Hát megtörtént. Sikerült lezárnom egy hosszú sorozat végét és úgy érzem magam, mint akit kifacsartak lelkileg XD Köszönöm, hogy velem tartottatok. <3 Jó olvasást!
Castiel:
Mikor úgy döntöttem, hogy segítek a Martenseknek, sosem gondoltam volna, hogy legalább annyira reménytelen a helyzetük, mint a Winchestereknek. Viszont, míg a srácoknál csak egy hajszálon múlt minden, mégis győztesként kerültek ki, addig a lányok pont az ellentéteik voltak. Több, mint egy év alatt olyan borzalmakon mentek keresztül, amik az angyalok szerint előre meg voltak írva, de a földről csak egyszerű véletlennek tűntek. A baleset, a szeretet közöttük, az, hogy pont azon a napon sétált be Gina a templomba, mind mind előre meg lehetett írva, de ők nem gondolkodtak ilyeneken. Nekik csak a másik épsége volt fontos és most itt állnak a saját kis világvégéjükön, mikor Alexa eldöntötte, hogy feláldozza magát, Gina pedig azt, hogy nem fogja hagyni, hogy a húga meghaljon. Ellentétek voltak, mégis összekötötte őket a testvéri szeretet, aminél még sosem láttam erősebbet. Ez egy elszakíthatatlan kötelék volt, amit csak azok a felek érthetnek, akiknek van egy, vagy több testvérük is. Az anyjuk, Bianka is megmondta, hogy már születésüktől fogva különböztek, mégis mindig számíthattak a másikra. Mikor felmentem hozzá legutóbb, hogy a segítségét kérjem, mesélt róluk. Hogy milyen kalandokat éltek át együtt és mik azok a jellemvonások, amiket lemásoltak egymásról. Mesélt a veszekedéseikről és a béküléseikről, hiszen a lélek könnyének szomorúnak kellett lennie, Bianka pedig sosem érezte magát annál rosszabbul, mint mikor látta mivé lettek a lányai nélkülük. A szíve szakadt meg értük, de mellette egy kis része örült, hogy együtt vészelik át az egészet, még ha nem is úgy, ahogy egy anya elvárná. Ami viszont a legjobban meglepett a találkozásunkkor, az az egyetlen mondat volt, amivel búcsúzott.
"Chuck üdvözöl titeket és hálája jeléül, hogy felszabadítjátok a Földet ettől a démontól, Sam és a lányom közös mennyországot kapnak, mikor sikerrel járnak."
Ez egyszerre lepett meg és nyugtatta meg a lelkemet. Hiszen a sok szenvedés után végre megbékélhet a két fiatalabb testvér. Mellette azonban értetlenül álltam a tény mellett, miszerint Isten eljött beszélni a Martens lányok anyjával. Szinte hihetetlen volt, mégis apánkhoz illett. Most már biztosan állíthatom, hogy nem csak az idősebb testvérek élete fog megváltozni, ha minden sikerül, hanem az egész világ. Még, hogy nincs olyan, hogy előre megírt életek. Saját akarat létezik, vagy sem, azt senki nem állíthatja, hogy próbálkozni sem szabad. Túl sok információt mondott Bianka arról, hogy mi fog történni a jövőben, legalábbis, amíg nem jön valaki, akinek erősebb az akarata és meg nem változtatja az idő folyását. Míg a Winchesterek csak elterelték a sorsukat, addig a lányok kitépték a lapokat és újakat írtak helyettük. Bár nem biztos, hogy a vég mindenkinek tetszeni fog. Főleg Gina az, aki annál is jobban össze fog törni, mint eddig. Alexa pedig még abban a tudatban van, hogy egyszerűen meg kell halnia. Már csak azt kellett közölnöm velük, hogy nem ölheti meg bárki a démont. Egy erős kötelék eltörléséhez, mint az angyal-démon ellentét, csak egy még erősebb dolog törölhet el. A testvéri szeretet pedig pontosan egy ilyen. Alexa tehát hiába döntötte el, hogy titokban tartja a tervét az utolsó fázisig, mikor azt Ginának kell meglépnie. A saját testvérének kell megölnie őt. Bianka azóta tudta ezt, mióta meghalt és azóta minden nap kín szenvedés neki. Tudni, hogy a lányodnak meg kell ölnie a másik gyermeked, hihetetlen erő kell ehhez. Tudta, hogy mostantól ez végleges lesz. Hogy többet nem tudják őket visszahozni. Hogy ennek így kell történnie. Hogy mindkettőjüket tiszta szívből szereti.
Szóval most itt ülök Alexa mellett és azon gondolkodom, hogy hogyan mondjam meg neki az igazat. Egyszerűen nem jönnek a szavak a számra.
- Túlságosan csendben vagy. - Motyogja, miközben elhelyezkedik pontosan úgy, hogy a feje a combomra kerüljön.
Akaratlanul nyújtom ki a kezem, hogy végig simítsak izzadt homlokán. A teste lassan kezdi feladni a küzdelmet. Ha a démon nem költözik vissza a testébe, akkor ígyis úgyis meg fog halni.
- Beszéltem anyukáddal. - Kezdem halkan, mire érzem, hogy megfeszül.
- Hiányzik. - Suttogja és letöröl egy könnycseppet.
- Ti is nekik. - Húzom halvány mosolyra a számat, majd belekezdtem abba, ami nyomja a lelkem. - Nem először találkoztam vele az utóbbi időben. Mesélte, hogy mikor nem voltál tudatodnál, ott bújtál el náluk, hogy ne sérüljön a lelked újra és újra. Viszont Alexa el kell neked mondanom valamit, aminek nem fogsz örülni.
Ismét csak mocorgás volt a válasza.
- A démon-angyal kötelék egy hihetetlenül erős dolog a világon. Olyannyira, hogy még apánknak sem sikerült megtörnie soha. Ahhoz, hogy sikerrel járjon a terved, egy majdnem olyan, vagy még annál is erősebb köteléknek kell szétzúznia a démont, mint amivel ő bír.
- Mit akarsz ezzel mondani? - Köszörülte meg a torkát. - Hogy adjam fel a végjátékban? Vagy esetleg tudsz valamit, ami annyira erős lenne és pont ezért hozod most fel? Cas, kérlek, az igazat mondd.
Óvatosan és lassan felült, hogy mélyen a szemembe nézve adja a tudomásomra, bármit megtenne azért, hogy vége legyen ennek az egésznek. Nem bírtam állni a tekintetét.
- Csak pár olyan dologról tudok, ami erősebb ennél. - Kezdtem szép lassan. - Az egyik a szülő-gyermek kapocs, de mivel nálatok ez sajnos nem lehetséges, marad az utolsó esély. A testvéri szeretet.
Néztem ahogy összeráncolt homlokkal próbálja értelmezni a szavaimat, de végül csak értetlenül megrázta a fejét, ezért folytattam.
- El kell mondanod Ginának a terved, ugyanis az egyetlen személy, akinek hatására a tőr beszippantja Ráchel lelkét, az a nővéred. - Mondtam ki végre az ítéletet.
A mellettem ülő lány elsápadt, majd sírni kezdett.
- Nem fogja megtenni, Cas. - Szipogott, miközben bizonygatta. - Sose tenné meg. Hiába lesz az egész így.
Óvatosan átöleltem és hagytam, hogy kisírja magát. Tudom én is, hogy Gina nem tenné meg. Viszont, ha az egész világ sorsa a tét?
Gina:
Fel-alá járkáltam a volt szobámban, miközben vártam, hogy Rowena elvégezze az utolsó simításokat a konyhánk kövére festett extra erős démoncsapdával.
- Kényelmes az ágyad. - Szólalt meg hirtelen Dean, mire kissé megugrottam.
Szinte már el is felejtettem, hogy ő is itt van. Csak számoltam vissza a perceket, folyton az órára pillantgattam, amiben már évek óta elemet kellett volna cserélni.
- Bele fogok őrülni ebbe. - Fúrtam ujjaimat a tincseim közé, így próbálva leplezni remegő kezem. - Te hogy tudsz ennyire nyugodtan feküdni ott? Ha Ráchel lelke bekerül a tőrbe, Sam kijön és akkor újra együtt a nagy csapat.
Elmosolyodtam a gondolatra. Előttem volt a kép, ahogy Lexy Sam nyakába ugrik örömében, én pedig közben a háttérben halkan figyelem őket, miközben Dean átölel hátulról és bármilyen világ vége jöhet, együtt legyőzzük.
- Sajnos ez nem fog megtörténni. - Ült fel Dean és arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
Tekintetemmel üzenni próbáltam neki. Valamiről nem tudok? Miről maradtam le?
- Sam lelke kiszabadul, de a teste már... - Megakadt a mondat közepén. - Nem lesz mibe visszatérnie. Úgy látszik a családi vállalkozás ezzel bezárul. Sammynek ez most végleges.
Meghökkenve álltam meg előtte és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy nyakunkon a határidő.
- Hogy lehetsz ennyire pesszimista? - Ráztam a fejem hitetlenül. - Mindig megoldottátok. Most is sikerülni fog. Hiszen ti vagytok a Winchesterek. Muszáj sikerülnie...
A hangom megbicsaklott, miközben leguggoltam elé, hogy szemmagasságba kerüljünk. Bíztatni szerettem volna, hogy minden rendben lesz, de mintha elvágták volna a hangszálaimat. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. Csak kezeim közé fogtam az arcát és könnyes csókot adtam neki. Próbáltam belesűríteni mindent, amit éreztem. Bánatot, szeretetet, haragot és szerelmet. Hosszan viszonozta, majd mikor elváltunk zöld íriszeit rám szegezte.
- Szeretlek. - Suttogta és a torkomba gombóc nőtt.
Nem tudtam neki viszonozni, de ő így is értette. Szükségem volt erre a szóra. Tőle kellett hallanom. Aztán hirtelen az ajtóm felé pillantott és mikor én is felnéztem, tanácstalan húgommal találtuk szembe magunkat.
- Bocsi, hogy zavarok. - Állt meg a bejáratnál tétován. - Szeretnék mondani valamit.
Dean azonnal értette, hogy komoly dologról lehet szó, mert felkelt és engem is felsegített. Letöröltem a könnyeimet és figyeltem, ahogy a Winchester elhalad Alexa mellett.
- Várj! - Szólt utána. - Te is... Vagyis... Ahj... Szóval mindketten legyetek itt kérlek. Muszáj valaki, aki megért...
A szólított visszasétált és megállt húgom mellett, akin látszódott, hogy egyre rosszabbul van. Várakozón néztünk rá mindketten.
- Hazudtam nektek. - Kezdett bele a nem túl bizalom gerjesztő beszédébe. - Azt mondtam, hogy sikerülni fog a terv, de ez nem teljesen igaz. Az, amit ti hisztek, az nem is létezik. Az én tervem viszont éppen kútba esik, ha Gina nem vállalja el a saját szerepét.
Dean rám nézett és értetlenül vonta össze szemöldökét.
- Lex, nem értelek. - Szólalt meg, mivel nekem nem sikerült még egy épkézláb mondatot se összeszednem fejben. Miről beszél?
- Ráchel nem űzhető ki belőlem. - Folytatta és nem nézett a szemembe. - Soha nem is tudtuk volna csak egyszerűen kiűzni. Castiel és Rowena tudta mire készülünk, de ti nem. Ráchel lelkét be kell zárni a tőrbe, hogy Sam kiszabaduljon, de ez csak akkor lehetséges, ha ereje teljében van a gazdatestben. Ami azt jelenti, hogy én akkor már nem...
Elcsuklott a hangja, nekem pedig az eddig ólom lábon járó idő végleg leállt. Csak néztem ahogy mozog a szája, arcán könnyek folynak végig, de a szavai súlyát nem fogtam fel.
- Castiel elmondta, hogy csak Gina teheti meg. A testvéri kötelékünk kell hozzá, hogy be tudjuk zárni a démont... Gina, hallod amit mondok? - Lépett közelebb hozzám remegve. - Meg kell tenned. Könyörögve kérlek, hogy tedd meg! Különben nem tudom mit szabadítunk a világra és...
Megállt a mondat közepén és segélykérőn nézett a Winchesterre, aki szintén sokkolva állt egy helyben.
- Nem. - Mondtam ki, de még magam sem ismertem fel a saját hangomat. - Nincs az az Isten, hogy megöljelek!
- Muszáj lesz. - Mondta olyan nyugodtan, mint aki tudja mi fog következni. - Így is úgy is meg kell halnom. Nem érted? A démon annyira kizsigerelte a testemet, hogy már most nehezemre esnek az olyan dolgok, mint a beszéd, vagy akár a légzés.
Ekkor tűnt még csak fel, hogy mennyire aprókat és milyen szaporán veszi a levegőt. A karikák a szeme alatt, a beesett arca. Minden, amit eddig az agyam próbált elrejteni előlem. Közelebb léptem hozzá, de nem mertem megérinteni. A végén még összetörik.
- Nem akarlak bántani. - Zokogtam fel, de tudtam, hogy minden egyes szó amit mond, igaz.
Ő pedig csak elmosolyodott.
- Én már nem leszek ott. - Ölelt meg olyan szorosan, amennyire az az állapotától kitellett. - Úgy fog kinézni, mint én, de ő nem én vagyok. Ígérd meg, hogy nem hiába halok meg.
A válla felett Dean tekintetével találkoztam, ami pontosan ugyan olyan üres volt, mint az enyém. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. El tudod ezt képzelni?
Sam:
Hallottam őt. A démon elbízta magát és ez lesz a veszte. Úgy gondolta, hogy a lány már csak egy játékszer, amit használhat, de arra nem számított, hogy most nem csak a Martens-ekkel, hanem a Winchesterekkel is összeakadt. Végig ott voltam minden egyes pillanatban. A jóban, és rosszban is. Mikor a démon átvette az irányítást felette és nem csak az ártatlanokat ölte meg, hanem közben szép lassan engem is kínzott. Szó szerint a lelkemet próbálta tönkre tenni azzal, hogy láttatni engedte mit művel Lexy testével. Azonban ott voltam akkor is, mikor a lány végre visszatért és szinte elbújt saját maga elől is. Heteken, hónapokon keresztül keresett engem és csak ritkán adódtak olyan pillanatok, mikor eszébe jutott, hogy mi is történt valójában. Ilyenkor Ráchel óvatosan átvette az emlékek felett az irányítást és elaltatta a gyanút. Az első hetekben még lett volna rá lehetőség, hogy Lexa legyőzze a benne tanyázó démont, de csak segítséggel. Dean-ék viszont eltűntek, pont, mint a rólam szóló emlékek. Elhitette a fiatal Martenssel, hogy én is csak egyszerűen felszívódtam, hogy aztán erre terelje a gondolatait. Mikor tudatánál volt, engem keresett és a testvéreinket, de sose gondolta volna, hogy ott rejtőzök a zsebében. Én voltam az első áldozata, akit a tőrrel ölt meg, ezért a többiek lelke nem váltotta ki az enyémet. Most pedig, hogy tudom, a saját nővérének kell megtennie, azt kívánom bárcsak lenne másik megoldás. Ha kell, itt maradok örökre, ebben a semmiben, de Alexa szenved és ami lényegesebb, haldoklik. Nem hagyhatjuk, hogy hiába való legyen az áldozata. Az áldozatunk. Átvert minket Elizabeth, mikor azt mondta meg kell haljak, de mint akkor, most is feláldoznám magam a lányért, akit szeretek. Már csak abban reménykedtem, hogy Gina elég erős lesz hozzá, hogy megtegye, és hogy Dean tényleg megteszi, amire Alexa kéri őt.
Gina:
Az agyam kikapcsolt. Az utolsó órákban Rowena közölte velünk, hogy valószínűleg az a pillanat, mikor a démon visszaveszi az irányítást a húgom felett, lesz az utolsó, hogy életben láthatom őt. Mondhatom sosem volt jó vigasztalásban. Nem tudhattuk, hogy pontosan mikor fog visszatérni, ezért Alexa beült a csapda közepébe és ott várt. Teljesen nyugodt volt. Én pedig kezdtem megőrülni a saját gondolataimtól. Nem sértődtem meg azon, hogy elhallgatta előlünk a legfontosabb részt és csak azért mondta el nekünk, mert én nekem kellett... Nekem kellett... Nem, még csak fejben sem tudtam kimondani. Lehetetlen, hogy én megtegyem, mégis tudta egy részem, hogy igaza van. Hiába volt fiatalabb, mindig is ő volt a bölcsebb. Én pedig az, aki fejest ugrott az ismeretlenbe. Legalábbis a baleset előtt. Aztán fordult a kocka és rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az idősebb és egy nővérhez illő példát kell mutatnom. Megígértem neki, hogy sose hagyom el őt, hogy sose hagyom, hogy bántsák. Most pedig itt állok a régi házunkban és számolom vissza a másodperceket, hogy mikor kell megölnöm.
Alexa mindenkivel váltott egy pár szót és elbúcsúzott a fiúktól, Rowenának pedig megköszönte a segítséget.
- Magatokra hagyunk benneteket. - Nézett Castiel az órára, ami már csak pár percre volt az ígért visszatéréstől.
Bólintottam és figyeltem, ahogy mindenki kisétál a helyiségből.
- Azt hittem majd egy vadászat közben fogok meghalni. - Szólalt meg Alexa rekedtes hangon, miközben a plafont bámulta. - Egy vérfarkas kitépi a szívem, vagy egy wendigo elől menekülök és elesek egy faágban, majd beverem a fejem és meghalok.
Hiába volt komoly a helyzet, felnevettem.
- Idióta. - Jelentettem ki és beléptem mellé a körbe.
Csak néztünk egymásra, egyikünknek se jöttek szavak a szájára. Eszembe jutott minden. Mikor először tartottam a kezemben, minden egyes közös kirándulás; az óvoda, az iskola, a versenyek. Lepergett előttem az élete.
- Mikor foglak legközelebb látni? - Kérdeztem halkan, de a végére már szinte csak tátogtam.
- Mikor a holló... - Vont vállat, majd elmosolyodott.
- Hülye költő. - Bőgtem el magam a gondolatra, hogy soha többé nem láthatom.
Mondani szerettem volna még valamit, és ahogy láttam, neki is lett volna még mit közölnie, de elfogytak a betűk, amiket felhasználhattunk volna, hogy egy egész mondatot alkossunk. Némán öleltem át és csak mikor elengedtem, láttam meg a könnyeket a szemében. Nem akart meghalni. Tudtam, hogy szerette az életet, most mégis a halált választja, hogy megszabadítson minket egy ismeretlen gonosztól. Az én kicsi húgom.
Ki tudja meddig maradtunk volna így, ha nem lép be Castiel az ajtón.
- Kezdődik. - Mondta és nekem ki kellett lépnem a körből.
Egy pár visszafojtott lélegzet erejéig nem történt semmi, majd mintha csak Thor szállt volna alá az égből, elektromos sokk járta át a testünket. Hihetetlen ereje kiszorította belőlem a szuszt is és mire újra kitisztult a látásom, Alexa nem volt sehol. Helyette egy mérgesnek tűnő, de mégis nyugodtságot magára erőltető, fekete szemű nő állt előttem, aki egyenesen rám szegezte tekintetét.
- Úgy tűnik a kislány okosabb volt, mint gondoltam. - Mosolygott és végig pásztázta a kis csapatot. - Egy vadász, egy angyal, egy boszorkány és egy testvér. Félnem kellene?
Hiába tudtam, hogy ő már nem a húgom, nem bírtam megmoccanni. Rowena odasétált mellém és kezembe adta a tőrt.
- Sok sikert. - Mondta, majd egy csettintés után eltűnt.
Nem maradt itt a véghajrában. Igaz is, hiszen az, aki felkérte, már nem él.
- Azt akarjátok nekem mondani, hogy a vöröske hajlandó megölni engem? - Pislogott egyet, mire a szurok tekintet eltűnt és ismét csak a barna szempár nézett rám.
- Gina, meg kell tenned. Alexa már nincs bent. - Erősített meg Castiel abban a tudatban, hogy hiába az ismerős arc, a húgom lelke örökké eltűnt.
Ekkor Dean se szó, se beszéd belépett a körbe és egy bocsánat kérő mosoly után elkapta a kezét, amit azonnal hátra is szorított. Hallottam, ahogy reccsent a csont, nekem pedig a hideg is végig futott a hátamon. Szirénák villogtak a fejemben. Bántotta a testvéremet! Nem, ő már nem az! Tedd meg! Ne legyen hiába a húgod halála! Dean lefogta és a földre szorította a hadakozó démont, de a csapda annyira legyengítette, hogy egy egyszerű ember erejével bírt csak. Én pedig nagyon lassan elindultam felé.
- Nem fogod megtenni. - Nézett rám ijedten a barna hajú lány. - Pénzt szeretnél? Vagy hatalmat? Megadhatom. A kis Martens itt van bent. Őt is meg fogod ölni és akkor soha többé...
- Elég lesz! - Kiáltottam rá és ismét megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. - Csak hagyd abba!
Ismét ott éreztem magam. A motel szoba fürdőjében, miközben próbáltam elhallgattatni az angyalok hangját. Tehetetlen voltam velük szemben. Kicsinek és egy semminek éreztem magam a rengeteg információ között. Most viszont tudtam, hogy a démon hazudik, ugyanis a hangok eltűntek, ami csak annyit jelenthetett, hogy Alexa már tényleg nincs velünk. Lopva az alkaromra néztem, de ott már csak egy apró heg volt a tetoválás helyett. Igen, vége van. Most pedig meg kell tennem, amire megkért. Nem hagyhatom, hogy...
- Gyűlöllek. - Szűrtem fogaim között a démonnak.
Elé léptem és hiába volt az ismerős arc, elcsúfította azt a sátáni vicsor. Csak magamban mondtam ki az utolsó mondatot, mielőtt a mellkasába fúrtam a tőrt. Egy hirtelen villanás után a fegyver kipattant a kezemből, Alexa teste pedig élettelenül terült el a padlón, örök némaságba száműzve őt. Remegve néztem le rá.
- Szeretlek, Kiscsillag. - Térdeltem le mellé és átöleltem, miközben végre kimondtam, amit az előbb csak neki szántam.
Vége volt. Tényleg vége volt.
Alexa:
Csak reménykedni tudtam, hogy Dean megteszi, amit kértem tőle. Mielőtt Ráchel visszatért volna, Rowenának és Castielnek megköszöntem az eddigi segítségüket. Az idősebb Winchesterre viszont rábíztam mindent, amit magam mögött hagyok. Tudtam, hogy Gina jó kezekben lesz. Legalábbis reménykedtem.
- Ígérd meg, hogy segítesz neki. - Kérleltem.
Tudtam, hogy a nővérem le fog fagyni abban a pillanatban, mikor engem lát a démon helyett, így meg kellett valakit bíznom, hogy segítsen neki. Dean volt rá a legalkalmasabb személy.
- Igyekszem. - Bólintott, majd szorosan átölelt.
Nem mondtam meg neki, hogy fáj az érintése, csak viszonoztam a gesztust. Ennyivel tartozom neki. Ha Ráchel lelke a tőrbe kerül, Sam kiszabadul. Ha hihetek Castielnek, akkor Chuck egy közös mennyországot ígért nekünk. Hinni szerettem volna benne, hogy minden a tervek szerint fog menni. Egyedül a fájdalommal nem számoltam.
Mikor Gina kilépett a körből és mindenki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék, még nem számítottam arra, hogy fájdalmas lesz a halálom pillanata. Mintha minden porcikámat eltörnék újra és újra, hogy aztán szét szakíthassanak. Üvölteni akartam, de már nem volt mivel. És akkor hirtelen eltűnt a fájdalom és én egy nagy semmiben találtam magam.
- Sikerült. - Szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, mire görcsbe ugrott a gyomrom.
Lehunyt szemmel fordultam hátra, hogy aztán sírva vessem magam Sam nyakába.
- El se hiszem. - Szipogtam, miközben megcsókoltam. - Itt vagy. Tényleg itt vagy.
Sam lelke pedig egyszerűen csak átölelte az enyémet.
- Nem létezik nálunk, hogy "boldogan éltek, míg meg nem...". Csak az ellentéte. - Kezdte mosolyogva, miközben homlokát az enyémnek döntötte.
Igaza volt. Sosem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint abban a percben. Pontosan tudtam, hogy miket és kiket hagytam magam mögött, de azt is, hogy meg tudják oldani. Mindig sikerült nekik és most is fog.
- Olyanok vagyunk, mint a párhuzamos egyenesek. - Simítottam végig hüvelyk ujjammal az enyhén borostás arcán. - Csak a végtelenben találkozunk.
- Szeretlek. - Mondta csendben és újra megcsókolt.
- Én is.
A távolból még hallottam egy szót. "Kiscsillag". Megtörtént. Minden fájdalmam elmúlt és abban a boldog pillanatban ragadtam, mikor először pillantottam meg Sam Winchestert. A közös mennyországunk.
Dean/Epilógus:
Hetek teltek el. Vannak pillanatok, amiket nem lehet szavakkal kifejezni. Túlságosan szörnyű lenne még a név is hozzá. A testvérek olyan közel állnak egymáshoz, amennyire csak lehet, most pedig ketten próbáljuk túlélni a túlélhetetlent. Néha olyan mélyek egyes pillanatok, hogy egyszerűbb úszni bennük. Mi pedig megpróbáltunk együtt élni az elképzelhetetlennel és nem megfulladni.
Órákon keresztül egyedül vagyok. Egyedül járok el mindenhova. Inkább csak este teszem ki a lábamat, hogy ne kelljen emberekkel találkoznom. Sam szerette a csendes falvakat, míg én inkább a nyüzsgő belvárost részesítettem előnyben. Most mégis a templomhoz vezet az utam. Nem megyek be, csak nézem pár méterről az ajtó felett lógó keresztet. Szótlanul imádkozom.
- Olyan csendes itt minden. - Mondta nekem egyszer az öcsém, én pedig csak most értettem meg, hogy mire gondolt igazán.
Gina úgy jár-kel a bunker folyosóin, mint egy élőhalott. Néha magában beszél, de nem nézünk egymásra. Nem próbálkozom enyhíteni a fájdalmán. Tudom, hogy most egyedül szeretne lenni.
Sam mindig is egy kis házat szeretett volna. Egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol előre köszönnek, és ahol van valaki, akit szerethet. Sose tudtam volna neki ezt megadni. Hálásnak kellene lennem, amiért nem a Pokolra került és olyan valakivel van, akit szeret.
Az elképzelhetetlent próbáljuk feldolgozni, míg Gina naponta végig járja az egész bunkert. Az összes szobát. Lassan már csukott szemmel se tévedne el. Valamivel le kell foglalnia magát, különben beleőrül. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. El tudod ezt képzelni?
Egy nap, ritka pillanatok egyike, mikor a folyosón találkozunk és meg is állunk, hogy hallgassuk egymás csendjét. Most viszont muszáj lesz megtörnöm ezt a kínzó hallgatást.
- Gina... - Kezdem, mire összerezzen. Folytatnom kell. - Tudom, hogy nehéz, de nézd meg hol tartunk és nézd meg, hogy hol kezdtük. - Ez az, ügyes vagy Winchester, csak így tovább. - Tudom, hogy nem érdemellek meg, de kérlek, hallgass meg. Csak ennyit kérek.
Szokásos csend a válasz és én csak végig nézek fehér, mesefigurás pulóverén és Tini Nindzsa Teknőcös pizsama nadrágján. Csak ezt hajlandó hordani.
- Ha megmenthetném az életét, megtenném. - Folytatom nyögve-nyelősen és amit mondok, minden szó szívből jön. - Tudom, hogy soha nem lehet őt helyettesíteni. Őket nem lehet csak úgy helyettesíteni... Tudom, hogy időre van szükséged, de meg foglak várni. Várni fogok rád addig, ameddig kell. Csak ne lökj el magadtól. Ennyi bőven elég lenne.
Megpróbáltuk a lehetetlent. Mégis vannak pillanatok, amikre sosem fogunk szavakat találni.
Közelebb lépek a vörös hajú nőhöz és próbálom kizárni a gondolataimat. Nincsenek ígéretek. Csak mi ketten. Megállok előtte pár centire, hogy ha akar, ki tudjon kerülni, de legnagyobb meglepetésemre, mellkasomnak dönti a fejét és hosszú idő óta először szólal meg.
- Olyan csendes itt minden. - Zokog fel és engem is a sírás kerülget.
Sammy arca kúszik lehunyt szemhéjamra.
- Tudom. - Suttogom és átölelem olyan szorosan, amennyire csak bírom.
Tartom őt, miközben nekem is megerednek a könnyeim. Nem érdekel semmi, csak a fájdalom a lelkem mélyén. A hely, ahol Sammynek kellene lennie, most mégis üres. Pontosan megértem min megy keresztül. Hogy milyen nehéz a másik feled nélkül. Hogy egy gyenge semminek érzed magad. Hogy legszívesebben minden pillanatban sírnál. Hogy nem akarod elfogadni, hogy vége.
Elveszíteni egy testvért? El tudod képzelni? Ha bárhol meglátsz minket együtt, csak gondolj arra, hogy mi túléltük a lehetetlent. Mégis itt vagyunk egymásnak.
- Nem adhatjuk fel. - Szólaltam meg újra, miközben a haját simogattam.
Ő pedig csak bólintott beleegyezése jeléül. Mert mindketten találtunk valakit, akiért még érdemes átvészelni a világvégét is. Túl fogjuk élni. Egymásért és azokért, akik már nem lehetnek velünk.
Szóval most itt ülök Alexa mellett és azon gondolkodom, hogy hogyan mondjam meg neki az igazat. Egyszerűen nem jönnek a szavak a számra.
- Túlságosan csendben vagy. - Motyogja, miközben elhelyezkedik pontosan úgy, hogy a feje a combomra kerüljön.
Akaratlanul nyújtom ki a kezem, hogy végig simítsak izzadt homlokán. A teste lassan kezdi feladni a küzdelmet. Ha a démon nem költözik vissza a testébe, akkor ígyis úgyis meg fog halni.
- Beszéltem anyukáddal. - Kezdem halkan, mire érzem, hogy megfeszül.
- Hiányzik. - Suttogja és letöröl egy könnycseppet.
- Ti is nekik. - Húzom halvány mosolyra a számat, majd belekezdtem abba, ami nyomja a lelkem. - Nem először találkoztam vele az utóbbi időben. Mesélte, hogy mikor nem voltál tudatodnál, ott bújtál el náluk, hogy ne sérüljön a lelked újra és újra. Viszont Alexa el kell neked mondanom valamit, aminek nem fogsz örülni.
Ismét csak mocorgás volt a válasza.
- A démon-angyal kötelék egy hihetetlenül erős dolog a világon. Olyannyira, hogy még apánknak sem sikerült megtörnie soha. Ahhoz, hogy sikerrel járjon a terved, egy majdnem olyan, vagy még annál is erősebb köteléknek kell szétzúznia a démont, mint amivel ő bír.
- Mit akarsz ezzel mondani? - Köszörülte meg a torkát. - Hogy adjam fel a végjátékban? Vagy esetleg tudsz valamit, ami annyira erős lenne és pont ezért hozod most fel? Cas, kérlek, az igazat mondd.
Óvatosan és lassan felült, hogy mélyen a szemembe nézve adja a tudomásomra, bármit megtenne azért, hogy vége legyen ennek az egésznek. Nem bírtam állni a tekintetét.
- Csak pár olyan dologról tudok, ami erősebb ennél. - Kezdtem szép lassan. - Az egyik a szülő-gyermek kapocs, de mivel nálatok ez sajnos nem lehetséges, marad az utolsó esély. A testvéri szeretet.
Néztem ahogy összeráncolt homlokkal próbálja értelmezni a szavaimat, de végül csak értetlenül megrázta a fejét, ezért folytattam.
- El kell mondanod Ginának a terved, ugyanis az egyetlen személy, akinek hatására a tőr beszippantja Ráchel lelkét, az a nővéred. - Mondtam ki végre az ítéletet.
A mellettem ülő lány elsápadt, majd sírni kezdett.
- Nem fogja megtenni, Cas. - Szipogott, miközben bizonygatta. - Sose tenné meg. Hiába lesz az egész így.
Óvatosan átöleltem és hagytam, hogy kisírja magát. Tudom én is, hogy Gina nem tenné meg. Viszont, ha az egész világ sorsa a tét?
Gina:
Fel-alá járkáltam a volt szobámban, miközben vártam, hogy Rowena elvégezze az utolsó simításokat a konyhánk kövére festett extra erős démoncsapdával.
- Kényelmes az ágyad. - Szólalt meg hirtelen Dean, mire kissé megugrottam.
Szinte már el is felejtettem, hogy ő is itt van. Csak számoltam vissza a perceket, folyton az órára pillantgattam, amiben már évek óta elemet kellett volna cserélni.
- Bele fogok őrülni ebbe. - Fúrtam ujjaimat a tincseim közé, így próbálva leplezni remegő kezem. - Te hogy tudsz ennyire nyugodtan feküdni ott? Ha Ráchel lelke bekerül a tőrbe, Sam kijön és akkor újra együtt a nagy csapat.
Elmosolyodtam a gondolatra. Előttem volt a kép, ahogy Lexy Sam nyakába ugrik örömében, én pedig közben a háttérben halkan figyelem őket, miközben Dean átölel hátulról és bármilyen világ vége jöhet, együtt legyőzzük.
- Sajnos ez nem fog megtörténni. - Ült fel Dean és arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
Tekintetemmel üzenni próbáltam neki. Valamiről nem tudok? Miről maradtam le?
- Sam lelke kiszabadul, de a teste már... - Megakadt a mondat közepén. - Nem lesz mibe visszatérnie. Úgy látszik a családi vállalkozás ezzel bezárul. Sammynek ez most végleges.
Meghökkenve álltam meg előtte és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy nyakunkon a határidő.
- Hogy lehetsz ennyire pesszimista? - Ráztam a fejem hitetlenül. - Mindig megoldottátok. Most is sikerülni fog. Hiszen ti vagytok a Winchesterek. Muszáj sikerülnie...
A hangom megbicsaklott, miközben leguggoltam elé, hogy szemmagasságba kerüljünk. Bíztatni szerettem volna, hogy minden rendben lesz, de mintha elvágták volna a hangszálaimat. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. Csak kezeim közé fogtam az arcát és könnyes csókot adtam neki. Próbáltam belesűríteni mindent, amit éreztem. Bánatot, szeretetet, haragot és szerelmet. Hosszan viszonozta, majd mikor elváltunk zöld íriszeit rám szegezte.
- Szeretlek. - Suttogta és a torkomba gombóc nőtt.
Nem tudtam neki viszonozni, de ő így is értette. Szükségem volt erre a szóra. Tőle kellett hallanom. Aztán hirtelen az ajtóm felé pillantott és mikor én is felnéztem, tanácstalan húgommal találtuk szembe magunkat.- Bocsi, hogy zavarok. - Állt meg a bejáratnál tétován. - Szeretnék mondani valamit.
Dean azonnal értette, hogy komoly dologról lehet szó, mert felkelt és engem is felsegített. Letöröltem a könnyeimet és figyeltem, ahogy a Winchester elhalad Alexa mellett.
- Várj! - Szólt utána. - Te is... Vagyis... Ahj... Szóval mindketten legyetek itt kérlek. Muszáj valaki, aki megért...
A szólított visszasétált és megállt húgom mellett, akin látszódott, hogy egyre rosszabbul van. Várakozón néztünk rá mindketten.
- Hazudtam nektek. - Kezdett bele a nem túl bizalom gerjesztő beszédébe. - Azt mondtam, hogy sikerülni fog a terv, de ez nem teljesen igaz. Az, amit ti hisztek, az nem is létezik. Az én tervem viszont éppen kútba esik, ha Gina nem vállalja el a saját szerepét.
Dean rám nézett és értetlenül vonta össze szemöldökét.
- Lex, nem értelek. - Szólalt meg, mivel nekem nem sikerült még egy épkézláb mondatot se összeszednem fejben. Miről beszél?
- Ráchel nem űzhető ki belőlem. - Folytatta és nem nézett a szemembe. - Soha nem is tudtuk volna csak egyszerűen kiűzni. Castiel és Rowena tudta mire készülünk, de ti nem. Ráchel lelkét be kell zárni a tőrbe, hogy Sam kiszabaduljon, de ez csak akkor lehetséges, ha ereje teljében van a gazdatestben. Ami azt jelenti, hogy én akkor már nem...
Elcsuklott a hangja, nekem pedig az eddig ólom lábon járó idő végleg leállt. Csak néztem ahogy mozog a szája, arcán könnyek folynak végig, de a szavai súlyát nem fogtam fel.
- Castiel elmondta, hogy csak Gina teheti meg. A testvéri kötelékünk kell hozzá, hogy be tudjuk zárni a démont... Gina, hallod amit mondok? - Lépett közelebb hozzám remegve. - Meg kell tenned. Könyörögve kérlek, hogy tedd meg! Különben nem tudom mit szabadítunk a világra és...
Megállt a mondat közepén és segélykérőn nézett a Winchesterre, aki szintén sokkolva állt egy helyben.
- Nem. - Mondtam ki, de még magam sem ismertem fel a saját hangomat. - Nincs az az Isten, hogy megöljelek!
- Muszáj lesz. - Mondta olyan nyugodtan, mint aki tudja mi fog következni. - Így is úgy is meg kell halnom. Nem érted? A démon annyira kizsigerelte a testemet, hogy már most nehezemre esnek az olyan dolgok, mint a beszéd, vagy akár a légzés.
Ekkor tűnt még csak fel, hogy mennyire aprókat és milyen szaporán veszi a levegőt. A karikák a szeme alatt, a beesett arca. Minden, amit eddig az agyam próbált elrejteni előlem. Közelebb léptem hozzá, de nem mertem megérinteni. A végén még összetörik.
- Nem akarlak bántani. - Zokogtam fel, de tudtam, hogy minden egyes szó amit mond, igaz.
Ő pedig csak elmosolyodott.
- Én már nem leszek ott. - Ölelt meg olyan szorosan, amennyire az az állapotától kitellett. - Úgy fog kinézni, mint én, de ő nem én vagyok. Ígérd meg, hogy nem hiába halok meg.
A válla felett Dean tekintetével találkoztam, ami pontosan ugyan olyan üres volt, mint az enyém. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. El tudod ezt képzelni?
Sam:
Hallottam őt. A démon elbízta magát és ez lesz a veszte. Úgy gondolta, hogy a lány már csak egy játékszer, amit használhat, de arra nem számított, hogy most nem csak a Martens-ekkel, hanem a Winchesterekkel is összeakadt. Végig ott voltam minden egyes pillanatban. A jóban, és rosszban is. Mikor a démon átvette az irányítást felette és nem csak az ártatlanokat ölte meg, hanem közben szép lassan engem is kínzott. Szó szerint a lelkemet próbálta tönkre tenni azzal, hogy láttatni engedte mit művel Lexy testével. Azonban ott voltam akkor is, mikor a lány végre visszatért és szinte elbújt saját maga elől is. Heteken, hónapokon keresztül keresett engem és csak ritkán adódtak olyan pillanatok, mikor eszébe jutott, hogy mi is történt valójában. Ilyenkor Ráchel óvatosan átvette az emlékek felett az irányítást és elaltatta a gyanút. Az első hetekben még lett volna rá lehetőség, hogy Lexa legyőzze a benne tanyázó démont, de csak segítséggel. Dean-ék viszont eltűntek, pont, mint a rólam szóló emlékek. Elhitette a fiatal Martenssel, hogy én is csak egyszerűen felszívódtam, hogy aztán erre terelje a gondolatait. Mikor tudatánál volt, engem keresett és a testvéreinket, de sose gondolta volna, hogy ott rejtőzök a zsebében. Én voltam az első áldozata, akit a tőrrel ölt meg, ezért a többiek lelke nem váltotta ki az enyémet. Most pedig, hogy tudom, a saját nővérének kell megtennie, azt kívánom bárcsak lenne másik megoldás. Ha kell, itt maradok örökre, ebben a semmiben, de Alexa szenved és ami lényegesebb, haldoklik. Nem hagyhatjuk, hogy hiába való legyen az áldozata. Az áldozatunk. Átvert minket Elizabeth, mikor azt mondta meg kell haljak, de mint akkor, most is feláldoznám magam a lányért, akit szeretek. Már csak abban reménykedtem, hogy Gina elég erős lesz hozzá, hogy megtegye, és hogy Dean tényleg megteszi, amire Alexa kéri őt.
Gina:
Az agyam kikapcsolt. Az utolsó órákban Rowena közölte velünk, hogy valószínűleg az a pillanat, mikor a démon visszaveszi az irányítást a húgom felett, lesz az utolsó, hogy életben láthatom őt. Mondhatom sosem volt jó vigasztalásban. Nem tudhattuk, hogy pontosan mikor fog visszatérni, ezért Alexa beült a csapda közepébe és ott várt. Teljesen nyugodt volt. Én pedig kezdtem megőrülni a saját gondolataimtól. Nem sértődtem meg azon, hogy elhallgatta előlünk a legfontosabb részt és csak azért mondta el nekünk, mert én nekem kellett... Nekem kellett... Nem, még csak fejben sem tudtam kimondani. Lehetetlen, hogy én megtegyem, mégis tudta egy részem, hogy igaza van. Hiába volt fiatalabb, mindig is ő volt a bölcsebb. Én pedig az, aki fejest ugrott az ismeretlenbe. Legalábbis a baleset előtt. Aztán fordult a kocka és rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az idősebb és egy nővérhez illő példát kell mutatnom. Megígértem neki, hogy sose hagyom el őt, hogy sose hagyom, hogy bántsák. Most pedig itt állok a régi házunkban és számolom vissza a másodperceket, hogy mikor kell megölnöm.
Alexa mindenkivel váltott egy pár szót és elbúcsúzott a fiúktól, Rowenának pedig megköszönte a segítséget.
- Magatokra hagyunk benneteket. - Nézett Castiel az órára, ami már csak pár percre volt az ígért visszatéréstől.
Bólintottam és figyeltem, ahogy mindenki kisétál a helyiségből.
- Azt hittem majd egy vadászat közben fogok meghalni. - Szólalt meg Alexa rekedtes hangon, miközben a plafont bámulta. - Egy vérfarkas kitépi a szívem, vagy egy wendigo elől menekülök és elesek egy faágban, majd beverem a fejem és meghalok.
Hiába volt komoly a helyzet, felnevettem.
- Idióta. - Jelentettem ki és beléptem mellé a körbe.
Csak néztünk egymásra, egyikünknek se jöttek szavak a szájára. Eszembe jutott minden. Mikor először tartottam a kezemben, minden egyes közös kirándulás; az óvoda, az iskola, a versenyek. Lepergett előttem az élete.
- Mikor foglak legközelebb látni? - Kérdeztem halkan, de a végére már szinte csak tátogtam.
- Mikor a holló... - Vont vállat, majd elmosolyodott.
- Hülye költő. - Bőgtem el magam a gondolatra, hogy soha többé nem láthatom.
Mondani szerettem volna még valamit, és ahogy láttam, neki is lett volna még mit közölnie, de elfogytak a betűk, amiket felhasználhattunk volna, hogy egy egész mondatot alkossunk. Némán öleltem át és csak mikor elengedtem, láttam meg a könnyeket a szemében. Nem akart meghalni. Tudtam, hogy szerette az életet, most mégis a halált választja, hogy megszabadítson minket egy ismeretlen gonosztól. Az én kicsi húgom.
Ki tudja meddig maradtunk volna így, ha nem lép be Castiel az ajtón.
- Kezdődik. - Mondta és nekem ki kellett lépnem a körből.
Egy pár visszafojtott lélegzet erejéig nem történt semmi, majd mintha csak Thor szállt volna alá az égből, elektromos sokk járta át a testünket. Hihetetlen ereje kiszorította belőlem a szuszt is és mire újra kitisztult a látásom, Alexa nem volt sehol. Helyette egy mérgesnek tűnő, de mégis nyugodtságot magára erőltető, fekete szemű nő állt előttem, aki egyenesen rám szegezte tekintetét.
- Úgy tűnik a kislány okosabb volt, mint gondoltam. - Mosolygott és végig pásztázta a kis csapatot. - Egy vadász, egy angyal, egy boszorkány és egy testvér. Félnem kellene?
Hiába tudtam, hogy ő már nem a húgom, nem bírtam megmoccanni. Rowena odasétált mellém és kezembe adta a tőrt.
- Sok sikert. - Mondta, majd egy csettintés után eltűnt.
Nem maradt itt a véghajrában. Igaz is, hiszen az, aki felkérte, már nem él.
- Azt akarjátok nekem mondani, hogy a vöröske hajlandó megölni engem? - Pislogott egyet, mire a szurok tekintet eltűnt és ismét csak a barna szempár nézett rám.
- Gina, meg kell tenned. Alexa már nincs bent. - Erősített meg Castiel abban a tudatban, hogy hiába az ismerős arc, a húgom lelke örökké eltűnt.
Ekkor Dean se szó, se beszéd belépett a körbe és egy bocsánat kérő mosoly után elkapta a kezét, amit azonnal hátra is szorított. Hallottam, ahogy reccsent a csont, nekem pedig a hideg is végig futott a hátamon. Szirénák villogtak a fejemben. Bántotta a testvéremet! Nem, ő már nem az! Tedd meg! Ne legyen hiába a húgod halála! Dean lefogta és a földre szorította a hadakozó démont, de a csapda annyira legyengítette, hogy egy egyszerű ember erejével bírt csak. Én pedig nagyon lassan elindultam felé.
- Nem fogod megtenni. - Nézett rám ijedten a barna hajú lány. - Pénzt szeretnél? Vagy hatalmat? Megadhatom. A kis Martens itt van bent. Őt is meg fogod ölni és akkor soha többé...
- Elég lesz! - Kiáltottam rá és ismét megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyeim. - Csak hagyd abba!
Ismét ott éreztem magam. A motel szoba fürdőjében, miközben próbáltam elhallgattatni az angyalok hangját. Tehetetlen voltam velük szemben. Kicsinek és egy semminek éreztem magam a rengeteg információ között. Most viszont tudtam, hogy a démon hazudik, ugyanis a hangok eltűntek, ami csak annyit jelenthetett, hogy Alexa már tényleg nincs velünk. Lopva az alkaromra néztem, de ott már csak egy apró heg volt a tetoválás helyett. Igen, vége van. Most pedig meg kell tennem, amire megkért. Nem hagyhatom, hogy...
- Gyűlöllek. - Szűrtem fogaim között a démonnak.
Elé léptem és hiába volt az ismerős arc, elcsúfította azt a sátáni vicsor. Csak magamban mondtam ki az utolsó mondatot, mielőtt a mellkasába fúrtam a tőrt. Egy hirtelen villanás után a fegyver kipattant a kezemből, Alexa teste pedig élettelenül terült el a padlón, örök némaságba száműzve őt. Remegve néztem le rá.
- Szeretlek, Kiscsillag. - Térdeltem le mellé és átöleltem, miközben végre kimondtam, amit az előbb csak neki szántam.
Vége volt. Tényleg vége volt.
Alexa:
Csak reménykedni tudtam, hogy Dean megteszi, amit kértem tőle. Mielőtt Ráchel visszatért volna, Rowenának és Castielnek megköszöntem az eddigi segítségüket. Az idősebb Winchesterre viszont rábíztam mindent, amit magam mögött hagyok. Tudtam, hogy Gina jó kezekben lesz. Legalábbis reménykedtem.
- Ígérd meg, hogy segítesz neki. - Kérleltem.
Tudtam, hogy a nővérem le fog fagyni abban a pillanatban, mikor engem lát a démon helyett, így meg kellett valakit bíznom, hogy segítsen neki. Dean volt rá a legalkalmasabb személy.
- Igyekszem. - Bólintott, majd szorosan átölelt.
Nem mondtam meg neki, hogy fáj az érintése, csak viszonoztam a gesztust. Ennyivel tartozom neki. Ha Ráchel lelke a tőrbe kerül, Sam kiszabadul. Ha hihetek Castielnek, akkor Chuck egy közös mennyországot ígért nekünk. Hinni szerettem volna benne, hogy minden a tervek szerint fog menni. Egyedül a fájdalommal nem számoltam.
Mikor Gina kilépett a körből és mindenki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék, még nem számítottam arra, hogy fájdalmas lesz a halálom pillanata. Mintha minden porcikámat eltörnék újra és újra, hogy aztán szét szakíthassanak. Üvölteni akartam, de már nem volt mivel. És akkor hirtelen eltűnt a fájdalom és én egy nagy semmiben találtam magam.
- Sikerült. - Szólalt meg mögöttem egy ismerős hang, mire görcsbe ugrott a gyomrom.
Lehunyt szemmel fordultam hátra, hogy aztán sírva vessem magam Sam nyakába.
- El se hiszem. - Szipogtam, miközben megcsókoltam. - Itt vagy. Tényleg itt vagy.
Sam lelke pedig egyszerűen csak átölelte az enyémet.
- Nem létezik nálunk, hogy "boldogan éltek, míg meg nem...". Csak az ellentéte. - Kezdte mosolyogva, miközben homlokát az enyémnek döntötte.
Igaza volt. Sosem éreztem magam annyira felszabadultnak, mint abban a percben. Pontosan tudtam, hogy miket és kiket hagytam magam mögött, de azt is, hogy meg tudják oldani. Mindig sikerült nekik és most is fog.
- Olyanok vagyunk, mint a párhuzamos egyenesek. - Simítottam végig hüvelyk ujjammal az enyhén borostás arcán. - Csak a végtelenben találkozunk.
- Szeretlek. - Mondta csendben és újra megcsókolt.
- Én is.
A távolból még hallottam egy szót. "Kiscsillag". Megtörtént. Minden fájdalmam elmúlt és abban a boldog pillanatban ragadtam, mikor először pillantottam meg Sam Winchestert. A közös mennyországunk.
Dean/Epilógus:
Hetek teltek el. Vannak pillanatok, amiket nem lehet szavakkal kifejezni. Túlságosan szörnyű lenne még a név is hozzá. A testvérek olyan közel állnak egymáshoz, amennyire csak lehet, most pedig ketten próbáljuk túlélni a túlélhetetlent. Néha olyan mélyek egyes pillanatok, hogy egyszerűbb úszni bennük. Mi pedig megpróbáltunk együtt élni az elképzelhetetlennel és nem megfulladni.
Órákon keresztül egyedül vagyok. Egyedül járok el mindenhova. Inkább csak este teszem ki a lábamat, hogy ne kelljen emberekkel találkoznom. Sam szerette a csendes falvakat, míg én inkább a nyüzsgő belvárost részesítettem előnyben. Most mégis a templomhoz vezet az utam. Nem megyek be, csak nézem pár méterről az ajtó felett lógó keresztet. Szótlanul imádkozom.
- Olyan csendes itt minden. - Mondta nekem egyszer az öcsém, én pedig csak most értettem meg, hogy mire gondolt igazán.
Gina úgy jár-kel a bunker folyosóin, mint egy élőhalott. Néha magában beszél, de nem nézünk egymásra. Nem próbálkozom enyhíteni a fájdalmán. Tudom, hogy most egyedül szeretne lenni.
Sam mindig is egy kis házat szeretett volna. Egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol előre köszönnek, és ahol van valaki, akit szerethet. Sose tudtam volna neki ezt megadni. Hálásnak kellene lennem, amiért nem a Pokolra került és olyan valakivel van, akit szeret.
Az elképzelhetetlent próbáljuk feldolgozni, míg Gina naponta végig járja az egész bunkert. Az összes szobát. Lassan már csukott szemmel se tévedne el. Valamivel le kell foglalnia magát, különben beleőrül. Elveszíteni egy testvért, olyan mintha kiütnének és soha többé nem tudnál felkelni. El tudod ezt képzelni?
Egy nap, ritka pillanatok egyike, mikor a folyosón találkozunk és meg is állunk, hogy hallgassuk egymás csendjét. Most viszont muszáj lesz megtörnöm ezt a kínzó hallgatást.
- Gina... - Kezdem, mire összerezzen. Folytatnom kell. - Tudom, hogy nehéz, de nézd meg hol tartunk és nézd meg, hogy hol kezdtük. - Ez az, ügyes vagy Winchester, csak így tovább. - Tudom, hogy nem érdemellek meg, de kérlek, hallgass meg. Csak ennyit kérek.
Szokásos csend a válasz és én csak végig nézek fehér, mesefigurás pulóverén és Tini Nindzsa Teknőcös pizsama nadrágján. Csak ezt hajlandó hordani.
- Ha megmenthetném az életét, megtenném. - Folytatom nyögve-nyelősen és amit mondok, minden szó szívből jön. - Tudom, hogy soha nem lehet őt helyettesíteni. Őket nem lehet csak úgy helyettesíteni... Tudom, hogy időre van szükséged, de meg foglak várni. Várni fogok rád addig, ameddig kell. Csak ne lökj el magadtól. Ennyi bőven elég lenne.
Megpróbáltuk a lehetetlent. Mégis vannak pillanatok, amikre sosem fogunk szavakat találni.
Közelebb lépek a vörös hajú nőhöz és próbálom kizárni a gondolataimat. Nincsenek ígéretek. Csak mi ketten. Megállok előtte pár centire, hogy ha akar, ki tudjon kerülni, de legnagyobb meglepetésemre, mellkasomnak dönti a fejét és hosszú idő óta először szólal meg.
- Olyan csendes itt minden. - Zokog fel és engem is a sírás kerülget.
Sammy arca kúszik lehunyt szemhéjamra.
- Tudom. - Suttogom és átölelem olyan szorosan, amennyire csak bírom.
Tartom őt, miközben nekem is megerednek a könnyeim. Nem érdekel semmi, csak a fájdalom a lelkem mélyén. A hely, ahol Sammynek kellene lennie, most mégis üres. Pontosan megértem min megy keresztül. Hogy milyen nehéz a másik feled nélkül. Hogy egy gyenge semminek érzed magad. Hogy legszívesebben minden pillanatban sírnál. Hogy nem akarod elfogadni, hogy vége.
Elveszíteni egy testvért? El tudod képzelni? Ha bárhol meglátsz minket együtt, csak gondolj arra, hogy mi túléltük a lehetetlent. Mégis itt vagyunk egymásnak.
- Nem adhatjuk fel. - Szólaltam meg újra, miközben a haját simogattam.
Ő pedig csak bólintott beleegyezése jeléül. Mert mindketten találtunk valakit, akiért még érdemes átvészelni a világvégét is. Túl fogjuk élni. Egymásért és azokért, akik már nem lehetnek velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése