2019. december 8., vasárnap

Tag, You're it

James:

 Egyedül hagyni a lányaimat a Winchesterekkel, nem a legokosabb dolog, de tudtam, hogy nagyobb biztonságban nem is lehetnének. Na, meg persze nagyobb veszélyben sem. Muszáj volt eljönnöm Berlinbe egy régi ismerősömhöz, hátha ő meg tudja oldani nekem Lora ügyét. Tudtam, hogy ha megtörténik, szerelmes lesz, akkor elszabadul a pokol és csakis az én hibám lesz. Nem mondtam el neki a teljes igazságot. Nem mondtam el neki, hogy az anyja is ebbe halt bele. Szerelmes lett. Reménytelenül. Szörnyű ez a dolog és mégis, titkolóznom kellett, mert ha egyszer kiderül az igazság, nem csak Lora, hanem Desd is meg fog utálni. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egy pillanatra is elhiggyem, nem fog megváltozni rólam a véleményük. Ki kellett találnom valamit még azelőtt, hogy Lorelai felhív, megtörtént. Rettegtem, mikor fog bekövetkezni az elkerülhetetlen. Aztán ott volt Desdemona, aki terhes. Az én rozsdásom gyereket vár. Mikor megmondta nekem, azt hittem azonnal hazarepülök és elbeszélgetek Dean Winchesterrel arról, hogy mit szabad és mit nem. Aztán leállítottam magam és higgadt fejjel átgondoltam. Még mindig nehezen barátkoztam azzal a ténnyel, miszerint nemsokára valaki nagypapának fog hívni, de most már kezdtem megszokni. Emlékszem, mikor először a kezemben tartottam Monát, tudtam, hogy mindent odaadnék érte. Ez egyre csak erősödött azután, hogy az anyja, aki megtanított arra, hogy lehet valakit szeretni, otthagyott engem egy újszülöttel és azóta sem találtam. Lehet már nem is él, hiszen amilyen élete volt annak a nőnek... Bármikor zöldeskék szemeire gondolok, mindig az jut eszembe, hogy Mona mennyi mindent örökölt tőle, kivétel a szeme színét. Elvesztem az emlékek között, amiből csak az húzott vissza a földre, hogy megszólalt a telefonom. A csengőhangból ítélve azonnal tudtam, hogy nagyobbik lányom lesz az.
 - Szia. - Mosolyogtam a telefonba.
 - Apa, szia. - Hangja, mint az anyjáé. Igéző.
 - Csak azért hívtál, mert hiányzik az öreged, vagy baj van? - Tudtam, ha baj lett volna, nem ilyen hangsúllyal veszi fel a telefont.
 - Csak kíváncsi vagyok hogyan áll az ügyed kint. - Érdeklődött.
 Igazis, nem nagyon mondtam nekik semmit. Azt hazudtam, hogy egy régi barátomnak kellett a segítségem. Kitaláltam gyorsan valami hülyeséget, hiszen a mi világunkban bármi hihető volt.
 - Sok sikert hozzá! - Komolyodott el és egy pillanatra bűntudatot éreztem, mert nem mondtam el neki.
 - Minden rendben veletek? - Kíváncsiskodtam én is.
 - Teljesen. Sam és én vagyunk most itthon, amíg Lori és Dean elmentek megnézni egy ügyet. Jah, tényleg, képzeld. Springfield-be mentek, lehet még haza is ugranak.
 Még a vér is meghűlt az ereimben hirtelen. Ne, csak haza ne menjenek.
 - Reméljük hamar végeznek és nem kell megnézniük milyen rendetlenséget hagytam magam után. - Próbáltam menteni a menthetőt.
 - Már egy napja elmentek, szóval lehet... Várj egy kicsit. - Zörgést hallottam a háttérben. - Dean pont most hív, le kell tennem, szeretlek.
 Szét is kapcsolt. Én pedig csak reménykedtem, hogy ha haza is mennek, nem fogják megtalálni a leveleket. Tegnap találkoztam Arthurral, szóval a lényeg megvan, amiért jöttem. A legközelebbi gépre le is foglalom a jegyem.


Dean:

 Úgy gondoltam, hogy csendben fog telni az út és először igazam is lett. Aztán csörögni kezdett a telefonom és ahogy megláttam a hívót, Lorira néztem.
 - Rowena! - Köszöntem, miközben kihangosítottam.
 - Eléggé hízelgő, hogy ötvennyolc nem fogadott hívásom volt tőled. - Hallottam, hogy mosolyog. - Úgy gondolom kellene a segítségem. Vagy tévedek, Dean? Igaz is, hol van a jóképű angyal? Úgy hallottam még mindig kiránduláson van Jackkel.
 Mindig ilyenkor jövök rá, hogy miért csak vészhelyzetekben hívjuk őt.
 - Nem most van itt az ideje annak, hogy ezt megvitassuk. - Zártam rövidre, mielőtt még több kérdést feltehetett volna. - Van egy barátom, akinek a segítségedre lenne szüksége.
 Rowena hallgatott, Lori pedig elmesélte neki az egészet. Az anyjától kezdve, egészen a kutatásokig.
 - Először úgy gondoltam kislányom, hogy ez vagy egy veled született átok, vagy anyád nagyon utálhatott téged. - Vonta le a következtetést a boszorkány és nem túl szépen Lori tudtára is adta.
 - Mint mondtam, nem sok feljegyzés található róla. - Morogta a mellettem ülő.
 - Erről nem is fogsz. - Közölte Rowena. - Ugyanis ez nem átok szerintem, hanem egy áldás.
 Lori arcán láttam végig futni a "komolyan, és te ilyenekben bízol meg?" pillanatot. Megvontam a vállam.
 - Ugyanis - folytatta a nő a vonal túlsó végén, mintha megérezte volna, hogy gúnyolódunk rajta -, ez, amit eddig kiderítettél róla, úgy gondolom, hogy csak az igaz szerelemnél jelentkezik. Annál az embernél, akivel az ég egymásnak teremtett titeket.
 - És ha a másik nem érez semmit? - Kérdezte Lorelai és megköszörülte a torkát.
 - Az lehetetlen. - Nevetett fel a másik. - Ez egy érem két oldala. Csak nem aktiválódott?
 - Meg tudod tőle szabadítani? - Kérdeztem most már én is közbe.
 - Erős mágia, de igen. - Húzta el a válaszadást. - Az egyetlen probléma, hogy ez egy nagyon speciális varázslat. Ha "kioperálom" belőled az áldást, akkor az valószínűleg megsemmisíti az összes érzelmed. Soha többé nem fogsz érezni.
 Lorelai levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemeit, mintha belefáradt volna az egészbe.
 - Mi a másik lehetőség? - Nyeltem nagyot.
 - Az, hogy a szerelmet viszonozzák. - Adta meg Rowena a választ.
 Nem éppen erre számítottunk.
 - Rendben - törtem meg a csendet -, most épp egy ügy közepén vagyunk, de ha visszaértünk a bunkerbe, meglátogatnál minket?
 - A legnagyobb örömmel. - A hangján éreztem a kárörvendést.
 Szó nélkül lerakta a telefont. Ismét az ő segítségét kellett kérnünk és ezt nagyon élvezte. Az út további részén megbeszéltük a részleteket.
 Visszatértünk az ügyhöz, ahogy átléptük a város határát. Meglátogattuk az említett nőt és a gyerekeket. A házban nem találtunk átokzsákot. Mi is boszorkányra gyanakodtunk, mint Demonáék, csak azaz egy kis részlet nem hagyta nyugodni az agyam, amit a feleség mondott, mikor találkoztunk. A férjének az illata, mintha megváltozott volna az elmúlt pár napban.
 - "Mintha azt az olcsó kölnit használta volna, amit már a megismerkedésünknél is utáltam." - Elevenítette fel.
 Kiderítettük, hogy hol tartózkodhatott jelenleg az ex férj és oda indultunk. A kert tiszta volt és azon a hattyún kívül, ami folyamatosan engem bámult, nem találtunk semmi furcsát.
 - Csak nem félsz tőle? - Nézett Lori először a madárra, majd rám.
 - Valahogy nem kedvelem őket. Rohadt kis dögök.
 Nem találtunk otthon senkit, ezért a közelben lévő Graham házhoz mentünk. Az egész olyan volt, mint egy babaház. Több emeletes és hatalmas.
 - Üdv, itthon. - Invitált be Lorelai és ismerős bútorokkal találtam magam szemben.
 Volt, hogy heteket, hónapokat töltöttem itt. Mikor apám nem éppen Bobbyhoz vitt, akkor ide. Úgy gondolta, hogy az a két ember, akiben a legjobban megbízik, majd képzik a fiát, rájuk bízhatja. Legtöbbször Lorival és Monával kiszöktünk esténként a legközelebbi diszkóba és egész éjjel ittunk, mint a hülyék. James pedig hallgatott róla.
 - Emlékek? - Nevetett a lány, ahogy fellépdelt a lépcsőn.
 Csak bólintottam egyet idióta vigyorral a képemen, mikor megláttam Mona szobájának ajtaját. Eszembe jutott az első este, mikor átszöktem hozzá. Már együtt voltunk, de akkoriban apa többször eltűnt napokra is akár. Lora lefoglalta az apját, én pedig az idősebbik Graham lány tudtára adtam, hogy mikor legközelebb találkozunk, meg fogom kérni a kezét. Fél évig hordtam magamnál anya gyűrűjét, mire újra sikerült összefújnia minket a szélnek.
 - Ugye most nem arra gondolsz, hogy ti ketten... - Imitált hányást Lori.
 Vállba löktem, majd a szobájába sétáltunk, hogy utána nézzünk annak a parfümnek.


Desdemona:

 Lefőztem a kávét és ahogy az utolsó csepp is lefolyt, abban a pillanatban raktam ki tányérra az utolsó palacsintát.
 - Jó étvágyat! - Mondtam magamnak, ahogy leültem az édesség elé.
 Összetekertem egyet, és csak néztem egy darabig, majd mérges pillantást vetettem a hasamra.
 - Ez palacsinta, nehogy már ne akard megenni.
 Még szemeztem egy darabig a gőzölgő kajával, majd sóhajtva visszatettem a tányérra.
 - Ezt egész nap el tudnám nézni. - Sétált be Sam az ajtón vigyorogva, aztán kiszolgálta magát.
 - Azt hittem, hogy ha olyan kaját csinálok, amit Dean enne, akkor talán ő se hánytatja ki velem. - Sóhajtottam szenvedőset.
 - Akkor talán a pitével kellett volna kezdened. - Nyitotta ki a hűtőt, majd rakta elém az utolsó szelet sütit a megmentőm.
 Kézzel fogtam meg és törtem le belőle egy nagyobb darabot. Igen, lehetett volna ennyi eszem, hogy ezzel kezdek. Tömtem magamba a pitét és eszembe se jutott, hogy azt esetleg Dean tehette magának félre egy rosszabb napjára. Néztem Samet, ahogy nekiáll mosogatni és nem érdekelt mennyire gusztustalan tele szájjal beszélni, a kérdés csak úgy kibukott belőlem.
 - Te sosem akartál gyereket? - Tettem azért illendően szám elé a kezem.
 - Talán, valamikor. - Vont vállat. - Jessel megvolt a tökéletesen előre megtervezett életünk például.
 - Sokszor eszedbe jut? - Tettem fel egymás után a pofátlanabbnál pofátlanabb kérdéseket.
 Sam szomorú mosollyal fordult felém.
 - Már nem olyan sokszor, mint először.
 Hagytam, hogy egy kicsit elmerüljön az emlékeibe. Nem akartam felzavarni az állóvizet, de sajnos még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mennyire jól összeillenének a húgommal. Sam okos, és kedves. Szeret egészségesen kajálni, de nem veti meg a sört és a gyorskajákat se. Amikor először találkoztunk, tudtam, hogy nem is kívánhatnék nála jobb sógort.
 - Kislány lesz, vagy kisfiú? - Szakította meg gondolataimat.
 - Nem tudom. - Vontam meg a vállam. - Megegyeztünk Deannel, hogy ha kislány, akkor ő nevezheti el, ha kisfiú, akkor én.
 Sam vigyora a füléig ért.
 - Ugye tudod, hogy valami olyan nevet fog neki adni, aminek nem biztos, hogy örülni fogsz?
 Beletörődve bólintottam.
 - Vannak még csodák. - Vontam vállat. - Csak nem lesz a gyerek neve olyan kacifántos, mint a Desdemona.
 Nem szerettem a nevemet. Mindig szívattak miatta, hogy menjek szépen vissza a Shakespeare drámába, ahonnan jöttem. Igen, ezt az apám mondta minden egyes alkalommal, mikor úgy érezte, hogy "hisztizek".
 - Nem szeretném tudni, hogy mi lesz. - Mondtam alig hallhatóan.
 Sam megértően bólintott, aztán közelebb lépett és leguggolt elém.
 - Ígérem, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy bezárjuk a szörnyeket, a mennyeket, a poklot... Mindent. - Nézett mélyen a szemembe és tudtam, hogy nem hazudik.
Tényleg meg fogja tenni értem, értünk, a világért. Szívem szerint azonnal elbőgtem volna magam, de a pillanatot megszakította Sam telefonjának csörgése. Felkelt és egy félmosollyal felém mutatta a mobilt, amin Kevin neve szerepelt. Hihetetlen dolgokat ért már el, ez is sikerülni fog neki.
 Miután a fiatalabb Winchester elvonult, megettem a maradék pitét. Eszembe jutott, hogy nekem is beszélnek kéne apával, hiszen heti egy hívás a kötelező. Mesélt nekem arról, hogy miért van Berlinben és én is elmondtam neki mi a helyzet itthon. Pont akkor hívott Dean is.
 - Szia. - Köszöntem boldogan.
 - Mona, baj van. - Hallottam meg Lori hangját. - Azonnal ide kell jönnötök.


Lorelai:

 A laptop fénye már égette a szemem. Dean régen aludt már, de én nem adtam fel. Valami szöget ütött a fejemben. Mi van akkor, ha a parfüm tényleg fontos, ahogyan azt Dean állítja? Utána kerestem az olcsó kölniknek, mindennek, ami csak eszembe jutott, de semmi. Kezdtem azt érezni, hogy rossz irányba kutatok. Rossz irány.
 - Hogy én mekkora hülye vagyok. - Motyogtam félhangosan.
 Hát persze, a feleség utálta azt az illatot, szóval előtte szerette. Ez kezdett egyre zavarosabb lenni, mégis kilyukadtam a megoldásnál.
 - Afrodiziákum! - Túrtam a hajamba izgatottan.
 Minden létező oldalt végig néztem és egyetlen helyre vezetett az összes. A görögökhöz. Ott pedig ki a szerelem istennője? Aphrodité.
 - Ezt el sem hiszem! Dean, ébresztő! - Ráztam fel a Winchestert legszebb álmaiból.
 - Hagyj aludni. - Morogta és vissza akart feküdni.
 - Alhatsz majd eleget. - Löktem rajta akkorát, hogy majdnem leesett az ágyról. - Aphrodité.
 Ahogy kimondtam a nevét végre felkeltettem az érdeklődését neki is.
 - Volt már dolgunk istenekkel. - Húzta el a száját az emlékekre. - Hogyan lehet megölni?
 - Sehol nem találtam választ erre. - Közöltem vele a rossz hírt is.
 A vége az lett, hogy hajnalba nyúlóan mindketten a netet bújtuk, nulla eredménnyel.
 - Egyáltalán hogyan találjuk meg őt? - Keltem fel, hogy kinyújtózkodjak és elindultam a konyhába.
 Dean követett és próbáltunk valami érdemleges dolgot kitalálni. Amikor felkapcsoltam a villanyt a nappaliban, még fel sem tűnt az az alak, aki ott állt a falnak dőlve, csak akkor, mikor megszólalt.
 - Majd megtalállak én titeket. - Pislogott ránk egy fekete bőrű nő, aki olyan szép volt, hogy még én is elgondolkodtam a nemi identitásomon.
 Hülye dolog lett volna feltennem neki a kérdést, azonnal tudtam ki ő. Dean a fegyverért nyúlt és szó nélkül rálőtt.
 - Érdekes. - Fordította felé a fejét Aphrodité. - De most te nem kellesz.
 Csettintett egyet, mire a mellettem álló férfi összeesett.
 - Mit tettél? - Indultam el felé dühösen, de egy legyintésére a falhoz vágódtam.
 Éreztem, hogy a bordáim bánták.
 - Én csak meg akartalak téged ismerni. - Sétált lassan felém. - Éreztem, hogy aktiválódott nálad az átok, gondoltam felkeltem az érdeklődésedet egy üggyel.
 - Honnan..? - Akadt el a szavam, mikor olyan közel volt már, hogy akár meg is fojthattam volna, mégsem tettem semmit.
 - Jajj, nem is említettem. - Legyintett egyet, mintha mellékes dologról lenne szó. - Hadd mutatkozzam be, én vagyok az, aki elátkozta a vérvonalad.
 Szóhoz sem tudtam jutni. Amit egész idáig kerestem, most pedig ő talált meg engem.
 - Hogy? Mi? Miért? - Nem tudtam kinyögni egy normális kérdést sem.
 - Oh, ez egy nagyon régre nyúló történet. - Ült le velem szemben törökülésben. - Valamelyik felmenőd, ne kérdezd már, hogy melyik, ellopta tőlem azt a férfit, akit én szerettem. És képzeld, a férfi viszont szerette. Ezért megöltem a pasast és a nőt elátkoztam. Minden születendő rokonának azzal a tudattal kell élnie, hogy mikor megtalálja az igazit, de ő nem viszonozza, akkor meg kell halnia. Rövid időn belül.
 Moccanni sem bírtam. Úgy éreztem, mintha kiszívtak volna minden levegőt a szobából. Szóval mindenki, akiről eddig olvastam, az a rokonom volt?
 - Hogy te mekkora egy bosszúálló... - Nem tudtam befejezni a mondatot, mert keze az arcomon csattant.
 - Te vagy eddig a legérdekesebb. - Közölte.
 - Miért? - Kérdeztem, de tekintetem ismét Deanre tévedt. - Mit tettél vele?
 Aphrodité úgy fordult a vadász felé, mintha el is felejtette volna, hogy ott van.
 - Csak egy kicsit hercegnősre vettem a figurát. - Pislogott ártatlanul. - Te már úgy érzem, megtaláltad az igazit, az igaz szerelmed. És a hatalmas Dean Winchesternek vajon sikerült?
 Mintha csak egy mesében lettem volna. Az igaz szerelem csókja kellett ide.
 - Desdemona. - Motyogtam nővérem nevét.
 - Én vagyok a szerelem istennője, mit vártál tőlem? - Kelt fel a nő. - Sietnék a helyedben.
 Annyira kedves volt, annyira negédes. Annyira gyűlöltem.
 - El foglak kapni. - Néztem úgy az istennőre, mint aki szemmel képes lenne megölni.
 Ő pedig csak felnevetett.
 - Kapj el. - Emelte meg szemöldökét kacéran. - Még egy aprócska dolog. Ha nem az igaz szerelme csókolja meg Csipkerózsikát, akkor az ajka, mint a méreg, végez a nővel is.
 Persze, ne csak Dean, hanem Mona élete miatt is aggódhassak. Egy pillantás alatt eltűnt a szépség és a lelkemet hirtelen, mintha elengedte volna egy kötelék. Fájdalom hasított a bordáim közé. Ez biztosan eltört. Oda vánszorogtam Dean mellé és megpróbáltam a karja alatt megfogni, hogy arrébb húzzam.
 - Bírnom kell. - Emeltem meg, de azonnal meg is bántam. - Nem, mégsem.
 Leguggoltam Deanhez és kivéve a telefont a zsebéből tárcsáztam a nővérem.
 - Szia. - Köszönt boldogan.
 - Mona, baj van. - Nem haboztam. - Azonnal ide kell jönnötök.
 Nem volt időm magyarázkodni, csak reménykedtem. Reménykedtem, hogy Desdemona lesz Dean igaz szerelme.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése