6. fejezet ~ Dal
"Lányos szemérem volt talán
Arcod parázsa, meglehet,
De tőle forróbb lett a láng,
Forróbban marta szívemet,"
/Edgar Allan Poe - Dal/
Sam:
Négy hónap szenvedés. Ez várt rám. Hiába álmodoztam évek óta a Stanfordról, ha az, akit szeretek, messze van. Szép lassan a szívemhez nőtt. A fekete hajú lány, aki olyan ártatlansággal tud szeretni, mint már kevesen a földön. Szerettem volna elmondani neki, hogy hogyan érzek, de nem volt hozzá bátorságom.
- Egy elcseszett rinyagép vagy! - Csapott Dean a kormányra dühösen.
Hazafelé tartottunk Lenny-éktől.
- Ha a múltkor nem nyögöd be, hogy tetszik, akkor lehet ma már rákérdeztem volna! - Vágtam a fejéhez a sérelmeimet.
- Jah, biztos. Pont úgy, mint előtte, vagy az előtt? - Kérdezte gúnyosan.
Dean és anya is tudott róla. Szerették volna megismerni Leonora-t, de mindig akkor ért rá, mikor nem volt otthon egyikük sem. Nem, nem én szerveztem így. Talán néha elküldtem anyát egy estére, hogy menjen és nézzen meg egy új színdarabot, de nem kellett kényszeríteni. Aztán persze kaptam érte rendesen. A végén már nem hitték el nekem, pedig tényleg csak egyedül akartam lenni. Anya biztos imádná. Dean meg, amilyen mázlista, napi szinten találkozik vele.
- Sam, indulni kell órára! - Szólt be szobatársam az ajtón.
- Egy pillanat. - Néztem fel a képernyőről.
Sam: "Mennem kell :C Kezdődik az előadás..."
Lenny: "Menj. Nekem is jön már a tanár.. Okosodj! Puszi :-*"
Sam: ":)"
Sam: ":)"
Lecsuktam a laptopom tetejét és elindultam órákra. Csak pár hónap és újra látom. Próbáltam pozitívan gondolkodni, kevés sikerrel.
Leonora:
Négy hónap kész örökké valóságnak tűnik, ha rémálmok kínoznak, nincs melletted a legjobb barátod, dili-dokihoz kell járnod, ráadásul még iskolába is kötelező menned. Pedig még csak egy hónapja kezdődött az suli.
"Lassan fogsz belehalni a magányba." - Jelentette ki este Nameless az álmomban, és ez a mondata nem hagyott nyugodni. Mióta Sam elment, azóta minden este megjelenik és beszél hozzám. Még akkor is ottmarad, ha Lucifer olvasott nekem. Például ma éjjel. Átsettenkedtem ismét hozzá, de hajnalban még mindig a plafont bámultam. Egyszer sikerült elaludnom és azonnal az erdőben találtam magam. Még jobban esett a hó, mint általában és ő is jobban kivehető volt. Fekete ruhája elnyelte az összes fényt, amit a nap adhatott. Mégis világos volt, bár tudtam, hogy nem sokáig. Ez alatt a hónap alatt beszédesebb lett, mint bármikor valaha. "Lassan itt az idő." "Lassan fogsz belehalni a magányba." "Lassan kell megtenned." "Lassan foglak a sírba vinni." Lassan, lassan, lassan... Zihálva keltem, ahogy Lucifer hideg keze a homlokomhoz ért. Biztosítottam, hogy jól vagyok, és egy jeges zuhany után, úgy is éreztem magam. Bármikor "találkoztunk", hülyeségekkel tömte a fejem és most még Sam se volt itt, hogy elmondhassam neki. Az igazat megvallva, elmesélhettem volna chatben, de nem akartam ezzel is terhelni. Így is elég baja van. Beilleszkedni, na meg szociális életet élni. Ezt próbáltam jelenleg is elkerülni, de Dean valamilyen okból imádta az oldalamat bökdösni. Főleg az iskolában.
- Mi van már? - Fordultam felé mérgesen a kialvatlanságtól.
- Vége az órának és kaptál egy intőt - mondta.
Először föl sem fogtam a szavait, aztán szép lassan leesett és körülnéztem a teremben. Üres volt.
- Mi? Miért? Mikor? - Nyökögtem és már azon gondolkodtam, hogy melyik gépre foglaljak helyet, ami Európába visz, mikor a srác elnevette magát.
- Nyugi, intőt nem kaptál, de az óráknak tényleg vége - mutatott végig a termen.
Megdörgöltem a szemeimet és hatalmasat ásítottam. Olyan tipikus "ilyet nem illik" félét.
- Mikor csengettek ki?
- Körülbelül harminc perce. - Nézett a nem létező órájára.
- Miért csak most szóltál? - Pattantam fel és gyorsan összeszedtem a füzeteimet.
- Mert kérdezni akartam tőled valamit...
Pillanatra megálltam a mozdulatban és kérdőn néztem rá. Mit akarhat?
- A hétvégén lenne egy buli...
- Felejtsd el. - Hárítottam azonnal, a szavába vágva.
- A Stanfordon. - Folytatta, mintha nem is szóltam volna közbe.
A szívem kihagyott egy ütemet, de nem néztem fel. Azonnal menni akartam. Halál volt az eddigi hónap Sam nélkül, és bármit megtettem volna, hogy akár fél órára, de lássam. Viszont fülembe csengett a hangja, amikor megígértette velem, nem csinálok butaságot.
- Miért én?
- Mert Sam is ott lesz és nagyon szeretne már megölelni. Egész nap nekem rinyál, mert nem láthat - forgatta a szemeit.
Ismét egészségtelenül vörös árnyalatot öltött az arcszínem, de már ez sem zavart jelenleg.
- Ahhoz képest, hogy azt mondta vigyázzak veled - motyogtam magam elé.
- Mi? - Nézett rám kissé megdöbbenve.
Azthiszem rosszat mondtam.
- Semmit. - Próbáltam menteni a menthetőt, de az arcáról leolvasható csalódást nem sikerült eltüntetnie.
- Ah, ez fájt Sammy. - Kapott a szívéhez, pillanatok alatt rendezve arcvonásait. Csodálattal tekintettem rá, ezért a tulajdonságáért. Én olyan voltam az embereknek, mit egy nyitott könyv. Ugye mindenki érzi az iróniát?
- Szóval számíthatok rád? - Pislogott kiskutya szemekkel. Pontosan úgy, ahogy Cas szokta.
- Mit mondjak nekik... Megint? A múltkori kocsma után is, mindenhova csak felügyelettel járhattam egy hétig. - Emlékeztem vissza arra a ferde estére.
Azóta se nagyon emlékszem, hogy mi történt pontosan. Na meg a kedvenc gyűrűm is elhagytam. Pedig sosem vettem le, és ez még furcsábbá teszi a dolgokat.
- Nagyjából az igazat. Hogy Sam-et fogjuk meglátogatni és te leszel a meglepetés. A partyról nem kell tudniuk. - Villantott rám egy félmosolyt.
- Még meggondolom. Ha megvan a válasz, írok. - Biccentettem és kisétáltam.
Dean tudta, hogy igent fogok mondani és én is.
Az Impalában ültem és oldalamon egy Winchesterrel, átszáguldottunk a városon. Sötét volt már, az összes utcai lámpa égett. Az ablakot lehúztam és csak élveztem, ahogy az arcomba csap a szél. A hajam ide-oda repkedett, de még ez sem zavart. A gyomrom görcsben volt, ha csak arra gondoltam, hogy ismét láthatom Sam-et. Nem tudom mit éreztem. Hiszen évekig jóbarátok voltunk. Én tényleg szeretném szeretni, de egyszerűen nem tudtam hova tenni az érzelmeimet. Egy biztos, márpedig azaz, hogy mellette biztonságban érzem magam és a rémálom is elkerül.
- Jobban vagy? - Nézett rám aggódva Dean.
Aprót bólintottam és újra a tájat kezdtem nézni. Valami nagyon furcsa volt. Erre mondják, hogy "déjà vu"? Nem hiszem, ez annál sokkal szokatlanabb, mintha az életem apró darabjai nem lennének teljesek. Most jöhet a bevált "puzzle" hasonlat, de tényleg ez rá a legjobb magyarázat.
- Miért vagyunk a kocsiban? - Motyogtam magam elé.
Az előbb még az iskolában beszélgettem Dean-nel, most pedig. Ez az érthetetlen, szinte felfoghatatlan gondolat úgy hasított belém, mint a kés az áldozatba. Hol vagyok?
Sam:
Néztem őt, ahogy egyre közeledett, majd egy rossz lépésnél összeesett. Egy gondolat ordított a fejemben, mégpedig az, hogy siessek. Lassítva történt minden. Attól a perctől kezdve, hogy Dean megjelent hulla részegen.
- Hoztam ajándékot. - Közölte és azt várta ujjongjak.
Persze örültem neki, csak annak nem, mikor bevitt a házba, ahol mindenki minimum három üveg töményet vitt magával.
- Azt mondtam, a Stanfordon lesz buli. Végülis ő mondott igent. - Dülöngélt és egyenesen vezetett át a tömegen.
Nem tudtam mire, vagy kire számítsak. Aztán ott volt.
- Sírtál, mikor megláttál - suttogtam. - Azt mondtad, hogy hiányoztam és miután odaértem hozzád, megöleltél. Valamit motyogtál a pólómba, de nem hallottam tisztán.
A hangom elcsuklott. Próbáltam nem sírni. Erősnek kellett lennem, miatta.
- Mit mondtál? - Kérdeztem a lánytól.
A szemeim égtek. A visszatartott könnyektől és a kialvatlanságtól.
- Sajnálom, tényleg. Kérlek, nézz rám és mosolyogj még egyszer. - Könyörögtem.
Nem bírtam tovább. Az ágyra borultam és sírva fakadtam, miközben a paplan egyenletesen süllyedt fel és le. Nem akartam mást, csak, hogy felkeljen. A drog, viszont még nem ürült ki a szervezetéből.
- Mit mondtál?
<- Előző fejezet
"Lassan fogsz belehalni a magányba." - Jelentette ki este Nameless az álmomban, és ez a mondata nem hagyott nyugodni. Mióta Sam elment, azóta minden este megjelenik és beszél hozzám. Még akkor is ottmarad, ha Lucifer olvasott nekem. Például ma éjjel. Átsettenkedtem ismét hozzá, de hajnalban még mindig a plafont bámultam. Egyszer sikerült elaludnom és azonnal az erdőben találtam magam. Még jobban esett a hó, mint általában és ő is jobban kivehető volt. Fekete ruhája elnyelte az összes fényt, amit a nap adhatott. Mégis világos volt, bár tudtam, hogy nem sokáig. Ez alatt a hónap alatt beszédesebb lett, mint bármikor valaha. "Lassan itt az idő." "Lassan fogsz belehalni a magányba." "Lassan kell megtenned." "Lassan foglak a sírba vinni." Lassan, lassan, lassan... Zihálva keltem, ahogy Lucifer hideg keze a homlokomhoz ért. Biztosítottam, hogy jól vagyok, és egy jeges zuhany után, úgy is éreztem magam. Bármikor "találkoztunk", hülyeségekkel tömte a fejem és most még Sam se volt itt, hogy elmondhassam neki. Az igazat megvallva, elmesélhettem volna chatben, de nem akartam ezzel is terhelni. Így is elég baja van. Beilleszkedni, na meg szociális életet élni. Ezt próbáltam jelenleg is elkerülni, de Dean valamilyen okból imádta az oldalamat bökdösni. Főleg az iskolában.
- Mi van már? - Fordultam felé mérgesen a kialvatlanságtól.
- Vége az órának és kaptál egy intőt - mondta.
Először föl sem fogtam a szavait, aztán szép lassan leesett és körülnéztem a teremben. Üres volt.
- Mi? Miért? Mikor? - Nyökögtem és már azon gondolkodtam, hogy melyik gépre foglaljak helyet, ami Európába visz, mikor a srác elnevette magát.
- Nyugi, intőt nem kaptál, de az óráknak tényleg vége - mutatott végig a termen.
Megdörgöltem a szemeimet és hatalmasat ásítottam. Olyan tipikus "ilyet nem illik" félét.
- Mikor csengettek ki?
- Körülbelül harminc perce. - Nézett a nem létező órájára.
- Miért csak most szóltál? - Pattantam fel és gyorsan összeszedtem a füzeteimet.
- Mert kérdezni akartam tőled valamit...
Pillanatra megálltam a mozdulatban és kérdőn néztem rá. Mit akarhat?
- A hétvégén lenne egy buli...
- Felejtsd el. - Hárítottam azonnal, a szavába vágva.
- A Stanfordon. - Folytatta, mintha nem is szóltam volna közbe.
A szívem kihagyott egy ütemet, de nem néztem fel. Azonnal menni akartam. Halál volt az eddigi hónap Sam nélkül, és bármit megtettem volna, hogy akár fél órára, de lássam. Viszont fülembe csengett a hangja, amikor megígértette velem, nem csinálok butaságot.
- Miért én?
- Mert Sam is ott lesz és nagyon szeretne már megölelni. Egész nap nekem rinyál, mert nem láthat - forgatta a szemeit.
Ismét egészségtelenül vörös árnyalatot öltött az arcszínem, de már ez sem zavart jelenleg.
- Ahhoz képest, hogy azt mondta vigyázzak veled - motyogtam magam elé.
- Mi? - Nézett rám kissé megdöbbenve.
Azthiszem rosszat mondtam.
- Semmit. - Próbáltam menteni a menthetőt, de az arcáról leolvasható csalódást nem sikerült eltüntetnie.
- Szóval számíthatok rád? - Pislogott kiskutya szemekkel. Pontosan úgy, ahogy Cas szokta.
- Mit mondjak nekik... Megint? A múltkori kocsma után is, mindenhova csak felügyelettel járhattam egy hétig. - Emlékeztem vissza arra a ferde estére.
Azóta se nagyon emlékszem, hogy mi történt pontosan. Na meg a kedvenc gyűrűm is elhagytam. Pedig sosem vettem le, és ez még furcsábbá teszi a dolgokat.
- Nagyjából az igazat. Hogy Sam-et fogjuk meglátogatni és te leszel a meglepetés. A partyról nem kell tudniuk. - Villantott rám egy félmosolyt.
- Még meggondolom. Ha megvan a válasz, írok. - Biccentettem és kisétáltam.
Dean tudta, hogy igent fogok mondani és én is.
Az Impalában ültem és oldalamon egy Winchesterrel, átszáguldottunk a városon. Sötét volt már, az összes utcai lámpa égett. Az ablakot lehúztam és csak élveztem, ahogy az arcomba csap a szél. A hajam ide-oda repkedett, de még ez sem zavart. A gyomrom görcsben volt, ha csak arra gondoltam, hogy ismét láthatom Sam-et. Nem tudom mit éreztem. Hiszen évekig jóbarátok voltunk. Én tényleg szeretném szeretni, de egyszerűen nem tudtam hova tenni az érzelmeimet. Egy biztos, márpedig azaz, hogy mellette biztonságban érzem magam és a rémálom is elkerül.
- Jobban vagy? - Nézett rám aggódva Dean.
Aprót bólintottam és újra a tájat kezdtem nézni. Valami nagyon furcsa volt. Erre mondják, hogy "déjà vu"? Nem hiszem, ez annál sokkal szokatlanabb, mintha az életem apró darabjai nem lennének teljesek. Most jöhet a bevált "puzzle" hasonlat, de tényleg ez rá a legjobb magyarázat.
- Miért vagyunk a kocsiban? - Motyogtam magam elé.
Az előbb még az iskolában beszélgettem Dean-nel, most pedig. Ez az érthetetlen, szinte felfoghatatlan gondolat úgy hasított belém, mint a kés az áldozatba. Hol vagyok?
Sam:
Néztem őt, ahogy egyre közeledett, majd egy rossz lépésnél összeesett. Egy gondolat ordított a fejemben, mégpedig az, hogy siessek. Lassítva történt minden. Attól a perctől kezdve, hogy Dean megjelent hulla részegen.
- Hoztam ajándékot. - Közölte és azt várta ujjongjak.
Persze örültem neki, csak annak nem, mikor bevitt a házba, ahol mindenki minimum három üveg töményet vitt magával.
- Azt mondtam, a Stanfordon lesz buli. Végülis ő mondott igent. - Dülöngélt és egyenesen vezetett át a tömegen.
Nem tudtam mire, vagy kire számítsak. Aztán ott volt.
- Sírtál, mikor megláttál - suttogtam. - Azt mondtad, hogy hiányoztam és miután odaértem hozzád, megöleltél. Valamit motyogtál a pólómba, de nem hallottam tisztán.
A hangom elcsuklott. Próbáltam nem sírni. Erősnek kellett lennem, miatta.
- Mit mondtál? - Kérdeztem a lánytól.
A szemeim égtek. A visszatartott könnyektől és a kialvatlanságtól.
- Sajnálom, tényleg. Kérlek, nézz rám és mosolyogj még egyszer. - Könyörögtem.
Nem bírtam tovább. Az ágyra borultam és sírva fakadtam, miközben a paplan egyenletesen süllyedt fel és le. Nem akartam mást, csak, hogy felkeljen. A drog, viszont még nem ürült ki a szervezetéből.
- Mit mondtál?
<- Előző fejezet
Következő fejezet ->
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése