I just want you

Lexy kérésére íródott ez a szöszöcske. Pár hete könyörgött, hogy olvasni szeretné a Mark of Cain folytatását. Nem terveztem neki, de az egyik kedvenc Ozzy számom (I just want you) megihletett. Szóval köszönd az egyik valaha élt legnagyobb metál istenségnek, hogy megszületett ez a mű... Remélem tetszik majd. ;)

Szörnyű rémálomra keltem. Sötét fátylon keresztül kellett végig néznem, ahogy tőrt mártok a testébe. Többször egymás után, lassú és pontos mozdulatokkal. A kezem alatt érezve rostjainak szakadását, hallva a vér buggyanását. Törékeny alakja esetlenül, elnehezedett zsákként ért földet. Felette állva, élvezve győzelmem gyümölcsét, gyönyörködtem a haldokló látványában. Gyönyörű volt, akár egy angyal. A régi, gyerekmesékben megírt angyalok egyike, akik szépségükkel elvakítják az embert, jóságukkal pedig megtisztítják a lelküket. Belül üvöltöttem, hogy ne tegye, de saját magam foglya voltam. A markolat erősen vájt bele tenyerembe, vagy az övébe. Dobd el! Kértem. A tehetetlenség darabokra szaggatta a szívem. Vártam, hogy felébredjek. Dörömböltem az agyam hátsó zugában, ököllel verve azt a páncélajtót, amivel bezártak oda valami ócska viccből. Bütykeimből vér szivárgott, a csontjaim repedtek. Legyen vége! Ezt nem bírom tovább nézni! Meg fog halni! 

Ahogy legördült az első könnycsepp, kitisztult a látásom. Ismét a bunkerban voltam, a jól megszokott  esti félhomályban. A falak a helyükön, páncélajtónak semmi nyoma. Kapkodva vettem a levegőt és igyekeztem megnyugodni. A pulzusom az egekben, a testem lángolt, mintha nem rég felgyújtották volna. Megráztam a fejem, hogy kissé csillapodjak. Csak egy álom volt. 

Ekkor tűnt fel a kezemben keletkező görcs. Ujjaim ráfonódva az Első Kardra. A görbe éléről vöröslő vércseppek potyogtak, karomon gúnyosan lüktetett Káin Jele, mintha csak azt akarná tudatni: "Megmondtam." A gyomrom öklömnyire zsugorodott és hatalmas erőfeszítések árán, de elhajítottam a markolatot. Lehunytam a szemem. Képtelenség. Földbegyökerezett lábaim igyekeztem mozdítani. A talpam alatti szőnyeg ázott, minden porcikámat átjárta a pánik. Térdre rogytam. Nadrágom szárát vér áztatta. Hangos cuppanással értem földet. Szemhéjaim felpattantak, az elém táruló látvány szétszaggatta a belsőmet. 

Összetörve könyörögtem némán megbocsátásért. Lassú filmkockánként képek kúsztak a látóterembe. Hófehér teste rongybabként a barna, bolyhos anyagon. Hosszú, göndör hajtincsei szanaszéjjel, de még így is gyönyörű volt. Zöld kockás ruháját az addig ereiben keringő folyadék áztatta. Arca nyugodt volt, kissé szomorú. Szemében az imádni való makacs szikra egyre halványult, de ajkai cseresznyepiros színe nem tűnt el. Mellkasa egyre szabálytalanabbul és ritkábban emelkedett. Keze után nyúlva simítottam végig a csuklóján rikító kék ujjlenyomataimon. Rajtam egyetlen karcolás sem éktelenkedett. Nem védekezett. 

Szám kiszáradt, feje alá nyúlva húztam az ölembe. 

- Ne... - Szakadt fel mélyről kétségbeesett hangom. Fájdalmam töredéke volt csak, mint ami a bensőmben zajlott.

- Minden rendben. - Húzta apró mosolyra a száját. Lágyan, pehely könnyű mozdulattal simított végig az állam vonalán. Ujjai jégcsaphoz hasonló hőt árasztottak. - Le fogod győzni. - Suttogta. 

- Azt ígérted ez nem fog megtörténni! Megígérted, hogy mindig itt leszel velem! - Kiabáltam dühösen. Úgy szorítottam magamhoz, mintha ő lenne az utolsó kapaszkodóm egy szakadék szélén. Elkapott a hányinger. Én tettem ezt. Ezerszer elmormoltam neki, hogy mennyire szeretem és sajnálom. Elmondtam, hogy nem tehettem ellene semmit, hiszen be voltam zárva. Megpróbáltam kitörni, de nem engedtek. Elmeséltem, hogy mindent láttam, de a fekete fátyol egy álomba ringatott. Beszéltem és beszéltem hozzá, míg el nem aludt végleg. Ernyedten csúszott le aprócska tenyere a mellkasomon, én pedig feltörő könnyeim visszanyelve súgtam neki, mintha még velem lenne. Tudnia kellett. 

- Szükségem van rád! Egyedül nem megy.