Hagyjuk nem számít

Két véggel rendelkező történetem. Egyetéen mondat mindent meg tud változtatni. Ezért aki boldog szeretne lenni, ne olvassa el a zárójeles részt. Aki viszont kér angstot, azoknak jó szívvel ajánlom hozzá. :D

Jó olvasást!

 Már a harmadik réteg alapozót kenem fel az arcomon lévő lila foltra, de még mindig látszódik a tegnap reggeli küldetés nyoma. Még pár óra és nyoma sem lesz, de addig sem szeretném látni. Minden csontom fájt és legszívesebben az ágyban töltöttem volna az egész napot, de tudtam, hogy szükség van rám. Hoztak valakit, akin használnom kell az erőmet. Tony Stark kérésének pedig nem mondhattam nemet. Az igazság viszont az, hogy Vasember egy halom pénzt fizetett nekem azért, hogy megtegyem, amit kér. Bár még nem tudtam mit szeretne, előre utalta a pénz felét. Már nem igazán hátrálhattam volna ki. A smink is azért kellett, hogy előtte jobb színben tűnjek fel. Szóval még utoljára végig néztem magamon a tükörben, majd elindultam a megbeszélt helyre. A gyomrom görcsben volt az idegtől. Mi lehet olyan fontos a Stark vllalat fejének, hogy ennyit áldozzon rá? Úgy gondoltam, nemsokára megtudom.

 Már csak kettő lépcsőfok választott el engem attól, hogy megismerjem az egyik legnagyobb Bosszúállót. Izgatottan léptem be a kórházi szobának tűnő helyiségbe. Kicsi volt, fehér és két ágy volt benne összesen. Az egyik üres volt, a másikon azonban egy fehér lepellel letakart valami.

 - Örülök, hogy megismerhetem Miss Roxanne. - Lépett be teljes valójában Tony Fucking Stark is.

- Csak Roxi. - Mosolyogtam rá a férfira. - Térjünk azonnal a lényegre. Mit kell tennem?

 Hirtelen komorodott el és tekintete a lepedőre tévedt.

 - Úgy hallottam, hogy jó pénzért használja a képességeit. - Kezdett bele. - Ha jók az információim, és természetesen jók, akkor maga képes embereket gyógyítani, még akkor is, ha halálukon vannak.

 Erre a mondatra kirázott a hideg.

 - Igen, így is lehet mondani. - Bólintottam aprót, majd magyarázni kezdtem. - Valójában én gyógyulok gyorsan, viszont képes vagyok másoktól, úgymondva "átvenni" a sebeiket, hogy aztán én szenvedjem végig a fájdalmaikat.

 Tony szemei elismerően csillantak fel.

 - Mennyire messzire tud elmenni a gyógyításban? - Járkált fel-alá a kis teremben.

 - Mennyire kell messzire mennem? - Húzódott mosolyra a szám.

 - Hoztál már vissza halottat az élők sorába?

A kérdése meglepett, hiszen az egy dolog, hogy már rengetegszer gondoltam arra, hogy ki kellene próbálnom, hátha sikerülne, viszont teljesen más dolog konkrétan beszélni erről.

 - Még nem. - Mondtam az igazat.

 - Meg tudná tenni? - Hunyta le a szemét fáradtan a magas férfi.

 A tekintetem ismét az ágyakra szegeztem.

 - Ki az? - Mutattam a lepelre.

 A Stark csak feltolta szemüvegét a feje tetejére, hogy aztán megdörzsölhesse orrnyergét. Intett, hogy nyugodtan nézzem meg magam. Izzadt tenyérrel markoltam rá a lepedőre, hogy aztán olyan lassan, amennyire csak lehet, lehúzzam az élettelen testről azt. Először csak ezüst szőke tincseket láttam, majd a kék, élettelen szemeket. Egy férfi volt, akinek testét több golyó is át ütötte.

 - Ő itt Pietro Maximoff. - Mutatta be nekem a jóképű férfit. - Vissza kéne hozni őt az életbe.

 Fent feküdtem a másik ágyon és azon gondolkodtam, hogy mégis miért vállaltam el a munkát. Tony megmondta, hogy megérti, ha visszamondom, és még a pénzt se kellett volna visszatérítenem. Mégis most arra készülök, hogy életemben először, megpróbáljak visszahozni egy fél napja halott embert. Nem tudom, hogy a kíváncsiság vett rá végül, hogy sikerül-e megtennem, vagy pedig az, ahogyan ott feküdt ő. Milyen gyönyörű arca van így hulla fehéren. Kíváncsi voltam milyen lehetett mikor még élt. Mint kiderült számomra, van egy ikerhúga, akit mindennél jobban szeret. Végig olvastam az aktáját, aztán szó nélkül feküdtem fel a kis ágyra.

 - Kérek egy pár órát. - Mondtam és útjára eresztettem Starkot is.

 Ketten maradtunk. Hiába erősködött, hogy felügyelet kell mellém, nem hagytam. Hiszen, ha nem sikerül, akkor maximum kettő halott lesz egy szobában. Ha meg mégis, akkor még én sem tudom mi fog történni. Megfogtam hát a jéghideg kezet, ami felém lógott és lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy átjár a halál előtti jeges félelem. Éreztem, amit ő érzett az utolsó óráiban. Félelem, harag, büszkeség, szeretet. Nem tudtam hogy kezdjek neki. Lassan, sebenként, hogy aztán a végén már csak a szívét kelljen újra indítanom, vagy egyben, az egész lényével kezdjek. A fájdalom hihetetlen erős volt, de én csak szorítani tudtam a kezét. Ez volt az egyetlen dolog, ami lent tartott még a földön.

 Percekkel, vagy lehetséges, hogy órákkal később, egy lehellet finom apró érintést éreztem a jobbomon. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy kinyissam a szemem, de a csendes teremben nem csak az én lélegzetem hallatszódott már. Egy halk, remegős sóhaj az oldalamról. Egy fáradt, vérző mosoly. Az ő sebei már az én testemen voltak. Már csak egy ismerős hang jutott el a tudatomig.
 - Ügyes voltál.

 Mikor kinyitottam a szemem, már nem a fehér szobában voltam. Ez már inkább tűnt kórháznak, mint egy eldugott labornak. Idő kellett hozzá, míg a szemem megszokja a félhomályt. Halk gépsípolást hallottam és éreztem a fertőtlenítő szagot magam körül. Jobbra néztem, automatikusan a férfit kerestem, de nem ő volt mellettem.
 - Nem rám számítottál, igaz? - Mosolygott rám Clint.
 Próbáltam megszólalni, de a torkomat egy sivatagnak éreztem.
 - Shh, nem kell beszélned. - Nyugtatott meg. - Tony nagyon büszke rád, na meg persze én is. Sikerült, tényleg sikerült visszahoznod Pietrot.
 Szemei hitetlenséget sugároztak, nekem pedig melegség járta át a mellkasom.
 - Wanda egy életre az adósod lett és valószínűleg ezek után Pietro is. - Kacsintott rám az a férfi, akit szinte apámnak tekinthetek.
 Nyugodt szívvel dőltem volna vissza a párnák közé, de hirtelen egy fényes villanás tűnt fel, hogy aztán az a férfi, akit utoljára holtan láttam, ott álljon előttem teljes valójában.
 - Köszönöm. - Mondta ki azonnal, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.
 Nem kertelt, nem magasztalt az egekig. Csak egy szívből jövő köszönömöt kaptam és ennél több nem is kellett. Megköszörültem a torkomat, hogy válaszolni tudjak.
 - Hagyjuk, nem számít. - Mosolyogtam rá.
 (Lehunytam a szemem, hogy aztán a gép egyenletes sípolását halljam életemben utoljára.)