Szeretlek

Alexa:

  Lassan nyitottam ki a szemeimet. Mosolyogni támadt kedvem, mikor belegondoltam, hogy hol vagyok. Aztán megrohamoztak az emlékek. Gina, a lelkek, pokol, menny és Dean eltűnése. Mázsás súlyok zuhantak hirtelen a lelkemre, ami jelenleg nem teljesen az enyém.

 - Sam? - Fordultam át a másik oldalamra, de ott nem feküdt senki.

 Egy zavaró érzés vert tanyát a szívemben. Megint itt hagyott - mondta és hangosan nevetni kezdett.

 - Fogd be! - Mordultam rá. - Biztosan csak elment valahova és nem akart felkelni.

 Őrültségnek tűnhet, hogy magamban beszélek, de elég sűrűn előfordul. Inkább felöltöztem és átsétáltam a másik szobába. Gina és Rob mélyen aludt, Cas pedig nővérem mellett ült, mint valami szobor.

 - Sam? - Kérdeztem. Pedig esküszöm előbb köszönni akartam, valami kedveset.

 - Elment venni valami élelmet. - Emelte rám tekintetét és egy pillanatra megrándult a szája széle.

 Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

 - Kimegyek levegőzni. - Mondtam gyorsan és otthagytam őket.

 A hotel előtt állva gondolkodtam egy darabig, majd úgy döntöttem, megnézem magamnak azt a kápolnát. Szerencsére elhaladtunk mellette idejövet, így tudtam az utat. Szép lassan, ráérősen sétáltam. Talán utoljára akkor tettem így, mikor elsős voltam és hazafelé jöttem a suliból. Minden kis fűszálra rácsodálkoztam és úgy éreztem, hogy az egész világ egy hatalmas, gyönyörű, vattacukor-golyó. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Annyiszor gondoltam már a baleset napja óta arra, hogy miért? Csak erre az egy kérdésre voltam kíváncsi. Miért kellett aznap, pont akkor megszállnia egy démonnak a sofőrt? Miért pont anyáék? Miért pont a mi családunk? Mi történt volna, ha ez nem így lenne? Cas vajon tudja? Annyi kérdés, és sajnos egyikre sem fogok soha választ kapni. Maximum halálod után. - Nevetett ismét a hangocska. - Jah, hogy neked nem lesz olyanod?

 - Fogd be. - Sziszegtem idegesen.

 Megálltam és lehunyt szemekkel próbáltam lenyugodni. Mély levegőt vettem, és csak azután indultam tovább. A város, amúgy csodaszép volt, de valamiért olyan szürkének láttam mindent. Mintha egy sűrű kosz réteg fedné az egész világot. A napfény csak ritkán jutott be ide és nem is hosszú időre maradt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az egész változást, de nem ment. Vajon ez is a Ráchel miatt van? A démoni lélek így látja a világot? Akkor nem csodálkozom, hogy gonosz az összes. Egy ilyen földön én se lennék szívesen. A fák leveleiről, mintha vér csöpögött volna, a szökőkút vizében szurok folyt. Szinte fizikai fájdalom volt így látni a legszebb dolgokat. A látvány kitörölte a szép emlékeket és miután elfordítottam a szemem, már nem is emlékeztem, ahogy az imént kinézett. Inkább a földre szegeztem a tekintetem és úgy siettem a kápolna felé. Mikor pedig odaértem, felnéztem az építményre.

 - Azt a... - Tátottam el a számat.

 Világos, fehér fényt láttam kiszűrődni a nyitott ajtókon. Bántotta a szemem, mégis elindultam felé. Kétoldalt bokrok vették körbe a bejárathoz vezető utat. Húzott magához az egész hely. Már majdnem ott voltam, mikor megpillantottam Sam-et. Éppen az egyik bolt felé vette az irányt. Fellélegeztem. Rajta semmit nem változtatott az új "látás módom". Elkezdtem futni felé.

 - Sam! - Kiáltottam, mielőtt beléphetett volna a boltba.

 Hátra fordult és csodálkozva nézett rám, mikor elé értem. Felüdülés volt őt látni. Az a sok rossz, ami körülvett, és ő akkor is itt volt nekem.

 - Te neked nem aludnod kéne? - Húzta fel egyik szemöldökét.

 - Egyedül nem megy. - Vontam vállat.

 Kezemnél fogva magához húzott és szorosan megölelt.

 - Mi baj van? - Kérdeztem a kabátjától.

 - Semmi, csak maradjunk még így egy kicsit. - Sóhajtott, és még szorosabban tartott.

 Kezeim önálló életet éltek és átkarolták a magas srácot. Jó volt csak így állni és tudni, hogy mellettem van. Mély levegőt vettem, így az orrom megtelt az illatával. Régi könyv és ősz. Ez a kettő volt érezhető rajta. Mikor elengedett, csak egy apró csókot adott és kézen fogva besétáltunk az üzletbe. Valahogy Sam mellett kitisztult a látásom és ismét szép volt minden. Ezt most szó szerint kell érteni. Nem férkőzött be egyetlen "sötét" kép sem az elmémbe. Nem akartam elengedni a kezét, és őt magát sem. Túl fontos lett számomra, ami lehet, hogy a törtétek miatt veszélyt hozhat rá. Ki akartam élvezni minden vele töltött pillanatot. Együtt megvettünk pár dolgot és már indultunk is vissza a hotelbe. 

Gina:

 Reggel. Már megint egy reggel. Olyan gyorsan telnek a napok, mióta itt vagyunk. Szinte észre sem vettem. Mikor felültem az ágyban, szememmel azonnal a szobát pásztáztam végig. Legelsőnek természetesen a szomszédos ágyra siklott tekintetem, de ott csak egy őszes hajú férfi feküdt. Robert Plant.

 - Jó reggelt! - Hangzott a köszöntés hirtelen.

 Castiel ült mellettem és engem bámult. A kék szemei szinte a vesémig láttak. Lehet, hogy a lelkemig is lenézett. Vajon mit láthat ott? Még valakit, aki éppen azon munkálkodik, hogy teljesen kitúrjon?

 - Neked is. - Támaszkodtam fel.

 Ismét körülnéztem. A szívem pedig összefacsarodott. Minden egyes dologról Dean jutott eszembe. A szétdobált ruhákról, a szobáról, a takaróról, amin még mindig érezhető volt egy kicsit az illata. Nélküle minden olyan üres volt.

 - Többiek? - Néztem inkább az angyalra, akinek szárnyai még mindig megleptek.

 Egyszerűen gyönyörű volt. Szó szerint földöntúli látványt nyújtott. Elmondani sem lehet, hogy milyen, hiszen semmi földi dologhoz nem tudnám hasonlítani.

 - Sam elment venni valami ételt, míg Alexa kiment levegőzni. - Válaszolt Cas. - Robert még alszik.

 Megdörzsöltem a szemem, hogy mihamarabb kiszálljon belőle az álom. Elnyomtam egy ásítást és meglepődve vettem észre magamon, hogy kipihent vagyok. Oh, milyen rég is történt meg velem ez, hogy így keljek. Visszadőltem a párnák közé, hogy élvezzem még kicsit ezt az érzést. Átjárt a nyugalom.

 - Szeretném neked megtanítani, hogy hogyan lehet kezelni, a hangokat. - Szólalt meg Castiel, ezzel visszarángatva engem az üres szobába.

 - Megtudod tenni? - Kérdeztem csodálkozva.

 Akkor esett le, hogy én hosszabb távon bele sem gondoltam ebbe az egészbe. Valahogy mindig megoldottunk mindent, így biztos voltam abban, hogy ez sem lesz egy lehetetlen ügy. Lehet, hogy túl optimista vagyok, de a legtöbbször az "Élj a mának" szlogent követem. Teljesen biztos voltam benne, hogy egyszer megszűnik. Egyáltalán nem gondoltam tovább.

 - Hosszas gyakorlás kérdése, de egy idő után tudod majd irányítani, hogy mit engedsz be a fejedbe és mit nem. - Magyarázta. - Mivel szinte egy lényed angyallá vált, így számításaim szerint, nem csak az én fajtámat hallod, hanem az emberek imáit is.

 Már meg sem lepődtem. Csak vállat vontam és feltettem az engem izgató kérdést.

 - Hogyan csináljuk?

  Órákon keresztül magyarázott, majd megpróbáltuk átültetni az egészet gyakorlatba, ami abból állt, hogy ő eltűnt, majd ismét megjelent. Nagyjából a huszadik próbálkozásnál feladtam.

 - Ez nekem nem fog menni. - Dőltem végig az ágyon csalódottan.

 A hangok még mindig ott visszhangoztak a fejemben. Castielnek igaza volt, nagyon nehéz lesz ez.

 - Próbáljuk máshogyan. - Bíztatott Cas. - Először is próbáld meg szétválasztani az imákat és az angyalokat.

 - "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld." - Idéztem az egyik kedvenc filmemből.

 Fáradt voltam. A reggeli nyugalomnak semmi jele nem volt és ami a legszörnyűbb, hogy nem haladtunk egyről a kettőre.

 - Nem értem ezt az utalást.

 Válaszolni sem volt időm, mert eltűnt. Mintha a kis szemetek erre vártak volna csak, előre furakodtak és elkezdték kaparászni a fülemet belülről. Követtem az utasításokat. Lehunytam a szemeimet és csak az imákra koncentráltam. Próbáltam csak az "Ámen" végű mondatokat figyelni. Egy idő után pedig, azt vettem észre, hogy halkulnak.

 - Ügyes. - Jelent meg ismét a "mesterem" és megveregette a vállam.

 - Ez nagyon fárasztó. - Fúrtam az arcom a párnába.

 Előre érzem, hogy nem lesz egy séta-galopp az egészet kizárni.

 - Menni fog! - Küldött felém Castiel egy apró mosolyt.

 - Nagyon remélem. - Morogtam.

 Kinyújtózkodtam és csak most vettem észre, hogy Robert idő közben eltűnt. Sam-et és Lex-et sem láttam ma még. Egyáltalán mennyi lehet az idő? Felnyögtem a sok megválaszolatlan kérdés, és a fáradtság miatt.

 - Itt maradsz, míg alszok? - Ásítottam nagyot.

 - Természetesen. - Válaszolt az angyal és leült mellém az ágyra.

 - Lazulj mr egy kicsit. - Helyezkedtem el. - Feküdj le te is és pihenj.

 Mondani akart valamit, de inkább felkelt és az ágy másik oldalára sétálva, elfeküdt mellettem.

 - Így jó lesz Gina? - Kérdezte egy idő után.

 Résnyire nyitottam a szemeimet. Háton feküdt és a plafont bámulta. Kedvem lett volna felnevetni, de túl fáradt voltam hozzá.

 - Kezdetnek nem rossz. - Motyogtam és többre nem emlékszem.

Sam:

 Meglepődtem, mikor Lexy hangját hallottam. Először azt hittem, hogy csak képzelődök, de aztán ott állt előttem a lány teljes élet nagyságban. Zavart fedeztem fel az arcán, és egy kis félelmet. Nem tudom mi történhetett. Tudatni akartam vele, hogy én itt vagyok neki, de szavakkal nem tudtam volna kifejezni magam. Inkább magamhoz szorítottam.
 - Mi baj van? - Hallottam meg a hangját.
 A szívem összeszorult. Nemrég derült ki, hogy démonná fog változni, de ő értem aggódik.
 - Semmi, csak maradjunk még így egy kicsit. - Tartottam erősen.
 Ezernyi gondolat cikázott végig a fejemben és mindegyik nála kötött ki. Hogy mennyire vak voltam, hogy mennyire szeretem és, hogy sosem akarom elengedni. Meg kell tennem mindent azért, hogy megakadályozzam az "átváltozást". Nem csak nála, hanem Ginánál is. Dean-t is vissza kell hoznunk. Annyi dolgunk lenne és én mégis csak itt állok, ölelem magához a barna hajú lányt és elveszek a pillanatban. Érzem, sokáig nem lesz ilyen nyugalom. Szép óvatosan engedem el, de ujjainkat összefűzve nyitok be a boltba. Így ütjük el a délelőttet.
 - ...és ettől kezdve mindenkinek úgy köszönt, hogy "Hát, sziaaa!", mert Gina ezt tanította meg neki. - Nevetett fel a mellettem álló.
 Ránéztem és pont elkaptam a pillanatot, ahogy letörli a könnyeket az arcáról. Megszorítottam a kezét, ezzel éreztetve, hogy én itt vagyok neki.
 - Jól vagy? - Kérdeztem, miközben megálltunk a szoba ajtónk előtt.
 - Aham. - Bólogatott, de nem nézett rám. - Csak...
 Félbehagyta a mondatot és inkább benyitott. Lepakolta a dolgokat az ágyra és elkezdett rendet rakni.
 - Csak mi? - Nem akartam annyiban hagyni a dolgot.
 Most volt az első alkalom, hogy normálisan, nem csak fél szavakkal mesélt a családjáról.
 - Hogy történhetett ez? - Dobta le a kezében lévő táskát és felém fordult. - Miért pont velük? Tudom, hogy te is ezt a kérdést teszed fel minden nap, de miért?
 Az arcán szép lassan kezdtek lefolyni a könnycseppek. Inkább lehunyta a szemeit és leguggolt.
 - Bocsánat. - Vett mély levegőt és próbált lenyugodni. - Csak kiakaszt, hogy régen mennyire hittem az őr angyalokban, de ők hol voltak azon a napon?
 Mellé sétáltam és ismét csak megöleltem. Frusztrált, hogy nem tudok mást tenni. Csak hallgattam, ahogy szipog. Egy kis idő elteltével, miután megnyugodott, átmentünk a szomszédos helyiségbe.
 - Jó, hogy jöttök! - Fordult felénk Gina azonnal. - Azon gondolkodtunk, hogy meg kéne néznünk együtt a kápolnát.
 - Én benne vagyok! - Mondta Lexy lelkesedéssel a hangjában. - Mikor mennénk?
 - Szerintem minél hamarabb kéne. - Szólt közbe Robert.
 Egy pillanatra felé néztünk. Szinte teljesen kiment a fejemből, hogy egy rock legendával dolgozunk együtt.
 - Akkor mehetünk is. - Kelt ki az ágyból a vörös hajú lány.

 Elég furcsa társaság lehettünk. Egy angyal, és négy vadász, ahogy átvonulnak a városon. Mikor pedig a kápolna elé értünk, megtorpantunk.
 - Ne csak álljunk itt. - Szólalt meg Gina, de megremegett a hangja.
 Most először éreztem a súlyát a történteknek. Hiszen valahogy Dean-nel mindig kimásztunk a bajból. Átvertük a halált és néha még az életet is. Miért lenne ez most más? A választ egy perccel később megkaptam.
 - Gyere! - Fordult hátra Gina, miközben az ajtó előtt ácsorgó húgára nézett.
 - Nem... - Felemelte a kezét, mint egy pantomimos. - Nem tudok.
 Egy emberként néztünk a lányra, aki nem bírt beljebb jönni. Mintha egy láthatatlan fal lenne előtte.
 - Fenébe! - Ütött egyet a semmibe, de a keze megállt egy ponton.
 Összevont szemöldökkel nyújtottam felé a kezem, amit ő meg is fogott. Megpróbáltam behúzni, de tényleg megakadályozta valami.
 - Úgy néz ki, én itt maradok. - Vont vállat.
 - De én... - Kezdte volna Gina, de félbe szakították.
 - Jobban járunk, ha most ti mentek és megoldjátok a Dean-es problémát. Mi Alexával addig visszamegyünk a szállásra. - Mondta Robert és a lány mellé lépett. - Öreg vagyok én már ehhez, na meg addig is kutatunk.
 - Rendben, de vigyázzatok magatokra. - Adtam egy gyors csókot a lánynak.
 - Csak úgy, mint mindig. - Vont vállat és elindultak vissza a hotelbe.


Gina:

 - Akkor most mi legyen? - Nézett körül Sam a kápolnában, ezzel visszarángatva engem a valóságba.
 Eltűnődtem azon, hogy Alexának milyen könnyen ment ez az egész szerelem dolog, míg én csak állok és éppen próbálom visszaszerezni Dean-t. Viszont, ha egyszer sikerül megtalálni, először is fejbe vágom, majd soha többé nem eresztem.
 - Hol van a felirat? - Kérdezte a Winchester, már a lépcsőnél járva.
 A gyomrom összeugrott a képre, ami elém tárult. Dean állt előttem, lábát a magasba tartotta és éppen arra készült, hogy fellépjen a lépcsőre. "Szeretlek." Mondtam neki, de ő már nem hallotta. Pedig soha, senki iránt nem éreztem még így. Persze voltak gyermekkori fellángolások, és talán próbálkoztak is nálam, de anyáék halála után mindentől elment a kedvem. Egyedül az tartott életben, hogy ott van Alexa, akinek szüksége van rám. Az akkori barátomnak nem is magyaráztam el, hogy miért lépek le. Csak egyszerűen eltűntem az életéből. Jobb volt neki így.
 - Itt. - Mutattam meg közben az apró táblácskát, amit csak azok vesznek észre, akik tényleg keresik.
 - Stairway to Heaven. - Rázta a fejét. - Ez egy nagyon beteg vicc.
 - Furcsa dolgokat érzek. - Szólalt meg Cas hirtelen, mire felé kaptuk a fejünk.
 Felfelé bámult, de nem ment a lépcső közelébe. Állt ott, mint egy ballon kabátos szobor. Felemelte a kezét és ujjával az emelvényre bökött.
 - Az ott mi? - Hunyorított.
 Mellé léptem és tanulmányozni kezdtem az alját. Egy minta formálódott ki, ami nagyon ismerős volt.
 - Ez a... - Hirtelen felhúztam a pulcsim ujját és úgy tartottam fel, hogy pont egymás mellett legyen a kettő. - A jelem.
 - A szent-háromság jelképe. - Bólintott Sam is. - Most már biztosan jó helyen járunk.
 - Ahhoz, hogy elérjük, fel kell mennünk. - Mutattam rá a tényekre. - Én azonban rá nem teszem a lábam!
 - Pedig muszáj lesz. - A hang a hátunk mögül szólalt meg.
 Azonnal megpördültünk. A hölgy állt előttünk, teljes szellemi-nagyságban.
 - Te voltál, aki felhívtad őt! - Léptem egyet hátra.
Egyszerre féltem és voltam izgatott. Végre megvan! Ő az egészért a hibás. Ha nem hipnotizálja meg az idősebb Winnchestert, akkor nem kéne itt lennünk.
 - Megmagyarázhatom? - Kérdezte lágy hangon.
 - Hol van a bátyám? - Szegezte neki a kérdést Sam azonnal.
 A nő ránézett, mire azonnal elhallgatott. Vegyes érzésekkel figyeltem, ahogy apró léptekkel a lépcsőhöz sétál, majd óvatosan leül az alsó fokra.
 - Segíteni jöttem. - Kezdett bele a magyarázatba. - Azzal, hogy felhívtam a vadászt, nem is tudjátok elképzelni, mennyivel előrébb vittem a "kutatást". - Hiába akartunk közbeszólni, valahogy elbűvölt mindannyiunkat a látványa, így hagytuk, hogy beszéljen. - Patricia a nevem és itt ragadtam. Na rendben, ez nem a legjobb kezdet. Én is pontosan ugyan úgy jártam, mint te. - Mutatott rám. - Beléptem egy szép napon ide és egy lélek költözött belém. Egyedül úgy tudtam volna megmenteni, ha felmegyek oda. Viszont cél nélkül nem léphetsz be csak úgy. A lelked visszaszerzése nem számít annak. Egy erősebb indok kell. Mondjuk egy személy, akiért az életed adnád.
 - Szóval most már felmehetek Dean-ért? - Ez volt számomra a legfontosabb dolog, ami azonnal felvillanyozott. Van remény.
 - Igen.
 - Nem! - Vágta rá egyből Sam és elém állt. - Ezt meg kell előbb beszélnünk.
 A szemei azt sugározták, hogy nagyon nem jó ötlet a saját fejem után menni.
 - Ennek utána kell néznem. - Szólalt meg Cas és eltűnt.
 Eddig észre sem vettem, hogy nem hallom a hangokat, de most, hogy elreppent az angyalka, azonnal megtámadtak. Hirtelen kaptam Sam-hez és erősen szorítottam a kabátja ujját.
 - Menjünk innen. - Kezdett vezetni a bejárathoz.
 - Nem sok időd maradt. Ha nem hozod ki, ott marad. - Szólt még utánunk a nő.
 Megálltam és hátra néztem. Mondani akartam neki valamit, de már nem volt ott. Szét akart szakadni a fejem, de nem engedtem magam elmozdítani. Egy hang motoszkált a tudatomban, ami kicsit erősebb volt a többinél. Próbáltam a reggel tanultakat alkalmazni és csak egyre figyelni. Lehunyt szemmel koncentráltam.
 - Gyere, Gina! - Tört utat Sam hangja.
 És akkor meghallottam azt az erőtlen imát. A nevemen szólongatott. Abban a pillanatban felismertem Dean hangját. Egyetlen mondatot ismételgetett, amitől a szívem ki akart ugrani a helyéről. "Én is téged."