2017. január 31., kedd

Do You Really Want To Hurt Me

Visszaemlékezés:

Egy bárban ücsörögtem Sam és Dean társaságában, mint minden sikeres vadászat után. Sam épp valami rózsaszínhajú, extravagáns csajjal szemezett, aki a pultnál illegette magát. Nyilvánvaló volt, hogy mi lesz a folytatás, így gyorsan rászóltam: 
- Sammy, csak menj már! Dean maradhat a szobámban. - Sürgettem. Kacsintott egyet és felpattant a helyéről, egyenesen a csajhoz. Ekkor Deanre néztem, aki csak kérdőn megemelte a szemöldökét. 
- Rendben van így, ugye? Kérhetek még egy szobát, ha...
- Nem kell. - Vágtam rá talán túl kétségbeesetten. Biccentett, aztán lehúzta a következő rövidet. Tovább beszélgettünk, csak később tűnt fel, hogy Sam már lelépett. 
- Emlékszel arra az esetre Denverben, amikor... - A messengerem jelzett. Mosolyogva láttam, hogy James írt. Dean elolvashatta a nevet, mert rosszallón összevonta a szemöldökét. 
- Minden rendben? - Csak bólintott és rendelt még egy sört. - Nem kellene lassítanod? - Böktem a poharára, mire fújtatott egyet és figyelmen kívül hagyta a javaslatot. Nem tudtam mitől váltott fagyosba a hangulat, de inkább tovább nyomkodtam a telómat és bepötyögtem a választ. "Otthon." Persze hazugság volt, de szükséges. Sokkal könnyebb volt, mint kitálalni neki mindent. 

- Miért nem mondod meg neki az igazat? Bár szerintem inkább szakítanod kellene. - Kérdezte kissé már italos hangon. 
- Mi lenne, ha a saját dolgoddal törődnél és nem az én üzeneteimet olvasgatnád? - Szúrtam le kapásból.
Dean csak a szemét forgatta, és folytatta az ivást. 
- Sajnálom. - Állt fel, belebújva a dzsekijébe. - Csak nem értem... 
- Minden rendben. - Vágtam a szavába. Ellenkezés nélkül a kezembe nyomta a kocsi kulcsot. Túl sokat ivott ahhoz, hogy volán mögé ülhessen. Magát nem is, de Baby épségét féltette. 

A levegő feszült volt az Impalában egészen a motelbe tartó úton. Semelyikünk sem szólalt meg, mióta elhagytuk a bárt. Parkolás után, mint aki forró lávába ült, úgy pattantam ki és viharosan igyekeztem a szoba felé. Dean csak percekkel később ért be. 
- Megyek aludni. - Fordultam az ágy felé, de elkapta a csuklóm és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. 
- Hallgass meg. Könyörgöm. - Kért rekedten. Torkomon akadt a válasz, így csendben maradtam. - Nem akartalak megbántani a bárban. De úgy érzem, hogy megérdemelnél valakit, aki tud vigyázni rád, aki tudja, mivel foglalkozunk és akivel őszinte lehetsz. 
- Ezt hogy érted? - Suttogtam magam elé. 
- Valaki olyan kell neked, mint én. - Emelte fel a hangját. Felgyorsult a légzésem abban a percben, hogy rájöttem mire gondol. Szerettem őt mióta az eszemet tudtam és először összefutottunk egy vámpírfészekben. Mégsem  mertem volna soha bevallani neki. 
Dean közelebb hajolt, épp csak súrolta ajkával az enyémet. Végül elfogyott a türelme és magához húzva csókolt meg. Az elmém és a szívem kemény harcot vívtak, mi lenne a helyes dolog. Az agyam tudta, hogy éppen megcsalom a vőlegényem, míg a szívem  ugrált örömében. Néhány másodperc múlva átvette agyam az irányítást és eltoltam Deant.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - Köszörültem meg a torkom. A hangom karcos volt és rekedt. Az arca ismét komorba váltott. - Csak hagyj gondolkodni picit. Ki kell találnom mi legyen. - Könyörögtem neki, akár egy csapdába esett állat. Dean csak sóhajtott egyet. 
- Nem tudok örökké várni. - Elsírtam magam. Fújtatva megcsóválta a fejét és lelépett. 

A telefonom után nyúltam. Egy darabig könnyeim között vizslatva egyetlen szót. "Otthon." Ezt volt a legnagyobb hazugság egész életemben. A fejem vertem a falba. A végén már magammal beszélgettem hangosan:
- "Minden lehet normális." - Dünnyögtem. - Azt se felejtsd el te balfék, hogy sikerült magad meggyőzni, miszerint sose éreztél semmit 'Dean Kibaszott Winchester' iránt.  
Jött a következő üzenet: "Hé bébi, mi a helyzet?" Nagyot nyelve rájöttem: Nem hazudhatok tovább. Visszaírtam neki válaszként, hogy el kellett utaznom és ne is keressen, mert belátható időn belül nem térek vissza. Élje tovább az életét. Nélkülem. 

A kocsimba ültem és alig vártam, hogy közöljem Vele a jó hírt. Az Impala ugyanott állt a kocsma előtt, mint egy órája. Megnyugodva konstatáltam, hogy egy karcolás sincs rajta.  
A füstös helyiségbe belépve, kicsit erőltetnem kellett a szemem, hogy megtaláljam. Képtelen voltam elhinni, amit ott láttam.  
Épp egy szőke cicababa szájából lógott ki. Először ledermedtem és nem akart eljutni a tudatomig, hogy ez tényleg megtörténik. Eldobtam érte az egész életem alig pár perc alatt, ő pedig le se szarja. Egyetlen érzés vágtatott végig a testemen: Átvert. Kihasznált. 
Feltört belőlem a mélyről jövő zokogás. Mintha meghallotta volna az üvöltő zenegép zaján keresztül is, felém fordult. Szemeit köd lepte el. Ahogy találkozott a pillantásunk, kitágultak a pupillái és eltolta magától a lányt. 
- Várj! - Kiabált utánam, de már késő volt. A volán mögött, könnyáztatta arccal, darabokra tört szívvel léptem ki az életéből és többet nem tértem vissza. 

~o-o~
Jelen: 

Fekszem az àgyamon és csak olvasok. Brontë. Ismét. Falom a betűket. -Kapcsolj már ki!- ordítok magammal fejben. Hajnali 3. Kiolvastam a könyvet. Becsukom és az íróasztalra teszem, a másik három tetejére. Aludj! Hiába erőlködök, nem megy. Az egész mellkasom szorít és nem akarja abbahagyni. Levegőt nem kapok, kiver a víz. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor abban a füstös csehóban... NEM! Ledobom magamról a takarót és a gyógyszeres doboz után nyúlok. Két szem landol a tenyeremben, amit egy korty vízzel gyorsan leöblítek. Hiába, a torkom rettentő száraz. Forgolódom és továbbra is próbálok álmot erőltetni a szememre. Az agyam nem hagyja. Túl pörög. Dean... A testem reagál, immár szabályosan verejtékben úszik. Meg kell szüntetnem a fájdalmat. Először a csípőmbe marnak az ujjaim, tompítva a görcsöket. Aztán a kezem a párnám alá nyúlva rátalál a fémes, csillogó, apró tárgyra. Megállíthatatlanul közeledik a combomhoz, ahol aztán tompa fájdalmat okozva, enyhít a légszomjamon. Alig érzem. Pár vágás és ismét tudok lélegezni. Ismét élőnek érzem magam.

Fázni kezdek. Abbamarad a verejtékezés. Összegömbölyödöm a takaró alatt és igyekszem eltűnni a szövet szálai között. Friss, öblítő illata van. Igazi otthont teremtettem, mindenféle szörny és apokalipszis nélkül. Mégsem véd. Mintha tócsában feküdnék… A lábamhoz érve nedvesek lesznek az ujjaim. Felkapcsolom az éjjeli lámpát és csak bámulom mit alkottam. Mint festő a legszebb festményét. 

A hófehér vásznon lévő, vékony repedéseken át tör utat magának a vörös festék. Zsebkendőért nyúlok és felitatom, miközben egyetlen dolog jut eszembe:

~Drága Dean, már a bőrömön keresztül is képes vagyok érted könnyezni?~


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése