Míg a halál el nem választ...

Sziasztok! Remélem át tudok adni egy kis fájdalmat ezzel a ficcel. :) Elég angst-os lett? Én nem érzem :C Jó olvasást ^^

  Fáradtan lépek be a lakókocsimba, ahol szinte azonnal levetem magam az ágyra. Viszont egy perc sem telik el, mikor kopogtatnak az ajtón.

 - Gyere! - Szólok ki, fel sem nézve.

 - Jared, feküdj le aludni. - Szólal meg az érkező.

 - Azt tervezem. - Morgom és átfordulok a másik oldalamra.

 Matatást hallok, majd villany kapcsolódást és ajtó csapódást. Fél szememet kinyitva kémlelem körül a kocsit, de már sehol senki. Egyedül a kis asztalon heverő boríték jelzi, hogy volt itt valaki. Szívem szerint másnapra hagynám a dolgot, de győz a kíváncsiság. Elkóválygok az asztalig és a kezembe véve a vastag csomagot, visszafekszem azonnal.

 - Nicholas Bennett. - Olvasom fel halkan a feladó nevét.

 Érdeklődve bontom ki, és meglepődve veszem észre, hogy öt kisebb levél hull az ölembe. Az összes nekem címezve és megszámozva. Sorba rakom őket és felnyitom az "1"-sel megjelöltet. Egy kissé barnás, réginek tűnő lap akad a kezembe. A rajta lévő írás különbözik a feladóétól. Türelmetlenül kezdem olvasni.

"Kedves Jared!

  Fenébe, ezt így nem lehet elkezdeni. Még nem is ismersz, hiszen ez az első levelem neked, de azonnal letegezlek. Valami olyasmivel kellett volna kezdenem, hogy "Mr. Padalecki"? Fuj, de hülyén néz ki.

  Na, már vagy a nyolcadik levelemet kezdem el, de most megfogadtam, hogy bármilyen butaságot írok, ezt most már tényleg el fogom küldeni. Szépség hibákkal együtt. Kezdjük is az elején. Clara Meyer vagyok és totálisan szerelmes beléd... Na jó. Lehet elölről kéne kezdenem tényleg ezt a levelet. Tizennyolc éves, három testvérrel megáldott, kissé antiszociális lányka. Apró faluban élek a családommal. Nem járok sehova szórakozni, egyedül a suliig megyek el, majd vissza. Szokásos napom abból áll, hogy tanulok, aztán itthon beszélgetek kicsit és utána nézem a sorozatotokat. Éppen most néztem meg az első évad záró jelenetét és annyira imádom még mindig! Első rész óta figyellek titeket, sőt! Én már a Gilmore Girls-ben is imádtalak, mint Dean. Bár ezt most furcsa úgy nézni, hogy Sam vagy. Igazából nem is ez a fontos. Csak annyit akartam írni, hogy tudd, szeretem, amit csinálsz és sose hagyd abba. Én tényleg nem vagyok egy társasági lény, de mindig is családot akartam. Gyerekeket és egy szerető férjet. Remélem teljesülni fog, de addig is maradsz nekem, mint "féjecském". Enyém leszel, míg a halál el nem választ... Csak, hogy közhelyekkel éljek. Biztos nem vagyok ezzel egyedül, de jó leírni neked. Szerintem így elsőre ennyi lenne.

Egyszer találkozni szeretnék veled:

Clara Meyer"

 Arcomon egy hatalmas vigyor terült el, ahogy olvastam a sorokat. Elég sok ilyen hangulatú levelet kaptam már a tizenkét évad során, és mindig fel tudták dobni a napjaimat. Mindegy is. Inkább a második levélért nyúltam. A címzésen 2010 volt. Szóval három-négy évre rá írhatta.

"Kedves Jared!

  Kezdem megszokni, hogy tegezlek. Elég sok ideje nem írtam neked, de most úgy éreztem, hogy kötelező.

   Nem is olyan régen hoztad nyilvánosságra, hogy depressziós vagy. Tudom, ezt így lehet nem illik ennyire közvetlenül kimondani leírni, de meglepődtem. Sosem gondoltam volna, hogy pont te! És valahogy felismertem magamat benned. Előző leveleimben írtam, amiket persze nem küldtem el mégsem, hogy "kissé" antiszociális és depis vagyok. Nem is tudod elképzelni mennyire megnehezíti ez a mindennapjaimat. Viszont túlélem. Mint mindig. Ti itt vagytok és segítetek nekem. Az önbántalmazásról is miattatok szoktam le, mert egyszerűen annyi erőt tudtok adni, hogy el se tudjátok képzelni. Nektek hála ismertem meg a páromat, akivel egy hónapja vagyunk együtt. Nicholas a neve, de azt szeretné, ha "Nico"-nak becézném. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, még a legrosszabb napjaimon is. Remélem megtaláltam benne életem szerelmét, ha már te azt sem tudod, hogy létezek. Ehh.. Ennyi lennék. Talán még azt szerettem volna írni, hogy sikerült normális állást találnom egy tetováló szalonban. Bár kicsit remeg a kezem, de azt mondták, hogy ez normális és, hogy szépen dolgozok. Csatolnék rólad egy képet, amit én rajzoltam, de nem biztos, hogy tetszene neked, így inkább hagyom a fenébe. Ölellek ezerszer és ne feledd, hogy veled vagyunk! Sose add fel, hiszen én sem tettem.

Puszil:

Clara"

 Felhúzott szemöldökkel és kissé fájón olvastam a sorokat. Örültem, hogy boldog Clara, de szomorú voltam, mert tudom min kellett keresztül mennie. Annyira össze-vissza írt, mintha éppen sietett volna valahova. Bele-belekapott mondatokba, de nem fejezte be. Bár írta, hogy több levelet is címzett nekem, csak végül nem küldte el. Ezeket akkor miért adta fel végül? Minél hamarabb a végére érek, annál hamarabb megtudom. Felbontottam a harmadik papírkát. A betűk apróak voltak és remegősek, mégis, eddig ez volt a leghosszabb levél.

"Kedves Jared!

  Szia, megint csak elhanyagoltalak pár évig. Csak minden összejött. Fuh, hát az előző kilenc levelet megpróbálom összesűríteni ebbe az egybe. Kezdjük a legelején. Hivatalosan is Clara Bennett lettem. Hipp-hipp-hurrá! Na meg a többi ilyen. Anyáék nagyon szeretik és szerencsére az ő családja is elfogadott engem. Egy év után kérte meg a kezem, mert azt mondta, hogy még sosem találkozott velem hasonló lánnyal. Rá fél évre pedig megtartottuk az esküvőt is. Egyszerűen muszáj volt, mivel közbe szólt az apróság, aki éppen itt ül az ölemben és most sem hagy békén írni. Kisfiú lett és kiharcoltam, hogy Tristan Bennett legyen a neve. Nic persze azonnal rájött és reménykedett, hogy lány lesz, mert akkor ő választhat nevet. Mindketten nagyon örülünk a csöppségnek. Boldogok vagyunk és a depressziómra is kezdenek hatni a gyógyszerek. Most jön a rosszabbik hír. Kiderül, hogy a depresszió és a kézremegés egy-egy tünet volt. Mára már olyan szinten kiejtek mindent a kezemből, hogy ott kellett hagynom az állásomat. Szerencsénkre a család segtít nekünk, így nem kell félnem, hogy Tristan egyedül marad, ha engem elvisz ez a betegség. Jared, nem tudom mi lenne velem nélüled. Lehet, hogy sosem kapod meg ezeket a leveleket, mert nincs hozzá elég bátorságom, de tudnod kell, hogy rengeteg rosszon átsegítettettetek engem. Már csak azzal, hogy vagytok és bármikor számíthatok rátok. Képletesen persze. Mikor Misha is megjelent a képernyőn, még csak nem is gondoltam volna, hogy ő is olyan bolondos, mint ti Jensennel, aztán megismertük. Ti hárman vagytok nekem a mentőöv. Akikbe kapaszkodhatok, mikor minden veszni látszik. Na, nem kertelek tovább, a betegségem neve Parkinson-kór. Az orvosok szerint nagyon előrehaladott, és mivel ilyen fiatalon kaptam el, kevesebb eséllyel érem meg az ötvenedik évemet. Pedig még csak huszonöt vagyok! Nem akarok meghalni, de sajnáltatni sem szaratném magamat. Nem tudom melyik lesz az utolsó levelem neked, de remélem még láthatlak élőben és el tudok majd dicsekedni a kis Tristan-nal.

Ölel:

Clara"

 A szememben lévő könnyek ki akartak csordulni, de gyorsan felitattam őket egy zsebkendővel. Fájt, hogy nem lehet ott mindenkinél, de Clara élete. Nem tudom mi lesz a vége. Nagyon bízok benne, hogy még mindig boldogok a családjával. Nem érdemli meg ezt. Vettem egy nagy levegőt és már olvastam is a 4. levelet. A betűk, ha lehet, még apróbbak voltak. Remegős kézírás olt, amit most már tudtam minek tulajdonítani. A toll néhány helyen elfolyt, mintha rácsöppent volna valami. Még egy utolsó löket és már olvasom is.

"Én Jaredem!

 Hogy vagy? Képzeld, Tristan első szava anya volt! Annyira büszke vagyok rá. Nemrég töltötte be a második életévét, de már egy örökmozgó. Amíg Nico dolgozik, addig anyukám átjön segíteni, mert már nem nagyon tudok egyedül vigyázni rá. Utálok ágyhoz kötve élni, de a mozgás fáj és nagyn nem megy. Minden lépésemnél össze akarok esni. Bölcsibe nem akarom adni, de félek, hogy baj történik, ha csak velem van itthon. Anyaék segítenek, ahol tudnak, de a lelkem szét akar szakadni. Annyira szeretném Tristant első ovis, majd sulis napján elkíséni, de lehet jobb is, ha nem teljesen emlékszik rám. Annyira nem fog neki akkor fájni a hiányom. Bocsánat, ha néhány szó olvashatatlan, de így is rengeteg energiát felemészt, hogy nagyjából olvashatóan írjak. Az sem sokat segít, hogy potyognak a könnyeim és elmossa a szavakat. Lehet nem is baj. Úgysem fogod sosem elolvasni. Szomorú lennél, hogy nem segíthettél. De nem a te hibád! Nem lehetsz ott mindenkinél. Elég annyi, hogy csináljátok azt, amit eddig is és hogy..  Jah meg.. Remélem nektek...  Maradjatok mindig ilyenek! Sose adjátok fel, hiszen én sem tettem.

Puszilok mindenkit:

Clara"

 Szó nélkül az utolsó borítékért kaptam és reménykedtem, de az első sorok után feladtam.

"Tisztelt Jared Padalecki!

 Nicholas Bennett vagyok és az előző leveleket a padláson találtam meg egy ládában. Feleségem írta önnek és elolvasva, azonnal döntöttem. Elküldöm a legfontosabbakat önnek és remélem ezzel megnyugszik Clara is. Egy fél éve hagyott itt minket, de még mindig fáj. Az utolsó napokban egyfolytában nevetett és végig nézte a kedvenc részeit a sorozatból. Mindig is mondt, hogy neki két férje van. Én pedig elfogadtam ezt a furcsaságát. A többivel együtt. Szerettük mi mind és ezzel a kis csomaggal szeretnék neki méltó emléket állítani. Remélem eljut önhöz és megtudja, mennyire fontos is volt a feleségemnek és én is csak annyit tudok mondani, hogy sose adja fel! Köszönöm, hogy ott volt Clara-nak, mikor én nem.

Üdvözlettel:

Nicholas Bennett"

 Levegőre van szükségem. Érzem, ahogy a sós cseppeket most már végképp nem tudom visszatartani, így megszabadulok tőlük.
 - Clara Bennett. - Motyogom, majd hirtelen felindulásból tollért és papírért nyúlok.
Tennem kell valamit úgy érzem, ezért rögtön el is kezdem. Valahogy így kezdődik: "Kedves Clara..."