Nem mondok semmit... Csak úgy jött :"D Jó olvasást.
Hideg van, ahogy sétálunk haza a hósésben. A kedvenc évszakom, de te nem szereted, így sietünk, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Magamhoz húzlak, hogy ne fázz és egy csókot nyomok arcodra. Az ajkaid mosolyra húzódnak, melyek nem a hideg, hanem a reggel rákent vörös rúzs miatt pirosak. Imádom és te ezt tudod. Tekinteted megbabonáz. Szinte észre sem vettem, hogy milyen erősen kapaszkodsz belém. Le akartál rántani, de én tartottam magam, mert szerettelek. Mindennél jobban szerettelek.
Könyörögtem neked, hogy maradj velem. Csak pár nap és minden jobb lesz. Újra boldogok lehettünk volna, de te nem bírtad megvárni. Hiába mondtam el naponta, hogy ne törődj az emberek véleményével, te mindig is makacs voltál. Egyedül akartál végig menni az úton, ami a szakadékhoz vezetett, és én voltam olyan szerelmes, hogy követtelek.
Minden egyes veszekedésünk egyre előrébb vitt és mikor rájöttem, hogy ez nem az én utam, hanem a tied, akkor már késő volt. A visszavezető ösvényt hó fedte. Vörös hó, pont mint aznap, mikor elhagytál engem örökre. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy mindkettőnket kihúzzam a mocsárból. Miattam haltál meg.
Nem tudom mikor történhetett. Nem bírtad a nyomást, ami rád nehezedett, de önző voltál. Nem gondoltál arra, hogy én nélküled nem fogok tudni élni. Te már megmenekültél, mikor vőlegényeddé fogadtad a halált, de ő sose szerethet úgy, mint én szerettelek. Nem szerethet jobban nálam. Nem fogadom el. Ezt az árat meg kell fizetni, ha szeretsz valakit. Te hagytad, hogy a szakadék szélére sétáljak és utánad nézzek, de azt nem mondtad, hogy ott leszel az alján és azzal az imádott vörös rúzzsal az ajkadon fogsz rám mosolyogni. Nem emlékszem semmire, csak arra, ahogy mosolyogva, boldogan, zuhanok, miközben a hajamba kap a szél. Zuhanok feléd a végtelen halálba és az örök szerelembe. Mert nélküled nem tudok élni és ezt te is tudtad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése