester. - Akadt meg egy pillanatra a hangja.
Nem fogadta el a felé nyújtott kezem, inkább, mint egy riadt őz, hátrébb lépett egyet, majd megköszörülte a torkát. Rendben, ha ő így, akkor én se fogok felé közeledni. Tiszteletben tartom, ha nem. Biztos Dean alapján ítél meg. Jó hosszú hetek elé nézünk.
Lorelai:
Nem tudtam eldönteni, hogy Dean Winchester ennyire bátor, vagy ennyire hülye? Ki mert nyomni, miközben éppen egy mondat közepén tartottam. Megölöm, ezt már eldöntöttem félúton. Különböző módok jutottak eszembe, hogyan is tehetném el láb alól feltűnésmentesen a sógoromat. Mona hívása egy kicsit talán lenyugtatott, de azért akartam, hogy tudja, nem okos dolog kikezdeni a Graham családdal. Mikor odaértem a bunkerhez, szinte reménykedtem, vártam, hogy ő nyisson nekem ajtót. Óvatosan, szép illedelmesen kopogtam a hatalmas fém ajtón. Úgy látszott, hogy imáim meghallgattatásra találtak, nekem pedig reflex szerűen nyúlt a kezem a pisztolyért.
- Első számú figyelmeztetés. - Morogtam rá a vendéglátómra.
- Lori!
Lenéztem az emelvényről és megláttam a nővérem enyhén megviselt kinézetét. Késztetést éreztem, hogy használjam is a fegyverem.
- Érezd magad itthon. - Húzta ki magát Dean, ezzel jelezve, hogy még mindig az ő otthonukban vagyok.
- Nem érdekel ki vagy, jó nagy paraszt lettél azóta, hogy utoljára láttalak. - Mosolyogtam az ismerős zöld szemekbe.
Na igen, régen, rengeteg éjszakát átvirrasztottunk együtt. Találgattunk, hogy apáék vajon hazaérnek-e abból a vadászatból, amire éppen közösen mentek. Aztán elmeséltük egymásnak a legféltettebb titkainkat. Dean az egyetlen ember, aki tudja, hogy micsoda az anyám, hogy mit tett velem és hogy meg akarom őt találni, még ezek ellenére is. Ő pedig mesélt az öccséről, hogy neki kellett szinte felnevelnie, és mennyire egyedül érzi magát nélküle. Az a zöld, mindent tudni akaró szempár, ami az évek alatt semmit nem változott. Mégis elment nélkülem, mikor megígérte, hogy együtt lépünk le aznap. Gyűlölni akartam. Gyűlölni, amiért ennyire tökéletes élete van.
- Jó szarul nézel ki. - Mosolyogtam nővéremre és próbáltam megölelni, de inkább a sok kötést látva, feladtam.
- Pont jókor jöttél. - Állt lábujj hegyre, hogy meg tudjon puszilni. - El kéne vinnie valakinek engem a kórházba, hogy átkössék a sebeimet.
Egyetlen pillantás a hátam mögé és tudtam, hogy Deannel megbeszélték az egészet. Kivettem zsebemből a kocsikulcsot és megvontam a vállam.
- Indulhatunk.
Még mindig borsódzott a hátam a kórházaktól. Nem is kísérhettem tovább az előtérnél, ezért ott várakoztam. Az italautomatával vívtam harcot épp, mikor Mona végzett mindennel.
- Azt mondták, hogy egy hét múlva kéne visszajönni. - Forgatta a szemét.
- Majd elhozlak. - Ajánlottam fel azonnal.
Kitámogattam, miközben elmesélte, hogy az orvosok szerint nagyjából a második hónap közepén tarthat a terhesség. Lopva a hasára pillantottam. Eszméletlen belegondolni, hogy nagynéni leszek.
- Lori, megállnál kérlek ott a sarki boltban? Nincs otthon semmi ehető. - Mutatott a két sarokkal arrébb lévő közértre.
- Nem jó, ha rendelünk valami hamburgert inkább? - Húztam el a számat, de azért készséggel teljesítettem a kérését.
- Kezet foghattok Deannel. - Szállt ki az autóból. - Mintha csak őt hallottam volna.
Erre inkább nem válaszoltam, szerintem mindenki jobban járt. A sorok között sétáltunk, mikor megláttam őt.
- Oh, anyám. - Állítottam meg a vállánál fogva Monát és a magas srácra mutattam. - Őt nem lehet megvásárolni?
- Szerintem nem fér bele a kosárba. - Nevetett, majd integetni kezdett az idegennek.
Ami még ennél is furcsább, hogy az meg elindult felénk.
- Mona, de örülök, hogy jól vagy! - Ölelte magához óvatosan testvéremet.
- Alig vártam, hogy hazaérj Sam. - Jutott el a fülemig Desdemona hangja.
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mit jelent egy pillanat. Sokaknak egy örökkévalóság, másoknak pedig elszáll, mintha sosem lett volna. Eltűnik a szemük elől. Az én lelkem egy pillanatban ragadt. Hiába próbált a testem és az agyam tovább lépni, ott ragadtam. Sam közelebb lépett, rám mosolygott. A szívem dobogása a fülemben csengett, míg a gyomrom fel akart szaladni a torkomon.
- Te pedig biztos Lorelai. - Nyújtott kezet.
Bólintottam egyet és éreztem, hogy nem fogok megszólalni most egy darabig. Mintha valami a tüdőmbe szorult volna. Fájdalom.
- Te meg a másik Winchester. - Mintha tüskék kaparnák a légcsövem.
Bekönnyeztem. Sam Winchester lesz az, akit eddig próbáltam elkerülni. Ő lesz az, aki vagy megöl, vagy pedig megtöri az átkomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése