Sziasztok! Jelentkeztem egy meseíró pályázatra,aminek a témája mindegy volt, csak legyen benne szlovák utalás az-az (név, tájegység, város stb.) Nos nekem eszembe jutott,hogy amikor táboroztam Sátoraljaújhelyen akkor meglátogattuk Nagyszelmencet és elmesélték a "legendáját" én erre építettem a mesémet,amit be fogok adni a pályázaton. Próbáltam úgy írni,hogy tényleg gyerekeknek szóljon, nem tudom,hogy ez mennyire sikerült jól. Viszont nem húzom tovább az időt beszéddel,most megmutatnám nektek,hogy mit alkottam. - Nessa (És előre is elnézést kérek a formázásért a wordben minden tuti, de itt valamit nem igazán akar úgy beállítani,mint ott .-. )
M
|
ost elmesélem neked a
történetet,amit a barátommal Hornyák Tamással éltünk meg még gyermekkorunkban.
Ő Kisszelmencen élt, én pedig Nagyszelmencen. Tudni illik, hogy e két község
egykoron egy volt, míg azt szét nem választotta egy hatalmas deszkapalánk. Két
területet szinte semmiség elvágni, de lehet-e két barátot szétválasztani
egymástól? A mesém erről fog szólni. Minden napom átlagosan telt és minden
reggel ugyan az történt. Felkeltem az ágyból, édesanyám meghozta a friss
zsömlét a péktől, majd segítettem neki kihajtani a ludakat a rétre. Eközben
pedig alig vártam, hogy végre találkozhassak Tomival. Miután mindennel végeztem, ebéd után már
szaladtam is a feléjük. A Hrutka család házánál - szokásunk szerint- össze is
futottunk, hiszen ő is elindult felénk. István bácsi háza már szinte a
törzshelyünk lett. Ez volt a találkozó pontunk és itt volt a célvonal is, ami
eldöntötte, hogy ki ér ide a leghamarabb.
- Sosem foglak legyőzni – lihegte. – Pedig
most előbb elindultam hátha ideérek előtted.
- Tudod, szerintem ez most döntetlen volt
– nyújtottam felé a kezem, barátom pedig belecsapott egyet.
- Aki utoljára ér a templomhoz az a
záptojás!
- Hé! – kiáltottam a már eliszkolt fiú
után nevetve, majd utána eredtem.
Néhány perc múlva már
mindketten a templom udvaránál voltunk és a fűben feküdtünk, miközben sűrűn
kapkodtuk a levegőt. Az utolsó pár méterben sikerült megelőznöm Tomit, aki
emiatt kissé szomorú lett.
- Pedig már úgy hittem győzhetek – biggyesztette
le az ajkait.
- Ne csüggedj! – veregettem meg a vállát.
– Majd legközelebb hagylak nyerni.
- Az nem lenne tisztességes győzelem – fonta
keresztbe a karjait, majd néhány másodperc gondolkozás után tovább folytatta. –
Tudod mit Peti?
- Igen?
- Mi lenne, ha holnap más játékot
játszanánk? – tette fel kíváncsian a kérdést.
- Rendben van – vágtam rá. – Mire
gondoltál?
- Focizzunk!
- Az ketten nem lenne unalmas?
- Szerzünk csapatot! – ujjongott legjobb
barátom.
- Jól van, akkor holnap a szokásos
időpontban találkozunk és toborzásba kezdünk – álltunk fel mind a ketten a
ruhánkat porolgatva.
- Navždy spolu[*] -
nyújtotta felém az öklét, amit viszonoztam, majd elismételtem utána az eskünket.
Igen, azt gondoltuk, hogy minket semmi és senki nem választhat szét. Sajnos túl
naivak voltunk a gyermekded fejünkkel, ugyanis a másnap reggel senki számára
nem volt átlagos, de örömmel teli sem.
Amikor a nap felkelt,
úgy nyitottam ki vele együtt a szememet. Egyből édesanyámhoz siettem a konyhába,
hiszen már biztosan várt a friss és finom pékáruval. Azonban az asztalon semmi
nem várt még az anyámat sem találtam sehol a házban. Kirohantam az udvarra és
kissé távolabb Kisszelmenc felé hatalmas tömeget láttam. Elindultam feléjük,
hogy megtudjam mi történt. Talán meghalt valaki? Esetleg nem nyitott ki a kisszelmenci
bolt és most lázadás van? Ahogy közeledtem egyre jobban járt az agyam rosszabb
és rosszabb dolgokon. Végül odaértem, tekintetemmel pedig édesanyámat kerestem,
akit néhány perc után meg is találtam.
- Peti! – ölelt át.
- Mi történt édesanyám?
- Senki nem tudja még. Valószínűleg az éj
leple alatt építették ezt a falat. Nem lehet átjutni, már próbáltuk.
- - De a másik oldalon vannak a boltok, na
meg Tomiék is! – estem kétségbe. – Hogy fogunk enni és többet akkor nem tudunk
találkozni? Hiszen minket semmi sem választhat szét. Örökre együtt maradunk ez
van az eskünkben!
- Kisfiam, kérlek nyugodj meg. Mindenki
téged néz – mondta anyám, majd körbenéztem és tekintetek sokasága bámult rám.
Biztosan azt gondolták, hogy a Szenyán Péter fejét megsütötte a nap, pedig csak
a szívem sajgott legjobb barátom után. A hosszú, körülbelül hat méter magas deszkapalánkra
tekintettem. Próbáltam hallgatózni a túloldalra, hátha meghallom a morajló
tömegben Tomi hangját, de semmit nem hallottam. Vettem egy nagy levegőt és
elkiáltottam magam.
- Tomi! Hornyák Tamás! – semmi. Nem jött
válasz. - Tomi! – próbáltam még
hangosabban, ekkor ismét mindenki felém fordult. Újra és újra kiáltottam a
nevét, de hiába. Válasz nem jött.
- - Gyere fiam! – tette rá vállamra a kezét
édesanyám. – Szerintem még itt sincs. Így nem fog hallani.
- -Csak hagy próbáljam meg még egyszer!
Kérem anyám! – néztem rá kétségbeesetten, mire sóhajtott egyet, majd bólintott.
Nagy levegőt vettem és mikor el akartam magam kiáltani egy hatalmas fegyverdörrenés
hallatszódott. A tömeg ijedtében megindult, a nők és a lányok sikítozni
kezdtek. Anyám megfogta a kezemet és futni kezdett velem.
- Megállni! – kiáltotta egy ismeretlen,
kemény férfihang némi akcentussal. A nép egyszerre állt meg úgy,hogy még levegőt
is alig mert venni. – Gondolom már észrevették ezt a kerítést. Maguk
Nagyszelmenciek többet nem mehetnek át Kisszelmencre, ugyanis Kisszelmenc
mostantól a Szovjetunió része, önök pedig már Csehszlovákiához tartoznak.
- Micsoda? – suttogtak fel egyenként.
- Na de a rokonainkkal hogyan találkozunk?
- És az élelemmel mi lesz? A boltok a
szögesdrót túloldalán vannak! – jöttek egyenként a kérdések.
- Elég! – tett rendet a szovjet határőr. –
Ételt szerezhetnek a szomszéd városból, a rokonaikat pedig sajnálom – ezzel sarkon
fordult a figyelőtoronyból, de hirtelen visszafordult. – Még valami! Aki a
határ közelébe mer jönni az golyó által vész – jelentette ki szúrós tekintettel,
majd végleg eltűnt a látókörünkből.
-
Szörnyűség – zokogott fel Kalináné.
- Jöjj végre drága fiam! – simított végig
az arcomon édesanyám, én pedig búsan utána eredtem.
Szomorúan vissza-vissza
pillantottam az eldeszkázott részre és csak Tamásra tudtam gondolni. El sem
tudtam képzelni hogy történhetett ilyen velünk. Titokban abban reménykedtem,
hogy még mindig álmodok, lassan kinyitom a szemem és semmi nem áll ott köztünk.
De nem volt álom, ebben a szörnyű reggelben minden megtörtént és minden
valóságos volt. Mire a házunkhoz értünk egy évtizednek éreztem. A lábaim
nehezek voltak és iszonyatos nagy szomorúság fogott el. Anyám megpróbált
felvidítani, de nem járt sok sikerrel.
Még a kedvenc levesem sem
hozta vissza a jó kedvemet. Nem, engem senki sem tud boldoggá varázsolni, csak
a Hornyák Tamás. Az egyetlen barátom, akit most egy fal miatt elveszítettem. Talán
örökre vagy csak két hónapra ezt csak a jó Isten tudja, hogy meddig leszünk
távol egymástól. Hamar beesteledett megfürödtem, felvettem a pizsamámat és bedőltem
az ágyamba. Nem tudtam elaludni, egész éjjel csak az agyam kattogott. Hirtelen egy
fura ösztön ébredt fel bennem, úgy éreztem, hogy a falhoz kell mennem.
Kipattantam az ágyamból, óvatosan lépkedtem a padlón, még a lélegzetemet is
visszafogtam. Nesztelenül nyitottam ki a bejárati ajtót, majd csuktam is be
magam után. Végül futásnak eredtem. Csak szaladtam a deszkarengeteg felé, amíg
el nem értem. Vak sötét volt és mintha horkolás hallatszódott volna fentről. Az
őr biztosan bealudt, gondoltam magamban. Körülnéztem és elindultam a fal
mentén. Erősen szuggeráltam a földet, hátha találok valami jelet Tomitól. Amikor
a fal egyik végéhez értem egy fehérlő cetlit pillantottam meg. Annyira
megörültem neki, hogy örömömben majdnem felkiáltottam, de szerencsére
visszafogtam az kitörésemet. Gyorsan felkaptam a cetlit és futottam, ahogy csak
tudtam. Visszasettenkedtem a házba, az ágyamba szinte beleugrottam, a levelet
pedig izgatottan bontottam ki: „Kedves
Peti! Remélem, hogy megtalálod a levelemet! Bízom benne, hogy most te olvasol,
mert akkor megtaláltuk a megoldást a kapcsolattartásra. Igaz ez nem teljesen
olyan, mintha találkoznánk, de ez is több a semminél. Ma éjjel egyébként
kifigyeltem, hogy mikor alszik be az őr, így tudtam neked átjuttatni az
üzenetem egy résen. Mielőtt eszedbe jutna, hogy ott találkozhatnánk is, azonnal
felejtsd el, mert túl veszélyes az a hely a szavaknak. Navždy spolu!” Ahogy
olvastam a sorokat elmosolyodtam. Gyorsan meg is írtam a válaszlevelet, aztán
szépen lassan elálmosodtam. Másnap már alig vártam az estét, hogy kicsiny
levelemet áttuszkoljam az aprócska résen. Édesanyám furcsállta is hirtelenjében
előtörő boldogságomat.
- Mire fel ez a nagy öröm? Tegnap még
annyira magad alatt voltál, hogy még a levest is alig akartad megenni.
- Elmondom édes jó anyám, ha nem lesz
mérges – kezdtem bele mondandómba, de azt hiszem az anyai telepátia különleges
erejét azonnal használta rajtam.
- Kimentél a falhoz? – tette csípőre a
kezeit. – Szenyán Péter! Meg is halhattál volna.
- De nem így lett, mert bealudt a határőr.
- És mégis miért mentél oda? – tette fel a
kérdést visszafojtott haraggal.
- Nyom után kerestem!
- Tessék? – húzta össze szemöldökét.
- Én csak valami nyom után kerestem.
Elfogott egy furcsa érzés és a falhoz rohantam, ahol meg is találtam Tomi
levelét.
-
Tamás levelet írt neked? – lepődött meg,
mire én bólogattam.
- Ma viszem neki vissza a választ – húztam
ki magam büszkén, na meg persze könyörgően tekintettem rá,hogy engedjen vissza.
- Nem szívesen engedlek oda, hiába nézel
így rám. Mi van, ha észrevesznek?
- Nem fognak édesanyám! Olyan csendesen
lopakodok akár egy tolvaj. Bízzék bennem. – Néhány pillanatot még várt, végül
felsóhajtott.
- Pont olyan vagy, mint az apád. Jól van,
de ha egy hajad szála is meggörbül Isten a tanúm, hogy magam verlek meg!
-
Köszönöm anyukám! – nyomtam puszit az
arcára.
Hamar beesteledett. A legmegfelelőbb
időpontot választottam az indulásra. Nem volt túl késő, de korán sem, viszont
az őr már-már bóbiskolt. A levelet a kezemben szorongattam, óvatosan lépkedtem
a „postaládánk” felé. Mikor odaértem, szépen lassan át tuszkoltam a papírt,
hogy véletlenül se sérüljön meg. Így ment ez napról-napra, éjről-éjre. Egy idő
után, már észre se vettük az évek múlását és közel hatvan évnek kellett
eltelnie, hogy végre láthassuk egymást.
- -És aztán mi történt nagypapa? – kérdezte
a kisunokám áhítatos szemekkel.
- Amikor megnyitották a határt, annyira
örültünk egymásnak, hogy sírva fakadtunk – nevettem fel. – És ennek emlékére e
két faluban állítottak egy kettétört székelykaput. Az egyik vége Kisszelmencen
a másik pedig Nagyszelmencen van. Mind a kettőben ugyan az az írás áll: „Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a
Teremtő. Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel. Mi reményünk
megmarad, összeforr mi szétszakadt Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat
egybezárja.”
- Na és nagypapa mi van akkor,ha ezt az
egészet én nem hiszem el? – nézett rám makacsan.
- Akkor kedves unokám. Járj utána!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése