2017. augusztus 1., kedd

Bosszú

Jött a kijelentés, miszerint: "Jen-t el kell temetni" XD Na, akkor tessék:


 - Hol vagy? - Kérdeztem már-már az őrület szélén táncolva.
 - Sajnálom. - Hallottam, ahogy a túloldalról Jenny felsír.
 Próbáltam nyugtatni, hogy minden rendben lesz. Hogy megoldjuk. Hogy elkezdhetjük elölről. Csak jöjjön haza.
 - Szeretlek. - Mondta alig hallhatóan és mielőtt válaszolhattam volna, kinyomta a hívást.
 Idegesen vágtam földhöz a készüléket. Tudtam, hogy elkéstem.

 Nehezen tettem meg az utolsó lépéseket, amik egyenesen a sírhoz vezettek. Pedig Dean végig ott volt mellettem, és mégis olyan erőtlennek éreztem magam, mint még soha. Sajnos nem tudtuk elintézni a hamvasztást és még normális vadásztemetést se kaphatott, pedig minden joga megvolt rá. Azonban nem voltunk a rokonai, és még lakcímet sem tudtunk felmutatni, így teljesen kizártak minket a részletekből. Egyedül a temetés időpontját mondták meg. Mégis napokig csúszott, mivel a testén lévő hegek és zúzódások nem keletkezhettek a vízbe zuhanástól. Lezárták az ügyet, miután nem találtak semmi nyomot a gyilkoshoz. Szorította belül valami a szívem, ami azt mondta, hogy fussak oda az illetékesekhez és mondjam el nekik, miszerint fél évig bezárva tartották és... Mindent megtettek vele, amit ők még elképzelni sem mertek. Mégis hallgattam és forraltam a bosszúmat. Hiszen egyértelmű volt a dolog: Arthur Ketch-nek meg kell halnia, amiért a halálba kergette a lányt. A lányt, akit szerettem. Kezdtem tényleg azt hinni, hogy meg vagyok átkozva. Bárki, akivel eddig normális kapcsolatom lehetett volna, mára halott, és én is kezdtem feladni belül. Ezen végképp nem segített, hogy megérkeztünk a sírhoz. Már senki nem volt ott, vége volt a szertartásnak, ahol valójában csak a pap volt jelen, meg néhány idegen ember, akik megtalálták a holttestet. Most azonban az egész temető kihalt volt. Szó szerint.
 - Megvárhatlak a kocsiban is. - Ajánlotta fel hirtelen Dean, ezzel kirángatva a gondolataim közül.
 Egy aprót bólintottam, hogy szerintem is jó ötlet. Szerettem volna egyedül elköszönni tőle. Hallgattam, ahogy bátyám léptei elhalnak és miután úgy láttam nincs senki a közelben, féltérdre ereszkedtem.
 - Szia, Jen. - Köszöntem először a kőnek, hiszen nem tudtam hogyan kezdjem el. - Dean hiányol téged. Persze én is, de... Na jó, igazából azért jöttem, mert bocsánatot akarok kérni. Az én hibám volt, hogy elraboltak. Megakadályozhattam volna. Mondjuk, ha nem te mész tankolni, vagy ha egyáltalán nem viszünk el arra az ügyre. Szóval... - Elakadtam a mondandómban. - Nem tudom mi az, amit ígérhetnék neked. Hiszen semmi nem tud visszahozni. Én... Én csak szeretném, ha itt lennél.
 Szorosan lehunytam a szemem. Nem szabad összetörnöm. Most nem.
 - Látom eljöttél. - Hangzott fel mögöttem hirtelen az az akcentus, amit sosem akartam már életemben hallani. Maximum, ha az életéért könyörög.
 Ahogy felkeltem, azonnal vettem is ki az övemhez csatolt fegyvert a tokjából és abban a másodpercben a brit homlokához érintettem a csövét.
 - Van pofád idejönni? - Csattantam fel remegő hangon.
 Észre sem vettem, hogy ennyire feldühített csupán a jelenlétével.
 - Szoros volt a kapcsolatunk. - Mosolygott rám, amitől felfordult a gyomrom és nem értettem miért nem húztam még meg a ravaszt.
 - Egy dolgot mondj, hogy miért ne öljelek meg. - Sziszegtem és mégjobban rámarkoltam a fegyveremre.
 Két dolog volt biztos az életben: Első, hogy Arthur Ketch meg fog halni. Második, hogy én leszek az, aki megöli.
 - Nyugi van. - Tette hátra a kezét és nem is zavartatta magát, hogy még mindig a homlokánál tartom a halálos ítéletét. - Talán azért nem kellene megölnöd, mert tudok valamit a lány haláláról, amit te nem.
 Egy pillanatra megrezdült a kezem, de nem engedtem le. Nem kerülhet előnybe azért, mert a lelkemre hat.
 - Mi lenne az? - Kérdeztem, de nem igazán adhattam a szavára.
 - Úgy érzem bármit mondok, ez itt el fog sülni. - Mutatott a kezemben tartott fegyverre, aztán belekezdett. - Jennifert elrabolni egyszerű volt. Megtörni már nehezebb. Bármit tettem vele, nem mondott rólatok semmilyen információt. Aztán felhívta a figyelmem, hogy nem kínoztam meg még eléggé, így tettem ellene. - Arca egy furcsa mosolyba fordult. - Tudod, még akkor is a te nevedet nyögte, mikor én voltam felette.
 Arcomon láthatta, hogy most túl messzire merészkedett, de leintett, mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt. Magam sem értem miért lélegzett még mindig az egyetemes. Talán tudni akartam, hogy mi történt valójában.
 - Azt hiszitek ti találtatok meg miket? - Hajolt picit arrébb, hogy jól lássa az arcom, de én követtem a kezemmel. - Én segítettelek rá titeket. Tudod, elég kitartóak tudtok lenni, de a mi módszereink nem olyan elavultak, mint a tieitek. Jennifer volt a kedvencem az összes nő közül, akit valaha kínoztam, vagy akár lefeküdtem vele.
 - Még egy ilyen elszólás és te is feküdni fogsz! - Csattantam fel és éreztem, hogy végig arra játszott, hogy felidegesítsen. - Térj a lényegre.
 - Minek sietni, ha a végén úgyis meghalok? - Vont vállat. - Miután elvittétek tőlem, olyan ürességet éreztem belül. Mintha mindig is kínoztam volna. Már az életem része lett. Mikor erre rájöttem, akkor eldöntöttem, hogy ha az enyém nem lehet, akkor a tietek se legyen. Szóval vártam a megfelelő pillanatot. - Ismét elmosolyodott és én még csak most jöttem rá, hogy ez a tett, őt büszkévé tette. Felfordult a gyomrom. - Egyik este őrizet nélkül mászott elő a bunkeretekből. Meg is lepődtem, hogy nem vagytok ott, de úgy voltam vele: Miért is ne lehetne ez a szerencsenapom? Követtem és mikor láttam, hogy leül a hídnál, eldöntöttem. Elsiettem a motorért, remélve, hogy mire visszamegyek az építményre, már senki nem lesz ott. Aztán hallottam, ahogy telefonált. Abból ítélve, ahogy beszélt, valószínűleg te voltál a vonal túlsóvégén. Miután lerakta, még ült ott egy keveset, majd felkelt és elidult visszafelé.
 Szemeim kétszeresére kerekedtek attól, amit mondott. Szóval Jenny vissza akart jönni?
 - Ugye? - Tátotta el a száját. - Én is meglepődtem, hiszen neki le kellett volna ugrania. Ez így nem illett a tervembe. - Szomorúan megrázta a fejét és felsóhajtott, engem pedig valami keserű érzés fogott el. - Szóval felfedtem neki, hogy ott vagyok. Szegény sírni kezdett. Könyörgött, hogy hadd lásson még téged utoljára. Igen, Sam, még az utolsó pillanataiban is rád gondolt. Természetesen akkor is, mikor lehajítottam a hídról. Milyen egyszerű is volt...
 Elmerengve nézett a távolba és nevetett, nekem pedig most lett elegem az egészből. Itt van előttem, egyszerűen megölhetem. Már az első megszólalásánál lelőhettem volna, de mégis volt valami, ami miatt elmondta nekem ezt és én vártam.
 - Most biztos azon tűnődsz, miért osztottam meg veled ezt az információt. - Beszélt még mindig.
 Bennem pedig abban a másodpercben elpattant valami, mikor rájöttem, hogy Jenny ugyan ezt a mosolyt látta hónapokig, miközben rettegve várt ránk.
 - Valójában nem érdekel. - Mondtam érzelem mentes hangon, és lőttem.
 Könnyebb volt meghúzni a ravaszt, mint hittem, mégis a fülemben csengett az utolsó rövid nevetése, mikor közölte velem, hogy ő ölte meg a lányt, akit szerettem.
 Visszaérve az Impalához, Dean nem kérdezett semmit, csak hogy elég mély sírt ástam-e?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése