2019. november 19., kedd

Call me back

Lorelai:

 A zene ütemére váltottam sebességet az autómban és fejemben visszhangzott az előző sor. Coloradoból tartottam vissza a motelbe, amit az elmúlt egy héten otthonomnak hívtam. Próbáltam elterelni a figyelmemet a kudarcról, ami fájón karcolta végig a torkomat. Ismét nem sikerült megtalálnom azt a boszorkányt, aki talán segíthetne a problémámon. Igen, általában azért szoktam rájuk vadászni, hogy megöljem őket, de ez a valaki más, mint a többi. Nagyobb a tudása, mint bármelyik másiknak és talán idősebb is náluk. Muszáj volt megtalálnom őt, próbálkoznom kell. Viszont ez szinte egyenlő volt a lehetetlennel, hiszen semmit nem tudtam róla a nevén kívül.
 Önmarcangolásomból a telefonom csörgése riasztott fel. Nem vettem fel, megvártam inkább, míg a hangposta bekapcsol.
 - Szia, kincsem! - Hallottam meg apa derűs hangját az éteren keresztül. - Csak meg szerettem volna kérdezni hogy vagy. Napok óta nem jelentkeztél, és tudom, hogy ismét forró nyomon vagy, hogy megtaláld azt, aki segíthet megtörni azt az átkot, de azért tartsd magad a heti egy híváshoz, különben utánad küldöm a nővéredéket. Azt hiszem azt egyikünk sem akarja. Hívj vissza!
 Nem láthatta, de azért megforgattam a szemeimet. Már megint Monáékkal jön.
 - "Ha nem vagy jó, utánad küldöm a nővéred." - Utánoztam félhangosan apámat. - "Ha nem vagy jó, akkor az összes vadász téged fog keresni a kapcsolataimnak hála."
 Összeszorítottam a fogaimat. Néha gyűlöltem, hogy apám nevét szinte mindenki ismeri és nem volt segítségemre az sem, hogy amíg John élt, addig legjobb barátok voltak, ezáltal, mindenki a Winchesterekkel hozott minket egy kalap alá. Volt is belőle problémám, nem is egy bosszú álló szellem, szörny, sorolhatnám végtelenségig. Nem mintha a nővérem, Mona nem Deannel kötötte volna össze az életét. Hurrá, hivatalosan is a családjuk tagja lettem. Viszont megtanultam, hogy ha ők valakit a családjuknak tekintenek, akkor az hamar meg fog halni. Ezért is próbáltam magam távol tartani tőlük. Deannel találkoztam még régen, mikor John meghagyta neki a parancsokat és ő szó nélkül teljesítette. Nem is értem miért szeretett bele a testvérem egy katonába. Aztán ott volt a fiatalabbik, Sam, akit még életemben nem láttam, mert pont akkor döntött úgy, hogy lelép és élni fogja a tökéletes életét, mikor először jártak nálunk Deanék. Így is csak egy-két elejtett mondatból tudtam meg, hogy van egy másik fia is Johnnak. Az igazat megvallva, nem izgatott a téma. Aztán John meghalt és apa teljesen kiborult. Mindenáron össze akarta tartani a családot, de sose éreztem, hogy én annyira odatartoznék. Hiába volt a vezetéknevem Graham, az apám, James, igaz, hogy a vér szerinti volt, de Monával csak féltestvérek voltunk. Apánknak volt egy félresikerült éjszakája az anyámmal, nem is tudta, hogy létezem. Anya otthagyott engem nyolc éves koromban egyedül a lakásában, és soha többet nem láttam. Nem tudom mi történt vele. Mindegy, hagyjuk is az életemet, ami már azelőtt el volt cseszve, hogy megszülettem. Inkább fogtam a telefont és kikerestem apa számát. Vártam, hogy felvegye, ami nem is váratott magára.
 - Szia. - Köszöntem, miközben kihangosítottam.
 - Elkezdjem a kioktatást, vagy nem vagy olyan hangulatban? - Kérdezte és értékeltem, hogy nem vágott rögtön a közepébe.
 - Inkább hagyjuk. - Sóhajtottam és ismét eszembe jutott a mai napom.
 - Rendben, akkor figyelem elterelés. - Ezt szerettem benne, hogy nem erőltetett semmit. - Ma már beszéltél nővéreddel?
 - Reggel hívott, de gyorsan le is tette, mert épp egy ügyön dolgoznak.
 Míg apával heti egy hívás, addig Monával napi egy hívás a kötelező. Monával a kapcsolatom teljesen testvéri, bármit megtennék érte, és valószínűleg ő is értem. Az egyetlen jó dolog az életemben, hogy ő mellettem van.
 - Dean szerencsés, hogy Desdemona az élete része lett. - Kezdett bele, és már rögtön tudtam mire akar kilyukadni. - Te mikor hozol végre haza valakit?
 Szívem szerint a kormányba vertem volna a fejem. Hányszor is játszottuk már le ezt a beszélgetést? Legalább ezerszer.
 - Apa, kérlek. Tudod, hogy nem könnyű úgy, hogy mindig úton vagyok.
 - Rendben, megértettem. - Nem, nem értette meg, és biztos voltam benne, hogy a jövőheti beszélgetésben ismét szóba fog kerülni a szerelmi életem. - Csak vicces, hogy míg a nővéred...
 Nem hagyja abba, soha. Valaki öljön meg, könyörgöm.


Desdemona:

 Kihúztam a pendriveot a laptopomból és hatalmas vigyorral indultam meg az Impala felé. Benéztem Sam szobájába, de még mindig nem ért haza. Mondjuk Deannel minimum háromszor hívják fel egymást naponta, így nem aggódtam miatta, amíg a testvére sem. Így miénk volt az egész bunker, ha a jó oldalát is nézni akartam. Mondjuk nem volt sok kaja a hűtőben és a kávét is nekem kellett lefőzni, szóval egy részem azért igazán vágyta már vissza a fiatalabb Winchestert. Most azonban irány megoldani azt az ügyet, amit a napokban találtunk. Minden jel arra utalt, hogy dzsinn áll a háttérben. Hullákat nem találtak, viszont a helyi iskolából egyre több diák tűnik el. A helyszínen pedig semmi nem utal dulakodásra. Könnyű menet lesz.
 - Azt hittem már sose jössz. - Mosolygott rám Dean, miközben lecsukta a csomagtartót.
 - Csak megcsináltam valamit. - Lóbáltam előtte boldogan a kis elektronikai eszközt.
 - Az ugye nem egy...?
 Nem tudom, hogy a levakarhatatlan vigyorból jött rá, ami az arcomra égett, vagy inkább abból, mert a testvére is próbálta már jó párszor rávenni, hogy egy kicsit modernizálja az autóját, természetesen, nulla sikerrel.
 - Miért tűröm én el ezt az árulást? - Kapott a szívéhez drámaian.
 - Talán, mert a feleséged vagyok. - Vontam meg a vállam.
 Erre csak egy "mondj egy jobb okot" nézést kaptam.
 - Akkor azért, mert az összes Led Zeppelin és Metallica albumot rátettem? - Vetettem be a jokerem és vártam a reakcióját.
  - Rendben, válasz elfogadva, megtartalak. - Kapta el a derekam és megcsókolt.
 Nevetésbe fulladt az egész jelenet. Lehetetlen egy alakot választottam magamnak, de soha az életben nem cserélném el az életemet. Hiszen akkor nem lenne se ő, se Lori, se Sam, se Cas és még annyi mindenki, aki azzá tett, aki most vagyok.
 - Indulás. - Adta ki a parancsot Dean és én bevágódtam az anyósülésre.

 Az igazat megvallva minden egészen jól ment addig, míg ki nem kérdeztük az igazgatót. Aztán elszabadult a pokol. A legszörnyűbb dolog a világon, mikor rá kell jönnie az embernek, hogy a legveszélyesebb ellenfeled, nem egy dzsinn, vagy egy vámpír, hanem csak egy egyszerű halandó. A férfinak elege lett abból, hogy a kormány nem ad elég pénzt az iskola felújítására, ezért úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat. Elrabolt pár iskolást, hogy az újságok felfigyeljenek a helyre, de még így is keveselte azt az összeget, amit a szülők adományoztak a keresőcsapatoknak. Undorító féreg az emberi faj.
 - Minden a ti hibátok. - Hadonászott kezében egy fegyverrel.
 Úgy éreztem, hogy ez az a szituáció, amikor már nincs mit tenni, benne vagyunk nyakig a bajban.
 - Tegye le a fegyvert! - Emelte magasba Dean a kezeit, ugyanis rá szegezte először.
 A szememmel intettem, hogy egy kicsit terelje el a figyelmét. Én voltam közelebb hozzá és ez volt az egyetlen esélyünk. Tudtam, hogy senki nincs most a közelben, hiszen éppen tartott az óra. A sarokban lévő kamerák viszont arra adtak okot, hogy bizakodjunk, ha esetleg valami balul sülne el, akkor lesz bizonyítékunk ellene.
 - Van maguknak gyerekük? - Kérdezte hisztérikusan és szerencsére Deanre terelődött a figyelme. - Nekem egy egész iskolányi kölyökre kell figyelnem. Ez nem könnyű.
 Nagyon lassan közeledtem és mikor már olyan távolságban voltam, jobb ötlet híján, ráugrottam a férfire. Próbáltam leszorítani a kezét, de minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még úgy éreztem sikerülni fog, és Dean is felénk vetődött, aztán már csak a dörrenéseket hallottam. Aztán jött a sokk és a fájdalom. Nem tudom hol fúródott a testembe a golyó, nem is nagyon érdekelt. Fel sem fogtam a dolgokat, amik körülöttem történtek. Próbáltam szép dolgokra gondolni.
 A nap, mikor apa a konyhaasztalnál nem egyedül várt, hanem egy kis idegennel, akit Lorelainak hívtak és attól a naptól kezdve valakit a testvéremnek hívhattam.
 A nap, mikor John nem egyedül jött át, hanem hozta az idősebbik fiát, akibe azonnal beleszerettem.
 A nap, mikor kimondtam Dean Winchesternek az igent.
 Minden nap, mikor túlélek és ezt annak köszönhetem, hogy van kiért és miért élnem. A férjemért, a családomért és magamért. Nem akartam még meghalni. Nem halhatok meg!


Sam:

 Minden cuccomat bevágtam a hátsó ülésre, és fáradtan ültem be vezetni. Legalább öt napnyi autókázásra voltam otthonról. Nem aludtam túl jól az este, végig pörgettem az összes furcsa halálesetet a nyilvántartásban, de semmi olyanra nem akadtam, ami érdekes lett volna nekünk. Mégis izgatottan indultam haza. Útközben bevásároltam pár dolgot, mert biztos voltban benne, hogy Dean nem teszi ki a lábát se a bunkerből, amíg én nem vagyok ott. Volt elég sör otthon és talán volt egy kis maradék is. Mona pedig a szemétből is képes volt valami egészséges kaját csinálni. Végre valahára pedig a testvérem hajlandó volt reggelire salátát enni. Persze baconnel, de már haladtunk valamennyit. Társat találtam a bátyám feleségében, Mona szeretett egészségesen étkezni, naponta jógázott és még a smoothie-t is szerette. Dean nem is kívánhatott volna nála jobb embert. Örültem, hogy megtalálta a boldogságát, én pedig próbáltam kitalálni, hogy hogyan tarthatnánk meg ezt az állapotot. Átnéztem az összes könyvet, amit az egyetemesek ránk hagytak, és a próféta segítségével lassan az angyal és démon tábla is le lesz fordítva teljesen. Ha a Pokol kapuját be lehetett zárni, akkor lennie kell valaminek, ami segíthet örökre bezárni a szörnyeket is valahova. Mindet egyszerre. Nem egyszerű feladat és Dean szinte nem is hisz abban, hogy ez lehetséges, de nem volt már más esélyünk. Valahogy muszáj volt hinnünk valamiben. Éjjel nappal ezt kutattam, míg ő és Mona vitték a kisebb ügyeket. Eszembe jutott, hogy ma még nem hívtam őket, ezért előkapva a telefont, végig pörgettem a híváslistámat. Dean, Mona, Cas, Jack, James. Rányomtam az első névre, de csak a hangposta kapcsolt.
 - Dean, remélem minden rendben van. - Kezdtem bele, hogy üzenetet hagyjak a hangpostáján. - Indulok haza, a hét végére otthon is leszek. Ma még nem hívtál, kezdek aggódni. Hívj vissza!
 Egy darabig gondolkodtam, de azért elküldtem végül neki. Bekapcsoltam a zenét és az aznapi út hátralévő részét nyugodtan, az autóban ülve töltöttem. Este megálltam egy benzinkútnál, hogy a parkolójában aludjak, mikor megcsörrent a mobilom.
 - Dean. - Kezdtem köszönésként.
 - Sam! - Akadt el a hangja. - Mona...
 Lezsibbadtam egy másodperc alatt.
 - Mi történt?


Dean:

 A pillanat tört része alatt kaptam ki a fegyvert a férfi kezéből, de még így sem voltam elég gyors.
 - Hey, drágám, bírd ki! - Szorítottam Demona kezét, amíg betolták a mentőbe.
 A vállán és az oldalán találták el. Túl sok vért vesztett, míg kiértek a mentők. Ahogy elhangzottak a lövések, azonnal betörték az ajtót. Én pedig szerepben maradtam. A férj, akinek egy elmebeteg igazgató meglőtte a feleségét. Nem kellett túlságosan rájátszanom. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik. Fel-alá járkáltam a kórház folyosóján és nem tudtam mást tenni, mint várni. Nem voltam olyan állapotban, hogy bárkivel beszéljek, pedig Sam és James is hívott időközben. Mona viszont még mindig a műtőben volt. Tudtam, hogy nekem kell majd beszélnem mindenkivel, ha... Bármi történjen is. Éveknek tűnt a kint töltött idő és hiába voltam tisztában azzal, hogy Cas és Jack éppen "mennyei kiránduláson" vesznek részt és nem hallanak, próbálkoztam. Minden másodpercben Demona életéért imádkoztam és mikor végre nyílt az ajtó, egy kimerült doktor sétált ki rajta.
 - Mr. Potter. - Lépett közelebb.
 - Hogy van? - Tértem rögtön a lényegre.
 - A felesége jól lesz. - Nyugtatott meg rögtön.
 A következő pár percben elmondta, hogy a vállát érő sérülés súlyosabb, mint az, ami csak súrolta az oldalát. Valószínűleg mindkettő maradandó lesz, de "a többi mellett elfér". Legalábbis ő így fogalmazott. Ennél a mondatnál egy gyanús pillantást vetett rám. Azt hazudtam, hogy Mona egy állatkertben gondozó, ezért van rajta ez a sok sebhely és ő elhitte.
 - Ahogy áthelyezzük egy másik szobába, meg is látogathatja. - Mosolygott rám.
 Egy hatalmas kő gördült le a szívemről. Szívem szerint felhívtam volna mindenkit, hogy elújságoljam nekik a jó hírt, aztán rájöttem, hogy senkinek nem szóltam. Így aztán nehéz bármit is tenni Winchester - szidtam magam fejben.
 - Köszönöm, Doktor úr. - Fogtam vele kezet.
 - Ez a munkám. - Mosolygott rám.
 Elmondta, hogy melyik szobába viszik át Monát és szinte repültem odáig. Halkan nyitottam be, tudtam, hogy egy ilyen műtét után altatásban lesz, mégis szörnyű volt gépekhez kötve látni őt.
 - Szia. - Simítottam végig az arcán. - Hamar fel kéne kelned, mert nincs kedvem közölni az apáddal, hogy meglőttek téged. Meg fog ölni engem. A testvéredről már ne is beszéljünk.
 Próbáltam viccesre venni a figurát, még akkor is, ha nem hall. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem bent nála, mikor végre bejött egy nővér.
 - Ön a kedves férj? - Kérdezte úgy, mintha más választásom nem is lehetne.
 - Igen. - Nyújtottam neki a kezem.
 - Csak pár rutin vizsgálatot szeretnék elvégezni.
 Bólintottam és figyeltem ahogy végzi a munkáját.
 - Végeztem is. - Fordult felém, hogy elbúcsúzzon, majd elindult kifelé. - Jajj, majd elfelejtettem. A felesége, és a pici is elég szívós. Egy ilyen eset után a sokk miatt nem szokott megmaradni a kicsi. Gratulálok!
 Mintha kihúzták volna alólam a széket.
 - Hogy mi? - Kérdeztem már a csukott ajtótól.
 Nem is tűnt fel mikor kezdtem el tárcsázni az öcsémet, csak mikor már felvette.
 - Dean. - Jutott el a szó a tudatomig.
 - Sam! - Nem, nem akartam elhinni. - Mona...
 - Mi történt? - Hallottam a hangján az aggódást.
 Nem tudtam mivel kezdjem. Az üggyel? A kórházzal?
 - Apa leszek. - Csuklott el a hangom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése