Lexy, Juni. Nektek sok szeretettel. Nincs több hozzáfűzni valóm. ~~~Z E N E~~~
A csend hangja fülsiketítő. A csend. Nem arról a békés hangról beszélek, amit élvezettel hallgat az ember, mikor pihenni próbál; sokkal inkább egy lázadáshoz hasonlító némaságról - a lázadásról, ami soha nem fog rendeződni és kőkemény őrülethez vezet. A legtöbb esetben, a csend beszél, hogy segítse azokat a szavakat, amik nem tudnak felszínre törni. A szavak igazi lénye a mohóság és arrogancia, alig adnak igazi lehetőséget és esélyt a csendnek beszélni, igazán kibontakozni.
De a csend amivel aznap találkoztam, fájdalomról és szomorúságról árulkodott. A ki nem mondott igazság az volt, hogy napok óta vagdostuk egymáshoz a sértéseket, olyan volt, akár egy harci övezetben, ahol nincs megállás, csak egyre több düh és harag, napról napra. Az arckifejezés, amit öltött fájt. Természetesen egyikőnk sem vette a fáradtságot. Nem akartunk megszólalni, inkább hagytuk, hogy ez a feszültség némaságba torkolljon. Nem érte már meg. Éreztük, tudtuk: itt a vége. Ennyi volt.
Percek óta üldögéltünk a szoba két ellentétes pontján. Kezében egyetlen üres sörösüveggel babrált. Nem moccant, nem erőlködött, hogy egyetlen szót is szóljon. Mióta elnémultunk megkönnyebbülést láttam az arcán. Fájt.
Akkor felnéztem az órára, és észrevettem, hogy már majdnem délután három. Megkértem Deant, hogy vigyen ki a buszmegállóba. Anélkül, hogy rápillantottam volna, felálltam, kikaptam egy - az első kezembe kerülő - ruhát és elvonultam a fürdőbe.
Összeszedtem a fürdőszobai kellékeimet. Mikor behúztam a bőrönd cipzárját, még mindig ott ült rezzenéstelen arccal. A férfi, akit valaha mindennél jobban szerettem és akiért a belső gyermeki énem még mindig, gondolkodás nélkül golyó elé vetné magát. Bámult maga elé, egyetlen pontot pásztázva. Nem volt az arcán semmi érzelem, de még így is maga volt a tökéletesség. Magamba szívtam még egyszer, utoljára a vonásait. Nem akartam elfelejteni. Soha. Figyelmen kívül hagyva azt az erős, égő érzést, ami szorongatni kezdte a mellkasom, éreztem: mennem kell. Visszanyeltem a feltörő könnyeimet és összeszedtem a kimaradt holmikat.
Zavart az óra ketyegése, de az is lehet, hogy a saját gondolataim voltak. A fenébe! Többet nem hallom, ahogy éjjelente motoszkál és járkál fel alá a szobában. Soha többet nem érzem, ahogy olvasás közben bámul, aztán mosolyogva hozzám bújik...
Aztán hirtelen ott termett. Olyan közel volt és mégis távol.
- Miért van még mindig rajtad, ha annyira indulni készülsz?
Gyönyörködve a hangjában, végignéztem magamon. Ekkor vettem észre, hogy az inge még mindig rajtam van. Idióta... azt hittem mindent visszaadtam neki. Meg mertem volna esküdni, hogy egyetlen darabot sem tartottam meg.
- Sajnálom, nem vettem észre. - Motyogtam zavartan és babrálni kezdtem az alsó gombokkal. - Kéred vissza?
- Tartsd meg. - Vonta meg a vállát, és megdörzsölte a tarkóját, ahogy kerülni próbálta a szemkontaktust. - Neked úgyis mindig jobban állt.
Ezt az egyetlen mondatot mondta, mielőtt felkaptam a táskámat és a kijárat felé indultam. Még mindig képtelen voltam elhinni: itt hagyom Őt, akinek megfogadtam, hogy soha nem fogok tudni nélküle élni.
Sajnos az adott körülmények között, nem volt választásom. Ez így egy teljesen egyoldalú kapcsolat és csak a jó isten tudja mennyi ideig bírtuk volna ki. Nem voltam képes ott ülni, várni és csak reménykedni, hogy valaha visszakapom. A férfit, aki az egész életemet jelentette. Már nem volt ugyanaz.
Megváltozott. Hullarészegen, női parfümtől bűzölögve esett haza minden este. Nem vártam, sőt egyáltalán nem is számítottam rá, hogy hűséges marad. Nem kértem sokat. Képes voltam elfogadni és együtt élni a ténnyel, hogy életem szerelmének eltűnt a lelke. Én ostoba! Azt hittem ennek ellenére is kellek majd neki, hogy még mindig szeret. Elvégre egyenesen hozzám jött elsőnek, mikor kiszabadult a ketrecből.
De a Winchesterek kedvenc hobbija volt a titkolózás. Akkor még ő sem tudta, hogy mi hiányzik. Miután kiderült, rájött... nem mondta el rajtam kívül senkinek. Dean képtelen volt megmaradni vele egy helyiségben, főleg mivel érezte: itt valami nincs rendben. Éjszakákat sírtam át. Mikor végre kiderült, még rosszabb lett minden. Már nem érezte a dolgok súlyát.
Rátettem a kezem a kilincsre.
- Annak ellenére, hogy vége, jó éjszakát. - Mondtam a fekvő alakjának.
Nagy levegőt véve egy utolsót pillantottam rá és kiléptem a levegőre. Kattant a zár. A szívem ki akart szakadni a helyéről. Semmi mást nem akartam, csak hogy megforduljon, elém álljon és átöleljen. Suttogja még egyszer a fülembe, hogy minden rendben lesz. Szeret...
Abban a percben döbbentem rá. Most már nincs egyedül. Innentől fogva két ember szaladgál a világban, egymás nélkül, megtörten, lélektelenül.
Az egyik Én vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése