2016. október 7., péntek

Eredendő bűn - 13. fejezet

13. fejezet
Failed

Az ideiglenes szobámban ücsörögtem és vártam az estét. Azaz a kivégzésemet. Még sem izgatott úgy, mint kellett volna. Nem féltem, csak ideges voltam és azon járt az agyam, hogyan tudnám megmenteni anyámat. Látva a törékeny nőt, ahogy vasra verve zokogott... szét akart szakadni a szívem. Tudtam, hogy egy démon, de nem érdekelt ebben a pillanatban. Ő az anyám és mikor a szemébe néztem, áradt belőle a feltétlen szeretet.
Persze a másik dolog, amiért még nem szándékoztam volna meghalni, hogy még egyszer láthassam a zöldszeműt. Még egyszer utoljára el akartam veszni abban a világban, amit ő sugallt felém. Hazudni akartam még pár percig, hogy az enyém lehet. Hallani, ahogy dörmögős hangjával és valami nagyon rossz poénnal zavarba hoz. Látni az önelégült mosolyát, ahogy az autójában ülve, bekapcsolva a rádiót, fülig érő szájjal bömbölteti a Metallicát és ha őszinte akarok lenni még Sam ehhez fűzött rosszallásait is hallani szeretném. Nem fogom.
- Itt az idő. - nyitott be Neemah. Megkedveltem a lányt, ezért sajnáltam, hogy csak ennyi időt tölthettünk együtt. Bólintással jeleztem, hogy felfogtam. Egy hófehér lepedőszerű ruhát tekert körbe a testemen, cipőt most sem kaptam. A hajam viszont leengedte és a legnagyobb meglepettségemre megölelt.
- Hiányozni fog Úrnő. Maga kedves, de erős, mint az édesanyja. - Lehunytam a szemem.
- Mit fog velem tenni? - kérdeztem halkan, de csak megrázta a fejét.
- Nem mondhatok semmit. Már utaltam rá ezelőtt, de nem ejthetem ki konkrétan a számon. - ismételten biccentettem és a mutatott irányba indultunk.
A labirintus közepén lévő hatalmas terem, jelenleg nem hasonlított semmilyen pokolban tapasztalt dologhoz. Inkább valami elit fogadásnak tűnt. Volt ott minden, svédasztal, pezsgő, különféle édességek és vendégek. Rengeteg vendég.
- Mi ez az egész? - súgtam Neemah-nak, de akkor Cody lépdelt elém öltönyben. Mondjuk ennek az oldalára is láncokat akasztott és a karján, nyakán virítottak a tetoválások. Jól állt neki. ATYAÉG Lea! Miken jár az agyad? - dorgáltam meg magam fejben. Hiszen ez a rohadék éppen megölni készül, te pedig azt vizslattad, hogy hol futnak a tetkói. Gratulálok, ügyes vagy...
- Leácska! - terült szét egy elvetemült mosoly az arcán.
- Anna. - mordultam rá, azonnal eltűnt a varázs.
- Örülök, hogy elfogadtad a meghívásunkat, hiszen ez az egész party neked lett csinálva, a tiszteletedre. Mindenki tudja mit fogsz feláldozni, azért, hogy Urad, Malacoda szabad lehessen. Önzetlen tett.
- Te ilyenkor hallod magad? - nevettem fel őszintén. Ennél nagyobb sületlenséget életemben nem hallottam. - Fogadjunk, hogy valami drogot használsz.
- Felvágták a nyelved. Nem fogsz így beszélni velem, miután beléd vágtam a farkam. - villantak a szemei vészjóslóan.
Ahogy befejezte a mondatot, szédülni kezdtem. Elkapott a hányinger. Ez lehetetlen... Nem fogok meghalni. Csak a lelkemet szeretné megnyomorítani, egy életre. Szóval ezért küldte Neemah-t a nyakamra, ő az ártatlanság démona, ezért kérdezgette, hogy volt e már valakim. Fel akarta mérni a helyzetet. De várjunk csak... nem mondtam el neki az igazat.
- Hazudtam Neemah-nak. - nyeltem nagyot. - Érintkeztem már férfival ezelőtt. - vártam a reakciót és olyan dolgot tettem, amit talán soha; imádkoztam.
- Neemah-nak nem lehet hazudni. Az ártatlanság nem a fizikai kontaktusból ered, hanem lelki eredetű. Igaz szerelemnek kellett volna lennie, de gondolom a szerencsétlen flótás szörnyethalt a közepén.
- Veled sem lesz igaz szerelem. - húztam résnyire a szemeim.
- A te nevedben beszélj, a mi kapcsolatunk különleges. - nevetett fel. - Nem számítanak érzelmek. Szépen szétteszed a fehér combjaidat és már nyílik is a kapu. - egy puszit nyomott a homlokomra és ellibbent mellőlem.


Mint valami zombi sétálgattam fel-le és igyekeztem kizárni a rám váró dolgokat. Kezdtem beletörődni a sorsomban, mikor egy ismerős alak jelent meg a bejáratnál.
- Crowley! - mázsás kő esett le a szívemről, szó szerint szaladva öleltem meg.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagyunk. - eresztett meg egy félmosolyt. - Igazán... démoni vagy. - nézett végig rajtam. - Mintha anyádat látnám.
- Lassan ő is itt lesz. - kezdtem bámulni a mezítelen lábfejem.
- Ezek szerint Malacoda felvilágosított a részletekről. Ne aggódj, ha a terv beválik, éjfélre Rómeó és bociszemű barátunk ideér.
- Dean... nem jöhet ide! Egyikőjük sem! Cody túl veszélyes. Mindenkit meg fog ölni. - pánikoltam, de elkapta a két vállam és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Higgadj le. Mély levegő, ez az. - tettem amit mondott. - Sikerülni fog nekik. Sajnos túl jól ismerem a Winchestereket.
- Meg kell menteni az anyámat. Ígérd meg nekem Crowley, kiviszed innen.
- Érte jöttem. - kúszott fülig a szája, én pedig a nevem hallottam több irányból.
  Megfordultam és egy hatalmas körben találtam magam, aminek Cody állt a közepén, egy madzag nélküli mikrofonnal a kezében. Igazán... groteszk volt a látvány. Egy hatalmas kőtábla felé sétált, ami mellett ott állt egy kopasz, szintén televarrt fószer, farmerban és fekete ingben. Miért kell minden gonosznak úgy kinézni, akár a rocksztároknak? A tömeg követte.
- Drága barátaim! - a hangja betöltötte a teret. - Ma végre megérett több száz éves munkánk gyümölcse. Mindenkinek köszönöm az alázatos segítséget és ígérem, ha ma kijutok innen, senkiről nem fogok megfeledkezni. - mindenki tapsolt, de tudták, hogy hazudik. A démonok mindig hazudnak. - Persze aki nélkül nem lehetnénk ma itt, Charyla kedvesem, gyere be. - egy kőboltív felé bámult, ahol megláttam az anyámat. Fekete szerelés volt rajta, bordó dzsekivel. Nem igazán foglalkozott senkivel, csak amikor kiszúrta az oltárt és a mellette álló alakot.
- Rohadt szemét. - sziszegte. - Adramelech... kérlek... Ereszd el a lányomat!
- Nyugalooom. Ma ünnepelni vagyunk itt, nem sértéseket dobálni. Menj, öleld meg. - tárta szét Cody a két kezét és úgy tett, mintha egy könnycseppet morzsolna el. Nem érdekelt. Abban a pillanatban ahogy átölelt, emlékeztem az illatára. Hatalmába kerített a sírás, de kitartottam.
- Minden rendben lesz kicsim, ígérem. - suttogta a fülembe, de az ő hangja is el-elbicsaklott, ahogy a hajam simogatta.


- Na, most viszont kezdődjék a show! - felém nyújtotta a tenyerét. Némán a tetovált kéz felé indultam. - Ma. Végre, elékezett a pillanat. Vedd le a ruhád. - meg sem moccantam, mire egyik ujjával intett egyet és a lepel már a bokámat súrolta.
Pásztáztam a tömeget és tudtam, ha ideérnek Dean-ék, ha nem, akkor sem fogom soha életemben elfelejteni ezt a napot. Kezdett bekrepálni az agyam. Nem fogta fel a körülöttem lévő történéseket. Egyik pillanatban még a tömeget néztem, a következőben ruha nélkül a hideg betonon feküdtem. Az arcok és a hangok eltűntek. Egyetlen egy dolgot érzékeltem, hogy valaki felém mászik. A bőre hófehér volt, a tetoválások a fél testét beborították. Egy pillanatig, mintha megmoccantak volna a minták. Az alkarján lévő kígyó, mintha rám kacsintott volna...
A két kezemen, két lábamon kattant a bilincs. Ahelyett, hogy hideg lett volna, szinte égetett. Ezután jött a többi, a kígyó a fejem mellé került, onnan sziszegett a fülembe. A jéghideg test rajtam, az áporodott whiskey szag kaparta a torkom. Adramelech nevezetű kántálni kezdett. Lehunytam a szemem és próbáltam Deant elképzelni, nem sok sikerrel. Halkan elsuttogtam a nevét, aztán megtörtént. Egyszerűen csak... magamban éreztem. Ekkor csordult ki az első könnycseppem. Végigfolyt az arcomon, míg el nem tűnt a hajamban. A sav marni kezdte a gyomromat, hánynom kellett.


  Mire kinyitottam a szemem, a fejünk feletti üvegkalitka semmivé lett. Csillagok világítottak az égen, jéghideg éjszaka volt. Minden vendég szertefoszlott. Crowley, az anyám... senki nem volt sehol. Egyedül voltam, lekötözve és remegtem minden porcikámban. Képtelen voltam megmozdulni. Felemeltem az egyik kezem, ekkor vettem észre, hogy nincs rákattintva a bilincs.
  Felültem, szédültem, a lábamra pedig csak sokadik próbálkozás után voltam képes ráállni. Keresni akartam az ajtót, ami idehozott, de rájöttem: nincs olyan. Egy erdő kellős közepén voltam. Nekiindultam és úgy voltam vele, hogy majd csak kilyukadok valahol. Igazából az sem érdekelt volna, ha elüt egy kamion, megesznek a farkasok, vagy éppenséggel egy baltás gyilkos jön értem. Semmi nem számított.
Ki tudja mióta bolyongtam, mire nekimentem egy kemény táblának. Halványan olvasható volt a sötétségben: "Jézus közeleg... fuss!" Visszataláltam. Mentem pár métert még addig, a helyig ahol az Impalát sejtettem. Hangok szűrődtek a sötétből, bárhonnan felismertem volna.
- Ennyi volt Sammy. Ezt a férget semmi nem tudja legyőzni. Sikerült a terve. - a kocsi fényszórója világított az ösvényen, engem pedig a hideg kiűzött a búvóhelyemről.
Ott álltam a fiúk előtt. Meztelenül, megalázva, porosan, könnyezve, a combjaimat vér borította, az egész testem remegett, mint a kocsonya és fel voltam rá készülve, hogy ott hagynak.
- ANNA! - vett észre Sam, azonnal elindult felém. Mind a ketten véresek és koszosak voltak. Itt-ott sérülések borították a testüket. Nem mertem a szemükbe nézni. Minden miattam történt. Itt se kellett volna lenniük.
Az ifjabbik Winchester nem mert a közelembe jönni. Sikerült felemelnem a fejem. Az első amit megpillantottam a véres, könnyektől áztatott arc volt, fájdalmas zöld tekintettel. Megtört volt és fáradt. A szívem sajgott. Mielőtt gondolkodhattam volna, bicegve megindultam felé és térdre rogytam előtte. Dean azonnal leguggolt mellém és nem szólt semmit, csak átölelt. Mélyen szívtam magamba a bőrdzseki hideg, semmihez sem fogható illatát.
- Sajnálom, hogy elbuktunk. - súgta könnyeit nyeldesve, én pedig annyira meggyötört voltam, hogy végre felengedett a gát és mély, gyomorból jövő zokogás rázta meg a testem. Úgy a kapaszkodtam a nyakába, mintha az életem múlt volna rajta. - Annyira sajnálom... - ismételgette. A két karjával magához szorított, alig kaptam levegőt a sírástól, éreztem végig peregni a forró könnyeit a nyakam vonalán. Ezután minden elsötétedett és valószínűleg elájultam a sokktól.

<-Előző fejezet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése