2018. augusztus 9., csütörtök

Félig csókolt csók

A vers, amire írtam: Ady Endre: Félig csókolt csók. A dal, amire írtam: Wunderlich József - Szemed mögé... Hogy miért írtam? Azt nem tudom! :) Jó olvasást! (amúgy valamelyik PUF páros, de még nem tudom melyik)

Egy félig csókolt csóknak a tüze 
Lángol elébünk. 
Hideg az este. Néha szaladunk, 
Sírva szaladunk 
S oda nem érünk.

 Valószínűleg az volt a baj kettejük kapcsolatával, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Minden egyes alkalommal, mikor egymáshoz értek, egyszerre kívánták és utálták egymást. Az első csókjuk hideg volt, mint a jég és először úgy gondolták, hogy fel tudják majd egymást olvasztani. Azonban a szívük továbbra is mozdulatlanul hevert bordáik között, melyekre fel voltak vésve a ki nem mondott "szeretlek"ek. Hiába próbáltak elmenekülni a gondolataik közé, ha a másik oda is követte és a végén egymás karjaiban talált rájuk a reggel. Szemükben a megbánás csillant fel, majd szó nélkül indultak neki egy újabb fájdalmakkal teli napnak, hogy aztán a hold sugarai kárörvendően nézze végig esti csatájukat és azt a bizonyos félig csókolt csókot, melyet minden alkalommal megadtak a másiknak.

Hányszor megállunk. Összeborulunk. 
Égünk és fázunk. 
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, 
Ajkad csupa vér. 
Ma sem lesz nászunk.

 Hiába erőlködtek, nem tudtak érezni egymás iránt olyat, amivel a másik elégedett lenne és ezt pontosan tudták. Mindeketten ugyan azzal a gondolattal keltek és feküdtek, mint a másik. Miért teszik ezt? Erre viszont nem tudták a választ és inkább meghaltak egymás mellett, minthogy szenvedjenek a másik nélkül. A barátok nem segítettek rajtuk, ezt saját erőből kellett megoldaniuk, és mikor már azt hitték mindennek vége, meghallották azt az apró hangot. Nem volt több, mint egy éjszakai nesz, mégis reményre adott okot. Egyikük szívén a jég olvadásnak indult, ezzel utat engedve a dobbanás hangjainak. Észre sem vették mennyire fontosak lettek egymásnak, vagy csak nem akarták felfogni. Könnyebb volt a másikat utálni, mint elővenni gondolataik legmélyéről a vallomásokat, melyeket évek alatt gyűjtöttek össze, és ami lassan benőtte az egész lényüket, hogy aztán úgy haljanak meg, hogy sosem adták meg a másiknak, amire vágyott.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen 
Megbékült holtak, 
De kell az a csók, de hí az a tűz 
S mondjuk szomorún: 
Holnap. Majd holnap.

 Mégis minden hiábavaló, ha csak egyikük szívhúrjai pendültek meg. Ugyan úgy fojtatták életüket közösen, mint az előző években, mégis valami megváltozott. Nem tudták pontosan micsoda, de a világ mintha megérezte volna, hogy itt történt valami. Még mindig utálták egymást, de ha lehetséges, már nem annyira, mint régen. Már túl régóta voltak együtt, hogy megpróbáljanak külön élni. Nem volt kedvük másik párt keresni maguknak. Bár egyikük sem sejtette, hogy ki szíve olvadt fel hamarabb. Nem volt erejük kockáztatni, pedig az idő elteltével még mindig csak egy hangot hallottak. Dudum... Dudumm...
 - Szakítani kéne. - Morogta a sötét szemű a másiknak, miközben mélyen magába szívta tusfürdője illatát.
 A másik ásított egyet, majd csak azután válaszolt.
 - Majd holnap. - Helyeslőn bólogatott, majd átfordult a másik oldalára, hogy háttal legyen a szép arcúnak, aki ezek után csak óvatosan a derekára fonta kezét.
 Szinte egyszerre aludtak el és fel sem tűnt nekik, hogy az, amit eddig egyetlen szívhangnak gondoltak, valójában egy tökéletesen összeillő pár volt, mely kiegészítette egymást, hogy sose lehessenek egyedül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése