2018. május 23., szerda

Azóta

 Boka megengedte magának a fürdővizet, majd meg se nézve a hőmérsékletet, belelépett. Egy másodperc alatt öntötte el testét a fájdalom. Hirtelen hányingere lett és meg is szédült, de makacsul a másik lábát is beemelte. Összeszorított szemekkel nyúlt a zuhanyrózsáért, hogy hidegvízzel enyhítse a forróságot. Szó nélkül ült be a kádba és fáradtan merült el a habok közt. Ahhoz képest, hogy milyen jó kedve volt nap közben, most kétszeresen érzi a letargia súlyát a vállán. Próbált zenét hallgatni és olvasni, de egyik sem terelte el kellően a figyelmét. Minduntalan eltévedt a tekintete a fehér szekrény felé, ami egyik legjobb barátját rejtette ilyen napjain.
 - Nem! - Mondta ki hangosan a szót, mintha az üres falak meg tudnák akadályozni, hogy valami őrültséget csináljon.
 Inkább még mélyebbre merült a vízbe. Az orrát nem fedte semmi, mégis visszatartotta a levegőt. Olyan felesleges néha lélegezni, mint élni. Ez a gondolat sokszor megfordult a fejében. Kár, hogy az emberi létezéshez szükséges. Elég sűrűn szokott azzal játszani órákon, hogy egyszerűen visszatartja a lélegzetét. Milyen jó lenne, ha az ember meg tudná fullasztani magát. Ez volt az utolsó mondat, amire gondolt, mielőtt teleszívta volna tüdejét friss oxigénnel. Jobbnak látta gyorsan végezni, így tusfürdőt nyomott a tenyerébe. Szinte csirkét lehetett volna kopasztani a vízben, ő mégis kiszállt a kádból és ráérősen törölközni kezdett. Közben végig nézett a combján és az alkarján, amit halvány hegek borítottak, de neki úgy tűnt, mintha ki akarnák gúnyolni. "Még erre is képtelen vagy!" Gyengének érezte magát és sietve vette fel a pizsamaként szolgáló pólót és alsógatyát. Szinte pánikolva menekült ki a fürdőszobából, ami előtt már Csónakos várta.
 - Azt hittem sosem jössz ki, Papuskám! - Forgatta meg vigyorogva a szemét, és sietségében észre se vette barátja zavarát.
 Nem bántásként mondta András, mégis olyan hangsúlyt használt, ami még egy lapáttal rátett Boka kedvére. Kinézett az üveges ajtón, amin végig csorgott a víz. Legszívesebben kiment volna most az esőbe, mint tavaly télen csinálta. Kiállt a szakadó hóesésbe egy szál pólóba és hagyta, hogy befedje a fehérség. Abban a pillanatban boldognak érezte magát, de Geréb berángatta azzal az indokkal, hogy tüdőgyulladást fog kapni. Szeretett volna ismét annyira felhőtlenül örülni valaminek, mint aznap. Csak kinyitná az ajtót és mezítláb kiszaladna. Hagyná, hogy az eső lemossa róla azt, amit még a fürdés sem tud lehozni. Körbeugrálná az udvart, miközben nevetne és hiába érezné magát őrültnek, legalább boldog lenne. Mégis tudja, hogy pár perc után ez az érzés is elfutna előle és egyedül csak ő maradna, könnyekkel a szemében. Pedig ő csak szabad akart lenni. Megrázta a fejét, hogy magához térjen és felsóhajtott. Besétált a szobájába és gyorsan feltette a telefonján töltőre. Bekapcsolt rajta egy Alvin és a mókusok dalt és nem törődve a takaróval, bedőlt az ágyba.
 - "A világ túl bonyolult." - Ismételte a szöveget.
 Összekuporodott, kezét pedig a fejére szorítva próbálta kizárni a negatív gondolatokat. Ismerős érzés kerítette hatalmába. Nehezen és rendszertelenül vett levegőt, miközben könnyek nélküli zokogás rázta a testét. A torka elszorult, nem kapott levegőt. El akart tűnni a világ elől. Túlságosan sok volt neki mostanában az élet. Bárcsak... Bárcsak vége lenne. Érezte, ahogy a pánikroham elemi erővel tör rá és következő emléke, ahogy András a kis szobában áll és próbálja nyugtatni. Bandi remegő kezekkel nyúl az asztalon lévő pohárért és átnyújtja Bokának. János fáradtnak, gyengének érzi magát, de felül és érzi, ahogy izzadt testéhez tapad a póló. Szótlanul önti le torkán az egész pohár folyadékot és nem néz a másikra.
 - Mióta tart? - Kérdezte András.
 Boka próbálta kerülni a pillantását, de ő újra neki szegezte a kérdést. Tudta, hogy muszáj lesz válaszolnia most, hogy ilyen súlyosan lépett fel a roham. Sose volt még ennyire rossz, hiszen eddig mindig kordában tudta tartani. Egyedül keze remegése, arca és szeme pirossága árulta volna el másoknak, hogy gond van. Persze csak, ha foglalkozott volna vele bárki is.
 - Nyolc éve. - Motyogta és magához húzta a lábait.
 Nem akarta látni András arcán a megbántottságot. Tudta, hogy ha másnak nemis, legalább legjobb barátjának szólnia kellett volna az újabban előtörő pánikrohamokról. Azt hitte, hogy ezt is el tudja majd nyomni magában, mint a depressziót, de tévedett. Lehet, hogy ha előbb kér segítséget, akkor nem fajult volna idáig a helyzet. Nem akarta, hogy bárki máshogy nézzen rá. Mégis talán szüleitől félt a legjobban. A reakciójuktól. Nem állíthat haza úgy, hogy "Sziasztok! Már nyolc éve súlyos depresszióban szenvedek és nagyjából egy hónapja pánikrohamaim is vannak." Hiszen a szülei úgy gondolták, hogy ezek mind kitalált betegségek. Könnyű úgy mondani, ha nem élsz benne. Ők nem érezték milyen, mikor úgy érzed reggelente, hogy nem bírsz ki még egy napot és inkább zokogva az ágyban maradsz. Ők nem érezték még talán soha, milyen, mikor rádtör egy roham és az egész világ kifordul magából, majd csak arra eszmélsz fel, hogy izzadtan, az ágyadban fekszel és sírsz. El akart bújni minden elől. Meg akart fulladni abban, hogy él. Mégse kért segítséget. Elnyomta magában.
 - Nyolc éve, mióta Nemecsek... - Andrásnak nem kellett befejeznie a mondatot.
 Mindketten emlékeztek arra a napra, mikor Ernő itthagyta őket, örökre. Azóta tart ez a szűnni nem akaró fájdalom a szíve legmélyén. Azóta szeretné még egyszer látni a szeplős, mosolygó arcot. Azóta akart minden pillanatban meghalni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése