La luna

Egy nagyon régi jegyzetem, aminek már csak egy véget kellett írnom. Csak egy kis semmi... Ne is olvassátok el. <3

 Tegnap este a nagyvárosból hazafelé tartottam. Nagyjából egy óra busz út választott még el az ágyamtól és az alvástól. Annyira féltem, hogy elalszok a buszon, hogy inkább nekeiálltam olvasni. Viszont hamar felkavarodott a gyomrom, így inkább zenét hallgatva, kibámultam az ablakon. És akkor észrevettem. Halkan figyelt engem és mosolygott. Amolyan féloldalas csoda, ami még el is van fordulva, de rám mosolygott. Sokan "szerencsesüti" alakúnak mondanák, vagy sokkal inkább kiflinek, de nem. Tegnap nem az ő szemükön keresztül néztem a világot, hanem a sajátomon. Biztos vagyok benne még most is, hogy a Hold mosolygott, méghozzá rám. Ebben azért megingathatatlan a hitem, ugyanis végig kísért egészen hazáig... Persze volt egy-két kanyar, mikor lemaradt, vagy félt, hogy mások is meglátják, ezért inkább elbújt, de legtöbbször ott ült fent, a szinte már fekete vásznon, és figyelt. Ha pedig nagyon füleltem, akkor hallottam, ahogy beszél hozzám. Valójában csak szavakat értettem az elején, de mikor már az utcánkban voltam, akkor megálltam egy pillanatra a sötétben és csak hallgattam, amit mesél. Hiszen azt tette. Mesét mondott nekem egy emberről, aki épp olyan volt, mint én. Végig "Művész"-ként utalt rá, akinek történetét most el szeretném mondani nektek. Kezdhettem volna nagyon klisésen is "Egyszer volt, hol nem...", de ez nem egy mese...

 "Egy lány a törtánet főszereplője, aki annyira szerette a világot, hogy nem volt elég neki benne élnie. Azt szerette volna, ha mindenki az ő szemén keresztül látná ezt a csodát, ezért lefestett minden apróságot. Órákkal hamarabb képes volt felkelni a családja előtt, hogy elbúcsúzhasson a Hold-tól, és tisztelettel köszöntse a Napot. Lenyűgözte az élet körforgása, és az, hogy mindez felfoghatatlanul működött. Reggel felkel a Nap, este pedig felváltja őt a Hold. Szinte bele pusztult abba, hogy sosem fog rájönni az univerzum minden titkára. Aztán egy szép estén kicsit később indult haza a művész-barlangjából, mint gondolta volna. Ahogy épp sétált a kihalt utcákon, egyszerre hatalmas sötétség vette körül. Nem olyan lány volt, aki meglepődött volna az ilyenen. Sőt, az igazat megvallva, már várta, hogy mikor történik körülötte valami különös. Így azon se igazán csodálkozott, mikor egy ezüstös fény szállt le elé.

 - Szép estét, kicsi Művészem - szólalt meg a lány fejében a hang, melyet sosem hallott még emberi lény. - Annyi gyönyörű dolgot alkottál már életedben, hogy a segítségedet szeretném kérni.

 A lány ezen már meglepődött. Maga a Hold kért tőle segítséget, de vajon mi az, amit ő megadhat neki? Érdeklődve hallgatta végig a magyarázatot.

 - A létezésem óta egyedül járom az égboltot. Testvéremmel, a Nappal sosem találkozhatok. - Kezdett a magyarázatba az égitest. - Szeretnélek megkérni, hogy fess nekem barátokat.

 Tudni kell ugyanis, hogy akkoriban az estéken csak a Hold világított. Még egyetlen csillag sem volt az égen. A Nap azonban hatszor erősebben sütött, mint a mi időnkben. Az emberek már megszokták, hogy így élnek, de mindig csak panaszkodtak.

 - Segítesz nekem? - Kérlelte a Hold, halvány mosollyal.

 - Természetesen. Megtiszteltetés lenne. - Mosolygott rá a lány.

 A fény hirtelen tűnt el, majd tért vissza az égboltra. A művészünk pedig elgondolkodva indult meg haza. Ugyanis el kellett döntenie, hogy mivel festi meg azokat a bizonyos barátokat. Egész úton ezen törte a fejét, de nem talált megoldást. Pedig annyira segíteni szeretett volna a magányos Holdnak. Eldöntötte, hogy reggel az lesz az első dolga, hogy erős festéket keres.
 Azonban a hetek csak teltek és rá kellett jönnie, hogy egyik festéket sem képes felkenni az égre, még ha mindent meg is tett ennek érdekében. Viszont a művészünk nem szerette volna feladni és megpróbálkozott a lehetetlennel. Segítséget kért a Naptól, aki szerette kistestvérét, ezért hajlandó volt elárulni a világ egyik titkát is, de cserébe hatalmas árat kellett neki fizetnie.
 - Ahhoz, hogy megszerezd a festéket, ami szükséges, le kell mondanod az emlékeidről. - Sóhajtott szomorúan a Nap. - Emlékek nélkül pedig sose fogod tudni ki vagy, és hogy miket vittél véghez. Talán azt is elfelejted majd, hogy miért vesztetted el őket.
 A művész elgondolkodott. Hiszen oly sok dolgot szeretne még átélni.
 - Akkor honnan fogom tudni, hogy sikerült-e a Holdat boldoggá tennem? - Tette fel a kérdést, mire a Nap elmosolyodott.
 - Tudni fogod. - Mondta teljes bizonyossággal, majd mikor látta az elhatározást a lány szemében, közelebb hajolt hozzá, hogy úgy súgja meg a titkot. - Az emberek boldog mosolya egy-egy kis csepp festék, amiből csillagok lesznek. Saját fényemből adom át őket testvéremnek, hogy mindig vele lehessek, hála a te gyönyörű emlékeidnek, amik között legragyogóbb az a mosoly, amit most kapok tőled.
 A művész ajkai akaratlanul mozdultak meg és nevetett fel szívből utoljára, mielőtt emlékeit elvitték volna a csillagok, hogy aztán különböző képekké alakuljanak, amikre ha a lány felnézett, eszébe juthatott előző élete."

 - Soha többet nem emlékezett rá, hogy ki volt ő és hogy mit tett? - Néztem szomorúan a Holdra.
 Fénye az egész utcát beragyogta.
 - Sajnos nem, viszont minden egyes életében egyszer emlékeztethettem rá, ki is volt ő valójában, hogy aztán ismét megköszönhessem neki azt, amit értem tett. - Mondta, majd hirtelen meghajolt előttem. - Minden lépésedre vigyázni fogok, amíg élek. Az összes csillag közül, te lettél a legjobb barátom, kicsi Művészem.
 Ahogy ezt kimondta, a fény ismét az égen ragyogott, én pedig nem tudtam mást tenni, mint hogy mosolyogva néztem fel rá és bizakodtam, hogy ez a mosoly is egy kis fényes pont lesz az égen, amit neki adhattam. Én lennék a művész? Lehetséges lenne?
 Tekintetem elfordítottam az égitestről, majd hazaindultam.

 Sose tudta meg, hogy miért ért haza olyan későn és miért mosolyog vissza minden egyes alkalommal a Holdra. Nem emlékezett rá, hogy ő és a fényes égen-járó a legjobb barátok. Nem emlékezett, mégis tudta nélkül próbált úgy élni, hogy minél többet mosolyoghasson. Ez az ő szomorú barátságuk története. Lehet, hogy a következő Művész te vagy? Csak nem emlékszel rá? Lehetséges, hogy mind művészek vagyunk? Sosem fogjuk megtudni az igazságot, de annyit elárulhatok. Ha jól érzed magad, akkor add a világ tudtára és mosolyogj! Aztán este nézz fel az égre és próbáld megkeresni a saját boldogságodat. Ott lesz a rengeteg csillag között, akik mind a barátaid.