Desdemona:
Az egy elviselhető tény, hogy természetesen hízni fogok, a terhesség alatt. Viszont az, hogy reggel konkrétan kitéptem Dean kezéből a bacont, mert a gyerek azt kívánta, az már túlzás.
- Biztosan a tied. - Mondtam teli szájjal a meglepődött Winchesternek. - Sose ízlett ugyanis ennyire ez a cucc, mint most.
Dean erre csak vigyorogva kihúzta magát, mint aki már most büszke a gyerekére. Szerintem még egyikünk sem fogta fel teljesen, hogy mit is jelent ez. Egy új élet, amiért felelősséggel tartozunk. Akárhányszor eszembe jut, a kezem a még egész lapos hasamra csúszott, és mosoly szökött az arcomra. Hihetetlennek tartottam, hogy én egyszer anya legyek. Az pedig, hogy vadászként is vállalom, nem teljesen a legokosabb döntés. Vagyis, az igazat megvallva, az egyik pillanatban még ugráltam volna örömömben, a másikban pedig a sarokban gubbasztva zokognék. Megkérdeztem apát is, hogy ő is így érzett-e ezzel kapcsolatban, mikor kiderült, hogy vadász létére lesz gyereke. Hogy az a baba egy olyan világba fog születni, ahol nincs biztonságban.
- Igazából, nem nagyon gondoltam ilyenre. - Mesélte a telefonba.
- De hiszen, te már akkor is tudtad, hogy vannak szörnyek. Nem féltél, hogy egyszer én is erre az útra lépek? Nem féltél, hogy minden egyes pillanatban féltened kell az életemet? - Kérdeztem tőle a sírással küszködve egyik este.
Felnevetett.
- Anyád már terhes volt veled, mikor rájöttem az igazságra. - Vallotta be és nekem leesett az állam. - Azóta tudom, hogy léteznek ezek a szörnyek, mióta anyád exe vissza akarta könyörögni magát hozzá, én meg kivertem a fogát. Erre bedühödött, és ránk támadt. Kiderült, hogy vámpír volt. Akkor még nem tudtam semmit róluk, ha nincs ott egy vadász éppen, akkor te most nem várnád épp az unokámat.
A történettől szinte sokkot kaptam.
- Ezt eddig miért nem mesélted el? - Kérdeztem még mindig sokkban.
- Nem kérdezted.
Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát.
- Szerintem mára elég is ennyi a múltamból. - Mondta ki a végszót és egy gyors köszönés után le is tettük.
Kikászálódtam a szobámból és a központi helyiség felé vettem az irányt, hogy megtaláljam Lorit. Egy hete már, hogy itt van, és minden egyes alkalommal ő vitt a kórházba. Valószínűleg nem sértődne meg, ha kivételesen Deant választanám, de nem mertem kockáztatni.
- Indulnunk kéne. - Léptem mögé, mire összerezzent.
Egy halom könyv felett görnyedt, amiket még nem sikerült sehol elolvasnia. Na igen, az egyetemesek tudtak ám raktározni.
- Még ezt az oldalt elolvasom, és mehetünk. - Emelte fel a kezét, mintha le akarná csitítani a körülötte lévőket.
Bólintottam, hogy megértettem. Lorelai még mindig egy nagy rejtély volt számomra. Tudtam, hogy van valami átok, amit meg akar törni, és hogy ezt az átkot a saját anyja rakta rá. Viszont, hogy pontosan milyen és mikor jelentkezik nála, nem mondta el. Se ő, se apa. Tudtommal, csak ők ketten voltak a titok gazdái.
- Még mindig olvas? - Sétált be Dean is a szobába, miközben a húgom felé bökött állával.
- Tudod Winchester, én legalább tudok olvasni. - Nézett fel Lori a könyvből hirtelen, és be is csukta. - Indulhatunk.
Az út a szokásos, unalmas hangulatban telt. Úgy éreztem, mióta a testvérem ide jött, mintha megváltozott volna. Az más, hogy a Bunker egy szó-csatatérré vált húgom és a férjem közt, de Lori más lett. Még nem tudtam eldönteni, hogy miben, de biztos voltam benne, hogy baj van.
- Szia. - Huppantam le a székre a konyhában, miközben figyeltem, hogy Sam felbont egy doboz sört.
- Hosszú nap? - Kérdezte, és rám mosolygott.
- El se hiszed mennyire. - Dörzsöltem meg a szemeimet. - Most leginkább egy forró zuhanyra és az ágyamra volna szükségem.
- Mindkettő megoldható. - Közölte, majd megvonta a vállát. - Megoldhatóságról jut eszembe. A húgod mindig ilyen furcsa volt?
Meglepett a kérdése.
- Igen, nagyjából mindig. Miért érdekel? - Vontam fel a szemöldököm sokat sejtetően.
Én lennék a legboldogabb, ha Lori végre találna maga mellé valakit, aki meg is érdemli őt. Sam Winchester pedig az egyik legjobb választás lenne.
- Nem, csak tudod... - Megakadt.
- Csak tetszik? - Vigyorogtam rá.
- Nem, egyáltalán nem az esetem. - Rázta a fejét és hátra dőlt. - Csak furcsább, mint meséltétek.
Úgy néz ki feladhatom az álmomat, miszerint Lori is beházasodik a Winchester családba. A furcsasága lesz a húgom veszte.
Dean:
Egy hét telt el azóta, hogy a fiatalabbik Graham betette a lábát a házunkba, mégis, mintha egy örökkévalóság telt volna már el. Ideje nagy részét a könyvtár részlegen töltötte, vagy Demona körül. Aludni például még egyáltalán nem is láttam. Rengeteget változott azóta, hogy utoljára találkoztunk. Persze az esküvő nem számít, hiszen akkor is csak beköszönt, és már ment is tovább. Leginkább magamat rágtam az miatt, hogy idáig jutott. Ígéretet tettem neki régen, és megszegtem, mivel az öcsémet választottam helyette. Lorelai olyan volt, mintha a húgom lenne, mégis cserben hagytam őt. Csakis én tehettem róla, hogy ott tart, ahol most. Ha akkoriban segítek neki megkeresni az anyját, ahogy ígértem, lehet nem kéne rettegnie az átoktól. Ezek viszont még mindig olyan kérdések, amik úgy kezdődnek - Mi lett volna, ha..?
Mi lett volna, ha apa nem tűnik el, és nem megyek el Samért, hogy együtt keressük meg őt?
Mi lett volna, ha nem hagyom, hogy Lori egyedül keresse éveken át az anyját?
Rengeteg kérdés, amiket eredetileg fel se tehetnék. Tudtam olyan dolgokat, amiket valószínűleg még Demona sem. Tudtam, hogy Lori anyja egy boszorkány volt. Tudtam, hogy mik lesznek az átok előjelei. Tudtam, hogy örökké rettegnie kell. Tudtam, mégsem segítettem neki. Dühös voltam magamra és teljesen megértettem, amiért szinte látni sem akart engem. Próbáltam minél kevesebbet lenni a társaságában, ezért is töltöttem időm nagy részét a garázsban. Amúgy is ráfért már végre Babyre egy teljes motor generál, csak arra nem számítottam, hogy még itt is megtalál. Pont Monát hozta vissza az orvostól és beálltak a mellettem lévő üres helyre. Ahogy kiszállt, láttam, hogy a szeme sarkából rám pillant. Már-már vártam a legújabb beszólását.
- Most mondanék valami csípőset, de nem akarom bántani szegényt. - Mutatott állával az Impala felé és otthagyott.
- Enyhülni fog. - Jött mellém Mona és megölelt.
- Áh, megérdemlem. - Vontam vállat és a hajába túrtam.
- Majd egyszer meséld el a történeteteket. - Nézett fel rám, majd egy puszit nyomott az arcomra. - Zuhanyozz le, mielőtt az ágyba fekszel.
Csak megforgattam a szemeim, na persze, a legnagyobb problémája.
Lorelai:
Le akartak ragadni a szemeim, mégse adtam fel. Könyvet, könyv után pakoltam. Oldalt, oldal után olvastam. Olyan kötetek voltak itt, amiket sehol máshol nem találtam még eddig. Lehet, hogy ebben lesz a megoldás. Felálltam, hogy újabb adag kávét hozzak magamnak, mikor Sam köszönés nélkül elsétált mellettem. Összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani a köhögésem, nehogy meghallja. Mióta itt vagyok, szinte két mondatot, ha beszéltünk egymással, nekem pedig egyre fogyott az időm. Muszáj volt megtalálnom, vagy anyámat, vagy azt a másik boszorkányt, aki segíthet.
- Lori. - Jelent meg Mona kócosan, pizsamában. - Te nem alszol?
Ásított egy nagyot, amitől nekem is reflex szerűen muszáj volt.
- De, csak alva járok. - Bólogattam bőszen, ezzel is késztetve az agyam, hogy a célra figyeljen.
- Sam hova ment ilyenkor? - Kérdezte kómás hangon.
Megvontam a vállam. Nem akartam belegondolni, hogy hova mehetett hajnali egykor a fiatalabb Winchester.
- Kérdezd meg tőle. - Vetettem oda foghegyről és közben elértem a konyhába, ahol még pontosan egy adag kávé volt készen.
Hálát adtam a kávé istenének, amiért megkímélt a kávéfőzés folyamatától. Pont kitöltöttem magamnak, mikor Dean is megjelent.
- Azt magamnak hagytam. - Sóhajtott fáradtan.
Nem kötözködni akart, csak közölte. Ez így még idegesítőbb volt.
- Így jártál. - Lötyögtettem meg a bögrémben a fekete folyadékot, majd egy-húzásra meg is ittam.
Azt hittem ezzel vége is a családi csevejnek, de álmodik a nyomor.
- Mikor először láttad, bejött neked. - Tért a tárgyra a nővérem.
Aha, szóval erről fúj a szél.
- Tévedés volt. Tudod, hogy rossz a szemem, messziről jobb volt. - Próbáltam közömbös maradni.
- Az jó. - Fordult meg, hogy elhagyja a konyhát. - Akkor egyikőtök sem érez semmit a másik iránt.
A szavaitól fájdalom nyilallt a mellkasomba. Nem tudtam, hogy a tüdőm, vagy a szívem fájt jobban. Elindultam gyorsan vissza a könyvekhez, de kitört belőlem a köhögés. Számra tapasztott ujjaim közül virágszirmok hullottak ki. Már nem tudom megakadályozni, elkezdődött.
Sam:
A mosolya betöltötte a szobát, ahogy a könyveket tanulmányozta és akkor, ott nem tudtam parancsolni a szívemnek. Menthetetlenül beleszerettem Lorelai Grahamba. Egész nap azt figyeltem, ahogyan Dean vérét szívja.
- Tudtad, hogy van egy varázsige, ami össze tudja kötni két ember életét? Ha az egyikük meghal, a másik is. - Kérdezte olyan lelkesedéssel Monát, mintha választ nem is várna.
- Azt úgy hívják házasság. - Jelent meg a képben Dean is, akinek muszáj volt megszólalnia.
Lori csak elhúzta a száját és visszabújt a könyvbe. Nem tudtam, hogy pontosan mit keres. Mondjuk nem hiszem, hogy elfogadta volna a segítségemet, ha felajánlom neki. Valahogy annyira hűvösen viselkedett velem. Olyan volt, mintha még rám néznie is fájt volna. Nem tudom mit vétettem ellene, lehet csak annyit, hogy Winchester vagyok. Bele fogok őrülni. Fizikai fájdalmat okozott úgy a közelében lennem, hogy nem érinthettem, nem csókolhattam. Ez a nő egyszerűen vonzotta a tekintetem. Nem, nem csak a tekintetem. Mintha eleve hozzám tartozott volna mindig is.
- Kevinnel jutottatok valamire? - Rázott fel a gondolataimból Dean.
- Még mindig fordítja az angyal táblát. - Vázoltam a legutóbbi fejleményeket.
Kevin éjt nappallá téve kutatta nekünk a megoldást, hogy megoldjuk a szörny problémát, jelenleg nem sok sikerrel. Eddig azt sikerült kideríteni, hogy a démonokat és angyalokat vissza lehet küldeni a "helyükre", de ahhoz segítség kellett volna és valószínűleg egyetlen angyal sem lenne hajlandó feláldozni a kegyét, hogy sikerüljön a terv. Mondjuk Castiel talán még megtenné, de Jackkel a mennyeket járják, most már lassan két hónapja.
- Az fasza. - Ásított Dean. - Még mindig azt hiszed, hogy sikerülni fog?
- Sikerülnie kell. - Szorítottam ökölbe a kezem.
Csak megrázta a fejét és elindult a konyhába kávéért. Elég késő volt ahhoz, hogy úgy gondoljam, senki nem lesz már ébren rajtunk kívül. Ki akartam deríteni, hogy Lori milyen könyveket kutat, és nem szép dolog, de úgy gondoltam, míg alszik, átnézek néhány olyat, amit már átnézett. Hátha rájövök valamire. Arra viszont nem számítottam, hogy még mindig ébren lesz. Pont felkelt a helyéről, én pedig jobb ötlet híján gyorsan a kijárat felé vettem az irányt. Még köszönni is elfelejtettem. Mindegy, hagy gondolja azt, hogy én se érzek iránta semmit. Kicsinyes bosszú. Csak ma este.
Dean:
A konyhában Lori pont megitta az utolsó adag kávémat. Fáradt voltam, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy vitatkozzak vele.
- Azt magamnak hagytam.
- Így jártál. - Húzta le azonnal, egy kortyban az egészet.
Demona törte meg a csendet.
- Mikor először láttad, bejött neked. - Nézett rá azzal a mindent tudó pillantásával.
Kerekre tágultak a szemeim. Ugye nem?
- Tévedés volt. Tudod, hogy rossz a szemem, messziről jobb volt. - Vonogatta a vállát és lerakta a bögrét a pultra.
- Az jó. - Köszörülte meg a torkát és kifelé vette az irányt. - Akkor egyikőtök sem érez semmit a másik iránt.
Demona elhagyta a konyhát, én meg csak álltam lesokkolva. Megtörtént? Árgus szemekkel figyeltem Lori mozdulatait. Óvatosan a szája elé emelte a kezét és megpróbálta minél hamarabb elhagyni a helyszínt, de az ajtóban megtorpant. A félfába mélyesztette körmeit és összegörnyedve köhögni kezdett. Mindig mesélte, hogy egyszer ez meg fog történni, de látni, ahogy a virágszirmok véresen a padlón végzik, még engem is ledöbbentett.
- Bassza meg! - Ocsúdtam fel és mellé léptem.
Megállíthatatlanul köhögni kezdett, ezzel egyre több és több szirmot öklendezve. A karomba kapaszkodva próbált levegőhöz jutni. Körmei most az alkaromba martak, olyan erővel, hogy nem volt kétség mennyire fáj neki.
- Ugye nem lettél szerelmes? - Hagytam lógva a levegőben a kérdést, mikor láttam, hogy végre enyhül a roham.
A földre rogyott és próbálta összeszedni a virágokat. Próbálta eltüntetni a nyomokat, miközben hangtalanul sírt. Végig pörgettem gondolatban az elmúlt percek eseményeit. Minden a helyére került.
- Lorelai! - Csattantam fel és megfogtam a szirmoktól véres kezeit. - Ugye nem lettél szerelmes az öcsémbe?
Beharapta az alsó ajkát és összekuporodva a falnak döntötte a hátát. Magához húzta a térdeit és nem nézett rám. Bolond kérdésre, nem is vártam választ. Hiszen megtörtént. Nem hittem volna, hogy egyszer majd pont Sam lesz az, akitől távol kell tartani Lorit. Most viszont már késő, az átok aktiválódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése