Szólnék hozzád

Szólnék hozzád, de az ész keze rá tapad a számra. Ott ültél, teljes magányban. Csak figyeltelek messziről, féltem megijednél. Jól tudtad ki vagyok, míg nekem csak egy jól ismert látomás voltál. Egy délibáb, ami bármikor elillanhat. Arcodon apró gödrök jelezték, hogy boldog vagy. Lehetett az álca. Egy maszk, mit felhelyeztél. Nem tudom, de belül, mintha reméltem volna. Emlékeztél?

Ismertük egymást. Régi történet. Még fenn a mennyben láttalak meg téged. Szemedben a tűz lenyűgözött, cserfes szád olykor messzire üldözött. Humorod maga volt az álom. De mindent elrontottam, már bánom. A tetteimre nincs mentség. Nem kérek bocsánatot. Nem akarok sajnálatot kelteni. Tőled nem kell. Semmi. Nem érdemlem meg. 

Vétkeimért elzártak. Te továbbra is szabad voltál. Belül mégis reméltem, hogy a foglyom maradtál. Az érzelmek börtönében, mint én a Pokol ketrecében. Átkozódtam, hibáztam és öltem. Bár tudnád, mind érted tettem. Minden kiontott élet, minden lecsurranó vércsepp. Érted. 

Mosolygó ajkaid most távolról bámulom. Hajamba túrva várok. Vegyél észre! Kérlek... 

Mire bátorságom összeszedném, egy alak lép feléd. Egy ember, akit holtan látok magam előtt összerogyni én. Vérszemet kapnék, de ekkor gyökeret ereszt a lábam. Én szúrtam el. Te csak azt tetted, amit vártam. Tovább léptél. Az csak pont az í-re, hogy éppen az vett el tőlem, ki tőled engem. 

Elzártam fájdalmam. Kinyitom a szemem. Már nem éreztem semmit. Nem tudtam ki vagy. Egy ismeretlen látomás. Egy délibáb, ki elillan. Mit keresek én itt? Miért nézlek? Az üresség érzet, átvált bosszúvágyra.

Szóltam volna hozzád, de az ész keze rá tapadt a számra.