Sosevolt boldogság

Már megint nem egy PUF, de ígérem lassan az is jön XD Jó olvasást! (angst)

 Mikor megismertelek, arról nem volt szó, hogy a szerelembe bele lehet halni. Mégis, ahogy egyre jobban eltelt a szívem ezzel a kellemes érzéssel, úgy sokszorozódtak a kezemen lévő hegek. Hiába mondtad, hogy szeretsz, ha én nem éreztem magam semminek. Egy nagy senki voltam, aki csak rabolta az idődet. Többre tartottam egy krumplit, mint a saját életemet és ezáltal úgy éreztem, hogy csak rosszul jártál velem. Egyáltalán miért engem választottál? Miért nem azt a másikat a felsőbb évesek közül, aki minden nap rád mosolyog reggel? Mindkettőnknek jobb lett volna...

 Te tudtad a legjobban, hogy utáltam veszíteni. Minden apróságból versenyt tudtam csinálni, még a fogmosásból is. Te pedig voltál annyira jószívű, hogy mindig hagytad magad legyőzni. Legalább ennyi boldogság legyen még az éltemben, ha már maga a nagybetűs Élet nem szolgálhat sokkal. Szerettem, hogy mindig úgy tettél, mintha igenis megpróbáltad volna. Ezekért a pillanatokért, igenis érdemes volt a világra születnem.

 Ültem és hallgattam. Ilyenkor mást nem igazán tudtam tenni. Talán még bevonulhattam volna a szobámba, de akkor oda is követett volna. Ismételten elmondta, hogy szerinte mennyire undorító az a kapcsolat, amiben vagyok és, hogy szégyent hozok a családra, hogy bárcsak ne én lennék a lánya, hogy bár meg se születtem volna... Igen, abban a pillanatban én is erre gondoltam, de aztán elém ugrott egy kép. Nevetve dőltél el az őszi levelek között, miközben felnéztél rám. Annyira sosem szerettelek még, mint akkor. Sosem hittem volna, hogy ez lesz a legkedvesebb emlékem, mégis így lett.

 Hazugság, hogy a remény hal meg utoljára, hiszen hogy tehetné, ha az sosem volt még a közelemben sem? Nem engedtem, hogy beférkőzzön az életünkbe. Pedig mi lett volna..? Már mindegy. Most már teljesen mindegy ezen rágódni, hiszen már csak az emlékem van ott. Hátrahagytalak. Erőszakkal elszakítottam magam tőled, hogy ne kelljen az én életemet megismerned. Úgy gondoltam hálás leszel érte, de mikor az első könnycseppek lefolytak az arcodon, nem tudtam mit tegyek. Összegörnyedtél és zokogtál, miközben hosszú hajad eltakarta a szenvedésed. Én pedig otthagytalak, egyedül. Máshogy nem bírtalak volna megmenteni.

 Pár nap. Ennyi volt nekem megírva nélküled. Anyám ugyanúgy tartotta a távolságot, mintha fertőző lennék. Fájt látnom az emberek arcán az undort és lenézést. Mindezt azért, mert szerettelek. Nem, ez hazugság. Még mindig szeretlek.

 - Jobban, mint bárki mást. - Motyogtam magam elé, miközben kimentem sétálni a hóesésbe.

 Te szeretted a telet, míg én inkább csak bentről akartam nézni. Most mégis nekivágtam az útnak, egy szál pulóverben. Tudtam, hogy már nem fog számítani semmi. Arra vártam, hogy mindenem lefagyjon és a kellemes zsibbadás erőt vegyen a testem felett. Vártam a pillanatot, mikor már moccanni is fáj. A könnyek az arcomra fagytak, de csak mentem egyre beljebb a sötétbe.

 Képek villantak elém. Az első alkalom, mikor megfogtad a kezem és én olyan boldog voltam, mint még soha azelőtt. A közösen eltöltött órák, mikor megfáztam ősszel és te átjöttél teát és levest készíteni, hogy minél hamarabb meggyógyuljak. Barna hajad, amit minden egyes alkalommal a füled mögé tűrtél, de mivel túl rövid volt, így mindig kicsúszott onnan. Szemeid csillogása, mikor olyan átéléssel meséltél egy új könyvről, mint soha senki. A csókod, ami elfelejtette velem, hogy én nem tartozom sehova. Te lettél az, aki miatt élnem kellett volna. Nem is akartam meghalni, de annyira fájt a szerelem. Veled akartam megöregedni és meghalni, de úgy látszik, ismét megnyertem egy versenyt.