Már láttalak

Andy-nak, mert a dal, amire írtam (ez itt), az ő tegnapi fice óta a fejemben szólt. Aztán még Nikinek, aki már egy pár órája várja a frisset ^^

 Dean Winchester becsukta az előtte heverő könyvet és kinyújtózkodott.

 - Nekem mára elég volt. - Közölte öccsével, aki szemben ült vele. - Már összefolynak a szavak.

 - Én még maradok egy kicsit. - Motyogott belemerülve az olvasmányába a másik.

 Dean elköszönt és kényelmesebb, alvós ruhába vedlett át. Már várt rá az ágy, és az álmok. Mosolyogva hajtotta párnára a fejét. Tudta, hogy ma is találkozni fog vele és eldöntötte, hogy ma megteszi.

~~0~~

 Egy várban találta magát. Egy nagyon öreg, dohos szagú várban.

 - Castiel! - Kiáltotta el magát.

 Hangja végig visszhangzott az összes folyosón. Itt kell lennie valahol. Érezte. A kastély szerű épületben hideg volt és a hatalmas ablakokon besütött a telihold. Dean azonban egyáltalán nem érzett késztetést a menekülésre. Csak az érdekelte, hogy minél hamarabb rátaláljon az angyalára. Az angyalra, akivel csak álmaiban találkozott. Mikor már a hatodik szobába nyitott be hasztalanul, akkor megállt egy pillanatra és fülelt. Az ellenkező irányból zeneszó tört utat a csendbe. A vadász nem habozott sokáig. Azonnal elindult és nem sokkal odébb belesett egy hatalmas terembe. A tégla falaknak poros hangszerek voltak állítva, és mintha csak egy film jelenete lenne, ott volt a szoba közepén Ő. A félhomályban is tökéletesen látszódott az alakja. Szürke öltönyben volt és éppen egy szomorú dalt játszott. A fuvola lágyan simult az ajkához, míg csípője lassan járt ide-oda.

 Deannek eszébe jutott az első találkozásuk. Azt hitte, hogy valami álom manó, ami így akarja megölni, végül az angyal megtanította hinni. Minden egyes alkalommal egy áldásnak számított az álom világ, mióta ő itt van. Emlékezett az első csókra, az első érintésekre és az első "szeretlek"re. Nem fogja elfelejteni soha.

 A teremben lévő hangszerek, Castiel egy kecses intésére életre keltek, hogy ott csatlakozzanak be a dallamba, ahol ő abbahagyta. Az angyal Dean felé fordult és elengedte a hangszert, ami mellette lebegve tovább játszotta azt a gyönyörű dalt. Lassan indult meg felé és akárhányszor elhaladt egy zenei eszköz mellett, végig simított rajta. Mintha élnének. Óvatosan emelt fel egy elhangolódott hegedűt, majd álla alá kapta, hogy abban a másodpercben meggyógyítsa érintésével. Dean sóvárogva állt az ajtóban még mindig. Azt akarta, hogy ő rá is ilyen figyelmet fordítson, mégis képtelen volt megmozdulni. Csak várta, hogy beteljesüljön a ki nem mondott kívánsága. Akarta őt, aki minden egyes lépését megfontolva indult el felé. Mikor pedig egymás előtt álltak Dean nem bírta tovább. Lágyan elmosolyodott és végig simított Castiel arcán.

 - Hiányoztál. - Remegett meg a hangja.

 - Te is nekem. - Lopta el az angyal közülük a távolságot, hogy ajkait végre a másikén tudja.

 A két test szinte eggyé olvadt, ahogy belekapaszkodtak abba a személybe, aki éltette őket. Dean nem akart elválni a puha, rózsaszín ajkaktól, de még ha álom is volt az egész, levegőre volt szüksége. Ahogy a másik lehunyt szemeire nézett, szívébe éles fájdalom mart. El kellett mondania neki. Nem halaszthatja tovább. Megvárta míg a kékség egybeforr az ő zöldjével és abból merített erőt.

 - Gyere velem haza. - Nyögte ki azonnal, mielőtt meggondolhatta volna magát.

 Castiel szeméből hirtelen eltűnt a csillogás és egy szomorú mosoly terült el az arcán.

 - Tudtam, hogy eljön ez a nap. - Hajtotta le fejét.

 Dean értetlenül nézte végig, ahogy az első könnycseppek lecsorognak az arcán, és mielőtt a padlóra érnének, fénnyé válnak. Apró kis csillagokká, amik lassan körbefonják a két alakot. Dean nem értett semmit, csak azt érezte, hogy rosszat tett.

 - Kérlek Castiel. - Csendült könyörgőn a vadász hangja. - Gyere velem. Hidd el, hogy boldog leszel ott... Vagy tudod mit? Mondd el, hogy maradhatnék itt. Olyan lennék mint te. Követnélek és soha többé nem lennénk magányosak. Csak mondd, hogy szeretsz és feladom az életemet is! Hiszen nélküled nem ér semmit ez az életnek hazudott valami.

 Az angyal vállai már rázkódtak a zokogástól. Nem akarta, hogy vége legyen. Mégis tudta, hogy ha Dean felteszi a kérdést, azzal minden össze fog omlani. Egyszerű, de fájdalmas szabály volt.

 Az idősebb Winchester az angyal álla alá nyúlva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

 - Mondj valamit. - Csuklott el a hangja.

 - Szeretlek. - Nyögte ki Castiel az első dolgot ami eszébe jutott.

 Ennél igazabbat nem mondhatott volna. Mégis a levegőben ott lógott a ki nem mondott "de".

 - Dean - kezdett bele és érezte, ahogy a szíve szilánkosra törik. - Ez csak álom. Egy gyönyörű álom világ, amit ketten építettünk fel. Közös erővel és most össze fog dőlni.

 Az utolsó szavak már szinte alig hallatszódtak. A vadász még mindig értetlenül állt a történtek előtt.

 - Mi fog történni, ha felkelek? - Kérdezte félve, pedig nagyon jól sejtette a választ.

 - Ez az én világom. - Kapaszkodott bele Castiel Dean kabátjába, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Talán így is volt. - Más a te világod. Mikor felébredsz, nem fogsz rám emlékezni. Én pedig soha többé nem látom majd újra az arcod.

 Dean minden izma pattanásig feszült. Nem ez lehetetlen.

 - Cas! - Szólt az angyalnak, majd szorosan magához ölelte. - Emlékezni fogok rád. Ígérem.

 Egy utolsó csóknak tűnő kép villant fel a fehérségben, ami időközben elnyelte a hangszereket és a várat is. Aztán szép lassan az álmodó és az álom kép is a semmibe veszett.

~~0~~

 - Dean! - Hallotta kissé távolról testvére hangját.

 Hirtelen ült fel az ágyban és körülnézett. Hol a fenében van?

 - Sammy? Mit keresel itt? - Ásított nagyot.

 - Kiabáltál álmodban. - Vakarta meg zavartan a tarkóját a fiatalabbik. - Álmodtál valamit?

 Dean kinyitotta a száját, hogy elmeséljen bátyjánál mindent, de szinte azonnal be is csukta.

 - Nem emlékszem. - Motyogta miközben maga elé meredt.

 Csak bámulta a szemben lévő ajtót és úgy érezte, hogy valami igazán fontosan felejtett el. És még csak nem is sejtette mennyire.

~~0~~

 A pajtában lévő fények kialudtak, ahogy a ballon kabátos alak közeledett. Dean pedig minden ismert dolgot bevetett ellene, hogy legyőzze. Viszont, miután egyetlen érintésétől Bobby a földre rogyott, kissé megijedt.

 - Ki vagy te? - Nézett rá a kék szeműre.

 - Castiel. - Ejtette ki lágyan a nevét.

 Dean szívét valami érthetetlen oknál fogva melegség öntötte el. Castiel...

 - Nem a neved érdekel. - Csattant fel, mivel zavarta az érzés, amit a másik közelsége keltett. - Mi vagy te?

 Castiel arcán egy szomorú mosoly jelent meg. Nem emlékszik rá. Hogy is emlékezne, ha egyszer ki lettek törölve az emlékei?

 - Az úr egyik angyala. - Mondta és reménnyel töltötte el, hogy felismerést látott megcsillanni a zöld íriszekben.

 Ott állt egymással szemben az álmodó és az álom kép. Most teljes valójukban, tiszta lappal kezdve. Reményekkel telve.