14. fejezet
The Unforgiven
Magas, szívszaggató sikításra ébredtem. Időbe telt, mire rájöttem: én adom ki ezt a hangot.
- Lea. Itt vagyok. - próbáltam a hang irányába nézni, mikor kattant a kis villany. Homályos, narancssárga fényt árasztott. Ismeretlen szobában voltam, Sam pedig az ágyam mellett guggolt.
- Hol... hol van Dean? - suttogtam. A torkom fájt, alig tudtam beszélni. A fejemen kívül nem éreztem semelyik testrészem.
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél. Végig aludtál négy napot. - fáradt voltam, de nem hülye. Tudtam, hogy csak terel.
- Sam, hol van Dean? - ismételtem a kérdést kétségbeesetten.
- Három napja nem láttam... - halkította el a hangját. Nem tudtam mit mondani, lehunytam a szemem.
- Magát hibáztatja a veled történtekért... Malacoda után eredt. Azt sem tudjuk ki ő, hogy néz ki, de az biztos, ha meglesz: többé nem szabadul.
- Keresd meg Sam. - lábadt könnybe a szemem. - Hülyeséget csinál. Rettentő veszélyes azaz alak. Kérlek!
- Nem lesz semmi baja. Tud magára vigyázni. Inkább próbálj pihenni. Cas hiába hozott rendbe, valamiért nem javulsz.
- Szeretnék aludni. - zártam le a témát, ő pedig egy együtt érző mosoly után magamra hagyott. Éppen csak csukódott az ajtó, elkapott a sírógörcs. Kezdtek visszatérni az emlékeim. Tisztán láttam magam előtt azt a rohadékot, éreztem magamon az illatát és a testéből áradó hideget. Egyetlen kép volt képes nyugtatólag hatni rám, az pedig a perc, mikor visszataláltam és Dean a karjaiba zárt. Ezekkel az vegyes érzelmekkel, kavargó foszlányokkal az elmémben merültem öntudatlan állapotba.
- Ébredj fel! - rázta valaki a vállam. Esik az eső? Ez volt az első gondolatom. Ja, nem... csak a könnyek folytak patakokban az arcomon.
- Dean! Sam! SEGÍTSEN VALAKI!! - nyöszörögtem a vadidegen srác látványára, még félálomban.
- Mi történt? - robbant be a fiatalabbik Winchester rémült képpel, a haja össze-vissza állt. Pólóját elhagyta valamerre, a nadrágja pedig gyűrött volt. Éppen aludhatott.
- Sírt. - magyarázta az idegen. - Próbáltam felébreszteni, ahogy megbeszéltük, de megijeszthettem. - darálta idegesen.
- Nyugodjatok meg. Lea, ő itt Kevin. Családtag. - mosolygott a fiúra. - Vigyázott rád, amíg próbáltam előkeríteni azt a mamlaszt.
- Értem. - sütöttem le a szemem. - Köszönöm Kevin. - mosolyogtam rá az ismeretlenre, aztán a fal felé fordulva próbáltam visszaaludni azzal a tudattal, hogy Dean még mindig nem került elő.
Dean:
A kormányon aludhattam el, hiszen a duda hangjára ébredtem. Nem tudom mióta lehettem úton, de amíg nem találok valamit, nem megyek haza. Napok óta részeg vagyok, alig pihentem, vagy ettem valamit. Ha behunyom a szemem, ismételten átélem azt a bizonyos éjszakát. A megtört lány látványát, kocsonyaként remegő, lemeztelenített apró testét, üres, megtört tekintetét és véres combjait. Minden egyes pillanatban elkap a hányinger saját magamtól. Megakadályozhattam volna! Egy rakás szerencsétlenség vagyok. Képtelen voltam megvédeni. Bosszút viszont még állhatok, ha beledöglök is, de megfizet mindenért az a féreg. Ha kell, befagyasztom az egész Poklot! Pokol... Crowley!! Ő segíthet.
Ahogy beugrott az első használható ötlet, tárcsáztam a 666-ot. Ahelyett, hogy felvette volna, mint a normális emberek, a semmiből megjelent az anyósülésen.
- Úgy nézel ki, mint egy jó nagy rakás szarkupac. - kedveskedett köszönés helyett.
- Te eddig sem panaszkodhattál. - morogtam.
- Ez szar volt. Részeg is vagy. - állapította meg hatalmas szakértelemmel.
- Ha abbahagytad a kritizálásomat, segíthetnél előkeríteni a barátocskánkat.
- Jól figyelj Winchester. - fordult velem szembe. - Hagyd annyiban. Menj haza, józanodj ki. Fürödj meg, bűzlesz, mint egy dög, amin áthajtott egy traktor és rothad az erdő szélén. Foglalkozz a csajoddal. Tudtommal te vagy az egyetlen, aki túléli, hogy élő chi-donorként használ. Charyla velem van, biztonságban, de figyelmeztetett, ha a lánya nem eszik, hamarosan bele fog halni ebbe az egészbe szarságba.
- Hogy mondod? - kérdeztem vissza. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
- Ha nem tűnt volna fel, ő egy szukkubusz. Chi nélkül el fog sorvadni a teste.
- Basszameg! - fordítottam el a slusszkulcsot. Mikor felzúgott a motor, Crowley már kámforrá vált.
Semmi más nem kattogott az agyamban, csak hogy időben odaérjek. Egyszer már elcsesztem, még egyszer nem szúrhatom el. Nem néztem a kilométerórára, tudtam, hogy átléptem a sebességkorlátozást, de egy rendőrt is képes lettem volna agyonverni a pillanat hevében.
Hatalmas robbanással száguldottam végig a lépcsőn, majd a bunker folyosóin rohanva, neki szaladtam Kevinnek. Tovább mentem volna, de megfogva a karom, visszahúzott.
- Dean! Végre! Hol voltál? Baj van... - motyogott összefüggéstelenül.
- Lea? - nyeltem nagyot. Elkéstem! Lehetetlen... futto végig az agyamon.
- Pont ez az! Bármit teszünk, egyre csak rosszabb az állapota. Le fog állni a légzése. Nem eszik, egész nap alszik.
- Eressz! - levágtam egy újabb sprintet, majd kopogás nélkül rontottam be. Nem hagytam Sammyt szóhoz jutni, csak az lebegett előttem, hogy nem halhat meg! Csomóval a torkomban hajoltam fölé.
- Nem fogsz itt hagyni minket kislány. Összeszeded magad, rendbe jössz és együtt levadásszuk azt a mocskot. Amúgyis, beszédem van veled. Most viszont, ha tetszik, ha nem ... - teketóriázás nélkül a szájára tapadtam az enyémmel. Az ajkai puhák voltak, de langyosak. Nem történt semmi.
Lea:
Olyan szépet álmodtam. Ott volt apa. Semmit nem változott az évek alatt. Göndör szőkés barna haja most is kuszán állt, zakója lezseren a vállára vetve. Nyugtató hangján mondogatta, hogy minden rendben lesz. Hittem neki.
- Hiányoztál kincsem. - mosolygott melegen. - Csoda szép nővé értél.
- Te is nekem apuci. - érzékenyültem el.
- Tudod bármennyire is szeretném, de nem maradhatsz. Neked még dolgod van kicsim.
- Találkoztam anyával. - szipogtam. Húzni szerettem volna az időt. Annyira hiányzott.
- Add át neki, hogy nagyon szeretem. - szemében igaz szerelem csillogott, nekem pedig tőrök szurkálták a szívem.
- Itt akarok lenni veled. - könyörögtem.
- Várnak a túloldalt. Vissza kell menned.
- Nem! - furcsa érzésem támadt. A testem, ami eddig ernyedten a halálba vágyott, energiával töltődött felfelé. Nem tudtam honnan jön, de azt igen, hogy KELL még. Amennyi csak van. Az utolsó cseppig. Kezemmel a forrás irányába nyúltam és úgy húztam magamhoz. Abban a percben, ahogy a puha tincsekbe szaladtak az ujjaim, ijedten hőköltem hátra. Könnyektől csillogó, smaragd színű szempár fogadott. Fáradt volt és megtört.
- Te szemét! - kezdtem ütlegelni az első kezem ügyébe kerülő tárggyal, ami történetesen egy párna volt. - Halálra aggódtam magam miattad!
- Majdnem szó szerint. - köhintett Sam, felsegítette a lendülettől földre kerülő testvérét, de inkább tisztes távolságba, szája sarkában bujkáló mosollyal, kivonult a szobából.
- Nyugodj már meg! - fogta le sokadik próbálkozásra a két csuklóm.
- Képes voltál veszélybe sodorni magad! Hogy lehetsz ennyire önző? - sziszegtem a képébe.
- Örülök, hogy jobban vagy. - szaladt át az arcán a megkönnyebbülés jeleként értelmezhető pimasz arckifejezés.
- Ne vigyorogj! - villantottam rá egy ölésre alkalmas nézést, de nem hatott. Nevetésben tört ki, egy őszinte, szívből jövő nevetésben. Nekem pedig felszökött a pulzusom, mintha kötelező volna.
- Hogy érzed magad? - ült le az ágyam szélére.
- Majd kicsattanok. - vontam össze a szemöldököm. - Nem tanította meg senki, hogy magatehetetlen nőket nem csókolgatunk csak úgy engedély nélkül? Nem vagy te szőke herceg.
- Sajnos az etikett órákról ellógtam, hogy szellemekre és egyéb lényekre vadásszak. - vont vállat, de ott bujkált a szája szegletében rejtőző jókedv.
Egy darabig némán néztük a másikat, de nem bírtam túl sokáig és szorosan átöleltem a nyakát. Mélyen szívtam magamba a semmihez sem fogható illatát és a teste melegét. Nem tett semmit, csak a hátam közepét simogatta az egyik tenyerével megnyugtatóan.
- Köszönöm. - leheltem a füle mellett. Picit hátrébb húzódott és a két forró tenyere közé fogta az arcomat. Egy darabig csak csendben figyelt, aztán megláttam a fájdalmat.
- Sajnálom. - torzult el az arca. - Én...
- Hey! Nem tehettetek semmit. - birizgáltam, szemlesütve az egyik gombot az ingén. Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt.
- Tehettem volna! - csattant fel a hangja. - Azt a Prédikátort meg kellett volna ölnünk. De mire rájöttünk, hogy mi a gyengéje, túl késő volt. Cas kivitt minket. A templom pedig eltűnt. Ekkor te megjelentél és...
- És ismét láttál ruha nélkül! Micsoda kellemetlenség! - próbáltam elviccelni a dolgot, hogy ne kelljen beszélni az egészről, de tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni.
- Mit tett veled?
- Mire tippelsz? - fixíroztam a szoba másik végében álló széket.
- Lea. Mit tett? - az állam alá nyúlva emelte fel a fejem, így kényszerítve a szemkontaktust.
- Találkoztam anyámmal. Ki volt láncolva egy betonbörtönben. Azután kaptam egy szolgálót. Neemaht, rendes lány... azaz démon. Ő az ártatlanság démona. Később rájöttem miért... - dőlni kezdtek belőlem a szavak és utólag nem értettem, hogyan is lehetek még életben. - Rendezett egy vacsorát, ahol aztán lebilincselt egy betonoltárra.
Innentől kezdve megnémultam. Nem tudtam mit is mondhatnék. Tudtam, ha elmesélek minden részletet, soha többé nem fog a közelembe jönni. Kinek kellene egy elfajzott szörny, akit ráadásul még egy fő démoni istenség is megerőszakolt.
- Mit tett utána? - láttam az ádámcsutkáján, hogy nagyot nyel. Sóhajtva folytattam.
- Mindent. - zártam rövidre a beszámolót. - Tudod mi a legrosszabb? Hogy igazad volt.
- Miben? - kapta fel a fejét.
- Az a patkány.... Cody volt az. - nyögtem ki végül, mire mérhetetlen düh lett úrrá rajta. Felpattant és egy mozdulattal felborította a széket haragjában. A szemébe nézve semmi mást nem láttam, csak egy gyilkos vágyat. Gyors reflexeinek hála, alig bírtam a karja után kapni, hogy megállítsam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése