5. fejezet
Mi lett volna, ha?
Dean nagy szemekkel meredt rám, aztán hirtelen fogta magát, felállt és távozott. Mindenki csak bámult utána és nem értették a helyzetet, mint ahogy én sem. Nem tudom meddig ücsöröghettünk ott némán, de teljes volt a káosz a fejemben. Próbáltam összeszedni magam és gondolkodni. Végül megacéloztam a maradék józan eszem és elszántan a Pokol Királyának szemébe néztem.
- Crowley! Kerítsd elő az anyámat. Lenne hozzá néhány kérdésem. - azzal kivonultam a saját szobámból és a bárba igyekeztem. Még hallottam, ahogy szitkozódik, miszerint neki nem fog senki parancsolgatni, de Castiel kimagyarázta nyugtató hangján a viselkedésemet. Dean már elég ittas állapotban leledzett a pult előtt, miközben Jo-t fűzte feltűnően. A lány minden szaván csüngött. A gyomrom ki akart fordulni a helyéről, így inkább kivettem a pult mellett álló hűtőből egy kis rekesz sört és leléptem a biztonságot nyújtó fészerbe.
A kezembe vettem kedvenc Colt-omat és szétlőttem a célpontként szolgáló, ember formájú tábla fejét. Ezután célirányosan a boxzsákot kezdtem ütlegelni, miközben Tom Harvell képét képzeltem a helyébe. Minden dühömet beleadva vertem, rúgtam és válogatott szitkozódások hagyták el a számat. Eddig soha életemben nem fordult elő, hogy feltettem volna a kérdést, miszerint: "Mi lett volna, ha?" Ekkor más sem keringett a fejemben, csak ez. Mi lett volna, ha az anyám nem bujdosik el? Mi lett volna, ha Tom Harvelle nem teszi be a lábát az életünkbe? Talán még mindig apámmal élnék és tudatosan belém nevelte volna, őszintén elmondta volna, hogy MI vagyok. Talán akkor fel tudtam volna dolgozni és kézben tartanám a dolgokat. Talán sosem tudtam volna meg. Talán lett volna normális kapcsolatom az életben, mint amilyen az övéké is volt. Sose kerültem volna ide, sose ismertem volna meg az érzést, milyen látni, ahogyan egy ember szemében kihuny a fény, miközben látszik az arcán, hogy még nem szeretne meghalni. Soha a büdös életben nem ismertem volna meg a Winchestereket. Nem tudnám, hogy léteznek angyalok és a pokol... nem lenne természetes tartozéka a táskámnak a fegyver és a só. Talán akkor viszonylag normális életem lett volna, normális fiatalkori problémákkal....
A cikázó gondolatok közepette észre sem vettem, hogy potyognak a könnyeim. Apám halála óta egyszer sem sírtam. Most viszont úgy éreztem: összeomlok. Idegességemben és feldolgozva a tényt, hogy gyenge vagyok, a falhoz vágtam a kezemben lévő, félig még teli sörösüveget.
- Szép találat. - köszörülte meg a torkát Sam. Ijedtemben majdnem ráestem az asztalra, így korrigálásból leültem rá és hagytam folyni a könnyeimet. Sam csak állt ott és nem tudtam eldönteni mit tervez. Meg akar ölni, amiért "elcsábítottam" a bátyját? Segíteni szeretne? A szemeiből és pókerarcáról semmit nem lehetett leolvasni. Annyit tudtam, hogy bármelyik variációnak örülnék. Végül még mindig nem jött ki hang a torkán, így kicsit erélyesebben a kelleténél, de rámordultam.
- Mit akarsz?! - felvonta a szemöldökét, elém húzott egy széket és leült.
- Anna, figyelj. Nekünk az a dolgunk, hogy segítsük az embereket és megöljük a szörnyeket. Most mégis tanácstalanul állunk az ügy előtt. Egyik kategóriába sem tartozol. Amíg nem derül fény a dolgokra, addig nem lépünk semmit.
- Ezt örömmel hallom. - horkantottam fel. Mit gondolt? Elszaladnék? Vagy térden állva könyörögnék neki, hogy segítsen? Egyik sem jött be apukám. - Mi az igazi oka, hogy itt vagy Sam? Ezekkel nem mondtál újat. - Nem számított a válaszomra, nagyot nyelve előhozakodott a mondandójával.
- Hallottam az előbb, hogy sírsz... - vonta össze a szemöldökét. - Gondoltam megnézlek, nehogy hülyeséget csinálj.
- Neked nem az lenne a legegyszerűbb, ha eltűnnék? Egy szörnyeteggel, gyilkossal kevesebb, Dean pedig biztonságban lenne tőlem. Öröm és boldogság, hurrá! - nyeltem nagyot keserűen.
- Dean már nagyfiú, te pedig nem vagy szörnyeteg. A szörnyek nem sírnak. - húzta apró mosolyra a száját. - Egyszerűen nem tudtad a mai napig, hogy ki vagy. Hidd el... tudom milyen érzés. - sóhajtott fel.
- Milyen érzés? - ragadtam meg a vonalat, hiszen magam sem tudtam erről nyilatkozni. Láthatta az éles szavaim mögötti kétségbeesést, mert egyszerűen mesélni kezdett.
- Mikor Azazel, a sárga szemű démon megölte az édesanyánkat. megfertőzött engem. Démon vért adott, amitől a későbbiekben különleges képességek birtokába kerültem.
Elképedve, már már ijesztően sokkos fejjel bámultam rá, de ő csak folytatta, a szemebe viszont nem nézett egyszer sem.
- Anyánk benn égett a házban. Apánk üldözni kezdte a szörnyeket, Dean pedig vigyázott rám mióta az eszemet tudom. Mégis kiderült, hogy amire vadásztunk.... én is egy voltam közülük. Nem igazán tudtam feldolgozni, talán még ma sem sikerült a történteket... viszont átérzem a fájdalmad, a zavarod és a kétségbeesésed. Ezért megígérem, hogy segíteni fogunk pontot tenni ennek az egésznek a végére.
A szó szoros értelmében köpni-nyelni nem tudtam. A sírás helyét átvette a döbbenet. Arra ocsúdtam fel, hogy a szék megnyikordult, Sam pedig a vállamra tette a kezét. Ijedtemben elhúzódtam, de ő csak egy biztató mosollyal lezárta a témát és egyet intve, ahogy jött, el is ment.
Másnap reggel a nyakamba éles fájdalom hasított, a testem pedig nagy puffanással érkezett a hideg földre. Mire észhez tértem és felfogtam hol is vagyok, egy kacagás kúszott a fülembe. Olyan, amitől még a gyomrom is görcsbe rándult.
- Mit keresel itt? - mordultam rá a látogatóra, de ő csak fölényes tekintettel nézte a szenvedésem. Nehezen felkászálódtam és visszaültem a székre, ami az alvóhelyemként szolgált egész este a fészerben.
- Szedd össze magad. - mondta Crowley. - Hosszú út vár rátok.
Megindult kifele, én pedig követtem. Igyekeztem felébredni. A bárban lehuppantam és Ellen apró mosoly kíséretében rakta elém a szokásos bögrét. Körözgettem rajta az ujjaimmal és azon agyaltam, hogy tegnap még egy sima lány voltam, aki kávézgat a kedvenc zenekara emblémájával ellátott ajándékbögréjéből, ma pedig egy lény, aki azt sem tudja kicsoda, micsoda valójában. Végül elraktároztam mélyre ezeket a gondolatokat és lehúztam a bögre tartalmát. Elhatároztam, hogy nem leszek nyafogós kislány. Kiderítem az igazat és nem fogok magamba zuhanni.
- Már vár rád a fuvar. - biccentett a Király, én pedig aprót bólintva nyúltam a kabátomért.
Az udvaron ott állt a bejáratnál az Impala, a vezetőülés ajtajánál Dean, a másik oldalt Sam ácsorgott.
- Indulhatunk? - néztem rájuk elszántan. Sam először meglepődött, de megenyhült arccal bólintott.
- Remélem jól összepakoltál, mert nem lesz egy leányálom. - szólt tegnapi beszélgető partnerem. Még szerencse, hogy sosem voltam igazán kicuccolva. Mindig akadt egy táska holmi, vészhelyzet esetére. Most rajtam volt a sor, hogy biccentéssel jelezzek. - Akkor irány Georgia állam, Atlanta. - pattant be az anyósülésre, mint valami cserkész őrmester.
Dean nem mozdult, csak mikor közelebb léptem és kinyitotta a hátsó ülés ajtaját, odasúgta.
- Üdv újra itt. - a száján hamiskás mosoly játszódott, még sem tűnt igazán boldognak. Én viszont olyan voltam, mint egy kalandvágyó kisgyerek, de ezt elcsúfította a tény, hogy a fejem felett lebegett lehetőségként a halálos ítélet.
Hol a többi Jerk??? XD ennyi?
VálaszTörlés