Te vagy a gyógyszerem

Fogadd sok-sok szeretettel Csilla! Eléggé nyál, eléggé habcsók, de remélem imádni fogod! Ui.: Jobbulást! payne

Azt mondják az okosok, hogy minden betegség mögött lelki eredetű probléma húzódik meg. Az élet jelzi nekünk, hogy valami nincs rendben. Én abban a pillanatban pontosan így éreztem magam. Depressziós voltam, az Isten se tudja mitől. A lázam az egekben, hányinger kerülgetett és meg akartam fagyni. Nyakig húztam a takarót, véletlenül se jöjjön be alatta levegő. A párnám kényelmetlen volt, mégis belesüppedve bámultam a TV-t, miközben újra és újra fújtam az orromat. "Miért nincs erre valami boszorkány varázslat?" Morgolódtam magam ezredjére. Már szépen lassan visszaaludtam volna, mikor kopogtattak az ajtómon. Magamban elküldtem a fészkes fenébe, de azért fájó torokkal is, de beinvitáltam a váratlan látogatót. 

Sam álldogált ott, kicsit fáradtan és tanácstalanul. Kezében egy piros tálcával, ami mindenféle dologgal meg volt pakolva. Első ránézésre felismertem a bögrémet, amiből gőz szállt a magasba, azután volt ott valami kaja féleség is. 

- Ott fogsz ácsorogni? - Billentettem oldalra a fejem, amire vette a lapot és beljebb jött. Maga alá húzott egy széket, pont az ágyam mellett. Az éjjeliszekrényen odébb tolt minden mentolos cukor papírt és összegyűrt zsebkendőt, hogy le tudja tenni a tálcát. 

- Hogy vagy? - Tette hatalmas tenyerét a homlokomra, ami hűsítően hatott az éppen keletkező hőhullámomra. Lehunytam a szemem és csak élveztem a hűvös érintést. 

- Pont úgy, mint eddig. - Kaptam szám elé egy zsepit köhögés közben. Sam csak összevont szemöldökkel, kiismerhetetlen tekintettel méregetett.

- Nem tudom miért nem javulsz. Már régestelen rég szaladgálnod kellene és vitatkozni Deannel, amiért benn hagyja napok óta rohadni a maradékokat a hűtőben. 

- Lesz még ilyen, ne aggódj. - Mosolyodtam el erőtlenül. 

- Jen... Nem tudjuk mi bajod van. Castiel nem tud meggyógyítani, a gyógyszerek nem használnak. Egyre magasabb a lázad és erőtlenebb vagy. Ha így megy tovább napokon belül... - Nyelt nagyot. Nem tudtam miről beszél. 

- Csak egy kis megfázás Sam. Két napja fekszem és máris túlreagálod. - Nevettem, megpaskolva a combját. 

- Két napja? Jen, két hete már, hogy nem javulsz! Minden egyes nap bejövök hozzád, bizonygatod, hogy jobban vagy, azután elalszol órákra és minden kezdődik újra. 

- Marhaság. - Legyintettem. - Kiheverem, utána le se fogtok tudni vakarni magatokról. 

- Minden nap ezt mondod. - Szorította össze az állkapcsát. Ebből rögtön tudtam, hogy nem viccel. Komoly a dolog. 

- Ugye csak viccelsz? - Álltam meg a teáért nyúló mozdulatom közben. 

- Úgy nézek ki? - Túrt a hajába. - Egyszerűen már mindent kipróbáltunk. 

- Mik voltak azok? - Ültem fel rendesen. A lábaim elgémberedtek. Tehát igaza volt Samnek, nagyon régóta az ágyban fekhettem. 

- Beszéltünk Crowleyval - kezdte, de közbevágtam.

- Gondolom nyakát törte, hogy a megmentésemre siessen. - Húztam el a számat. Köztudott volt, hogy ki nem állhattuk egymást.

- Igazából próbálkozott, de nem ment semmire. Szóltunk Castielnek, képtelen volt meggyógyítani. 

- Hurrá. Egyéb jó hír mára? 

- Gina beugrott két ügy között. Miután Dean hagyta, hogy legyen egy kis szabadideje, felhívta Rowenát. 

- Nem tudtam mi hiányzott az életemből... - Forgattam a szemem.

- Anyád rájött, hogy ez valamiféle átok. Nem törhette meg, mert ez nem olyan. Valami ilyesmit mondott. Nagyon aggódik érted, mint mi mindannyian. - Fogta meg a kezem. 

- Meg kell keresni azt a rohadt banyát, aki rám küldte ezt a szarságot. - Ültem volna fel, de visszanyomott az ágyba. 

- Rajta vagyunk. Neked pihenned kell. 

- Sam! - Ütöttem a takarót. - Szükségetek lesz rám. 

- Pontosan. Emiatt fogsz itt maradni és továbbra is életben tartani magad. - Csak egy gyerekes nyelvnyújtásra futotta. Igaza volt, rettentő álmos voltam. Alig hagyta el a szobát, szinte azon nyomban elpilledtem. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de kezdtem unni a várakozást. Lassú mozdulatokkal húztam fel magam, lábam lelógattam a matracról és több próbálkozás után belebújtam a papucsomba. Csoszogós, nyugdíjasokat megszégyenítő léptekkel indultam a konyha irányába. Olyan szomjas voltam, mint aki még életében nem ivott. A csaphoz botorkálva több pohár hideg vizet gurítottam le a torkomon. Új életre keltem tőle és az étvágyam is megjött. 

- Te mit csinálsz itt? - Érkezett Dean érdes hangja a hátam mögül. Meg akartam fordulni, hogy kiosszam, amiért beetettek ezzel az átok sületlenséggel, mikor elveszítettem az egyensúlyom és fekete foltok kezdtek cikázni a szemem előtt. Mintha egy pillanat alatt minden erőm elszállt volna, úgy csuklottam össze. Vártam a padló csattanását és a testembe nyilalló fájdalmat, amit a kő okozott volna, ha Dean nem érkezik időben. A karjai közt vesztettem el az eszméletem. 

Puha ágyban ébredtem. Az illatán éreztem, ez nem az enyém. Miután kitisztult a tudatom rá kellett jöjjek, Sam szobájában vagyok. Ő az íróasztalánál bújta a laptopját. Egy darabig elnézegettem, csak utána adtam tudtára, hogy ébren vagyok.

- Hogy kerülök ide? - Hangom szinte suttogás volt, ő mégis rögvest az ágy szélén termett. Alakja felém tornyosult, én pedig életemben nem éreztem magam ilyen picinek. 

- Elájultál. A szívbajt hoztad ránk. Dean ide hozott. 

- Minek? - Böktem mellkason egy ujjal. - Ugye nem hitted, hogy valami Csipkerózsika vagyok és mindenféle erőszakot lehet elkövetni az eszméletlen testemen? - A kérdésem végre mosolyt csalt az arcára. 

- Nem. -  Rázta meg a fejét, tincsei ellentétes mozgásba kezdtek. 

- Akkor jó. - Fújtam ki a levegőt drámaian. 

- Jen, nem tudom mit csinálnék nélküled. - Kezdett bele egy monológba, amit nem akartam végig hallgatni.

- Kímélj meg a romantikus, elcsépelt nyáladzástól. 

- Nem akarlak elveszíteni. Egyenlőre mégis úgy tűnik, hogy nem maradt sok időd. - Csukta be a szemét. Néztem az arcát, amiről kialvatlanság árulkodott. Karikák, ráncok, sápadtság. 

- Mégis hallani akarom azt a monológot. - Öleltem át. Kezdtem rájönni, hogy az egész nem tréfa. Meg fogok halni. Nem évek vagy hónapok múlva. Napjaim sincsenek már, talán órák... Sírni kezdtem. Én, a mindig erős és szarkazmustól csöpögő boszi, zokogtam akár egy kislány, akitől az óvodában elveszik a babáját. Fenébe azzal a babával! Az enyém és kérem vissza! Adják vissza! Még alig játszottam vele...

- Szeretlek Jen. - Zárta rövidre. Mind a ketten tudtuk, hogy van közöttünk valami, többször bele is gabalyodtunk az érzelmeinkbe, de jobbnak láttuk nem piszkálni a darázsfészket. - Ha több időnk lehetne... - Mentegetőzött. Dühös voltam. Nehogy már ő alázkodjon meg, mikor az én hibám az egész! Mindig eltaszítottam magamtól és a végén ráfáztam. Kikapcsoltam a védőfalaim, hagytam hogy magához vonjon, aztán se szó, se beszéd, megcsókolt. Akár egy hűsítő zuhany a nyári melegben, vagy a kandalló melege cudar téli hidegben, úgy járta át minden porcikámat az energia és a szerelem. Mikor elszakadtunk egymástól furcsán nézegetett.

- Lement a lázad. - Fogta két tenyere közé az arcomat. Szeme sarkába mosoly és remény költözött.

- Érzem. - Képedtem el. - Megint tudok rendesen mozogni! - Karatéztam játékból. Kitörtbelőlem a nevetés. Élek! Épen és egészségesen itt ülök és még nem kell egy gusztustalan dobozban megrohadnom a föld alatt! 

- Megtört az átok. - Gondolkodott hangosan. - Nem is Csipkerózsika vagy, hanem Hófehérke. - Nevetett kettégörnyedve, mire hátba vágtam. Felhúztam magamhoz, a boldogságtól sugárzó arcát fürkésztem. 

- Hófehérke a nénikéd Samuel! A képlet egyszerű, te vagy az én egyetlen gyógyszerem.