Emlékül

Annyira sajnálom, hogy még én se bírtam könnyek nélkül az írását... Hozzá ajánlom a "Suttogják a fák" című PUF musical dalt.

 A füle mellett süvített el egy golyó. Futott, ahogy a lába bírta. Már arra se érzett elég erőt, hogy üvöltsön. Csak el akart bújni az egyik fal tövében és kiadni magából azt a maró súlyt, amit cipelt magával. Hiszen a szeme láttára hullottak el azok, akiket egykor barátainak hívhatott. Végre beért egy háztömb mögé és leguggolt, hogy kifújja magát. Ez más volt, mint mikor régen a Pál utcaiak és a Vörös ingesek között volt a "csata". Most egymással voltak, mert az életük múlt rajta. Nem akart belegondolni, hogy hányan estek már el. Mindhiába bizonygatta, miszerint ennek egyszer vége lesz, nem hitte már el. Végtelen percek teltek el, mire egy ismerős arc bukkant fel mellette.

 - Nemecsek! - Vágódott le mellé Boka szó szerint.

 A kis szőke úgy érezte egy pillanatra, hogy minden rendben lesz és mikor felkel, akkor ott lesznek mellette a barátai sértetlenül. Kolnay és Barabás, ahogy éppen azon vitatkoznak, hogy melyikük legyen a focicsapat kapitánya, de mindketten tudják, hogy teljesen mindegy, mivel úgyis Bokát fogják megszavazni a többiek. Mindig ő volt és ez rendben is volt így.

 Aztán egy másodperc alatt arca elé kúszik a kép, ahogy Kolnay, Barabás élettelen teste felett zokog és Cselének kell elrángatnia onnan. Hiszen ő is tudta már mit jelent elveszíteni valakit.

 - Papuskám.

 Ez volt Csónakos utolsó szava, mielőtt pontosan mellette lőtték le. Még csak elbúcsúzni sem tudtak egymástól. Az igazat megvallva, senki sem köszönt el a másiktól. Úgy volt, hogy pár nap múlva vége lesz és mindenki sértetlenül hazamehet. Aztán egyik pillanatról a másikra elszabadult a pokol, ami már második hete tarthatott.

 - Áts elesett. - Jelentette ki János, miközben kitörölte a szeméből a könnyeket. - Megígérte, hogy vigyázni fog magára.

 Boka dühös volt az egész világra. Nem akarta ezt az egészet. Nemecsek pedig nem tudta, hogy mit mondhatna neki. Fel akarta adni, de közben a lelket is tartania kellett a barátjában. Már épp szólni akart, mikor egy éles, ismerős hang hasított át a zajon.

 - Visszavonulás! - Mindketten felismerték Dezső hangját.

 Egy percre csend lett. Ordító csend, ami csak arra várt, hogy valaki megtörje. Bokáék kinéztek a takarásból, hogy lássák mi fog történni. Geréb az utca közepén állt, majd hirtelen egy dörrenés zúzta össze, az amúgy is törékeny némaságot. A fiatal srác a földre zuhant, de Nemecsekéknek már csak az a váratlanul a közelükbe guruló bomba tűnt fel. Már csak annyira volt idejük, hogy összenézzenek. Nemecsek ráugrott Bokára, ezzel védve a robbanástól.

 Fájdalom. Ez az első, amit Ernő még álmában is érez, majd a füttyszó, mely nyugtatóan hat rá. Lassan megpróbálja kinyitni a szemét, de túl sok fény árad be a kis résen. Inkább vissza is csukja. Inkább még alszik egy kicsit, hátha mire felébred, tényleg vége lesz mindennek. Álmában szó foszlányokat hall. Megégett... Nem biztos, hogy túléli... Már ne bízzon benne... A fülében lévő sípolás nem hagyta sokáig pihenni. Ismét próbálkozott kinyitni a szemét és mikor most végre sikerült, csak akkor tűnt fel neki az a tipikus kórterem szag, amit szívből gyűlölt. Arra emlékeztette, mikor be kellett mennie az anyjához minden nap, mégis hiába.

 - Felkeltél. - Jutott el a szó tompán a tudatáig.

 Boka az ágya melletti kis széken ült. Egyik keze felkötve, mellette egy mankó. Azonban nem csak a manó volt ott, hanem Weisz, Csele, Kolnay, Geréb, Barabás, Csónakos és még Áts Feri is. Mindenki, aki fontos volt neki.

 - Boka... - Köszörülte meg Ernő a torkát. - Az ott nem az Áts Feri?

 Úgy érezte, hogy összefolynak az emlékei. Áts viszont... Nem, az nem lehet, mégis mindenki itt volt, aki számított neki. Hisz nem ezt akarta? Mielőtt újra behunyta a szemét, még hallotta Boka sírástól elfojtott hangját.

 - Drága, utolsó barátom...

 Egy hét múlva, egy szeles vasárnap az egész város feketébe öltözött. Pont azon a napon, mikor a csatában elesettek emlékére felállították a szobrot, mely egy fiút ábrázolt, zászlóval a kezében. Hiszen nyertek, de ez már nem számított semmit. Boka egész nap csak állt a ott és olvasta a talapzaton lévő betűket. Újra és újra és újra. Arcokká olvadtak össze előtte és miután már olyan sötét lett, hogy egyet sem tudott kivenni, nem bírta tovább.

 - Vagy egyszer belehalunk! - Mondta ki hangosan és szalutált egyet.

 Elindult haza bicegve, maga mögött hagyva a műemléket, melyen az összes barátjának a neve szerepelt. Csupa nagybetűvel...