2017. szeptember 15., péntek

A Mester esete

Kezdek rájönni, hogy elég annyi, ha a mindennapi dolgokból merít az ember ihletet. Nem kellenek ide nagy dolgok... a ma esti csajos készülődésem, kicsit áthelyezve az esetek fantázia világába. 


Frissen zuhanyozva bújtam bele a pizsamámba. Az egész bunker az igazat álmát aludta, hisz ki az az elvetemült, aki éjjel fél egykor készül el minden alapvető dologgal? Természetesen én. Vizes, göndör tincseimet egy törülközőből csavart turbánba tekertem, majd lebattyogtam a központi helyiségbe, kiélvezve a nyugalmat. Metallica pólómat megcsomózva szedtem elő a dohányzó asztal alsó polcán leledző dobozkámat. A kincses ládikó acetont, vattát és egyetlen körömlakkot rejtett. Pirosat. Mióta az eszem tudtam, mindig ilyen színűre festettem a körmeimet és nem is állt szándékomban változtatni rajta. 
Bekapcsoltam a hifit, amin halkan, de élvezhető hangerőn felcsendült a új lemeze. Félig lekopott lakkomat szedegettem le, dúdolva a Halo on fire-t, mikor majdnem elejtettem az előre kikészített üveg sörömet. 
- Mit csinálsz? - Szólalt meg a dörmögős, kómás hang. Ijedtemben közel voltam hozzá, hogy felugorjak, mikor megéreztem fejét a nyakamon. Álmos szemekkel figyelte a mozdulataimat. Megfordultam, hogy puszit adhassak az arcára.
- Körmöt festek. - Válaszoltam egyszerűen. Megkerülve a kanapét beleivott a sörömbe, majd felemelte a piros folyadékot rejtő üvegcsét.
- Miért? - Forgatta ujjai közt elgondolkozva. - Vadász vagy. Úgyis tönkremegy. 
- Tudom, de nekem tetszik. Kikapcsol. - Leült mellém, kibontott egy másik sört, majd maga alá húzva az egyik lábát felém fordult. Végig simított a karomon, amitől a szemeim lecsukódtak.
- Ez nem lazít el eléggé? - Suttogta bele Kirk Hammet egyik szólójába. Elvesztem volna az érintésétől, de megcsapott a körömlakk lemosó szaga. 
- Még mindig szeretném befejezni. - Biccentettem a kezem felé. - Szóval ne próbálkozz. 
Sunyi mosoly kíséretében húzta vissza a kezét, aztán csak csendben figyelte minden mozdulatomat. Ahogy a jobb kezemmel végeztem következett volna a másik.

- Hékás... kipróbálhatom? - Kérdezte, amitől megállt mozdulat közben a kezem. Először azt hittem rosszul hallok, de kifejtette a kérdést.
- Megpróbálhatom kifesteni a másikon? - Ezúttal már ráfigyeltem. 
- Mi van? - Zavartan ráztam a fejem. - Miért?
- Nem tudom, azt mondtad ellazít. Olyan egyszerűnek tűnik. Fénylik és siklik...
- Fénylik és siklik, mi? - Kuncogtam fel a képtelen ötlettől. 
- Hagyj már! Csak megpróbálom. Szóval, megengeded? - Kérdezte feszülten, talán picit mintha zavarban is lett volna. Kezébe nyomtam a festő ecsetet, ő pedig gyermeki lelkesedéssel úgy helyezkedett, hogy kezem az ölében legyen. Csípőjével betámasztotta a könyököm és megpróbált olyan szögből alkotni, ahogy én szoktam. El sem kezdte, mikor a már kész kezemmel a söröm után nyúltam.

- Maradj már nyugton. - Mondta komolyan. - A mester dolgozik. - Szem forgatva mosolyogtam rá és letettem az üveget. Most már figyeltem mit csinál. Kissé remegő kézzel, elkezdte fentről lefelé húzni a lakkot. Ilyet még eddigi életem folyamán nem láttam. Pedig ez igazán nagy szó volt! Küzdöttem angyalokkal, démonokkal, összespannoltam a Pokol kicseszett Királyával, de Dean technikája egyszerűen lesokkolt. 
- Visszafelé csinálod. - Nevettem. - A vége felé kell húzni, nem pedig tőle... 
- Shh... - Egy pötty a combján kötött ki. - A csend fontos, hogy tökéletes legyen! - Alig bírtam ki, hogy ne nevessek hangosan, pedig már az egész testemet rázta a röhögés. Egyszerűen az egész annyira szürreális volt, mégis édes, hogy nem tudtam hová tenni a helyzetet. A fél kezem vörös színű 
festékből állt, de már nem érdekelt. Ezt ő csinálta nekem és ennyi éppen elég volt. Az arcán kemény koncentráció játszott, ahogy a csókra hívó ajkait harapdálta, néhol viszont a nyelve kandikált ki, akár valami Picassonak, aki a megfelelő szöget méri fel éppen. 
A szívemet az eddiginél is mélyebb szerelem töltötte meg. Annyira aranyos és tökéletes, mégis egyszerű pillanatnak számított, hogy képtelen lettem volna elvenni tőle. 
- Na, hogy tetszik? - Kérdezte izgatott csillogással a szemeiben. A mosoly, ami az arcán játszott leírhatatlan volt. Nagyot nyelve húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Képtelen voltam megszólalni abban a percben.
- Szeretlek. - Súgtam a fülébe, ő pedig ezt sikernek könyvelte el. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése