"1974.január 11.
Egy viharos estén Lucky Luciano beleszületett
egy jómódú, tisztességes családba. Az új családtag barna szemmel és szőke
hajjal született. Néhány kórházban töltött nap után a gyermek és az édesanyja
végre hazatérhettek. Amint kiléptek a kórház ajtaján egy koromfekete Cadillac
fékezett le a peron mellett. Az anya habozás nélkül a jármű felé vette az
irányt, amiből egy komoly tekintetű, magas férfi ugrott ki ajtót nyitva a
tekintélyes hölgynek. Nem utazhattak túl sokáig, míg egy hatalmas vaskapuhoz
nem értek. Az autó megállt és várt. Nem telt el pár másodperc, szolgák jelentek
meg és nyitották ki az útjukban lévő akadályt. A sofőr rálépett a gázra és
egyenesen hajtott tovább a birtok fele. Az udvarban rengeteg ember mozgott,
mind más-más kötelezettségeket végezve. Hamarosan egy nagy villába érkeztek,
ahol több inas várakozott. Az autó ajtaját az egyik kinyitotta és így szólt
Luciano anyjához:
-
Buon pomeriggio, signora[1] –
a nő csak rápillantott, majd egy szó nélkül átadta gyermekét.
A
kisfiút bevitték a villába és pár tevékenység után elaltatták.
Hét év telt el az óta. A fiú
megcseperedett és végre találkozott az apjával, aki egy magas szikár férfi
volt. Üzleti utak miatt, soha nem látta fiát, azonban a mai napon hazatért. Az
apa megölelte, megcsókolta csemetéjét, megajándékozta majd kisidő múlva fel is szívódott.
Luciano nem értette, hogy miért tudott ilyen ritkán hazajárni az édesapja.
Ugyan mindent megkapott, elkényeztették, de a családja sosem foglalkozott vele,
csak az inasok. Mikor az ifjú betöltötte tizenötödik életévét, megkapta első
autóját, ami egy régebbi Rolls Royce típusú autó volt. Az édesapa újra hazatért
és ezúttal ezt hozta magával. Átadta a kulcsokat és egy kisebb mondatot súgott
a fiú fülébe:
- Remélem felnőttél hozzá – Luciano
semmit sem felelt. Elvette a kocsi kulcsát, beült az autóba és beindította a
motort. Egy kisebb félmosoly látszódott rajta, ami egyben bánatát is tükrözte.
Örült az ajándéknak, de egy kisebb űr tátongott a szívén. Nem akart szemtelen
lenni a szinte idegen férfival szemben, hiszen nem voltak olyan kapcsolatban, hogy
a szemére hányhatná a már évek óta benne lakozó érzelmeket. Magára erőltetett
egy hatalmas, boldog mosolyt, majd vidáman megköszönte az ajándékot. Hat évvel
később Luciano levelet kapott az apjától, amiben leírta neki, hogy
haladéktalanul találkozniuk kell. A levél rövid volt ugyan, de határozott: „Fiam! Találkozzunk ma az egyik irodámban.
Gyere el a Lakeview street 456-s számhoz mihamarabb!” A fiú nem értette,
hogy mi történhetett, amiért ilyen hirtelen hívatta, majd kiesett a szíve
örömében. Az apja végre megunta volna az évente látogatásokat? Lerohant a
garázsba, beült az új autójába és elindult a megadott cím felé. Megérkezett,
kiszállt a kocsiból és elindult az üzlet felé. A lépcsőn szinte rohant, szíve
pedig egyre gyorsabban vert. Az épület aulájába érve körülnézett és rengeteg
öltönyös valamint kalapos férfit látott szivarral a kezükben, ujjukon
aranyozott pecsétgyűrűvel. Az apját viszont sehol nem látta. Mindenki őt nézte,
mikor elindult az iroda felé, de senki sem szólította meg. Mintha tudták volna,
hogy ki ő. Egy halk kopogás után
benyitott az irodába, de egyből lehervadt az arcáról a mosoly és még a
lélegzete is elakadt. Nem tudott hinni a saját szemének. Salvatore Lucania
Antonio, egy idegen férfi fölött pisztolyt tartott. Szinte azonnal észrevette
fiát és mosolyogva megszólalt:
- Lépj közelebb! - mikor oda ért a
férfihez, a kezébe nyomta az antik dupla csövű csappantyús pisztolyt. - Ha a
saját vérem vagy, meghúzod a ravaszt. A fiú nagyon sokat töprengett, hogy miért
mondta ezt az apja, pedig tény, hogy a saját vére. Lucianonak nem volt ideje
töprengeni. Felemelte a kezében lévő fegyvert és meghúzta a ravaszt. A fegyver
elsült és csak annyit látott, hogy férfi a földön hever, vértócsa körülötte és
a keze remegett. Nem tudott észhez térni, akkora sokkot kapott, mivel megölt
egy ártatlan embert. De még mindig szorongatta a kezében a fegyvert és nem
tudta elengedni. Az apa önelégedetten megszólalt.
- Nagyon jó gyerek vagy – mosolyodott
el. Képes leszel majd a jövőben átvenni az üzletemet-nyúlt Luciano keze felé és
elvette a pisztolyt. Mikor a kezébe került, letörölte, elrakta majd elküldte, azzal
az indokkal, hogy késő van, menjen haza. Mikor haza ért felsietett az ágyába,
hogy aludni próbáljon és elfelejtse a történteket. De nem sikerült, még mindig
a férfi hulláját látta a szeme előtt. Pár év elteltével az apa vett egy üzletet
a fia nevére. Nagyon jó üzletnek ígérkezett és szeretett is vele foglalkozni. Négy
év elteltével Salvatore Lucania Antonio elhalálozott. A temetésen egy férfi
kereste fel Lucianot, egy papirusszal a kezében. Amiben ez állt: „Fiam! Készen állsz arra, hogy egy multi
céget irányíts. Jól dönts, soha ne tétlenkedj. Remélem, nagyobb főnök leszel,
mint én voltam”. Miután elolvasta a levelet, a férfi közelebb hajolt,
súgott néhány szót, a fiú pedig követte. Beszálltak egy kocsiba, s elvitte egy
nagyon-nagy hotelba. Beszálltak a liftbe, ami felvitte őket a legmagasabb
szintre. Bement az ajtón, de a férfi nem követte, egy kissé rossz érzése
támadt. Miután beért, 4 férfi állt előtte. Bemutatkoztak, balról-jobbra:
- Joe Bonnano, Tommy Gagliano, Vincent
Mangano, Guiseppe Provaci – szólaltak meg sorjában.
A megismerkedés után a négy családfő
közelebb lépett Salvatore fiához és egy kést rántottak elő. Luciano megijedt, a
földbe gyökerezett a lába. Mégis úgy érezte, hogy nem kell elfutnia. A férfiak
letérdeltek, majd egy hirtelen mozdulattal belevágtak saját kezükbe. A vérük a
földre hullott, a fiú pedig kikerekedett szemekkel bámult.
- Giurando a te, figlio di Salvatore[2] – hangoztatták szertartás szerűen. “
Na azt hiszem megérte idetalálni :D Nagyon jó, csak így tovább! :)
VálaszTörlésKöszönjük szépen! :) És örülök,hogy tetszett *-*
Törlés