Gina... El se hiszed mi történik itt... MIT MŰVELTEM?
Eszméletlen gyorsasággal száguldott, és alig tudtam tartani vele a tempót.
- Várj már! - Szaladtam az öccsém után.
Az utolsó pillanatban kaptam el a kezét, mielőtt még az a főútra ment volna játékmotorjával.
- Te nem vagy normális! - Kiabáltam le a fejét. - Mit mondtam volna anyáéknak, ha elüt az autó?
Alex hatalmas barna szemeibe könnyek gyűltek és én még csak akkor vettem észre, hogy kicsit talán túl nagy erővel vetettem magát utána. A könyökén felhorzsolódott a bőr és lassan csordogált a sebből a vér. Lehunytam a szemeimet, igazából nem voltam rá mérges, csak megijedtem.
- Na, gyere. - Nyújtottam neki a kezemet, a másikba pedig a játék motort tartva, elindultunk haza.
Anya pont a konyhában volt, apa pedig a dolgozószobájában. Halkan osontunk be a lakásba és fürdőszoba felé vettük az irányt. Lemostam a kezéről a sarat és lefertőtlenítettem.
- Ne mond el anyáéknak. - Nézett rám azokkal a boci szemekkel, amit ilyenkor szokott bevetni ellenem.
Megöleltem és biztosítottam róla, hogy a mi titkunk marad.
Mély levegőt vettem és beléptem az iskolába, vagy ahogy én neveztem, a Pokolba. Kezdjük ott, hogy vörös hajam van, és szeplős vagyok, ennél több nem kell ahhoz, hogy valaki a kínzások középpontjába kerüljön. De ez az év más lesz, hiszen Alex idén kezd ebben a suliban, ahol én is lehúztam már pár évet. Hálát adtam mindenkinek, amiért ez lesz az utolsó.
Elindultam a szekrényem felé, aminél ott állt az egyetlen személy, akiért kibírtam ezeket az éveket.
- Szia, Nathan. - Hajoltam oda hozzá egy gyors csókra.
Ő volt az én támaszom. Kézen fogva indultunk el az első órára.
A kicsengő, pedig a legjobb barátom volt. Minél hamarabb haza akartam érni, de a tanár bent tartott még minket legalább tíz percet. Pedig megígértem Alexnek, hogy hazaviszem. Reménykedtem, hogy nem indult el nélkülem. Ahogy kiengedtek minket, a szekrényemhez futottam, ahol már éppen állt valaki. Halkan közeledtem és csak pár szekrény távolságból tudtam azonosítani a testvéremet. Félhosszú haját egy copfba fogta és egy ronggyal éppen a fémet tisztította.
- Te mit csinálsz? - Léptem mellé, mire összerezzent.
Felkelt a földről és így rögtön egy magasak lettünk. Ránéztem tiszta szekrényemre, majd a kezében tartott vizes rongyra. Beharaptam a szám szélét, nehogy elsírjam magam. Nem akartam, hogy megtudja.
- Köszönöm. - Szipogtam, mire megölelt.
- Miért nem szólsz apának, biztos elintézné neked. - Simított végig a hajamon.
- Persze, és akkor lenne egy pár hulla a hátsó kertben. - Forgattam meg a szemeimet. - Ne, inkább ígérd meg, hogy te sem szólsz senkinek.
Bólintott egyet és rögtön tudtam, Alexre az életemet is bármikor rábíznám.
Fel alá járkáltam a lakásban, ahol felnőttünk Alexszel. Először anya, most pedig apa.
- Sam, én utánuk megyek. - Jelentette ki Alex és nekem összeszorult a szívem.
- Csak elmentek a bunkerbe. - Mondtam halkan, de még én se hittem el.
Lassan egy hete, hogy anya elment, és két napra rá apa is utánaindult. Nem szoktak ilyen sokat távol lenni, főleg bejelentkezés nélkül.
- Persze, a bunkerbe. - Forgatta meg öcsém a szemeit. - Mi az, amit tudunk? Apáék elmentek és pár napja nem jöttek haza.
A szívem megfájdult a gondolatra, hogy valami történhetett velük. Alex nem tétovázott, összepakolta egy táskába pár ruhát és apa gyűjteményéből is elvett egy hosszabb, ezüst tőrt.
- És, ha visszajönnek, mondjuk holnap? - Próbáltam logikusan gondolkodni.
- Akkor te itt leszel, és várod őket. - Lépett mellém és egy puszit nyomott a homlokomra.
Nem állíthattam meg, hiszen nem volt már gyerek.
- Ígérd meg, hogy minden nap hívsz. - Sóhajtottam nagyot.
Tehettem volna mást? Inkább tényleg itt maradok és megvárom, hátha tényleg hazaérnek anyáék.
- Kösz, Sammy. - Mosolygott rám kicsit csálé fogaival és vállára téve a táskát, elindult a garázsba, ahol végig nézett apa motorján.
Hatalmas vigyorral az arcán levette a falról a kulcsokat és indított. Ott hagyva engem egyedül a gondolataimmal és egy üres házzal.
Mióta leszálltam a buszról, legalább sétáltam négy kilométert. Apa mindig az Impalával hozott le minket a bunkerhez, úgy nem tűnt ennyire hosszúnak ez az út. Még egy hét eltelt azóta, hogy Alex elment anyáék után és bármennyire is féltem, elindultam utánuk. Az egyetlen közös pont bennük pedig a hely, ahova tartottak. Mikor megpillantottam a nagy vasajtót, rengeteg emlék tört fel. Évek óta nem jártunk itt. Mégis azonnal tudtam, hogy hogyan jussak be. A lámpák maguktól felkapcsolódtak, a korlát pedig ismerősen simult a kezemhez. Alaposan körülnéztem, de semmi jel nem utalt dulakodásra. Elindultam a garázs felé, hátha ott találom Alex motorját, vagy apa kocsiját, viszont úgy tűnt, már évek óta nem járt itt senki. A polcokat és a padlót is vastag porréteg terítette be. Egyetlen jármű állt csak bent magányosan, letakarva. Lassan közelebb sétáltam és megfogva az anyag szélét, lehúztam az autóról.
- Poison. - Suttogtam félve.
Még anya autója volt ez a zöld szépség, mielőtt megtörtént volna... Még sose jöttünk le ide. Csak meséket hallottam a merciről, ami átutazta egész amerikát, és ami előtte még a nagypapámé volt.
Órákig el tudtam volna nézegetni, ha fentről zaj nem szűrődik. Eszembe se jutott, hogy bárki más lehetne itt a családomon kívül, csak akkor, mikor a hosszú asztalokhoz érve, egy ismeretlen alak állt velem szemben. Vagyis hazudnék, ha azt mondom ismeretlen. Az arca egy régi fotóról rémlett, de az nem lehet. Azt a fényképet több, mint harminc éve készítették, és ő még mindig ugyan úgy néz ki.
- Ki vagy te? - Kérdeztem visszafojtott lélegzettel és reménykedtem, hogy csak álmodok.
Aztán megszólalt és minden reményem odaveszett. Ha ő itt van, akkor az egész családom veszélyben van.
- A nevem Castiel. Az Úr egyik angyala vagyok.
- Na, gyere. - Nyújtottam neki a kezemet, a másikba pedig a játék motort tartva, elindultunk haza.
Anya pont a konyhában volt, apa pedig a dolgozószobájában. Halkan osontunk be a lakásba és fürdőszoba felé vettük az irányt. Lemostam a kezéről a sarat és lefertőtlenítettem.
- Ne mond el anyáéknak. - Nézett rám azokkal a boci szemekkel, amit ilyenkor szokott bevetni ellenem.
Megöleltem és biztosítottam róla, hogy a mi titkunk marad.
+++
Mély levegőt vettem és beléptem az iskolába, vagy ahogy én neveztem, a Pokolba. Kezdjük ott, hogy vörös hajam van, és szeplős vagyok, ennél több nem kell ahhoz, hogy valaki a kínzások középpontjába kerüljön. De ez az év más lesz, hiszen Alex idén kezd ebben a suliban, ahol én is lehúztam már pár évet. Hálát adtam mindenkinek, amiért ez lesz az utolsó.
Elindultam a szekrényem felé, aminél ott állt az egyetlen személy, akiért kibírtam ezeket az éveket.
- Szia, Nathan. - Hajoltam oda hozzá egy gyors csókra.
Ő volt az én támaszom. Kézen fogva indultunk el az első órára.
A kicsengő, pedig a legjobb barátom volt. Minél hamarabb haza akartam érni, de a tanár bent tartott még minket legalább tíz percet. Pedig megígértem Alexnek, hogy hazaviszem. Reménykedtem, hogy nem indult el nélkülem. Ahogy kiengedtek minket, a szekrényemhez futottam, ahol már éppen állt valaki. Halkan közeledtem és csak pár szekrény távolságból tudtam azonosítani a testvéremet. Félhosszú haját egy copfba fogta és egy ronggyal éppen a fémet tisztította.
- Te mit csinálsz? - Léptem mellé, mire összerezzent.
Felkelt a földről és így rögtön egy magasak lettünk. Ránéztem tiszta szekrényemre, majd a kezében tartott vizes rongyra. Beharaptam a szám szélét, nehogy elsírjam magam. Nem akartam, hogy megtudja.
- Köszönöm. - Szipogtam, mire megölelt.
- Miért nem szólsz apának, biztos elintézné neked. - Simított végig a hajamon.
- Persze, és akkor lenne egy pár hulla a hátsó kertben. - Forgattam meg a szemeimet. - Ne, inkább ígérd meg, hogy te sem szólsz senkinek.
Bólintott egyet és rögtön tudtam, Alexre az életemet is bármikor rábíznám.
+++
Fel alá járkáltam a lakásban, ahol felnőttünk Alexszel. Először anya, most pedig apa.
- Sam, én utánuk megyek. - Jelentette ki Alex és nekem összeszorult a szívem.
- Csak elmentek a bunkerbe. - Mondtam halkan, de még én se hittem el.
Lassan egy hete, hogy anya elment, és két napra rá apa is utánaindult. Nem szoktak ilyen sokat távol lenni, főleg bejelentkezés nélkül.
- Persze, a bunkerbe. - Forgatta meg öcsém a szemeit. - Mi az, amit tudunk? Apáék elmentek és pár napja nem jöttek haza.
A szívem megfájdult a gondolatra, hogy valami történhetett velük. Alex nem tétovázott, összepakolta egy táskába pár ruhát és apa gyűjteményéből is elvett egy hosszabb, ezüst tőrt.
- És, ha visszajönnek, mondjuk holnap? - Próbáltam logikusan gondolkodni.
- Akkor te itt leszel, és várod őket. - Lépett mellém és egy puszit nyomott a homlokomra.
Nem állíthattam meg, hiszen nem volt már gyerek.
- Ígérd meg, hogy minden nap hívsz. - Sóhajtottam nagyot.
Tehettem volna mást? Inkább tényleg itt maradok és megvárom, hátha tényleg hazaérnek anyáék.
Hatalmas vigyorral az arcán levette a falról a kulcsokat és indított. Ott hagyva engem egyedül a gondolataimmal és egy üres házzal.
+++
Mióta leszálltam a buszról, legalább sétáltam négy kilométert. Apa mindig az Impalával hozott le minket a bunkerhez, úgy nem tűnt ennyire hosszúnak ez az út. Még egy hét eltelt azóta, hogy Alex elment anyáék után és bármennyire is féltem, elindultam utánuk. Az egyetlen közös pont bennük pedig a hely, ahova tartottak. Mikor megpillantottam a nagy vasajtót, rengeteg emlék tört fel. Évek óta nem jártunk itt. Mégis azonnal tudtam, hogy hogyan jussak be. A lámpák maguktól felkapcsolódtak, a korlát pedig ismerősen simult a kezemhez. Alaposan körülnéztem, de semmi jel nem utalt dulakodásra. Elindultam a garázs felé, hátha ott találom Alex motorját, vagy apa kocsiját, viszont úgy tűnt, már évek óta nem járt itt senki. A polcokat és a padlót is vastag porréteg terítette be. Egyetlen jármű állt csak bent magányosan, letakarva. Lassan közelebb sétáltam és megfogva az anyag szélét, lehúztam az autóról.
- Poison. - Suttogtam félve.
Még anya autója volt ez a zöld szépség, mielőtt megtörtént volna... Még sose jöttünk le ide. Csak meséket hallottam a merciről, ami átutazta egész amerikát, és ami előtte még a nagypapámé volt.
Órákig el tudtam volna nézegetni, ha fentről zaj nem szűrődik. Eszembe se jutott, hogy bárki más lehetne itt a családomon kívül, csak akkor, mikor a hosszú asztalokhoz érve, egy ismeretlen alak állt velem szemben. Vagyis hazudnék, ha azt mondom ismeretlen. Az arca egy régi fotóról rémlett, de az nem lehet. Azt a fényképet több, mint harminc éve készítették, és ő még mindig ugyan úgy néz ki.
- Ki vagy te? - Kérdeztem visszafojtott lélegzettel és reménykedtem, hogy csak álmodok.
Aztán megszólalt és minden reményem odaveszett. Ha ő itt van, akkor az egész családom veszélyben van.
- A nevem Castiel. Az Úr egyik angyala vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése